Embernek lenni: Való világ, árnyékvilág

[Előzmény: Az Emberek]

Vannak emberek – és őket tartjuk primitíveknek –, akik jól élnek különösebb „tevékenykedés” nélkül is. Nincsen állásuk, nem dolgoznak napi nyolc órát, és persze nem dolgoznak másoknak. Nem gazdálkodnak, nem kell állatokat gondozniuk. Nők, férfiak és gyerekek mind vándorolnak, élelmet keresnek: gyümölcsöket, gyökereket. Behatóan ismerik a környezetüket. Hát persze, hiszen a természet részének érzik magukat. A napjaikat azzal töltik, amihez legjobban értenek. Egyesek szeretnek ezt-azt készíteni; kenukat, ruhát, edényeket készítenek, vagy faragnak. Egyesek szeretnek vadászni vagy halászni. Egyeseknek tehetségük van egy másik valósággal való kapcsolattartáshoz; ők a papok, a sámánok, a gyógyítók. Egyesek jó érzékkel el tudják érni, hogy mások jól érezzék magukat. Valószínűleg többet tanultam ezektől az úgynevezett primitív emberektől, mint bárki mástól.

Jól élnek a földdel vagy az óceánnal szoros kapcsolatban álló, nagyon kevés úgynevezett életszükségleti javat magukénak tudó emberek. Sajnos nem túlzás azt állítani, hogy amint jövünk és elhozzuk nekik a „civilizációt”, sötét nyomor és betegeskedés sújt le rájuk.

Az általam megismert emberek – Malajzia őslakói, valamint a Csendes-óceán pár szigetén, a Fülöp-szigetek hegyeiben élő csodásan egészséges és önellátó őslakók – természetesen nem voltak egyformák, különféle nyelveket beszéltek, mások voltak a szokásaik. Abban viszont hasonlítanak egymásra, hogy boldogok voltak. Elégedettek.

Nehéz volt rábukkanni ezekre az emberekre, mert agresszív és heves civilizációnk a világ legelérhetetlenebb zugaiba űzte őket. A földből vagy az óceánból éltek meg. Egyetlen szükségletük sem tette őket függővé a külvilágtól. Elég táplálékot tudtak találni a fennmaradásukhoz, képesek voltak megtalálni vagy elkészíteni a szálláshoz és a ruhákhoz szükséges anyagokat. Kenukat faragtak, fúvócsöveket készítettek, hihetetlenül erős kötelet fontak a kókuszdió rostos burkából. A környezetükben megtalálható és elkészíthető dolgokon kívül nem volt szükségük semmire, és nem is akartak semmi többet.

Élvezték az életet, élték az életet. Nem őket élte az élet, mint a mi esetünkben. Élvezték egymás társaságát, és érintésekkel állandóan megerősítették a csoportjuk tagjaival való kapcsolatukat. Összekuporodtak egy kis tűz körül, nagy kupacban aludtak. Gyakran adtak apró falatokat egymás szájába, egymás haját fésülgették. E tekintetben olyanok voltak, mint az egymást vakargató állatok.

---

A sng'oi-ok nem tudtak írni-olvasni. Nem volt írott nyelvük. Korlátozott ismereteik voltak a külvilágban zajló eseményekről. Nem, helyesbítenem kell: a részleteket talán nem ismerték, de tudtak a történelem világukon kívül lejátszódó nagy eseményeiről.

Egyértelműen nem birtokoltak valami sok „dolgot”. Sőt, megtudtam, hogy valójában semmijük sem volt; egészen képtelen ötletnek tartották a „birtoklást”. Maguk készítették el, ami keveset használtak. Néhány kivétellel: időnként csereberéltek bizonyos dolgokat ruháért, de láthatóan nem valami gyakran, hiszen mindenki csak egy kis rongyot viselt. Valószínűleg minden településen volt legalább egy vas serpenyő. Volt néhány késük és parangjuk (maláj kés), de más nem igen. Ó, igen, egyesek szerették a kalapokat, és az általam valaha látott legkülönösebb darabokat találták meg vagy szerezték be.

Az őslakók Malajzia népességének elenyésző kisebbségét tették ki. Őket hitték az „eredeti”, a maláj „bennszülötteket” megelőző lakóknak, ám olyan kevesen maradtak fenn, hogy gyakran nem is számlálták össze őket. Ami még fontosabb: nem muszlimok voltak az iszlám államban. Úgy tűnik, a kormány eredetileg „integrálni” szerette volna őket a maláj népességbe, jóllehet etnikai, kulturális és nyelvi szempontból nem voltak malájok.

Az étrend tanulmányozására mentem Malajziába. Ahogy egy szellemes ember fogalmazott: „hogy kitaláljuk, miért azt eszik az emberek, amit esznek, és miért nem azt, amit enniük kellene”.

