fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan
Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum
/ Ran Prieur írása - fordítás általam: /
Édességek, videojátékok és marihuána, három dolog amiktől jól érzed magad, de ha túlzásba viszed őket, rosszul leszel. Miért így működik a valóság?
Miért nincs semmi, amitől jól érzed magad, és ha többet csinálod, továbbra is jó? És miért nem fordítva működik? Ha arcon csapom magam az rosszul esik, de ha folyamatosan csinálnám, továbbra is rosszul esne, ahelyett hogy egyszercsak megfordulna és elkezdene jó lenni. Miért ennyire nehéz jól érezni magunkat és miért olyan könnyű rosszul?
Megpróbálhatod az evolúció, a biológia vagy akár a fizika törvényeivel magyarázni. De ez felveti azt a kérdést, hogy miért épp ilyen a valóság és nem másmilyen? Nevezheted ezt Hedonikus Antrópikus Elvnek. Ha ez egy értelem nélküli, részecskékből és hullámokból álló univerzum, ahol a tudat csak a véletlen folytán bukkant fel, mennyire balszerencsések vagyunk, hogy a kellemes tudatállapot ennyire illékony?
Én hinni szeretném, hogy eredendően értelmetlen az élet, mert akkor lehetségesnek kell lennie, hogy kijátsszuk a rendszert, hogy könnyű trükköket találjunk a tartós boldogság elérésére. De az egész történelem során ezt próbáltuk és teljes kudarcot vallottunk, ami azt sugallja, hogy az életnek mégis van értelme: hogy az elméink és történeteink valami láthatatlan, mélyebb értelmet szolgálnak, ami nem akarja, hogy egyszerűen csak jól érezzünk magunkat, hanem úgy használja a jó és rossz érzését, mint a tudósok a jutalmazást és elektrosokkot a patkányokon, hogy valami elképzelhetetlen cél felé vezessen minket.
A Hedonikus Antrópikus Elv című reddit posztban polyparadigm azt állítja, hogy a tudat csak ott bukkanhat fel, ahol a boldogság kihívás – mert különben a döntések olyan egyszerűek, hogy tudatosságra nincsen szükség. Én úgy gondolom, hogy a tudat univerzális, de el tudom fogadni ezt az elképzelést a tudatosság egy speciális definíciója mellett: a hatalom annak eldöntéséhez, hogy benne legyünk-e az adott pillanatban vagy sem.
Miért van az, hogy még a technológia minden erejével sem sikerült "kitrükköznünk" az emberi jóllét rendszerét? Ha azt mondanám, hogy van egy tabletta, amitől egyszerűen boldogabb leszel, mellékhatások nélkül, nem hinnéd el. Vannak gyógyszereink, amik lehetővé teszik, hogy a súlyos depresszióban szenvedők épp csak működőképesek maradjanak, vagy egy AIDS-es ne haljon meg, de lehetetlennek tűnik lerövidíteni az utat az átlagostól az átlagosnál jobbhoz. Miért nincs egy tabletta, amivel zöldségek és edzés nélkül is egészségesebb leszek? Még a vitaminokról is, amik egy rövidebb útnak tűntek az egészséghez, kiderült hogy nagyrészt haszontalanok vagy ártalmasak.
Metafizikával könnyű megmagyarázni: Isten inkább akarja azt, hogy jobb ember légy, semmint hogy jól érezd magad. Én a Taoizmus felé hajlok: a fizikai világ olyan, mint egy mélyebb valóság felszíne, amit sosem érthetünk meg teljesen, de ha részben megértjük, és úszunk az árral, az élet jobb. És azt hiszem a Tao azt akarja, hogy kijátsszuk a rendszert. Ezt teszi minden ami él, és a földi élet története az, hogyan találnak az élőlények ideiglenes hack-eket.
