Hatalom és autonómia

/ Ran Prieur egy rövid írása a közelmúltból - fordítás általam: /

Egy új tanulmány rámutat, hogy az emberek azért akarnak hatalmat, mert autonómiára vágynak. Úgyhogy azon gondolkoztam, mi történik azokkal, akik hatalomhoz jutnak, de elégedetlenek és még több és több hatalomhoz akarnak jutni? Tényleg autonómiára vágynak, de a több hatalom több felelősséget ró rájuk és kevesebb autonómiát, csak ezt nem veszik észre, és ha észrevennék, inkább hatalom nélküli autonómiát keresnének és mindenki boldog lenne? Tényleg ennyire egyszerű lenne jobbá tenni a világot?

Úgy gondolom, hogy néha igen. Látom azt a rengeteg munkát, amit ebben az évszakban a szomszédaim a gyepükre fordítanak, miközben az én kertem sokkal kevesebb munkával és locsolással is csinosabb. Középen van egy cseresznyefám, mögötte egy őszi- és sárgabarack, alatta eper, és a kerítés mellett málna, a paradicsom tőle balra, a lila virág pedig gyöngyike, ami túléli a száraz nyarat és magától terjed. A sárga virág természetesen pitypang, ami teljesen ehető, vonzza a beporzó rovarokat és javíta a talajt. Az egyik leghasznosabb és legszebb növény a világon, az emberek mégis gyomként tekintenek rá és próbálják kiírtani (sikertelenül).

Számomra ez túlmutat a kertművelésen, egészen a metafizikáig. Miért feszülnek meg az emberek, hogy a világot nehezebbé tegyék? Miért van az, hogy a legerősebben szabályozott helyek annyira ocsmányak, míg az elhagyatott területek gyakran gyönyörűek?

Optimista vagyok. A pesszimista azt hiszi, hogy a létező világok legjobbikában él, és az még mindig szar. Én viszont úgy gondolom, hogy rengeteg erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a világot ennyire rossz hellyé tegyük, de még így is egész jó.

De amikor jobban belegondolok, rosszabbá tenni a világot fizikailag nehéz és emocionálisan kielégítő, mert elpusztítod amit találtál és helyettesíted azzal, amit te hoztál létre, ellenben jobbá tenni a világot fizikailag könnyű, de emocionálisan fájdalmas, mert ki kell terjesztened a tudatodat, hogy befogadd a számodra idegent.

Kapcsolódó bejegyzés:
Az emberiségnek fogalma sincs a természetről

Holdfény-Illata

/ Részlet Ran Prieur - Apocalypsopolis című novellájából, fordítás általam: /

[Előzmény: Az irányítás manifesztója]

A prérifarkas, aki a Holdfény-Illata névre hallgatott, egy sötét szurdokban osont. Fél éjszakával és fél nappal korábban felbukkantak a pusztítók és megölték a kölykeit. Széllel szemben jöttek, míg ő aludt, így nem érezte meg tébolyuk szagát, míg már késő nem volt. Arra ébredt, hogy egy nyurga fickó rászegezi fegyverét, mire ő mint a villám, kiugrott. Vannak akik maradtak és harcoltak volna, de a prérifarkasok mindig úgy éltek túl, hogy gyorsan tanultak és ő már tudta, hogy a fegyver ellen nincs küzdelem. A lövés nem talált, ő pedig megszökött, és amikor hallotta, hogy a villámlás végez a kölykeivel, fél napon és fél éjjen át nyüszített. Aztán eljött hozzá Mindennek Anyja, egy küldetéssel.

Nyugatra fog menni, sok hegyen át, a pusztítók táboráig, mely oly' nagy, hogy az épületek az eget nyaldossák és a csillagok belefulladnak a fénybe. Általában több hétig tartana az út és egy magányos prérifarkas számára valószínűleg végzetes volna, de Mindennek Anyja megnyitotta az Alösvények Földjét.

Az Alösvények Földje az, ahová a bölények vándorolnak télen és ahol a legendák várakoznak. Kevés lény léphet oda önszántából, legtöbben csak véletlenül tévednek arra vagy másokat követve, vagy sohasem. Anya rejtve és zárva tartja az ösvényeket, mert különben a világ kibillenne egyensúlyából. De most az Anya szólt neki, a pusztítók már messze kibillentették a világot az egyensúlyból. Ha kárt okozna is a járat, a pusztítók már megtették és a nyitást az ő halott dolgaik világa fogja megszenvedni.

