fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan
Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum
Milliárdokat költünk arra, hogy üzeneteket küldjünk az űrbe, miközben itt él köztünk egy faj, amely talán még nálunk is intelligensebb.
Richard O'Barry felfelé ívelő karrierje 1960-ban indult, amikor elszegődött állatidomárnak a Flipper című delfines filmsorozat forgatásához. Öt palackorrú delfint fogott be a filmhez és tanította meg nekik a filmben használt trükköket és utasításokat. A filmsorozatnak hála a delfinek világszenzációvá és keresett attrakcióvá váltak, multimillió dolláros iparág épült rájuk és megkezdődött tömeges befogásuk.
Negyven évvel később O'Barry állatjogi aktivista, minden erőforrását és testi épségét nem kímélve próbálja kiszabadítani a fogságban tartott vízi állatokat, és helyrehozni a kárt, amit úgy érez, hogy ő okozott.
Ez alkalommal Taiji-ba, Japánba vezet az útja, ahol egy rejtett öbölben, a nyilvánosság teljes kizárásával és a japán társadalom nagyrészének tudta nélkül, minden évben delfinek ezreit terelik be, hogy kiválogassák a legszebbeket a múzeumok és aquaparkok számára, majd lemészárolják a többit a húsukért. A halászok, a mögöttük álló szervezetek és a hatóságok mindent megtesznek, hogy senki se férkőzhessen a terület közelébe és ne dokumentálhassa az ott történteket.
Az Öböl (The Cove) című megrázó dokumentumfilmben, kis csapatával mégis megkísérlik.
2016. február 17
Vissza a tetejére
/ Dmitry Orlov - In Praise of Nomads, fordítás általam: /
Az elmúlt néhány hónapban egy sátor alatt éltünk, amit a hajónkra húztunk. A legtöbben így tesznek, akik északi éghajlaton hajón laknak. Amikor kezd hidegre fordulni az idő, az emberek keretet ácsolnak, ami többnyire egy a hajó hosszában elhelyezett gerincrúdból, néhány támasztó rúdból és az azokat kifeszítő hevederek hálójából áll. Minden hajó egy kicsit más elrendezést igényel. Ha a keret készen áll, üvegház módjára rákerül a zsugorfólia. A fóliát levágják, begyűrik hajótestet körbefogó pántok alá és összehegesztik, hogy egészet alkosson. Ha kész, a fólia összezsugorodik és áttetsző kupolát alkot az egész hajó körül. A hegesztés és zsugorítás egy nagy, propán meghajtású hőlégfúvó és egy hegesztő kesztyű segítségével történik. Ennek hatására a fűtésköltség kevesebb, mint a felére csökken, mert az üvegházhatás kényelmes hőmérsékletet biztosít a fedélzeten nap közben, még borús időben is, lehetővé téve, hogy lekapcsoljuk a fűtést, ablakot nyissunk és kiszellőztessük a hajót. Még egy fagyos napon is elég meleg szokott lenni ahhoz, hogy rövid nadrágban és pólóban üljünk a kokpitben. A kupola azt is lehetővé teszi, hogy a kabin helyett a fedélzeten tároljuk a téli ruhákat, az ellátmányokat és sok minden mást, felszabadítva a szűkös lenti teret. A tavasz beköszöntével a fóliát feldarabolják és újrahasznosítják, a keretet pedig elbontják.
A zsugorfóliázás földhözragadtnak tűnhet, de fura mód kielégítő. Építészet, architektúra, a görög archi, "aki irányít" és tectos, "fed" a legtisztább formájában. A szerkezet megtervezése gondolkodást igényel. A legerősebb, legmerevebb építmény a cél, a lehető legkevesebb szerkezeti elemből, anyagból és erőfeszítésből. Értelmet nyer Buckminster Fuller "tensegrity" koncepciója: a szerkezet a húzás és nyomás óvatos egyensúlya révén válik önfenntartóvá. Nem magától értetődő az eredmény: egy erős, funkcionális és vízálló hajlék, ami ellenáll a nor'easternek is [hurrikánszerű vihar Észak-Amerika partjainál - a ford. megj.], kevesebb mint egy nap alatt épül fel és kevesebb mint 200 dollárból, egyetlen ember által (némi szomszédi segítséggel, a fólia odatűzésénél - köszi Lee és Ray!). És amikor eljön az ideje, hogy újra mozgásba lendüljön a hajó, épp ennyire könnyen leszedhető: pár óra munka egy késsel, és nyoma sem marad.
Miután a hajó átkerült a nyári lakhelyére, egy másik, sokkal egyszerűbb feladat vár: felrakni a napellenzőt a kokpitre. Ez egy meglehetősen bonyolult szabású sötét vászondarab, amit úgy vágtak ki és varrtak meg, hogy illeszkedjen a hajó szerkezetére, hogy a még a legforróbb napokon is meg lehessen maradni a kokpitben. Célja, hogy kizárja a napfényt, beengedje a szellőt és fedezéket nyújtson, és hogy védjen a víztől, ha esik. Napsütéses napokon a felülete felmelegszik és feláramlást hoz létre, ami felszívja a hűvösebb levegőt a vízről, amivel a kokpit hőmérsékletét 15-20 fokkal is csökkenti. Ez általában elegendő ahhoz, hogy kényelmesen legyünk légkondicionáló nélkül is. Jelenlegi ponyvánk látott már szebb napokat is. Jó párszor varrtuk, és rövidesen foltoznunk is kell. Előbb-utóbb készítenünk kell egy újat, ami körülbelül 150 dollár anyagköltségbe és egy nap munkába fog kerülni.
Ezeket mind páratlanul hatékony alkalmazkodásnak találom: a telet egy áttetsző kupola alatt tölteni egy védett öbölben, a nyarat egy napellenző alatt egy kikötőben, ahol állandóan kellemes szellő fúj. Ami ezeket az adaptációkat lehetővé teszi, az a ház hiánya. A szó szoros értelmében hajléktalanak számítunk, bár ez az elképzelés teljesen bizarrnak tűnik számomra, hiszen a hajónk az otthonunk. Inkább "háztalanok" vagyunk, ami viszont csak első ránézésre látszik hátránynak, nekem inkább áldásnak tűnik. Egy családi ház átlagos ára az USA-ban közel 200.000 dollár, míg az átlagos évi jövedelem körülbelül 50.000. Az alapvető szabály az, hogy a lakhatás kiadásainak nem szabad meghaladniuk a jövedelem 30%-át, bár az USA-ban a bérlők fele ennél többet fizet. De ha 30%-al számolunk, egy átlagos amerikai családnak 13 évre van szüksége ahhoz, hogy összespóroljon egy házra valót. Mivel időközben is lakniuk kell valahol, hitelbe vásárolnak, és a kamat könnyedén meg is duplázhatja ezt az időt, ami azt jelenti, hogy egy család a termékeny éveinek harmadát elherdálja arra, hogy lakóhelyet biztosítson magának!
Túl azon, hogy gazdasági szempontból tisztán őrültség, számos más probléma is van ezzel. Először is, a ház nem tud mozogni. Nos, számomra mindig is izgalmas egy új helyre költözni, akár csak néhány mérföldre, anélkül hogy össze kéne csomagolnom vagy bármiféle módon készülődnöm, azon kívül, hogy leveszem a vitorlatakarókat, bemelegítem a motort és eloldozom a köteleket. Ha az emberek sokáig egy helyben maradnak, elvesztik látásukat. Nem szó szerint vakulnak meg, látják a formákat, színeket, felismerik az arcokat és nem mennek neki a dolgoknak, de ennyi - mert ha minden áldott nap ugyanazt a tájat nézed, akkor nem tudsz friss szemmel tekinteni rá, hogy megfigyeld hogyan változik idővel, hogy olyannak lásd, amilyen valójában. Ahhoz, hogy semlegesítsd ezt a hatást, már az is elegendő, ha váltasz egy nyári és egy téli lak között, mert így észreveheted, idővel hogyan javul vagy romlik egy adott hely.