Az emberek rendkívül sikeresek voltak a külső világ meghackelésében, és fura, tekintve hogy mennyire az urai lettünk a természetnek, hogy mennyire nem tudtunk urai lenni önmagunknak. Ez azt sejteti, hogy Isten, a Tao, a metafizikai határ nem kint van, ott a világegyetemben, hanem bennünk.
Meg tudjuk ezt magyarázni tisztán materializmussal? Az a jó a véletlenszerű és értelem nélküli univerzumban, hogy teljesen hackelhetőnek kellene lennie. Elméletben, ha elképzeled a legjobb pillanatot az életedben, át tudnád élni újra és újra, örökké. Ellenvetheted, hogy a boldogság bármely szintje csak az új normává válna, de elméletben ez csak egy újabb akadály, amit ki tudunk trükközni (Jó sci-fi a témában a Permutation City, Greg Egantől.)
A materialista modellben ezek az akadályok az emberi biológia szintjén vannak. A testünk több tízmillió év alatt fejlődött ki, a túlélést helyezve mindenek fölé, és a testünk a fajfenntartást szolgáló dolgokat jutalmazza jóleső érzéssel. Az ősi környezetben bárki, aki ki akarta játszani a rendszert, utódok nélkül pusztult el, úgyhogy kiveszett belőlünk a rövidebb utakon járás lehetősége.
Az ősi környezeten kívül megértem miért nehéz még mindig az egészség meghackelése: összetákolhatsz egy törött gépet, hogy épp csak működjön, viszont egy jól működő gép fejlesztésének az egyetlen módja az, ha feltalálsz egy teljesen új gépet, ami jobban működik. De furcsának tűnik, hogy a jóllét meghackelését illetően nem voltunk sikeresebbek. Arra számítok, hogy továbbra is próbálkozni fogunk, és kiváncsi vagyok működni fog-e a jövő hedonikus technológiája, és hogy jobban el tudjuk-e fogadni, hogy minden különösebb indok nélkül is jól érezzük magunkat.
2017. április 22
Vissza a tetejére
/ Birtalan Balázs remek írása az evolúcióval kapcsolatos tévhitekről: /
A Teremtés könyve első fejezetében plasztikus beszámolót olvashatunk arról, hogyan teremtette meg Isten az állatokat és a növényeket, mindegyiket „a maga faja szerint”. Ez a leírás természetesen egy emberi világkép megnyilatkozásaként keletkezett. Ugyanakkor (azaz nem ugyanakkor, hanem évszázadokkal később) meg is erősítette ugyanezt a világképet, nevezetesen, hogy a világunk fixen olyan, amilyen, nem is szólva arról, hogy – természetesen – a létező világok legjobbika.
Amikor aztán a világról való ismeretszerzésünk terén a hit helyét átvette a tapasztalás (nevezetesen a strukturált megfigyelés és az ellenőrzött kísérletezés), akkor kiderült, hogy a világ korántsem fixen olyan, amilyen. Amivel mi találkozunk, az a világ jelen állapota – az is erősen torzítva saját észlelésünk szűrőjén át.
Úgy mondják, hogy az embernek három nagy megaláztatást kellett elszenvednie a tudományos eszmélődése során. A „mondják” jelen esetben nem általános alany, hanem valódi többes szám: ketten is így mondják: Sigmund Freud és Daniel Quinn. Az első két megaláztatásban egyetértenek, a harmadik felismerését azonban mindketten maguknak vindikálják. Ellentmondás nincs, csak a poétikus hármas szám helyébe négyes szám lép.