Aztán az Anya emlékeztette arról, amit a legendák mesélnek, de rövid életű lények gyakran elfelejtenek: A pusztítók nem lényegükből fakadóan pusztítók. A becsületes nevük nem pusztítók, hanem ahogyan magukat nevezik, az emberek. És ahogyan azt mindenki tudja, a különbség az emberek és más állatok között az, hogy embereknek nincs lelkük. A sólyom lelke hőoszlopokon lovagol és kis állatokra csap le; a lazac lelke haza úszik, felfele a folyón, az ívás idején. De az emberek - ó, van némi lélek állati testükben, de többnyire csak hatalmas üres tér, amit szellemek töltenek meg. Általában ezek a Föld szellemei, és az emberek bölcs gondozói más állatoknak. De néha a rideg, gyűlöletes világok irigy szellemei azok, amik megvetik a Földet és el akarják pusztítani. Így van ez most is. Ezúttal erősek, már sok mindent elpusztítottak és még többet el fognak. De mivel nincs bennük szeretet, ezért nincs bennük megértés, és mivel nincs bennük megértés, elbuknak, mindig. - Folyamatosan más szellemek költöznek az emberekbe már most is - mondta az Anya -, és a te feladatod az, hogy segítsd őket. Ezernyi nemzedék forog kockán, és több milliárd lélek, de én valamilyen formában fenn fogok maradni. Nem ez az első, hogy megnyitottam az Alösvények Földjét, és nem is az utolsó.

Holdfény-Illata a szurdok tetejére ért és beleszimatolt a szélbe. Ott, a gesztesfenyő és a nyíllevelű balzsamgyökér mögött, a folyton jelenlévő gépfüst egyszerre tűnt valami réginek és frissnek. Jobbra fordult a hegygerincen, megkerülte a szoknyás csúcsot és leereszkedett egy másik szurdokba. Már közel volt. Átfurakodott a bozóton és talált egy utat, egy szarvas nyomát. Az alösvények mindig ösvények nyomán vannak, még ha az csak egy rovar útvonala is, vagy a szél járása.

Most, ahogy haladt, más irányba vándorolt az elméjével. Annyira könnyű volt! Tehát ilyen az, amikor nyitva van az Alösvények Földje. A fák körülötte nagyobbak és öregebbek lettek, az éjjeli rovarok hangja mélyebb és a szagok sűrűek és élesek. Olyan növények szagát érezte és olyan madárfüttyöt hallott, amiket korábban sosem, de amik rég volt ősök emlékeit kavarták fel, akik benne éltek. Egyszer aztán, amikor két ösvény keresztezte egymást, biztos volt benne, hogy felismerte a Szemében-Két-Csillagot, minden prérifarkas nagybátyját. Tovább osont az éjszakában.

Az irányítás manifesztója

/ Részlet Ran Prieur - Apocalypsopolis című novellájából, fordítás általam: /

Az irányítás manifesztója
írta Archibald Lind

Minden hitrendszer ellenőrizhetetlen alapfeltevéseken nyugszik, és ennek a dokumentumnak az alapja az, hogy az irányítás előnyösebb a káosznál. A káosz nem rend nélküliség; hanem irányítás nélküli rend. A nyilvánvaló - és talán az egyetlen - példa a káoszra, a természet.

Képzelj el egy sirályt a parton. Nincs időbeosztása, nem követ utasításokat, nem felügyeli senki. A part bármely pontjára elrepülhet, bármikor. Nem kell fizetnie vagy igénylést benyújtania azért, hogy döglött halat ehessen, és nem mérik ki az adagokat. Mégis, a sirályok évmilliókig fennmaradtak, együttműködésben más irányítatlan élőlényekkel. De ezalatt az idő alatt mit hoztak létre? Mit értek el? A sirály semmi mást nem termel, mint madárürüléket és a végén egy halott madarat. Több száz millió év alatt a természet nem tett mást, mint fenntartotta a körforgást, és egyre rendetlenebbé vált.

Most képzelj el egy dolgozót a gyárban. Reggel 8-tól délután 5-ig dolgozik, egy órás ebédszünettel és egy vagy két 15 perces pihenővel. Tevékenységének összhangban kell lennie a gyár gépsorával, ruhája és ápoltsága szabályozott, és testhelyzete, munkastílusa és külsődleges hozzáállása a felettesei által irányított. Az egyetlen káosz, ami maradt, a rakás irányítatlan gondolat a fejében, de meditációs gyakorlatokkal még az is kontrollálható.