Továbbá, a házak szinte minden célra alkalmatlanok. Télen hidegek, csomó drága hőt igényelnek. Nyáron forróak, csomó drága légkondicionálásra szorulnak. Utcák mentén épülnek, kitéve lakóikat a kipufogófüstnek. A tetejüket nem lehet télen átlátszóvá, nyáron fényvisszaverővé tenni, ledönteni a falaikat, amikor felszökik a hőmérő higanyszála vagy rájuk dobni némi extra szigetelést, ha hidegebb a tél a szokásosnál.
Végül, a házak a civilizáció találmányai között szinte egyedülállóak abban, hogy véglegesként gondolkodunk róluk. Ez azt jelenti, hogy a házak ott maradnak akkor is, amikor eredeti céljukat már bevégezték (mint mondjuk olcsó lakhatást biztosítani az ipari munkások számára), lassan nyomornegyedekké és romokká züllenek, és végül egy vagyonba kerül a lerombolásuk. Az építészeti divat változik, de az épületek nem. "A divat a csúfságnak olyan elviselhetetlen formája, hogy hat hónaponként váltani kell" - mondta egyszer Oscar Wilde. De nem dobhatunk a tűzbe egy rusnya épületet, ahogyan azt egy pár rusnya cipővel megtehetjük. Néhány kivételtől eltekintve (mondjuk a toszkánai dombtetők városai tavasszal) a házak elrondítják a tájat, telezsúfolva azt divatjamúlt romjaikkal.
A fix lakhely feladása számos előnnyel jár: szabadon mozoghatsz; a körülmények akadályoznak a fogyasztói szemét felhalmozásában; esélyt kapsz a helyzetednek megfelelő saját menedék megépítésére, a jövedelmed harmada vagy még nagyobb hányada a megtakarításodat növeli, ahelyett hogy elherdálnád. Ezek mind gyakorlati szempontok, de a nomád élet többről szól, mint pusztán gyakorlatiasságról. A nomád lét nem csak ügyes alkalmazkodás a változó időkhöz. De isteni és magasztos is.
Amikor a legtöbb ember meghallja a bibliai kifejezést, hogy "az Úr házába", egy katedrálist vagy templomot képzel el. Berögzült fogalmuk a házról, hogy az egy nagy, állandó, mozdulatlan szerkezet. Micsoda meglepetés ezután szembesülni azzal, hogy az Úr háza kezdetben egészen biztosan egy sátor volt: Az ősi héber "beth" vagy az arab "bayt" szavak egyaránt "sátort" jelentettek. A letelepedettek és a nomádok közötti feszültség végig jelen van a Bibliában. A rabszolgaság és szabadság közötti feszültség. És a bibliai történet világossá teszi, hogy Isten, vagy Jahve - eredetileg nomád isten -, a nyájak és csordák beduin istene, mindig a nomádok pártján áll.
Vessünk egy pillantást a világ egyik nagy teremtésmítoszára, Ábrahám történetére, aki az ábrahámi vallások, az iszlám, a judaizmus és a kereszténység névadója, melyek hívei a Föld lakosságának több, mint felét adják. A történet szerint Ábrahám és unokaöccse Lót elhagyják a várost és nyájaikkal Kánaán felé veszik az irányt, ahol nomádokként élnek a sivatag szélén. De összevesznek, és Lót Szodomába és Gomorába megy. Az úr megbünteti választásáért, elpusztítva a városokat és sóbálvánnyá változtatva a feleségét, aki csak a pusztítást nézheti, míg Ábrahám tiszta marad és továbbra is mozgásban, és két fia, Izmael és Izsák tovább élnek, hogy megalapítsanak két nagy nomád törzset az arabokat és a zsidókat.
Bár a nomád életmód az ideális, állandó a nomádok és a letelepültek közötti feszültség. Az aszályok, az éhínség és a politikai elnyomás gyakran kényszeríti a nomádokat arra, hogy a letelepedettek között keressenek menedéket. Ha túl sokáig maradnak, elveszíthetik nomád szokásaikat és ott rekednek. Még Ábrahámot is az éhínség hajtotta Kánaán elhagyására és hogy egy ideig Egyiptomban húzza meg magát, de amint javultak a körülmények, gyorsan továbbállt. Később egy másik éhínség alkalmával a leszármazottai is kénytelek voltak visszatérni Egyiptomba, és az életre szóló szolgaságba, de üdülésük ekkor kellően hosszú ideig tartott ahhoz, hogy elveszítsék nomád készségeiket, ami rabszolgasorsa ítélte őket. Sikerült azonban kitermelniük egy látnokot - Mózest -, aki egy beduin nőt vett feleségül. Ez a nő lett a kultúra átültetésének kulcsa, ami lehetővé tette, hogy a zsidók visszatérjenek a vadonba és visszanyerjék szabadságukat.
A nomád életmód kulturálisan és technológiailag fejlett, beleértve az olyan dolgokat, mint a hordozható hajlék, az állatokkal a szimbiózishoz közelálló kapcsolat, az önszerveződés kis és nagycsoportokban, a zord és csaknem teljesen kopár terepen való túlélés és a örökké változó területek feletti ellenőrzés és irányítás képessége. Ennek a kulturális és technológiai tudásnak több mint a fele minden nomád kultúrában a nők felségterülete, mert a nők azok, akik a sátrat elkészítik és felállítják. A férfiak felelősek az állattartásért, a szerszámok készítéséért, a vadászatért, horgászatért, harcért és a sátorrudak elkészítéséért, de a nők varrnak, szőnek és hímeznek. A sátor jellemzően a hozomány része és végig a nő birtokában marad, amit válás esetén is megtarthat.
Sétáljunk be bármely nomád sátrába és a belső elrendezésben mindenütt meg fogjuk találni a tér ugyanazon szempontok szerinti elkülönítését. A bejárattól balra van a női oldal. Itt a fal mentén minden megtalálható, ami az élelem elkészítéséhez vagy a bőrrel és anyagokkal való munkához, illetve a gyermekgondozáshoz kell. A jobb oldal a férfiaké. A fal mentén itt szerszámokat, fegyvereket, nyergeket és hámokat találhatunk. Középen van a kandalló. A kandalló mögötti rész a szent hely, egy oltárral. A legnagyobb becsben tartott hely az oltár előtt van. Az arabok esetében az elválasztást egy függönnyel, az úgynevezett qata-val is kihangsúlyozták, míg az észak-amerikai indián tipikben az elválasztás inkább hallgatólagos, de mindig ott van - egyetemes a nomád kultúrákban. Kifejlődése teljesen érhető: a nomádok élete annyira összetett és olyan kompetenciákat igényel, hogy a nők és férfiak közötti feladatmegosztás nélkülözhetetlen a túléléshez. Egy magányos férfi képes lehet a nomád életre, de ahhoz, hogy a nomád életmód mint civilizáció létezhessen, szükség van a női-nomádokra, a női-nomád know-howra.