Az első traumát Kopernikusz okozta. Kiderült, hogy a teremtés koronájának, az embernek a lakóhelye még véletlenül sem a világmindenség középpontja. A második sokk Darwin nevéhez kötődik, aki nemcsak azt az elképzelést vágta haza, hogy Isten egyenként teremtette meg a fajokat, hanem biológiai bizonyítékokkal szolgált arra, hogy az ember teremtése egyáltalán nem volt kuriózum az evolúcióban; Daniel Quinn szavaival élve: „úgy rendelték számára, hogy a közönséges posványból fejlődjön ki, éppen úgy, ahogy a kullancsok és a májmételyek”. Időrendileg a harmadik mélyütést Freud vitte be; ez a mélyütés a mélylélektan volt: annak kimutatása,hogy az ember egyáltalán nem az a végtelenül tudatos és racionális lény, mint aminek gondolja magát, hanem élete jelentős részében saját tudattalanjának irányítása alatt áll. A negyedik megaláztatás Daniel Quinn munkásságában rajzolódik ki: ő mutatta meg, hogy az ember pontosan ugyanúgy alá van vetve az ökológia – így a korlátozott vetélkedés – törvényének, mint a gravitációnak; ha az ember ezt figyelmen kívül hagyja, és olyan életet él, mintha a világot érte teremtették volna, akkor pontosan ugyanolyan elkerülhetetlenül (bár valamivel lassabban) végez magával, mintha levetné magát egy szikla pereméről.
Az emberek lassanként, mintha a fogukat húznák, de nagyjából elkezdték elfogadni ezeket a tényeket. (Persze a tényeket kicsit sem zavarja, ha az emberek nem fogadják el őket, de ez más kérdés.) Ma már csaknem mindenki tisztában van azzal, hogy a Föld kering a Nap körül, a freudi terminológia egyes elemei pedig egyenesen közhelyszerű beszédfordulatokká váltak. Quinn felismerése még viszonylag új keletű, de az is olyan, hogy inkább csak utálni vagy figyelmen kívül hagyni lehet, mint cáfolni. Darwin és az evolúció viszont még mindig problematikus.
Persze azzal, hogy „az ember a majomtól származik”, ma már a legtöbben tisztában vannak. Ezzel mindössze két gond van. Egyrészt az ember nem a majomtól származik, hanem egy valaha élt, azóta rég kihalt állattól, amely nem volt se majom, sem ember; amelynek az utódai egy része a majmok, más része az ember irányában fejlődött tovább. Másrészt a „legtöbben” szó ez esetben csupán annyit jelent: több mint 50 százalék. De sajnos nem sokkal. Richard Dawkins idén megjelent könyvében számol be friss felmérések eredményéről, amely szerint az európai és amerikai lakosság bő egy harmada (az Egyesült Államokban 40%) mesének (leginkább sátáni hazugságnak) tartja az evolúciót, és szent meggyőződése, hogy a Föld nem 4,6 milliárd, csak mindössze tízezer éves, hogy a fajokat Isten egyenként teremtette, hogy az emberek valaha együtt hancúroztak a dinoszauruszokkal.
Ez már önmagában elég tragikus, főleg annak figyelembe vételével, hogy e kreacionisták (ahogy Dawkins nevezi őket: történelemtagadók) hatalmas anyagi és intézményi hátszéllel lobbiznak azért, hogy a hatnapos teremtés, illetve az „intelligens tervezés” tana kerüljön be az iskolai tananyagba az evolúció mellé (azaz lehetőleg helyett).
Ilyen körülmények közepette kifejezetten elkeserítő, hogy még azok is, akik elfogadják az evolúció tényét, többségükben félreértik annak lényegét. Például azt hiszik, hogy léteznek fajok.
Na jó, persze, léteznek fajok, de nem úgy. A matematikában is van olyan, hogy „pont”, de nem úgy. Használjuk ugyan a fogalmát, de csak elméletben; a gyakorlatban a – definíció szerint kiterjedés nélküli – pont nem létezik. A biológiával és a fajokkal fordított a helyzet: a gyakorlatban megkülönböztetünk fajokat, már csak azért is, hogy az állatkertben nehogy véletlenül azonos ketrecbe zárjuk a tigrist az antiloppal. Még hangzatos definíció is van a fajra: eszerint a faj „élőlények olyan csoportja, melynek egyedei képesek szaporodni egymással, és termékeny utódokat létrehozni”. E meghatározás a Wikipédia Faj szócikkének bevezetőjében olvasható; a következő mondat ugyanerre úgy hivatkozik: „naiv definíció”. Ezt követően a szócikk nem kevesebb mint tizenhárom féle definícióban próbálja közelebb terelni egymáshoz az olvasót és a faj fogalmát. Ebből is látszik, hogy elméletben a dolog korántsem olyan egyszerű, mint az állatkertben.