És mit hoz létre? Talán egy űrhajó alkatrészét, amivel át lehet törni a Föld határait, vagy egy mesterséges szerv darabját, amivel az emberek már nem függnek a természettől. És ez még csak a kezdet.

Az a tény, hogy a természet engedte, hogy kialakuljon belőle az ellenőrzés, bizonyítja, hogy a káosz irányítást akar. A tény, hogy pusztítjuk a természetet, bizonyítja, hogy az irányítás felsőbbrendű a káosznál. A "környezetvédők", akik a mérgek és a fajok kihalása miatt panaszkodnak, félreértik az egész helyzetet. Nincs középút. Ha előnyben részesítendő a káosz az irányítással szemben, akkor vissza kéne mennünk az állati léthez, zöld fűben közösülni, gyökereket és bogyókat enni. Ha előnyösebb az irányítás mint a káosz, ki kell írtanunk minden biológiai életet.

A biológiai élet eredendően kaotikus. Ezért sztrájkolnak a munkások, ezért engedetlenek a gyerekek, ezért lesznek gyomosak a kertek. Idomíthatnánk sirályokat és mikrochipet ültethetnénk a fejükbe a laboratóriumokban, hogy megkíséreljük irányítani merre repüljenek és mikor, de nagyon nem lenne hatékony. Egyszerűbb megölni őket és helyettesíteni mondjuk távírányítású gépekkel, amik begyűjtik a homokot és építőanyaggá alakítják.

A káosz és az irányítás konfliktusa minden politika gyökere, és az, hogy ezt képtelenek voltunk megérteni, összezavart bennünket. Nem számít például, hogy a génmanipulált növények biztonságosak vagy táplálóbbak-e. A káosz vagy az irányítás perspektívájából ezek a kérdések pusztán figyelemelterelések, vagy a legjobb esetben is csak kifogások. A kérdés az, hogy a gazdák félrerakják és maguk választják ki a vetőmagjaikat, ami kaotikus, vagy minden évben egy irányító strukturától kell, hogy beszerezzék. Semmi más nem számít.

Az ökológusok azt állítják, hogy az emberi civilizáció a természettől függ, de a valóság az, hogy ez nem szükségszerű, és nem is szabad hogy így legyen. Amellett érvelnek például, hogy egy város vízellátására az a legegyszerűbb mód, ha érintetlenül hagyjuk az erdős vízgyűjtőket. De ha az irányítás előnyösebb a káosznál, ez elfogadhatatlan. A vizet víztisztítóműveken keresztül kell szolgáltatni és az erdőt be kell építeni. Igen, ez "drágább", de a "költség" fogalma, mint negatívum, elfogult a káosz felé. A "drága" egyszerűen azt jelenti, hogy "több irányított tevékenységet igénylő", ami jó. Ha egyszerűbb hagyni az erdőt, hogy ellásson vízzel, akkor nincs menekvés a további következtetés elől, hogy egyszerűbb, ha nem építünk városokat, ha szalmakunyhókban élünk, patakból iszunk és a fáról esszük a gyümölcsöt. Ha nem fogadjuk el ezt az életformát, ha hajlandóak vagyunk áldozni a fejlődésért, akkor nem menekülhetünk a további következtetés elől, miszierint le kell cserélnünk az összes biológiai életet egy alternatív életformával, amely lehetőséget nyújt arra, hogy tökéletesen irányított legyen: a mechanikus élettel.

Az emberi civilizáció átmenet a biológiai (kaotikus) és a gépi (irányított) között. A civilizáció java részében mindkét világban benne kellett állnunk és áltatnunk magunkat, merre is tartunk valójában, mert biológiai elménk nem fogadná be. De mostanra az átmenet végéhez közeledünk. Technológiánk gyorsuló fejlődésével közeledik az önfenntartó és irányítás-alapú gépi élet korának beköszönte. Úgyhogy most nekünk, mint az emberi civilizáció előőrseinek, őszintének kell lennünk önmagunkkal.