A nők általában konzervatívabbak, mint a férfiak (a politikát tegyük félre), hogy tudásukat többé-kevésbé változatlanul továbbadják lányaiknak. Ezért a nomád építészetben a formák hihetetlen stabilitását találjuk. A bibliában leírt fekete sátor, amivel az izraeliták táboroztak Kánaánban, megtalálható a Casablancától húzódó sivatagi öv mentén az Atlanti-óceán partjától, Afrikán át egészen Tibetig (ahol a jak hasának szőrét használják a szövethez). Egy téglalap alakú kecskeszőr szövet, melyeket széles szőtt szalagokkal varrnak össze, oszlopokra terítik és hosszú kötelekkel kampókhoz rögzítenek. A belső teret a napfény kizárásával tartja hűvösen, a laza szövésű anyag átengedi a felfele áramló levegőt, de ha esik, a kecskeszőr szálak megduzzadnak és vízhatlan felületet alkotnak.
A fekete sátor égövtől északra fekszik a jurta öv. A jurták szabadon álló, hordó alakú rácsos keretből állnak, mely felül egy kör alakú füstnyílással zárul. Ezt a koronát központi póznák tartják, és a korona rudakkal rögzül a rács felső részéhez. A keretet nemezzel borítják, melynek vastagsága alkalmazkodik az éghajlat hőmérsékletéhez. Mongólia lakosságának jelentős része a mai napig jurtákban él, és a jurtalakó mongolok egykor Bécs kapujáig jutottak. Buckminster Fuller Dymaxion háza lényegében egy alumíniumból készített jurta volt, ami nem egy szerencsés anyagválasztás, mivel az alumínium nem nő a fákon vagy a birkákon.
A jurta zónától északra az egész sarkvidéki régióban két alapvető formát láthatunk: a kúp alakú sátrat és a kupolasátrat, bőrrel és irhával vagy gőzölt nyírfakéreggel fedve. Belül gyakran ugyanazt az elrendezést találjuk: kandalló középen, nők balra, férfiak jobbra, oltár hátul. A Korják-Csukcs jaranga kifejezetten figyelemre méltó.
Ezek a Szibéria legtávolabbi, északi részén élő törzsek egy polognak nevezett, sátor a sátorban megoldást használnak, hogy a -40 fok alatti hőmérsékleteken is melegen tudják tartani magukat. Az elkerülhetetlen páralecsapodást úgy kezelik, hogy a pologot a nap folyamán kiviszik, így a pára megfagy és egy bottal leütögethető.
A nomád életmód egy nagy adag fejlett technológiát és tudást igénylő innováció. Viszonylag újkeletű, és megjelenése sok helyen egybeesett a különböző állatok háziasításával. A szimbiózis ezekkel az állatokkal lehetővé tette, hogy fennmaradjanak olyan tájakon is, ahol az állandó népességet hamar megtizedelné az éhínség és a szomjúság. Kezdve a sivatagban élő fekete sátras nomádoktól, akik a tevétől, és Tibet síkságainak jurtalakóitól, akik a lótól függnek, a sarkvidéki törzsekig, akik Eurázsiában a rénszarvasra, Észak-Amerikában pedig vadon élő rokonára a karibura támaszkodnak. A nomadizmus eljövetele előtt a nomádok által benépesített legtöbb hely lakatlan volt.
Természetesen vannak olyan helyek a világban, ahol egy nomád törzs sem képes túlélni, de amikor látják, hogy változnak a körülmények, legalább megvan a lehetőségük a mozgásra. Egy letelepedett népesség stabil klímára támaszkodik, hogy évszakról évszakra képes legyen betakarítani a termést ugyanarról a földdarabról. Az elmúlt 11.000 év során ez a Föld sok helyén lehetséges volt, mert ezalatt az időszak alatt a klíma különösen stabil és jóindulatú volt, de úgy tűnik ez véget ért, és a Föld az éghajlati felfordulás korába lépett, melyben a természet szabályos mintázatai, amin a mezőgazdaság alapul, már nem vehetők biztosra.
Bár a kulturális beállítottság a világ számos részén az volt, hogy a nomádokat nem becsülték, valószínű, hogy egyre több és több ember fog olyan választás elé kerülni, hogy áttérnek a nomád életmódra (ha tudnak), vagy odavesznek. És érdemes megismételnünk, hogy a nomád lét sokkal több készség ismeretét igényli, mint az egy helyben tartózkodás - melynek elsajátításához nem elég egy nemzedék, de talán egy egész emberöltő sem.
2015. szeptember 15
Vissza a tetejére
Észak-Indiában élnek nomád táncosok és zenészek, magukat úgy hívják, hogy "akik szeretik a kígyókat". Rádzsasztán, Északnyugat India egyik legjellegzetesebb cigány törzse ők: a Kalbelia.
Eredeti foglalkozásuk a kígyóvadászat és a kígyóméreg értékesítése az ajurvédikus orvoslás számára. A sivatagi növény és állatvilág egyedülálló ismeretére tettek szert, tisztában vannak a különböző növények gyógyhatásaival, ami kiegészítő jövedelmül szolgált számukra. Mivel a közelmúltig az érintetlenek kasztjába tartoztak, a többségi társadalom javarészt elkerülte őket.
Az 1972-ben bevezetett természetvédelmi törvény óta tiltott számukra a hagyományos kobravadászat. Manapság a legfőbb bevételi forrásuk a különböző táncelőadásokból származik, melyekkel Indián kívül is hírnevet szereztek. A fellépési lehetőségek azonban szórványosak és nem a közösség egésze vesz bennük részt, így sokan a földeken dolgoznak vagy pászorkodással tartják fenn magukat.
Raphael Treza rendező és zeneszerző több hónapot töltött a törzs társaságában, hogy bepillantást nyerjen kulturájukba és életükbe. Csodálatosan színes és mozgalmas dokumentumfilmje bemutatja falvaikat, tradícionális táncaikat, zenei stílusukat, életmódjukat és hagyományaikat.
2015. július 27
Vissza a tetejére
/ Egy poszt a redditről: People want the McPherson extinction story because real collapse is boring and sucks - írta builenbrand - fordítás általam: /
Azt hiszem az egyik dolog, ami miatt McPherson közeli kihalás elmélete[1] annyira vonzó, mert menekülőutat kínál, hogy ne kelljen megküzdenünk a valódi összeomlással. Talán John Michael Greer volt az első, akinek ez feltűnt.
Sejtésem szerint McPherson az olyanoknak nyújt részleges vígaszt, amilyen én is vagyok, akik azt gondolták, hogy az összeomlás izgalmas lesz, de miközben az összeomlás kezdetére vártak, rájöttek, hogy az már zajlik egy ideje és sokkal lehangolóbbnak néz ki, mint vártuk.
Az igazi összeomlás nem igazán hasonlít a Mad Max-re, a totális anarchiára, ahol egyik helyről a másikra vándorolsz és folyamatosan az a veszély fenyeget, hogy brutálisan meggyilkonak. Egész életemben erre vártam, de kezdem azt hinni, hogy sosem fog bekövetkezni.
Ehelyett, ha alaposabban odafigyelünk, hogy mi történik, nem káoszt és anarchiát kapunk, hanem sokkal inkább az látszik, hogy a világot uraló kormányzati és gazdasági struktúrák a helyükön maradnak és nyomtatják a pénzt az összeomlás következményeinek kezelésére.
Lehet, hogy egy utcában a házak fele kong az ürességtől, de nagyvállalatok kezelik őket a korábbi tulajdonosok nevében, úgyhogy nem tudsz beléjük költözni, vagy ha mégis megteszed, a rémült szomszédok rádhívják a rendőrséget.