Elsőként azt tanultam meg, hogy el kell felejtenem sok feltevést, amellyel a nyugati tudósok élnek más kultúrák tanulmányozásakor. A malájoknál nincs napi háromszori étkezés, nincs kenyér reggelire és szendvics ebédre. Nem esznek salátát. Minden étkezéskor esznek rizst (általában naponta kétszer, nem háromszor). Ritkán ül össze enni „a család”. Az ő családjaikat mi nagycsaládoknak neveznénk, és a maláj falvakban a többi falusit is családtagnak tekintették. A gyerekek – akik kis csapatokban járkáltak, a kicsik az idősebb gyerekek gyámolításával – akkor ettek, amikor éhesek voltak, és ott, ahol valami ehetőt találtak. Emellett gyakran ott aludtak, ahol éppen elálmosodtak.

A maláj étrend egyszerű, többnyire kielégítő is, bár bizonyos vitaminokban szegény, amint tapasztaltuk (valójában ez volt a kutatásunk egyik célja: a tanulmányaink megerősítették a gyanúnkat). A hiányt a táplálékkal kapcsolatos hiedelmeik okozták, nem pedig az, hogy mondjuk nem volt elég A-vitamint tartalmazó táplálék a környezetükben.

A táplálkozástudósokkal és a diétaspecialistákkal való terepi munka során rájöttem, hogy a táplálékoknak és az ételkészítésnek ezek a szakértői szinte kivétel nélkül azt hitték, hogy ha egyszer megmondják az embereknek, hogy több A-vitaminban gazdag ételt kell enniük, akkor azok úgy is tesznek majd.

A táplálékkal kapcsolatos erősen rögzült hiedelmeink nem fognak megváltozni attól, hogy valaki szerint ezt vagy azt „kellene” tennünk; ami azt illeti, ez más hiedelmekre is igaz. Mi, akikbe a nyugati egyetemeken apránként csöpögtették a tudást, a való világban tanuljuk meg, hogy az emberek általában nem az iskolában elsajátított logika alapján működő világban élnek.

Később, amikor megismertem a sng'oi-okat, még többet kellett felejtenem. A sng'oi-ok nem ülnek le közösen enni (a nagyon különleges alkalmakat leszámítva), a „családról” alkotott fogalmukat pedig föl sem ismernénk. Valójában minden embert a családhoz sorolnak. A sng'oi-ok azt teszik, amit a táplálkozástudósok a fekélyes embereknek javasolnak: időről időre bekapnak pár falatot. Napi vándorlásaik során kiásnak valahol egy gyökeret, másutt leszakítanak egy gyümölcsöt. Elkísértem néhányukat ezekre a napi vándorlásaikra, és ilyenkor gyakran gyökeret rágcsáltak egy darabig, aztán „elrejtették”, általában egy fában.

„Így más is megtalálhatja, ha éhes” – mondták komolyan. Megkérdeztem, egy állat is lehet-e az a más, mire azt felelték: „Hát persze.”

Nem láttam őket rendszeresen húst enni. Csapdákat állítottak, és időnként valakinek kedve támadt vadászni. Amikor hússal tért vissza, a településen levő összes ember evett az aznapi zsákmányból.

Megtudtam, hogy a kis majmok különleges csemegének számítottak. Egészen egyszerűen sütötték meg őket, nem volt szükség nagy előkészületre. Felvágták a hasat, eltávolították a beleket, a legtöbb szervet meghagyták, majd a tetemet egy kis tűz fölé tartották. A tűz lepörkölte a szőr javát („…mert a szőrszálak beleragadnak a fogak közé” – mondták). Sosem voltam nagy húsevő, és nem is ettem sokat a sült majomból, amikor egyik látogatásom idején néhány fiatal elejtett két majmot. Szinte minden húst megettek, nem sok maradt a majmokból, amire a csoport végzett az evéssel. A legtöbb húsevőhöz hasonlóan a szőr, a bőr és a csontok kivételével mindent megettek (bár a csontokból kiszívták a velőt). Mi nyugatiak vagyunk a kivételek, ahogyan pazarlón (és egészségtelenül) csak a színhúst részesítjük előnyben.

Azt mondták, a majom egyik kedvelt része a kéz, különösen a hüvelykujj vastag része. A majomkéz nagyon hasonlít egy kis emberkézhez, a hosszú ujjak rendkívül emberiek. Amikor megkínáltak azzal a csuklónál levágott kis kézzel, nem fogadtam el…

A sng'oi-ok gyakran rágcsáltak leveleket. Gyümölcsöt is ettek, ha találtak. Megették a rovarokat, a hernyókat, és olyasmiket is, amiket én sosem tartottam „ennivalónak”. Megtudtam például, hogy a saját zsírjukban enyhén megsütött szárnyas termeszek igazi csemegének számítanak. Összességében nem rossz étrend.