Kis számú, nem reprezentatív mintán végzett felmérésem alapján a hétköznapi ember valahogy úgy képzeli az evolúciót, hogy ez az a folyamat, amely „a fajok kialakulásához vezetett”. Tehát a projekt elkezdődött valamikor a múltban, voltak a dinoszauruszok meg a masztodonok, meg egy csomó köztes fázis, amíg aztán ma itt vannak nekünk az oroszlánok – na meg persze itt vagyunk mi, a Homo sapiens, mint az evolúció csúcsa.
Hát ez így sajnos nem stimmel. Az evolúcióban értelmezhetetlen mind a „köztes fázis”, mind a „csúcs” fogalma. Egész biztos, hogy egy mai oroszlán nagymamája is oroszlán volt. Az ükmamája is oroszlán volt. Kétségbevonhatatlanul, összetéveszthetetlenül. Azonban egész biztos, hogy a húszmillió nemzedékkel ezelőtti, egyenes ági őse nem volt oroszlán. Hogy mi volt pontosan, arról fogalmam sincs. Nyilván valami köztes fázis, valahol a bojtosúszójú hal és az oroszlán között. Csakhogy ennek az ősnek, akit nevezzünk X-nek, a nagymamája és az ükmamája is X volt. A korabeli állatkertben nem az állt volna a ketrecükön, hogy „köztes fázis”, hanem hogy „X”. Ugyanúgy, ahogy ma ez áll: „oroszlán”.
Mi volt az X fajú állat egymillió nemzedékkel későbbi leszármazottja? X vagy oroszlán? És mi volt az oroszlán egymillió nemzedékkel ezelőtti felmenője? Oroszlán vagy X? Értelmezhetetlen a kérdés. Az egyik Y, a másik W lett volna. A maguk idejében az állatkertben önálló fajként szerepeltek volna. Nem köztes fázisként, nem átmenetként – noha nyilvánvalóan átmenetet képeztek. A bojtosúszójú hal egyik leszármazottjának a sorában van egy olyan periódus, amikor ha rámutatunk egy állatra, akkor rendszertanilag teljesen egyértelműen azt mondjuk rá: „Ez egy X.” Ha a nagymamájára vagy az ükunokájára mutatunk, akkor is ezt mondjuk. Mintegy egymillió generációval később, ha az egyenes ági leszármazottak közül kiválasztunk egyet, és rámutatunk, akkor azt mondjuk: „Ez egy Y.” Tizennyolcmillió nemzedékkel később: „Ez egy W.” Majd újabb egymillió nemzedék múlva – napjainkban – így szólunk: „Ez egy oroszlán.”
Az oroszlán unokájának az unokájának az unokájának tízmillió generációval későbbi leszármazottjára a majdani zoológusok azt fogják mondani: „Ez egy Z.” Nem azt mondják, hogy „ez az oroszlán egy kései leszármazottja”, mert számukra az „oroszlán” ugyanúgy egy sose látott, fiktív élőlény megjelölése lesz, mint számunkra az Y. Ha ezen eljövendő zoológusoknak se lesz több eszük, mint amennyi nekünk van, akkor az oroszlánra úgy fognak tekinteni, mint valami köztes fázisra, valahol a bojtosúszójú hal és a Z között.