Továbbra is enned kell és ha szegény vagy munkanélküli vagy, az emberek vesztesként tekintenek rád, még a többi szegény és munkanélküli is, úgyhogy az emberek több mint 90%-a továbbra sem lesz hajlandó szóbaállni veled. Az állásokkal az történik, hogy még unalmasabbá és etikailag visszataszítóbbakká válnak. Ahelyett, hogy lehetőséged lenne művésszé válni, a munkaadók tömegével szívják fel az embereket adósságbehajtóknak, vagy az óránként 3 dollárt fizető állásokra, mint pincérek.
Ahelyett, hogy kiköltöznél a városból valami távoli helyre és megtermelnéd a saját élelmed, a föld elérhetetlenebb mint valaha, és bioüzemanyagokra, vagy "megújúló erőforrásnak" termelt energiaerdőkre használják. Kénytelen vagy a városban maradni, mert ott van munka és a közlekedést már nem engedheted meg magadnak.
Ahelyett, hogy a föld és az épületek fokozatosan veszendőbe mennének és átvenné a helyüket a természet, a kormányzat azzal "teremt munkahelyeket", hogy fizet az embereknek a már szükségtelen infrastruktúra karbantartásáért, Patyomkin-faluvá változtatva a helyet, hogy befektetőket vonzzon.
Az emberek ahelyett, hogy felszabadultak lennének és kevésbé törődnének azzal, hogy mit gondolnak mások, még engedelmesebben kell, hogy viselkedjenek, mert ha bárhol rossz benyomást keltesz, ha valaki lefényképez és a valódi neveddel felrak az internetre, azonnal végérvényesen munkanélküliségre leszel kárhoztatva. "Ó, ez Sarah O'Connor!" mintha egy névtelenül tett hozzászólás valahol a neten egy kukabúvárkodó nő képe alatt elegendő, hogy valaki örökké minimálbért fizető munkákra kényszerüljön.
Azt hihetnéd, hogy túlzok, de egyszerűen ez az, ami zajlik. Az én hazámban a bulvár-blogok kiposztolnak egy képet egy vonaton vizelő részeg diákról. Helytelen viselkedés, nyilvánvaló, de legtöbbünk tett már helytelen dolgokat részegen, anélkül, hogy az arcunkat kiplakátolták volna több millió ember elé. De vegyük észre a lényeget: a barátai tették közzé a képet. Miért? Nos, ez van ha állansóan pénzhiányban szenvedsz, és egy alja blogtól kapsz néhány száz eurót egy kupac ganéért, ami fontosabbá válik, mint a barátság és az önbecsülés.
Az emberek munkanélküliek lesznek, de ettől nem lesz szabadidejük, hogy értelemmel teli elfoglaltságot találjanak maguknak. Ehelyett "önkénteskednek" vagy fizetés nélküli szakmai gyakorlatokon vesznek részt, hogy "tapasztalatot" szerezzenek. Ha elég sokáig csinálják, talán dolgozhatnak is majd egy kicsit.
Az összeomlás egyelőre úgy tűnik, hogy nem a központi irányítás halálát hozza el, hanem épp ellenkezőleg, a népesség is magába integrálja, a kormányzat a "felhő" részévé válik. Már arra is vannak kezdeményezések, hogy Bitcoin-al anyagilag jutalmazzák azokat, akik névtelenül jelentenek fel kalóz filmeket az interneten. Mintha mindannyian részmunkaidős pláza-zsarukká válnánk.
Tehát annak fényében, hogy hogyan is néz ki valójában az összeomlás, nem tudom hibáztatni azokat, akik inkább abban reménykednek, hogy egyszerűen felforrnak az óceánok.
---
/ Ran Prieur adaléka a témához: /
Ez az egész Anne hozzászólására emlékeztet, miszerint minden modellnek van valami célja. Amikor elképzeled a létező legrosszabb forgatókönyvet, a cél az, hogy mentálisan felkészítsd magad, hogy bármi is történjék valójában, ne törje össze a lelkedet.
Ezt csináljuk azokkal a dolgokkal, amiktől félünk. Én az egészségügyi rendszerrel teszem ezt. Leigh Ann nemrég elszakította a térdszalagját, vagy ínszalagját, vagy mindkettőt, nem tudjuk, mert nagyon nehéz a Medicaid-del röntgenhez jutni, és négy órát várt a balesetin, hogy még kevesebb segítséget kapjon, mint amennyit a sürgősségin adtak. Nem voltam csalódott, mert sokkal hosszabb várakozásra, még több kezelést igénylő kezelések végtelen láncolatára és több százezer dolláros számlákra számítottam.
Az emberiség jövőjét illetően a hozzáállásom nem a félelem, hanem a rácsodálkozás, és ez sosem változott. Amikor keményvonalas összeomláshívő voltam, pont azt csináltam, amit most: azt kerestem, ami a leginkább izgalmas. De több tudással, tapasztalattal és nagyobb képzelőerővel a kompexitáshoz, az elképzelhető jövők más területein keresgélek.
Azt hiszem ez a boldogság kulcsa, és ezt értik azalatt, hogy az egó elengedése: képesnek lenni még a saját szerencsétlenségedben is megtalálni azt, ami érdekes, és nem a fájdalom elkerülésére törekedni.
---
[1] Guy McPherson Near-Term Human Extinction [az emberiség közeli kihalása] elmélete, mely három forgatókönyvet extrapolálva arra jut, hogy a Homo Sapiens valószínűleg az évszázad közepére kihal.
2015. július 23
Vissza a tetejére
Volt valaha olyan érzésed, hogy az állásodat csak kitalálták? Hogy a világ akkor is tovább döcögne, ha nem csinálnád azt, amit 9-től 5-ig csinálsz?
/ David Graeber - On the Phenomenon of Bullshit Jobs - fordítás általam: /
1930-ban John Maynard Keynes jóslata szerint, a század végére kellően fejlett lesz a technológia ahhoz, hogy az olyan országok, mint Nagy Britannia vagy az Egyesült Államok bevezessék a 15 órás munkahetet. Minden okunk megvan rá, hogy azt feltételezzük, igaza volt. Technológiai értelemben, nagyon is képesek lennénk rá. És mégsem így történt. Ehelyett úgy alkalmaztuk a technológiát, hogy arra találjuk módokat, hogyan tudunk mindannyian még többet dolgozni. Ennek érdekében állásokat kellett létrehozni, amik gyakorlatilag értelmetlenek. Különösen Európában és Észak-Amerikában, hatalmas tömegek töltik egész dolgozó életüket olyan feladatok elvégzésével, amikről titkon úgy hiszik, hogy igazából el sem kellene őket végezni. Mélyreható az erkölcsi és lelki sérülés, amit e helyzet okoz. Kollektív lelkünkön ékeskedő sebhely ez. Mégis, szinte senki sem beszél róla.
Miért nem valósult meg soha a Keynes által ígért, és még a '60-as években is türelmetlenül várt utópia? A sablonos válasz manapság az, hogy kifejeltette számításaiból a konzumerizmus erőteljes növekedését. A kevesebb munkaóra és a több játékszer, illetve szórakozás közül mi kollektíven az utóbbit választottuk. Szép erkölcsi tanmese lehetne ez, de elég egy pillanatnyi gondolkodás, hogy belássuk, ez nem lehet a teljes igazság. A '20-as évek óta szemtanúi voltunk számtalan különféle munkahely és iparág létrejöttének, azonban nagyon kevésnek van köze a sushi-k, az iPhone-ok és a flancos sportcipők előállításához és elosztásához.