Néhány településen kis kertek is voltak, ha valakit érdekelt mondjuk az édesburgonya termesztése, és hajlandó volt megvédeni a termést az esetleges kíváncsi lényektől. De földműveléssel nem foglalkoztak. Az antropológusok a vadászó-gyűjtögetők közé sorolják be az őslakók csoportjait. Gyűjtögetést sokat láttam, vadászatot nem sokat.

Meg sem próbáltam kitalálni, hogy milyen az étrendjük a nyugati tudósok által érthető fogalmakkal kifejezve: hány kalóriát visznek be, mennyi A-, B-, C-vitamint stb. Mennyi proteint, szénhidrátot, mennyi sót (egyes településeken volt némi piszkos só egy kis edényben; időnkét odament valaki és belenyalt). Ha az emberek nem főznek rendszeresen, ha nem ismert számú embernek készítenek ételt, ha nem ugyanazt eszik nap mint nap, akkor nem lehet alkalmazni a táplálkozástudomány kategóriáit. Mégis évszázadokon át életben maradtak, ez nyilvánvaló.

Az általam megismert sng'oi-ok szikárak voltak. Alacsonyak, talán úgy másfél méteresek. Sosem láttam köztük kövér embert. Izmosak voltak, de karcsúak. Nem igazán voltak tisztában az éveik számával: a trópusokon nincsenek évszakok. Nem láttam köztük nagyon idős embereket, habár sokan eléggé ráncosak voltak.

Megtanultam kétségbe vonni számos feltevésemet. Például azt, hogy ha az embernek nem állnak rendelkezésére az általunk szükségesnek vélt gépek, akkor nagyon keményen kell dolgoznia. Ki kellett hajítanom ezt a közhelyet, az nyilvánvaló lett.

A sng'oi-oké volt a világ minden ideje. Nem robotoltak kertekben, nem dolgoztak a boldogulásért, nem szorította őket a munkaidő. Élvezték az életet, sokat mosolyogtak. Szinte állandóan énekeltek: dallamtalan kis dalokat énekeltek egyedül, vagy többen összeálltak énekelni, menet közben kitalálva a szavakat; ez utóbbi játékban szinte mindig sok kuncogással és nevetéssel járt egy-egy tévedés.

Hamar megszabadultam az elképzelésemtől, miszerint a nálunk hátrányosabb helyzetben levő – a számos oktatási lehetőségünket, a szórakozásunk végtelen formáit nélkülöző – embereknek olyan keményen kell dolgozniuk, hogy nem is marad idejük a mókázásra. A sng'oi-okkal kapcsolatban az elégedettségük, a vidámságuk maradt meg bennem legelevenebben. Övék volt a gyerekek egyszerű ártatlansága, jóllehet nem voltak gyerekesek, de még ártatlanok sem. Lerítt róluk a stresszmentesség. Semmit sem „kellett” csinálniuk. Ide-oda vándoroltak. Énekeltek, viccelődtek. Sokat nevettek. Egész nap aktívak voltak, csak délután üldögéltek, amikor forróság volt (az általam ismert emberek többsége a magasabban fekvő őserdőkben élt, fönt a hegyekben, ahol nem volt olyan forróság, mint lejjebb, viszont elég meleg volt ahhoz, hogy jól essen egy nagy fa árnyékában hűsölni).

Nem „fegyelmezték” a gyerekeket. Sosem hallatszott dühös hang. Néha szomorúak voltak, és ezt szabadon kifejezték, mint ahogy a vidámságukat is.

---

Idővel jobban megismertem őket, a falvaikban éjszakáztam, és rájöttem, hogy az életüknek van egy másik dimenziója is. Rájöttem, hogy szó szerint egy másik valóságban élnek.

Sötétedéskor összekuporodtak, a melegség és a társaság kedvéért. Amikor náluk éjszakáztam, gyakran körém gyűltek, és hagyták, hogy kérdezősködjek. Másnap éjjel aztán ők kérdezősködtek. Nagyon halkan.

A trópusokon nem nyúlik hosszúra a szürkület, hamar besötétedik. Lehűl a levegő, az emberek pedig összébb húzódnak, karjukat a szomszédjukra helyezik, esetleg megfogják egymás kezét, vagy valakinek a combjára teszik a kezüket. A nők esetleg a mellettük ülő haját simogatják.

Az együttlétünk nem hasonlított semmilyen más társasági helyzetre, amelyben addig részem volt. Beszélgettünk, de csak halkan. Nem tudtak versengeni a figyelem elnyeréséért. Mindössze pár szó hangzott el olykor-olykor.

Egy kérdés vagy egy megjegyzés.

Egy egyszerű válasz.

Aztán hosszú hallgatás.