Történelmileg az irányítás paradigmája "konzervativizmusként" nyilvánult meg, de ez a fogalom előítéletekkel terhelt, ezért ideje elhagynunk. Nem ellenezzük a változást, épp a legradikálisabb változást támogatjuk - az élet továbbfejlesztését a káoszon és természeten túl. Nem vagyunk vallásosak: a mindenható égi atya idális hasonlat az irányítás paradigmájára, de nincs bizonyíték valódiságára, és a hit a maga valóságában csak túl lustává tenne az irányítás igazi munkájának elvégzéséhez, amit magunknak kell megtennünk. Nem vagyunk individualisták, kivéve amikor az egyén önzősége az irányítás struktúráit támogatja - mint a nagyvállalati világban. A vállalatokat előnyben részesítjük a kormányokkal szemben, mert a kormányok látszólag azért léteznek, hogy az embereket szolgálják, míg a nagyvállaltok definíció szerint pusztán a saját befolyásuk növeléséért, amit szimbolikusan a "profit" jelképez. Nincsenek illúzióink a szabadság, demokrácia vagy bármely kormány melletti kiállásról, kivéve a fentről lefelé szerveződő rendet és a legdominánsabb rendszer dominálásának "szabadságát".

Színlelhetjük, hogy támogatunk homályosan definiált népszerű értékeket, hogy becsapjuk a közvéleményt, hogy engedelmeskedjen nekünk, de a saját fejünkben tisztában kell lennünk céljainkkal: A természet kiírtása, az emberiség kipusztítása és egy új, irányítás-alapú élet létrehozása.

A stratégia ezen célok eléréséhez elegánsan egyszerű. Először osztályokba kell osztanunk az embereket: az átlagemberek, akik teljesen a természettől függnek a túlélésükért és az elit, akik alig függnek a természettől, mivel fejlett technológiájuk lehetővé teszi, hogy évtizedekig fennmaradjanak nélküle is. Másodszor folytatnunk kell a természeti élet becsatornázását a gépi életbe. És kész is! A természet el fog pusztulni, az átlagemberek vele együtt, az elit tagjai pedig kellően hosszú ideig túlélik ahhoz, hogy tökéletesre fejlesszék az irányítás-alapú gépeket, aztán kihalnak ők is, életet adva egy új világnak.

---

Archibald Lind, biomérnök, ezredszer olvasta át a manifesztót, amit még soha, senkinek sem mutatott meg. Erős késztetést érzett rá, hogy magával vigye a ma esti konferenciára, de nem talált racionális okot rá. Nem volt - még ott sem - senki, aki kész lett volna rá, hogy elolvassa. Elzárta a fiókjába és kilépett sötét irodájából.

Kapcsolódó bejegyzések:
A civilizáció felfalja önmagát
Az emberiségnek fogalma sincs a természetről
A helyes és nem helyes tudás

Mit tegyen az ember, mielőtt eljő a világvége?

/ Su-la-ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában. Sári László, Magyar Könyvklub, 1999: /

Lin-csi apát kolostorában egy reggel így fordultak a szerzetesek a Mesterhez.
- Mondd, apát! Mit tegyen az ember, mielőtt eljő a világvége? Van-e erre nézve szabály?
- Van - felelte Lin-csi, s már idézte is a tanítást. - Mielőtt a világvége eljő, legjobb, ha az ember befejezi reggelijét - szólt a Mester, s már sarkon is fordult volna, amikor az egyik szerzetes megkérdezte.
- Mondd, Mester! A világvégével minden véget ér?
- Minden. De ez a minden azon nyomban létre is jön ismét. A végtelen időben végtelen számú csodálatos pusztulás és keletkezés követi egymást - mondta Lin-csi, s hogy a szerzetesek tudják, mi dolguk a végtelen időben, elmesélt egy történetet.
- Nem is olyan rég - kezdte az apát -, itt a Lüliang-hegyek közt, egy szerzetes beköltözött egy nagy fa odvába. Úgy hívták ezt a szerzetest, hogy Taj-po. Üldögélt a fa odvában, teltek az évek számolatlanul, amikor megjelent az odú előtt egy vándorszerzetes. Így szólt a vándor Taj-póhoz.
- Írva vagyon, hogy ez a mostani, kerek milliárd esztendőt számláló világkorszak, melyben élünk, hamarosan véget ér. Fellángol majd a nagy tűz, és mind az ezer világ elpusztul. Tudni akarom, csakugyan elpusztul-e, vagy nem pusztul el. Felelj, Taj-po! - És Taj-po felelt.
- Elpusztul - mondta.
- És akkor mi lesz? Következik a másik milliárd éves világkorszak? - kérdezte a vándor.
- Következik a másik.
- Akkor jó - vágta rá a szerzetes, és megnyugodva ő is beült Taj-po mellé az odúba. Nem mintha addig attól tartott volna, hogy unatkozni fog, ha nem következik újabb milliárd év és nem lesznek majd benne újabb világok, hanem azért nyugodott meg a vándor, mert megértette, miért ül a fában Taj-po. Taj-po pedig azért ült a fában, mert tudta, semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy jönnek-mennek a világkorszakok. Semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy elpusztul mind az ezer világ, s aztán következik a másik ezer. És semmilyen emberi tevékenység nem mérhető ahhoz, hogy ő mindebben részt vehet, ülhet a fa odvában, és szemlélheti a világok változásait. Taj-po tudta, hogy a világok változásain töprengeni a legméltóbb emberi munka, s míg valamit meg nem ért az egészből, nincs hová sietnie. Ezt értette meg Taj-po válaszából a vándor is, s ezért ült be hozzá az odúba - fejezte be a történetet Lin-csi apát, s szégyenkezve vallotta be, hogy nem tudja, mi történt ezután.
- Talán Taj-po és a vándor azóta is együtt ámulnak a világok változásain. Bámulják a végtelen idő játékait. Ti is ezt tegyétek, szerzetesek, ha eljő a világvége, s már megettétek a reggelit! - szólt Lin-csi apát, s magukra hagyta szerzeteseit, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