Tehát, pontosan mik is ezek az új állások? Egy friss jelentés, ami összehasonlítja az USA munkapiacát 1910 és 2000 között, világos képet ad (és hozzáteszem szinte pontosan megegyezőt az Egyesült Királyságéval). Az elmúlt évszázad során drámaian visszaesett a háztartásban, az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók száma. Ezzel egy időben a "szakmai, vezetői, irodai, értékesítési és szolgáltatási" szektorban dolgozók megháromszorozódtak, "a teljes foglalkoztatottság negyed részéből a háromnegyed részére" növekedtek. Más szóval, a termelői munkák a jóslatnak megfelelően az automatizálás áldozataivá váltak (ha az iparban dolgozókat globálisan vesszük és beleszámoljuk az Indiában és Kínában dolgozó tömegeket, még akkor sem teszik ki a világ népességének közel annyira nagy hányadát, mint korábban).
De a munkaórák jelentős csökkentése helyett, ami felszabadíthatta volna a világ népességét, hogy a saját projektjeiket, örömeiket, vízióikat és ötleteiket kövessék, a "szolgáltatási" szektor, de leginkább az adminisztrációs szektor felfúvódását tapasztaltuk, beleértve teljesen új iparágak létrejöttét, mint a pénzügyi szolgáltatások vagy a telemarketing, illetve az olyan ágazatok példátlan növekedését, mint a társasági jog, a tudományos és egészségügyi menedzsment, az emberi erőforrások és a PR. És még bele sem számoltuk azokat, akiknek az a munkájuk, hogy adminisztratív, technikai vagy biztonsági támogatást nyújtsanak ezeknek az iparágaknak, vagyis a járulékos iparágak egész seregét (kutya-mosók, éjjel-nappali pizzafutárok), akik csak azért léteznek, mert mindenki más az ideje nagy részét a fentiek valamelyikével tölti.
Ezeket nevezem én "bullshit állásoknak".
Olyan, mintha valaki odakint, csak azért találna ki értelmetlen állásokat, hogy mindannyiunkat munkában tartson. És éppen itt rejlik a dolog misztériuma. Pontosan ez az, aminek a kapitalizmusban nem lenne szabad bekövetkeznie. Persze a régi, nem hatékony szocialista államokban, mint a Szovjetunió, ahol a foglalkoztatottságra egyszerre tekintettek jogként és szent kötelességként, a rendszer annyi állást talált ki, amennyit csak kellett (ezért volt szükség három eladóra egy szovjet áruházban egy darab hús eladásához). De ez pont egy olyan probléma, amit a piaci versenynek ki kellene küszöbölnie. A gazdaságelmélet szerint legalábbis, az utolsó dolog amit egy profitéhes vállalkozó tenni fog, hogy pénzt pazaroljon egy olyan munkavállalóra, akikre igazából semmi szüksége nincs. De valahogyan, mégis ez történik.
Miközben a vállalatok kegyetlen leépítéseket visznek véghez, az elbocsátások és karcsúsítások kivétel nélkül azokra esnek, akik valóban gyártják, mozgatják, javítják és karbantartják a dolgokat; és valami furcsa varázslat folytán, amire senki sem tud magyarázatot adni, a fizetett aktatologatók végső soron gyarapodni látszanak, és egyre több és több ember kapja magát azon, hogy a szovjet munkásokkal ellentétben 40 vagy akár 50 órát is dolgozik egy héten. Papíron. Érdemben csak 15 órát, épp ahogy Keynes megjósolta, hiszen idejük többi részét motivációs szemináriumok szervezésével és látogatásával, a Facebook profiljuk frissítgetésével, vagy TV sorozatok letöltésével tengetik.
A válasz nyilvánvalóan nem gazdasági: hanem morális és politikai. Az uralkodó osztály rájött, hogy egy szabadidővel rendelkező, boldog és termelékeny populáció halálos veszedelem (gondolj arra, mi kezdődött el a '60-as években, amikor csak elkezdtük megközelíteni ezt). Másfelől rendkívül kényelmes számukra az az általános meggyőződés, hogy a munka önmagában vett erkölcsi érték, és hogy aki nem hajlandó az ébren töltött idejének többségét alávetni valamiféle intenzív munkafegyelemnek, az semmit sem érdemel.
Egy alkalommal, amikor a brit egyetemeken az adminisztratív feladatok vég nélküli burjánzását szemléltem, felötlött bennem a pokol egy lehetséges víziója. A pokol olyan egyének összessége, akik idejük nagy részét olyan feladatok elvégzésével töltik, amiket nem szeretnek és nem is különösebben jók benne. Tegyük fel, azért alkalmazták őket, mert kiváló asztalosok, aztán rájönnek, hogy elvárják tőlük, hogy idejük nagy részét halsütéssel töltsék. Nem elég, hogy a feladatot nem is kell valójában ellátni, valahogy mindannyiuknak annyira rögeszméjévé válik a gondolat, hogy a kollégáik esetleg több időt töltenek szekrények készítésével és nem veszik ki a méltányos részüket a halsütésből, hogy hamarosan az egész műhely megtelik egy végeláthatatlan halom haszontalan és rosszul megsütött hallal, és ez minden, amit csinálnak.
Azt gondolom, ez elég pontos leírása gazdaságunk morális dinamikájának.
*
Tisztában vagyok vele, hogy minden hasonló érvelés azonnal a következő ellenállásba fog ütközni: "Ki vagy te, hogy eldöntsd, mely állások 'szükségesek'? Egyáltalán, mit jelent az, hogy szükséges? Te antropológus vagy, arra mi 'szükség' van?" (És valóban, a bulvárlapok olvasóinak többsége az elpazarolt szociális kiadások ékes példájának tartaná a munkámat.) És egy bizonyos szinten ez nyilvánvalóan igaz is. A társadalmi értéknek nincs objektív mércéje.
Ha valaki meg van győződve róla, hogy munkájával hozzájárul a világ jobbá tételéhez, nem bátorkodnék azt mondani neki, hogy valójában nem. De mi van azokkal, akik önmaguk is meg vannak győződve róla, hogy értelmetlen a munkájuk? A minap újra felvettem a kapcsolatot egy osztálytársammal, akit 12 éves korom óta nem láttam. Megdöbbentett, hogy időközben költő, majd egy indie rockegyüttes frontembere lett. Hallottam néhány dalát a rádióban, de fogalmam sem volt, hogy ismerem az énekest. Szemmel láthatóan ragyogó és innovatív volt és a munkája vitathatatlanul sok ember életét derítette fel, szerte a világon. Mégis, néhány sikertelen album után a szerződését felbontották, így a hitelek szorításában és egy újszülött kislánnyal, a saját szavai szerint a "bevett utat" választotta, "mint annyi más céltalan ember: a jogi egyetemet". Most vállalati jogászként dolgozik egy neves New York-i cégnél. Az elsők között vallotta be, hogy teljességgel értelmetlen a munkája, semmivel sem járul hozzá a világhoz, és a saját számításai szerint, ennek a munkának valójában nem lenne szabad léteznie.