Néha valakinek volt egy kis dohánya, és rágyújtott egy „cigarettára” (itt-ott talált levelekbe csavarták a dohányt), amelyet aztán körbeadtak. Mi úgy mondanánk, hogy kicsi egójuk volt, vagy semennyi.

Az emberek esetleg megkérdezték egymástól, hogy észrevették-e azt a különösen fényesen tükröződő napsugarat a folyó szélén, egy bizonyos fa mögött. Látták az aznap reggel éneklő nagy sárga madarat?

Az este az elmélkedés, a szelíd érintkezés, az együttlét ideje volt. Sosem ismertem a vérrokonságot, de úgy éreztem, hogy azok az esték „családi” esték voltak.

Ahogy egyre későbbre járt az idő, az emberek egyenként fölálltak, bementek valamelyik házba (e házak gyakran szinte csak féltetők vagy cölöpökön álló roskatag kunyhók voltak) és elaludtak. Végül mind találtunk üres helyet valamelyik ház padlóján, maláj szoknyával takarózva, összebújva az aznap éjjel éppen ott alvókkal. A házakat nem „birtokolta” senki, egyik sem volt senkinek a kizárólagos tulajdona. Úgy tűnt, mindannyian használhattuk mind a négy vagy öt kis szállást. Ott aludtunk, ahol akartunk, és – ebben biztos vagyok – azzal, akivel akartunk.

Igen, az emberek szeretkeztek, de még ezt is gyöngéden, halkan és tapintatosan tették. Időnként valaki a másik oldalára fordulva esetleg nekiütközött egy kissé akrobatikusabb vagy hangosabb párnak, és olyankor morgolódtak egyet. Vagy esetleg távolabb húzódtak egy-egy izgatottabban szeretkező pártól. Azt mondták, a fiatalok nappal kerítettek sort a szenvedélyes szeretkezésre, kint a szabadban, az őserdő egy rejtettebb helyén.

Reggelente esetleg nem egyszerre ébredtünk föl, de a korábban ébredők csöndben fekve vártak, hogy mások is fölébredjenek. És aztán, mintegy varázsszóra, máris körben üldögéltünk, a szemünket dörzsölve, elgémberedett tagjainkat nyújtóztatva. Valaki megszólalt: „Láttam egy madarat, egy gyönyörű madarat…” Valaki más azt mondta: „Igen, én is láttam egy madarat.” „Miféle madarat?” – kérdezte erre valaki. És ilyenformán egy történetet kerekítettünk az álomképeinkből.

A sng'oi-ok másként gondolnak az álmokra, mint mi, nem úgy tartják, hogy közös álmot álmodnak. Szerintük egy árnyékvilágban élünk, és a valódi világ e mögött a világ mögött van. Éjszakánként ellátogatunk a valódi világba, reggelente pedig megosztjuk egymással az ott látottakat és tanultakat. A négy-öt ember valódi világbeli emlékei köré épülő történet meghatározza a nap hangulatát.

Néha a csoport egyik tagja vezető szerepet szerzett a kunyhóban tartózkodók kikérdezésében. És te? Te mire emlékszel? Máskor segítség nélkül állt össze a történet. Néhányszor nem állt össze semmilyen történet. Nagyon is világos volt, hogy amikor egy többé-kevésbé összefüggő történetet teremtettünk a közös álomképeink köré, akkor aznap annak a kunyhónak a lakói megélték azt a történetet. Az esetek többségében egyszerű történetekről volt szó: egy madár megmutatta az utat egy gyümölcsöt hozó fához. Napközben aztán valamelyikünk rábukkant a fára, és persze tényleg érett gyümölcsök voltak rajta. Vagy egy csúnya viharról szólt a történet. Az emberek egész nap a házak közelében maradtak, és igen, késő délután nagy vihar tört ki.

Időnként a falu összes lakóját – esetleg az összes sng'oi-t – érintő dolgokról szóltak a történetek. Ilyenkor igyekeztünk minél hamarabb elmondani a többi kunyhóban éjszakázónak is. Az egész reggel elment a történet terjesztésével. Semmi tanújelét nem láttam „gyűlés összehívásának”, de világos volt, hogy amikor reggel komoly történet állt össze az álmokból, akkor a falu minden lakója hamarosan tudomást szerzett róla.

Mindezt elég hamar megtanultam a sng'oi-oknál tartózkodásom idején. Az általam Első Falunak nevezett, az elsőként meglátogatott településen történt, hogy amikor ott éjszakáztam, egy „fontos” történet alakult ki a valódi világból visszahozott képeimből. Nagy hatással volt rám, mert az én álmomból származott a történet egy része. Különösen élénk álmom volt aznap éjjel az egyik kutyánkról, egy teljesen fekete korcsról, amely a jelek szerint a Kuala Lumpur egyik külvárosában bérelt házunkhoz tartozott. Próbáltunk megszabadulni tőle, a beköltözésünk első napjaiban egyszer véletlenül el is ütöttük szegényt a kocsifelhajtónkon. De csak nem akart elmenni. Megpróbáltuk elzavarni; folyton visszajött. Így aztán persze befogadtuk, elneveztük Jagának; ez malájul annyit tesz, hogy „őrző” (védő). Nem rémlik, hogy Jaga különösebben jó házőrző lett volna, viszont mindig a közelben volt.