Kapcsolódó bejegyzések:
Az egyetlen tökéletes dolog a világon
A helyes és nem helyes tudás
A következő tízmilliárd év

A veszélyes utak és fapados autók esete

/ Matthew B. Crawford - The Case for Dangerous Roads and Low-Tech Cars. Részlet a szerző The World Beyond Your Head: On Becoming an Individual in an Age of Distraction című könyvéből. - fordítás általam: /

John Muir 1969-ben publikálta a How to Keep Your Volkswagen Alive-t (Hogyan Tartsd Életben a Volkswagenedet). Az egyik dolog ami különlegessé teszi a könyvet a sok közül és az ellenkultúra hangulatát adja neki, hogy az olyan újkeletű biztonsági berendezések hatásairól elmélkedik, mint a biztonsági öv. Az írja: "Ha folyamatosan úgy vezetnénk, mintha mint az azték áldozatok, oda lennénk szíjazva az autónk elejéhez, hogy mi legyünk az első, ami csattan, sokkal kevesebb lenne a baleset."

A Figyelem asszisztens (Attention assist), a Mercedes legújab elektronikája mutatja mennyire messzire jutottunk 1969 vezetési kultúrájától. Ez egy opcionális csomag, aminek a Fékasszisztens is a része. Ha az előtted haladó autó hirtelen lassít, a Mercedes fékez helyetted. Ez felszabadít, hogy gondolatban valahol máshol járj - mondjuk a navigáció képernyőjét nézd, vagy a hedge fund menedzsereddel beszélj. A Figyelem Asszisztens tévéreklámjában egy bamba férfi, gyermeki és riadt arccal mondja, "Nem vettem észre a teherautót." (Az, hogy "teherautó" szót használták mondjuk a "tricikli" helyett, bölcs döntésnek tűnik a szövegírók részéről.) A csomag tartalmazza még a Holttér Asszisztenst (Blind spot assist), úgyhogy sávváltás előtt már nem kell bajlódnod az oldalrapillantással. Úgy tűnik, hogy a Mercedes-nél az elmúlt tíz év alapvető tervezési szándéka az volt, hogy az autóik szellemi kényeztetést nyújtsanak a jómódúak számára. Csak dőlj hátra és lazíts, gondolj valami kellemesre. Távolba révedő üveges tekintet. Ami pedig a többi vezetőt illeti, a kölcsönösségnek van némi... hiánya.