Egy csomó kérdést fel lehetne itt tenni, kezdve azzal, hogy mit mond társadalmunkról az, hogy úgy tűnik rendkívül korlátozott keresletet támaszt tehetséges költők-zenészekre, de látszólag végtelen keresletet a társasági jog szakemberei iránt? (Válasz: ha a népesség 1%-ának a kezében összpontosul a rendelkezésre álló vagyon többsége, az általunk "piacnak" nevezett valami azt fogja tükrözni, ami szerintük hasznos és fontos). De még inkább azt mutatja, hogy a legtöbb ember ezekben az állásokban végső soron tisztában van ezzel. Tulajdonképpen nem is tudom, találkoztam-e valaha olyan vállalati jogásszal, aki nem gondolta azt, hogy a munkája baromság. És ugyanez igaz szinte az összes fentebb felsorolt új iparágra. Van a társadalomnak egy fizetett szakemberekből álló egész rétege, akikkel ha egy partin találkozol, és bevallod, hogy valami olyasmivel foglalkozol, ami esetleg érdekes is lehet (antropológus, például), legszívesebben egyáltalán nem beszélnének róla, hogy ők mivel foglalkoznak. Egy-két pohár ital után azonban kiselőadást tartanak arról, mennyire értelmetlen és ostoba is a munkájuk valójában.
Egy mélyreható pszichológiai erőszak rejlik itt. Hogy kezdhetne valaki a munka méltóságáról beszélni, amikor titokban úgy hiszi, a munkájának nem is lenne szabad léteznie? Hogy ne hozhatna létre ez egyfajta mélységes dühöt? Mégis, társadalmunk sajátos zsenialitása, hogy az uralkodói rájöttek a módjára, hogyan biztosítsák, hogy ez a harag (mint a halsütőknél), épp azok ellen irányuljon, akik valóban valami értelmes munkát végeznek. Például: általános elvnek számít társadalmunkban az, hogy minél hasznosabb valaki munkája más emberek számára, annál kevesebbet keres. Ismét, nehéz objektív mérőszámot találni, de egy könnyű módja a felismerésnek, ha feltesszük a kérdést: mi történne, ha az adott munkát végző összes ember egyszer csak eltűnne? Gondolj amit akarsz a nővérekről, kukásokról vagy szerelőkről, de nyilvánvaló, ha egyszer csak köddé válnának, annak azonnali és katasztrófikus következménye lenne. Hamar gondban lenne a világ tanárok és dokkmunkások nélkül, és még sci-fi írók vagy ska zenészek nélkül is egy sokkal sivárabb hely lenne. Nem teljesen világos, hogyan viselné meg a világot, ha eltűnne az összes vállalatigazgató, lobbista, PR kutató, statisztikus, telemarketinges, bírósági végrehajtó vagy jogi tanácsadó. (Sokak szerint még jelentősen javulna is.)
Ami még abszurdabb, hogy úgy tűnik a közvélekedés szerint a dolgok rendben vannak így. Ez a jobboldali populizmus egyik titkos fegyvere. Tetten érhető ez, amikor a bulvárlapok felkorbácsolják az indulatokat a Londont megbénító metródolgozók ellen: maga a tény, hogy a metródolgozók képesek megbénítani Londont azt mutatja, hogy szükség van a munkájukra, de úgy tűnik pontosan ez az, ami az embereket bosszantja.
Még egyértelműbben látszik az Egyesült Államokban, ahol a republikánusok figyelemre méltó sikereket értek el az indulatok felszításában az iskolai tanárok, vagy az autóipari munkások ellen az állítólagosan magas béreik és juttatásaik miatt (és nem az iskola felügyelői és az autóipar menedzserei ellen, akik a problémákat okozták). Olyan ez, mintha azt mondanák, hogy "de hát gyerekeket taníthatsz! Vagy autókat készíthetsz! Valódi melód van! És ennek tetejébe van merszed középosztálybeli nyugdíjat és egészségügyi ellátást is várni?"
Ha valaki egy olyan munka-modellt akarna tervezni, ami tökéletesen alkalmas a finánctőke hatalmának fenntartására, nehéz megmondani, hogy végezhetett volna ennél jobb munkát. A valódi, termelő dolgozókat könyörtelenül kizsigerelik és kihasználják. A többiek kettéoszlanak az általánosan lenézett munkanélküliek terrorizált rétegére és a fizetett semmittevők egyre nagyobb hányadára, akiknek pozícióit olyanra faragták, hogy az uralkodó réteg - és különösen annak pénzügyi arcainak - perspektíváival és érzékenységével azonosuljanak (menedzserek, adminisztrátorok, stb.), ugyanakkor fenntartsa a fortyogó haragot bárki ellen, akinek a munkája egyértelmű és tagadhatatlan értéket teremt a társadalomban. Nyilvánvaló, hogy a rendszert nem tudatosan tervezték. Majd egy évszázadnyi próbálgatás eredménye. De ez az egyetlen magyarázat, hogy minden technológiai feltétel ellenére, miért nem dolgozunk mindannyian napi 3-4 órát.
2014. december 2
Vissza a tetejére
/ Ran Prieur néhány írása a közelmúltból - fordítás általam: /
A minap kaptam egy levelet egy olvasótól, melyben tanácsot kért, és miközben gondolkoztam rajta, felötlött bennem egy elmélet, hogy miért annyira boldogtalanok a fiatalok. Úgy értem, az nyilvánvaló, hogy a fő ok gazdasági, hatalmas visszafizethetetlen adósságaik vannak, pénzhez jutni viszont nagyon nehéz. De ezen felül úgy gondolom, hogy a nyugati középosztálybeli fiatalok (millennials generáció) egy olyan pszichológiai terhet cipelnek, amin nem osztoznak a világszerte küszködő többi emberrel: megörökölték a baby boomerek kultúráját a globális felelősséggel, de nem kaptak hozzá politikai hatalmat, hogy bármit is tegyenek.
Ez rímel az In The Dust of This Planet című podcast-ban kifejtett elképzeléssel, hogy a 80-as években mindenki egy globális atomháborútól rettegett, de sikerült elkerülnünk. Vagy inkább a világot irányító emberek eljátszották a nukleáris feszültség csökkentésének showját, miközben mi csak néztük (mivel a politika egy részvétel-nélküli látványossággá vált, mint a sport, csak még forgatókönyvszerűbb) és az atomháború veszélye továbbra is ott van. De a lényeg az, hogy most mind a klímaváltozás miatt aggódunk, és még csak a látszatát sem tudják fenntartani, hogy képesek lennének megállítani. De továbbra is azt kérik, hogy törődjünk vele, és továbbra is úgy tálalják a dolgot, mintha a hatalom és a felelősség megosztott lenne. Elképesztő!
A kedvenc elképzelésem a podcastban, hogy van erő a nihilizmus érméjének másik oldalán. Egy rapper kabátján az egyik klippben az áll, hogy "in the dust of this planet" [a bolygó porában] és az üzenete az, hogy tudatában van, hogy széthullik minden és az életnek nincs nagyobb rendeltetésű értelme, és nem érdekli. A Bibliából a Prédikátor könyve a kedvencem, ami ugyanezt mondja: bármit teszel, nem ér semmit, de élni csodálatos dolog, úgyhogy találj örömöt bármiben, amit éppen teszel.
Azon is eltűnődtem, hogy mikor vált a "világ megmentése" ennyire népszerű mítosszá? Vajon gondolta ezt bárki a 13. században vagy akár a 20. század elején? A szuperhős képregények miatt lett népszerű? Vagy Föld látképe miatt az űrből? Kiváncsi vagyok, hogy a "világ megmentése" nem csak egy szeszély-e, egy kezdő próbálkozás a globális gondolkodásra. Száz év múlva, amikor jobban értjük majd, hogy "a világ" (a definíciódtól függ) miképpen állandó, összetettebben tudunk majd globálisan gondolkodni.