Oroszlánok pedig – mint faj – nincsenek. Egyedi élőlények vannak, akik genetikusan, morfológiailag, élőhely és viselkedés tekintetben statisztikailag nagy hasonlóságot mutatnak a szüleikkel, testvéreikkel és gyermekeikkel. Statisztikailag valamivel (elenyészően) kisebb hasonlóságot mutatnak a nagyszüleikkel, unokatestvéreikkel és unokáikkal. Statisztikailag még kisebb hasonlóságot mutatnak a dédszüleikkel, másod-unokatestvéreikkel és dédunokáikkal – bár ez a „még kisebb hasonlóság” is olyan hatalmas, hogy a mi szemünkben azonosságnak látszik. És ez a látszat az alapja, hogy e rokonok egy halmazára azt mondjuk: egy faj.
Persze mondhatjuk, mert a gyakorlatban valóban segít. Az életben maradás szempontjából célszerű, ha tudjuk, hogy amíg az oroszlán elől el kell szaladni, addig a napraforgó elől nem okvetlenül szükséges. Holott az oroszlán és a napraforgó távoli rokonok: egyazon közös ős leszármazottai. Ezt nagyon fontos, hogy jól értsük. Sem az oroszlán, sem a napraforgó felmenőinek sorában nem lehet rámutatni arra a generációs váltásra, amikor azt mondhatjuk: ennek a példánynak a mamája még nem oroszlán/napraforgó volt. A két láncban visszafelé haladva minden egyes lépésnél azt látjuk, hogy a szülő „pont olyan”, mint a gyerek. Sehol nem lehet tetten érni, hogy „na, itt történt a fajváltás”. Nincsenek köztes fázisok – pontosabban csak köztes fázisok vannak.
A Homo sapiens pontosan ugyanúgy egy köztes fázis az evolúcióban, mint a Homo habilis vagy az Australopitechus volt, vagy ahogy köztes fázis a fenti X, annak leszármazottja, az oroszlán, és annak leszármazottja, a Z. Nagy valószínűséggel mi vagyunk az élővilág történetében az első olyan csoport, amelynek egyedei képesek reflektálni saját származásukra (bár, amint láttuk, kb. negyven százalékunk nem képes erre), de teljesen alaptalan volna hátradőlni a karosszékünkben, mondván: „Jól van, megérkeztünk.”
Nem érkeztünk meg sehová. Számos szempont alapján – genetikusan, morfológiailag, élőhely és viselkedés tekintetben – statisztikailag nagy hasonlóságot mutatunk a szüleinkkel, testvéreinkkel és gyermekeinkkel. Statisztikailag valamivel (elenyészően) kisebb hasonlóságot mutatunk a nagyszüleinkkel, unokatestvéreinkkel és unokáinkkal. Statisztikailag még kisebb hasonlóságot mutatunk az oroszlánokkal, a bojtosúszójú halakkal és a napraforgókkal. De a hasonlóság megvan, mint ahogy meglesz a – statisztikailag lényegesen kisebb – hasonlóság a százmillió generációval későbbi leszármazottaink és a bojtosúszójú halak között. Én, aki ezeket a sorokat írom, és te, aki olvasod, valahol középen helyezkedünk el ebben a folyamatos, határvonalak nélküli láncban. Nincs kitüntetettebb szerepünk, mint őseinknek („az őssejtig”) volt, vagy mint utódainknak lesz.
Ha valaki kiválaszt minket ebből a láncból és ránk mutat, azt mondja: „Ez ember.” De hogy e kijelentés érvényessége hol kezdődött és meddig tart, ezt pontosan lehetetlen megmondani. Volt olyan pont, ahol még nem volt érvényes. És lesz olyan pont, ahol már nem lesz érvényes. Ugyanúgy, mint a Homo habilis-szel, az X-szel, az oroszlánnal vagy a napraforgóval.
Oroszlánok pedig nincsenek. Emberek sincsenek. Egyedi élőlények vannak, akiknek az evolúcióban számukra juttatott időben kell boldogulniuk. Önmagukkal és a többiekkel. Mert címke szerint legyünk emberek vagy oroszlánok, napraforgók, tigrisek vagy antilopok – végeredményben egyazon ketrec lakói vagyunk.
Kapcsolódó bejegyzés:
A következő tízmilliárd év
2017. február 16
Vissza a tetejére