Tágabb értelemben az autók dizájnja az elszigetelés felé hajlott, egyre kevesebb vezetési élményt nyújtva. A megvalósítandó idea úgy tűnik az, hogy a vezetőnek egy testetlen megfigyelőnek kell lennie, aki a világ objektumai között mozog, amik egy képernyőn látszanak. Ingereinket vezetékes gázkar, vezetékes és elektronikus asszisztenssel (vagy hidraulikus asszistensel) vezérelt fék, továbbá kipörgésgátló és blokkolásgátló befolyásolják. Amit mindez a hülye-biztosság és absztrakció valójában eredményez, az a vezetőig elérő információ szegénysége. Mi több, még a valahogy átjutó információ is, egy nagyon közvetített módon kerül megjelenítésre, potméterek és selymes szervók által, nem pedig saját tapasztalatainkkal és megérzéseinkkel. Ezért az meglehetősen diszkrét és nem tükrözi az apró döccenéseket és eltéréseket. Érzéketlen a váratlan változásokra is, mint például egy meglazult vagy megrepedt féknyeregből származó rezgés. Talán a leginkább aggasztó, hogy a megjelenítés elektronikus módja ahhoz vezet, hogy az autóról és az út állapotáról szóló információ más eletronikus eszközök által szolgáltatott információkkal kell, hogy versengjen, amelyek sokkal érdekesebbek.

Az információ bősége, amit egy öregebb, keményebb és könnyebb autó szolgáltat, részvételt vált ki. Kézzel fogható, hogy a segged az, ami 100 km/h-val repeszt. Az ilyen egzisztenciális érintettség megköveteli és felélénkíti a figyelmet. Ezért olyan üdítő egy primitív sportkocsit vezetni. Egy régi funk szólást elferdítve mondhatnánk, hogy "Vidd vásárra a bőröd és az elméd követni fogja". És fordítva, engedd szabadjára a bőröd és az elméd is elkalandozik. Gyanítom, hogy John Muirnak igaza volt az azték motorháztető díszítéssel: némi személyes érintettség a játékban fontos biztonsági tényezőnek tűnik.

Ahogyan a közlekedési mérnökök is rájöttek, a vezetéshez való hozzáállásunkat az út jellemzői is befolyásolják egy kissé. Eric Dumbaugh, a Texas A&M University civil és környezetvédelmi mérnöke azt mondja, "Az a feltételezésünk, hogy a közúti biztonság a "megbocsátó" utak függvénye. Úgy godoljuk, hogy ha kiegyenesítenénk az utakat és kiszélesítenénk a leállósávokat, az javítana a közlekedés biztonságán." Ez úgy tűnik nem igaz. Amikor az utak veszélyesnek néznek ki, az emberek lelassítanak és óvatosabbá válnak. Ezzel összhangban, a kockázat felismerésének és értékelésének kudarca, a kezdő vezetőknél jobban hozzájárul a balesetekhez, mint a megosztott figyelem. De van kapcsolat a kettő között: a kockázat észlelése növeli a tudatos erőfeszítést és összpontosítja a figyelmet. Ahogyan az autóknál, úgy az utaknál is: a mindig közeli, trauma általi halál realitását nem lenne szabad mesterségesen száműznünk a tudatunkból.

Emily Anthes azt írja, hogy a közlekedési mérnökök körében "néhány eretnek az elmúlt évtizedben elkezdte veszélyesebbé tenné a közutakat - szűkíteni, csökkenteni a beláthatóságot, megszüntetni a szegélyeket, sávelválasztó vonalakat, szalagkorlátokat, sőt még a közúti jelzéseket és táblákat is. A kutatás eredménye azt mutatja, hogy ezeken az utakon sokkal kevesebb a karambol és a halálos baleset." Dumbaugh és egy orlandói közlekedési mérnök, Ian Lockwood jelentéseit vizsgálva Anthes arra a következtetésre jut, hogy az utcai parkolás és a kerékpárutak a vezetőket óvatosabbá teszik, ahogyan a közvetlenül az utcára nyíló épületek, mivel ez úgy tűnik a "figyelve vagyok" érzetét kelti a vezetőkben. Csak remélni lehet, hogy egy ilyen szemtől szemben helyzet még a Mercedes vezetőjét is kirángatná az elektronikus pilótafülkéjének történéseiből.

A közös tereknek a dizájnja nem csak a közbiztonságra van hatással, hanem az általuk sugallt morális pszichológián keresztül sokkal távolabbra mutató szerepük is van a társadalomban. Az utak néma nevelők, akárcsak az autók. Ösztönözhetik a körültekintést - hogy a szó szoros értelmében észrevegyünk másokat - vagy az atomizált én-világok halmazát is. Az utóbbi esetben hajlamosak vagyunk nem szembesülni egymással, hacsak szó szerint össze nem ütközünk.