---
Kaptam néhány hozzászólást az előző posztomhoz. Itt van Jed kommentjének rövidített változata:
Abban sem vagyok biztos, hogy a fiatalok boldogtalanok, de amennyiben azok, akkor szerintem ez az időskálák közötti eltérésből adódik. A fiatalok még csak rövid ideje vannak itt, elmerültek egy olyan világban, ahol a dolgok gyorsan történnek (online, media) és úgy érzik, nem tudják befolyásolni a dolgokat. Pedig tudják és teszik is, csak ahogyan a víz mossa a partot. A valódi társadalmi változás generációkon átívelő. Azok a változások maradnak meg, amiket az emberek megélnek és új formában adják át gyermekeiknek.Ami a "világ megmentését" illeti, a 20. század előtt, még csak nem is éreztük igazán az egész világot, még kevésbé, hogy felelősek lennénk érte. Az atomfegyverek elterjedésévéel, a bálnavadászattal, az elefántcsont kereskedelemmel, az ózonlyukkal, stb., a gyakorlatban szembesültünk a ténnyel, hogy ebben mind benne vagyunk. Azt hiszem, hogy a felelősségérzet csak most fog elkezdeni erősödni (egyike azoknak, amit átadunk gyermekeinknek). A fiatalok, különösen az elitből, a világ körül lötyögnek, magától értetődőnek veszik, hogy bárhol élhetnek és valószínűleg fognak is. Egy világnak fogják látni az egészet, a gyerekeik még inkább és ez a perspektíva nagy hatással bír.
Ez nem jelenti azt, hogy jól fogjuk kezelni. Rengeteg rossz döntés születik majd nemtörődömségből, berögzült hiedelmekből, szűk érdekek túlzott befolyásából, tényleg széleskörű ellentétes érdekekből, stb. Továbbra is bele fogunk ütközni ezekbe a problémákba és a tanulás fájni. Némely hiba maradandó károkat fog okozni. De tanulni fogunk - lassan, sok megbánással, amit a következő nemzedék fiataljai nem igazán fognak megérteni, hacsak nem érdeklődnek a történelem iránt. Nem hiszem, hogy létezik gyorsabb vagy könnyebb út.
---
Julian Assange a Google Is Not What It Seems -ben [A Google nem az, aminek látszik] elmeséli, hogy meginterjúvolta néhány ember a Google-tól, akik politikailag semlegesnek tűntek, de kiderült, hogy az amerikai külpolitikai apparátust képviselik. Azt állítja, hogy a Google régóta szövetségben áll ezekkel az emberekkel és a világnézetükkel:
Minden jel szerint a Google vezetői őszintén hisznek a felvilágosult multinacionális vállalatok civilizáló erejében, és úgy látják, ez a küldetés együtt jár a világ józan és "jótékony szuperhatalom" általi igazgatásával. Azt hangoztatják, hogy a nyitottság erény, de minden nézőpont, ami megkérdőjelezi az amerikai külpolitika szívében található és azt mozgató kivételezettséget, láthatatlan marad számukra. Ez a "don't be evil" [ne légy gonosz] áthatolhatatlan banalitása. Hisznek benne, hogy jót tesznek.
Biológiailag arra vagy hangolva, hogy egy törzs része légy, és egy jó törzsben mindenkinek van szava: a tudatosságod kiterjed az egész törzs érdekeire, és a politikai befolyásod hatással van az egész törzs viselkedésére. Ma, a liberális médián át, a törzs amivel törődünk, az egész világ. Ugyanakkor a globális politikai befolyásunk egész pontosan zéró.
A kormány szerepe, a nagy médiával karöltve, hogy egy hatalmas pufferteret hozzon létre, egy kocsonyás membránt a tömeg és a dolgokat valóban befolyásoló erők között. A mi oldalunkról a membrán úgy néz ki, hogy a politikusok meghallgatják az embereket és megoldják a problémákat - vagy még gyakrabban, képtelenek megoldani. Az ellenvélemények szerint a politikusok rossz emberek, de ezek a hangok is részei a show-nak. Amikor Obama 180 fokos fordulatot tett a Guantánamo-öböl ügyében, azt hallod, hogy cserben hagyta a választókat, de nem hallod a még aggasztóbb értelmezést: az Egyesült Államok elnöke felett van egy láthatatlan hatalom, akinek koncentrációs táborai vannak.
A membrán másik oldala szintén illúzió, és ez visszavezet az Assange cikkhez: a csúcson lévő embereknek, ahhoz hogy működni tudjanak, meg kell szűrniük a valóságról alkotott képüket, hogy jófiúknak tűnjenek. Tehát az egyik szinten a világot pár száz, hatalommal bíró ember irányítja, akik mind ismerik egymást, de egy mélyebb szinten a világ felett azok a történetek uralkodnak, amiket egymásnak mesélnek, miként kell megformálniuk a valóságot, hogy a tetteik jónak tűnjenek:
A világot az a történet irányítja, hogy a globális léptékű döntéseket felülről (vagy a középpontból) kell meghozni, hogy az alulról (vagy a peremvidékről) jövő döntések veszélyesek; hogy a politikai stabilitás értékesebb a politikai részvételnél; hogy a "gazdasági fejlődés" (a definíciója túl bonyolult ahhoz, hogy itt most belemenjünk) jó dolog; és - amit a legérdekesebbnek tartok -, hogy az átlagemberek életének minősége azzal növelhető, ha megszüntetjük a fájdalmukat és cuccokat adunk nekik, nem pedig érdekes döntési lehetőségeket.
---
A hétfői posztot az "érdekes döntésekkel" fejeztem be. Ez jelentős hatással volt a gondolkodásomra, részben Sid Meier híres definíciója által, miszerint egy jó játék érdekes döntések sorozata, és részben egy email-en keresztül, amit több mint egy éve kaptam Owen-től és még sosem tettem közzé. Itt van egy része:
A játéktervezésben olyan döntésekről beszélnek, amiknek értelmük van. Ha az ember döntési lehetőség elé kerül, de úgy érzi, muszáj valamelyik ágat választania, az nem igazi döntés. Ezt kell választanod, mert a másik lehetőség hülyeség. Vagy ha egy döntési ág választása semmilyen észlelhető következménnyel nem jár. Bármit választhatsz, úgy se számít. Egyfolytában ilyen jellegű döntéseket tesznek elénk. Mennyire legyen átsütve a steak? Gél- vagy portablettát tegyek a mosogatógépbe?
Ez fontos, úgyhogy megfogalmazom a saját szavaimmal. Ha a döntés nincs hatással az életutadra, mint a Coca Cola vagy Pepsi, akkor érdektelen; és ha az egyik lehetőség nyilvánvalóan hülyeség, mint hogy az úton tartsd a kocsit, vagy belehajts az árokba, akkor szintén érdektelen. De vedd el az emberektől az érdekes döntés lehetőségét hosszú időre, és elkezdenek nyilvánvalóan hülye döntéseket hozni, csak hogy úgy érezzék, élnek. Másképpen fogalmazva: inkább csinálunk hülyeséget, amit magunk választunk, mint a helyes dolgot, amit mások választottak nekünk. Azt hiszem ez sok viselkedésre magyarázatot ad, ami egyébként értelmetlennek tűnik, és ezért lesz képtelen még a legjóindulatúbb központi irányítás is, hogy kialakítson egy jó társadalmat, vagy akár egy jó családot.
2014. november 6
Vissza a tetejére
A szerencsésebbek felismerték az élelmiszerbőséggel teli élet veszélyeit és elkezdték megváltoztatni az étrendjüket. De többségünk még nem érti, hogy a hírek olyanok az elme számára, mint a testnek a cukor.Az információ nem egy ritka árucikk többé. De a figyelmünk igen. Miért adnánk olyan könnyen?