Az egyébként nagyon csöndes Jaga álmomban olyan hangosan ugatott, hogy kimentem megnézni, mi folyik odakint. Sehol sem láttam a kutyát, amitől aztán rossz előérzetem támadt. „Nyugtalanul” ébredtem föl.

Elmondtam a többieknek az álmomat. Figyelmeztető álom, mondta egy asszony. Jó álom, abban egyetértettek. Viszont többet szerettek volna tudni róla. Mivel álmomban nem láttam a kutyát, bizonyára a szellemek figyelmeztetéséről van szó, mondták. A szemközt ülő asszony (azt hiszem, négyen voltak velem aznap reggel) megkérdezte, mit csináltam azután, hogy sehol sem találtam a kutyát. Igyekeztem további részleteket fölidézni. Nem volt egy kellemetlen álom, de furcsa módon mégis…igen, figyelmeztetésnek éreztem. Nem emlékeztem, mit csináltam, miután nem találtam Jagát odakint. Sötét volt az álmomban.

– Hát persze, nagyon sötét színű a kutya – mondtam.

– Éjszaka volt? – kérdezte az asszony.

– Igen – jutott eszembe –, korán volt, korán reggel.

Mindenki sokatmondóan bólogatott; ezek szerint arra a napra vonatkozott a figyelmeztetés. Egy tőlem balra ülő férfi megkérdezte, hogy folyamatos volt-e az ugatás, vagy csak néhány éles ugatást hallottam. Mielőtt válaszolhattam volna, a tőlem jobbra ülő kislány azt mondta, ő is hallotta azt a hangot, de azt hitte, hogy egy tigris köhögött…

Mind némán ültünk. Aztán eszembe jutott: igen, egy éles ugatást hallottam. Valójában akár tigrisköhögés is lehetett, nem pedig Jaga meglehetősen bátortalan ugatása. (A tigrisek természetesen sokféle hangot hallatnak; mást jelent az üvöltés, melyet gyakran velük társítunk, és mást egy éles „köhintés”. Csakugyan figyelmeztetés.)

Csöndben volt a társaság. Azon töprengtem, hogy talán tigris járt felénk az éjjel, meghallottam a hangját, és e köré épült föl az álmom: a tigris köhintéséből Jaga kutyánk ugatása lett. Ekkor, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, megszólalt a tőlem balra ülő férfi:

– Egy ideje nem láttunk tigriseket a falu közelében, de persze bármikor előfordulhat. – Aztán felém fordulva megkérdezte, hogy álmodtam-e máskor is tigrisekkel. Igen, válaszoltam. Valójában elég gyakran álmodok róluk. Kissé zavartan, de beismertem, hogy kedvelem a tigriseket. Erre mind elmosolyodtak.

Ebben az esetben, mondta az asszony, a figyelmeztetés neked szól, nem nekünk.

Körbenézett, és megkérdezte, emlékszik-e más is valamiféle figyelmeztetésre. Nem, csak a kislány, aki tigrishangot vélt hallani. Mások is megszólaltak, „sok állat hallat még köhintést” (valaki malac és más állatok hangját utánozta).

Nem, mondta a kislány egészen komolyan, tényleg azt hitte, hogy tigris hangját hallotta, csak éppen mintha nagyon messze lett volna.

– Ebben az esetben – mondta az asszony, aki aznap reggel az álommagyarázó szerepét öltötte magára – ugyanazt a figyelmeztetést hallottad, mint Bah Woo (akkoriban ezen a néven szólítottak engem). A neki szóló figyelmeztetést hallottad.

Aztán felém fordult, mondván:

– Talán otthon van a veszély, a házadban, nem itt.

Mindenki sajnálkozva nézett rám. A balomon ülő férfi megfogta a karomat:

– Valakinek szüksége van rád odahaza.

Természetesen nem tudtam hazatelefonálni, ezért hamarosan távoztam. Hazaérve kiderült, hogy az egyik gyerekemnek orvosi segítség kellett. Örültem, hogy hazasiettem.

---

Van valami nagyon megragadó abban, hogy az ember megosztja a való világbeli emlékeit azokkal, akikkel összebújva töltötte az éjszakát. Már egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy az egymással ilyen közelségben alvó emberek részben ugyanazt álmodják – és ez már nyugati gondolkodás részemről. Ma már egyetértek a sng'oi-okkal: álmunkban a „való világban” járunk, és az ott szerzett élmények segíthetik a napi életünket ebben az árnyvilágban.

Nagyon hamar megszoktam, hogy reggelente, a napi elfoglaltságok megkezdése előtt, fölidézzem a való világbeli élményeimet, amennyire csak tudtam. Egyedül nem ment olyan jól, mint társaságban, de így is gyakran bukkan föl egy üzenet, alakul ki egy téma, amely aztán befolyásolja a napomat.

Hónapokkal később nagyon szokatlan álmom volt. Akkoriban a malájok tápláltsági állapotáról felmérést készítő népes csoporttal utazgattam. Volt köztük tíz amerikai orvos, tíz malajziai orvos és legalább egy tucat segítő.

Én a csapat előtt jártam, bemutatkoztam a kijelölt faluban, tiszteletemet tettem a falu elöljárójánál. Hogyan magyarázza el az ember a lakosoknak, hogy tolakodó, személyes, ugyanakkor eléggé értelmetlen kérdéseket fognak föltenni nekik a táplálkozásukról? Vagy hogyan magyarázza meg, hogy miért kell minden ötödik embernek vizeletmintát adnia, miért kell minden tizediktől vért venni? Vagy hogyan magyarázza el nekik, hogy malajziai és külföldi orvosok vagyunk, de egyáltalán nem kezelhetjük őket (a tudományosság érdekében). Legalább féltucat járművel és felszerelésekkel érkeztünk, a munkánkhoz helyre volt szükség. Aztán „önkénteseket” toboroztunk, de amikor elértünk az előre meghatározott létszámot (százat vagy kétszázat), akkor a többieket hazaküldtük, mivel rájuk már nem volt szükségünk.

Nagyon nyomasztott a felmérés készítésének módja, és szinte tűrhetetlenül kínossá vált a saját szerepem. Józan belátásom ellenére dolgoztam, egyszerűen nem tudtam nemet mondani. A felmérést (és más országok hasonló felmérését) megtervező tudósok némelyike érzésem szerint nem törődött sem a program etikai kérdéseivel, sem az alanyként használt emberekkel.

Ez az álom a felmérés vége felé jött elő. Dühöt, csalódottságot és szégyent éreztem akkoriban. Sötét álom volt, egy rémálom: nyugtalan alvásból ébresztett föl.

Ködös álom volt, mégis megrémített, habár nem tudtam, hogy miért.

Úgy döntöttem, magam köré képzelem egy sng'oi település néhány lakóját. Egyedül nem tudtam mit kezdeni az álommal, valami leírhatatlan rémület fogott el, ezért elképzeltem, hogy megosztom az álmot néhány ismerőssel.

Az álmomban mentem valahová, méghozzá gyorsan. Kocsit vezettem, nem a sajátomat. Nem emlékeztem, hogy hová siettem, habár az álom hangulata azt sejtette, hogy esetleg menekültem valami elől. Sötét volt álmomban.

Képzeletben a következőképpen zajlott az álom megbeszélése.

Egy mellettem ülő képzeletbeli fiatal nő reszketni kezdett, és azt mondta:

– Én is emlékszem egy sötét helyre, és hideg is volt.

Tényleg, az én álmomban is hideg volt.

Aztán egy idősebb asszony, akit velem szemben ülve képzeltem el, elmondta, hogy egy sötét, hideg helyről jött vissza, ahol valaki beszélt hozzá. Nem ember, tette hozzá. Felsóhajtott a társaság (hat embert képzeltem magam köré). Igen, mások is hallottak egy nem emberi hangot. Egy kísértet hangját, suttogta valaki.

Felém fordulva megkértek, hogy emlékezzek vissza; nagyon fontos volt, hiszen szellem (kísértet) hangját hallottam. Mi másra emlékszem még?

Lassan derengeni kezdtek a részletek. Igen, hideg volt, sötét, és egy hangot hallottam, rádióból szólt. Képzeletbeli barátaimnak elmagyaráztam, mi az a „rádió”: egy gépből ember keltette test nélküli hang szól. Egy távoli ember hangja volt az, nem kísérteté.

Megszólalt egy fiatalember, mondván, a dobozból jövő hang valószínűleg „a kormány hangja” volt. Mit gondolok, a hang a kormány hangja volt?

Igen, most, hogy említed, csakugyan hivatalos figyelmeztetésnek hallatszott… Háborúra figyelmeztetett?

E gondolat nyomán az jutott eszembe, hogy fura, most nincs is háború. (Természetesen a felmérés idejére – talán egy hónapig – szinte teljesen el voltunk vágva a külvilágtól; nem kaptunk híreket, még újságot sem láttunk.)

A velem szemközt ülő képzeletbeli – de akkor már nagyon is valóságosnak tűnő – asszony azt mondta:

– Menj vissza az autóvezetésig. A kormány figyelmeztetést adott ki. Hogy szólt?

Hirtelen eszembe jutott az egész álom. Tényleg figyelmeztetés volt, a kormányé. A rádióban mondták be, azon a vontatott hangon, amelyen valamiféle vészhelyzetet jelentenek be, és felszólítanak erre meg arra. Annyira felzaklatott a figyelmeztetés, hogy „veszetten” menekülni kezdtem. A test nélküli hang bejelentésétől való félelmem elől menekültem.

Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy megijedtem attól a figyelmeztetéstől. Ó, igen, nagyon is megértették. Egyfajta riadalom volt. Igen, érezték.

Most az egész képzeletbeli társaság izgatottan várakozott. Mit jelentett mindez számomra? Egy nagyon fiatal lány szólalt meg vékony hangon. Látott egy nagy fekete madarat, mondta (a gyerekek gyakran látnak madarakat a Való Világban, gondoltam). Amikor rákérdeztem, hogy miféle madarat, elsírta magát. Nem élő madár volt, mondta, hanem egy nagyon nagy madár, akkora, mint… Nem tudta mihez hasonlítani. Egy mellette (és mellettem) ülő fiatal nő az ölébe vette vigasztalni.

– Mit csinált az a madár? – kérdezte a kislánytól.

– Kakált – válaszolta a kislány –, és a bogyók „rossz” hangot adtak, amikor földet értek.

– Rossz hangot? – kérdezte valaki szinte kuncogva.

– Igen – mondta a kislány –, kaka CSATT –, majd összecsapta a tenyerét. – De sokkal hangosabb volt ennél – tette hozzá. – Kaka CSATT, CSATT.

A kislány láthatóan komolyan beszélt; mind csöndben ültünk.

Úgy döntöttem, nem szükséges tovább folytatnom a képzeletbeli beszélgetést. Eszembe jutott az álmom, így már józanabbul gondolhattam rá. Kellemetlen, sötét, hideg álom volt, és valami megfoghatatlan figyelmeztetést tartalmazott. A háborúra figyelmeztetés a második világháborús német megszállás alatti Hollandiában töltött öt évemet juttatja eszembe: életem sötét, hideg, nagyon kellemetlen időszaka volt az. Arra jutottam, hogy az álmom révén birkóztam meg a felmérés miatt érzett csalódottságommal: a nyugatiak jók a kimagyarázásban, különösen a rossz dolgokéban. Megpróbáltam visszaaludni. Nem ment.

Aznap, ahogy pár naponta történni szokott, utolért a felmérést készítő csapat. Azt hiszem, addigra nyolc maláj faluval végeztünk már, és éppen Malajzia északnyugati részén jártunk. Úgy volt, hogy egy kormányszállón éjszakázunk Alor Star közelében. Két falu volt még vissza az aznap befejezett falu után.

Délutánra elvégezték a munkát. Késő délután a csapat néhány malajziai tagjával Alor Star utcáin kószáltunk. Közelgett már a napnyugta. Az egyik utcán éppen jövendőmondók rakosgatták el a kellékeiket, készülődve a hazatéréshez. Az egyiküknek volt egy madara, amely a barátaim elmondása szerint kártyalapot választ egy csomag kártyából. A jövendőmondó éppen akkor takarta le a kalitkát, amikor elsétáltunk mellette.

Megfordultam, érdekelt a madár. Egy egészen közönséges arapapagájnak tűnt. A jövendőmondó haragosan rám nézett, és közölte, hogy most már késő jósoltatnom. Ahogy hátat fordítottam, hadarva azt mondta: Négy fia van, holnap találkozni fog velük.

Emlékszem, azt kérdeztem a barátaimtól: „Honnan tudhatja ez az ember, hogy négy fiam van? Ezt jól eltalálta, az biztos, de nem fogok találkozni velük holnap, hiszen még majdnem egy hétig tart a felmérés, csak azután térhetünk haza.”

Pár perccel később visszaértünk a kormányszállóba.

Az amerikaiakat üzenet várta a követségről: a nemzetközi helyzet feszült és bizonytalan, minden amerikai mihamarabb térjen vissza Kuala Lumpurba (a fővárosba). Másnap hajnalhasadás előtt egy repülő fog várni bennünket a Penang repülőtéren.

A csapat amerikai tagjai másnap reggel, hajnalhasadás előtt, Penang felé vették az irányt.

Onnan Kuala Lumpurba repítettek bennünket.

Tényleg találkoztam a fiaimmal.

Szerencsére Kennedy elnök jól kezelte az azóta kubai rakétaválságként ismert helyzetet.

---

Hónapokkal később, amikor érzésem szerint már jobban ismertem őket, meséltem a sng'oi-ok egy csoportjának erről az álomról, és elmondtam, hogy elképzeltem, amint néhányuk körülöttem ülve segít az álomfejtésben. Este volt, történeteket mesélve körben üldögéltünk. Semmi szokatlant nem láttak abban, hogy képzeletbeli emberekkel osztom meg az álmomat. Nem szerettek arra gondolni, hogy valaha is elszakadjanak a falujuktól, de ha távol volnának, bizonyára maguk köré képzelnék a társaikat a való világban látottak elmesélése idejére, különösen reggelente. Amikor az ürüléküket nagy zajjal hullató testes, sötét madarakhoz értem az álmom mesélésében, a hallgatóság lélegzetvisszafojtva figyelt. Tévedtem, ha azt hittem, hogy csak én értem azt a képet. Úgy látszik, tudtak a bombákat hullató repülőgépekről. Hosszú csönd következett. Láthatólag senki sem akarta megtörni a hangulatot.

Bűntudatot éreztem, amiért elvittem a falujukba az úgynevezett civilizált, háborúzó világomat. Aggódtam, hogy rosszat álmodnak majd. Próbáltam témát váltani, viccelődtem valamivel.

Aznap este későn aludtunk el. Legalább nyolc kar fonódott körém.

Másnap reggel úgy tűnt, hogy senki sem álmodott rosszat. A kunyhónkban könnyed történet bontakozott ki egy sárga madárról, amely más madarakat hívott megnézni egy óriási virágot. Nem nagyon figyeltem oda. Nem tűnt fontosnak a történet.

Délelőtt aztán a kunyhónkban aludt legfiatalabb gyerek kézen ragadott, mondván:

– Gyere, nézzük meg a virágot!

Egy percig fogalmam sem volt, hogy miféle virágra gondolt a lány, de aztán eszembe jutott a reggeli történet. Elmosolyodtam. Elég sokáig vezetett az őserdőben, messze jártunk a falutól. Közben a szemünk elé táruló virágokról beszélt, az előlünk rejtőző állatokról. Nem, az előlem rejtőzőkről.

– Téged még nem ismernek – mondta a lány. – Legközelebb már te is látni fogod őket.

Majdnem félórányi ráérős gyaloglás után valamilyen tisztáshoz ért az ösvényszerűség. Mások is ott voltak már a faluból, a tisztás szélén ültek. Középen egy óriási virág nőtt ki a földből. Nem láttam semmilyen növényt. A virág elképesztő bűzt árasztott magából. Láthatólag senkit sem zavart. A „szirmai” küllemre és szagra olyanok voltak, mint a nagyon rég megrohadt hús.

Leültünk nézni a virágot, aztán apránként mind visszatértünk a faluba.

Megkérdeztem a többiektől, hogy miért mentek el megnézni a virágot. Nem értették a kérdésemet. Végül is a mi házunkban állt össze a történet az álmainkból. Hát persze, hogy megnézik, a sárga madár azt mondta nekik, hogy nézzék meg a szokatlan virágot.

Később megtudtam, hogy a raflézia csakugyan ritka, nem sokan látták még. Élősködő növény, csak Malajzia és Szumátra őserdeiben él, virágának átmérője közel egy méter lehet, látható szára, gyökere, levele nincs. Mégis növény, nem gombaféle, és az enciklopédia szerint „húsos” szövete átható szagot áraszt. Mi az hogy!

Úgy döntöttem, hogy kora délután távozom. Sötétedés előtt éppen elérek még a kocsimig, onnan pedig már csak körülbelül egy óra az út hazáig. Búcsúzkodtunk. Úgy éreztem, bocsánatot kell kérnem a háborúról, repülőkről és bombákról szóló történet említése miatt. A falu két idősebb férfija közül az egyik megragadott a könyökömnél fogva és félrevont.

– Ne hidd, hogy nem tudjuk, mi zajlik a világodban – mondta. – Ne félj mesélni nekünk a világodról. Szívesebben, sokkal szívesebben hallunk róla tőled, mint bárki mástól. Tudnunk kell.

Rápillantottam. Úgy tűnt, mélyen a gondolataiba merült.

Vártam.

– Tudjuk (hogy mit történik a világban) – mondta. – Sokáig elrejtőzhettünk a világ elől, önmagunk lehettünk. Hamarosan nem leszünk képesek elrejtőzni, és akkor többé nem leszünk emberek (sng'oi).[4]

Újabb szünetet tartott, majd hozzátette:

– Tudnunk kell.

Hátra sem nézve távozott.

Lábjegyzetek

4. Azt mondta: „valaha eltűnhettünk, most (már) nincs hová eltűnni…” Így emlékszem a szavaira. Sosem hordtam magammal magnetofont, alig volt nálam valami.

[Folytatás: Fák az őserdőben]