-Rolf Dobelli
2014. október 31
Vissza a tetejére
/ Ran Prieur néhány írása a közelmúltból, fordítás általam: /
Kaptam mostanában néhány olvasói kérdést arról, hogy miért hagytam fel az önellátó gazdálkodással. Ezt írtam egy válaszlevélben:
"Mikor kipróbáltam, rájöttem, mennyire nehéz is valójában. És azt is észrevettem, hogy az ismerőseim, akik a kisközösségi földműves életmódot választották, boldogtalanabbak voltak a városiaknál. A gyakorlatban a legtöbb vissza-a-földhöz utat járó végül kis ingatlanfejlesztővé, vagy távoli kertvárosivá válik. Továbbra is beautóznak a városba ételért és készletekért, sokkal messzebbre kell utazniuk, kivágnak egy csomó fát, és az egyetlen előnye az egésznek a szebb táj."
Több oka is van, amiért az emberek vissza akarnak térni a földhöz:
1. Utálják a várost, mert nehezen viselik a káoszt. De a vadonban még nagyobb a káosz!
2. Úgy képzelik, hogy a vidékiek jobban viselnének egy összeomlást. De a történelem során a városi emberek viselték jobban, mert a városokban sűrűn összpontosulnak a készségek, termékek és gazdasági lehetőségek.
3. Túlbecsülik zárkózottságukat, és hogy mennyire boldogok és józanak tudnak maradni hosszú elszigetelségben.
4. Úgy érzik - helyesen-, hogy a vidéki önfenntartás az életüket értelemmel telibbé teszi. De ez a fiatalok problémája és egy fiatal megoldása: hatalmas fizikai munkát cserélni értelemre. Az idősebb embereknek kevesebb energiájuk van és jobban képesek maguk megteremteni az értelmet az életükben vagy rálelni apróbb dolgokban.
5. Úgy érzik - helyesen-, hogy az emberi civilizáció egy nagy rakás tévedés. De ebből nem következik, hogy megpróbálni fizikailag kivül kerülni rajta egy jó lépés - különösen az embereknek nem. Alkalmazkodóképes faj vagyunk és az alkalmazkodóképes nem-emberek, mint a varjak és a szürke mókusok remekül elvannak az emberi településeken. Úgy vélem, hogy a legjobb húzás fizikailag közel maradni a központhoz, de mentálisan a peremén. Vagy ahogy az ősi Keresztények mondták: "a világban de nem e világból."
---
Azon az állításomon gondolkodtam, amit múlt pénteken mondtam, hogy a városi emberek jobban fognak boldogulni egy összeomlás esetén, mint a vidékiek. Egy olvasó rámutatott, hogy a vidékiek jobban jártak a weimari Németországban. Róma hanyatlása során is jól voltak. Szóval a válasz több dologtól függ. Itt egy gondolatkísérlet: milyen változásoknak kellene történniük ahhoz, hogy a vidékiek jobban boldoguljanak a városiaknál, a 21. századi Amerika összeomlása esetén?
Először szükségünk van egy összeomlási forgatókönyvre. Én azt mondom, hogy a folyékony üzemanyagok továbbra is leszállóágon lesznek, a megújulók nem tudják elég gyorsan helyettesíteni őket, és minden, ami a folyékony üzemanyagoktól függ, sokkal drágább lesz. Ez a gazdaságban több évtizednyi stagnálást vagy csökkenést eredményez. Egy másik faktor a munka pénzgazdaság alóli kivonása: a 20. század gazdasági növekedésének jelentős része származott abból, hogy az olyan munkák, ami korábban kívül voltak a pénzgazdaságon (mint pl. a gyermekfelügyelet és ételkészítés), bekerültek a pénzgazdaságba. Ez meg fog fordulni, mert amint az emberek elvesztik a munkájukat, ingyen el fogják végezni azokat a feladatokat otthon, amikért eddig másoknak fizettek, így azok is elvesztik a munkájukat és így tovább.
Az új pénzkereseti lehetőségeket azok ragadják meg, akik a legjobb helyzetben vannak: főleg az amúgy is gazdagok. El fogunk mozdulni egy jobbágy gazdaság felé, ahol csak a gazdagok engedhetik meg maguknak, hogy megvegyék más emberek idejét és sokat fognak venni belőle. Mégis, a többségünk nem fog éhezni. Az elit érdekelt abban, hogy épp elég vagyont osszon szét ahhoz, hogy ne csináljunk erőszakos lázadást. Előbb utóbb ez a feltétel nélküli alapjövedelem formáját ölti, de az amerikaiak még évtizedekig ellen fognak állni neki, leginkább azért, mert a legalacsonyabb feletti osztály nem képes elviselni az élet ürességét, ha nem nézheti le a legalacsonyabb osztályt. Ugyanezen ok miatt fogjuk halogatni az egyéni eladósodás elkerülhetetlen tömeges eltörlését is.
Itt van hát a 2030-as évek Amerikája: akadálypályán kell átugrálnod (szörnyű bürokratikus munkahelyeket teremtve), hogy hozzájuthass az állami juttatásokhoz, többnyire egészségtelen ételek és antidepresszánsok formájában; hatalmas megfizethetetlen adósságaid vannak (szörnyű munkahelyeket teremtve a behajtócégeknél); többször kilakoltattak már és részt vettél néhány taktikailag haszontalan politikai tüntetésen (szörnyű munkát adva a rendőröknek); nincs autód, de alkalmanként bérelsz egy önvezető kocsit; keresel némi pénzt túlárazott művészi és kézműves termékekkel, alkoholra és fűre költesz, és az időd nagy részét megfelelő élelmiszer és egyéb szükségleti cikkek után kutatva és high-tech szórakoztatást fogyasztva töltöd.
Egy ilyen forgatókönyv esetén miben lenne jobb a vidéki élet a városinál?
Úgy tűnik, hogy a vidékieknek meg van az az előnyük, hogy hozzáférnek az élelemhez. De jelenleg szinte minden mezőgazdasági területet ipari monokultúrák használnak. Nem tudod felesleges káposztára cserélni a felesleges kecsketejet, ha ötven mérföld Cargill által kezelt kukoricafölddel vagy körülvéve. Tehát mindent magadnak kell előállítanod a saját földeden, ami még korlátlan erőforrásokkal is nehéz. Ahhoz, hogy a vidéki élet jobb legyen, az óriás gazdaságoknak valahogy szét kellene darabolódniuk és újra benépesülniük sok kicsi, független gazdával, és nekik mind lakhatásra lesz szükségük. Egy egyszerűbb módja lényegében ugyanennek, ha a már jelenleg is a közepes népsűrűségű városi és külvárosi negyedekben élő emberek alakítják át kertjeiket élelmiszer termelésre. Reálisan senki sem fogja megtermelni magának az összes szükséges élelmet, mert mindannyian hozzáférnek a rossz minőségű ipari élelmiszerekhez. Csak épp akkora kertre van szükséged, hogy elég jó minőségű élelmiszert tudj termelni ahhoz, hogy egészséges maradj.
Emellett, a vidékieknek egyenlő vagy jobb hozzáféréssel kell rendelkezniük a nem élelmiszeripari termékekhez. Ez a régi időkben könnyebb volt, amikor kevesebb ilyen termékre volt igény és több volt az elkészítésükhöz szükséges szaktudás. Még a weimari Németország idején is sokkal több olyan ember ember volt, akik tudtak seprűt és fejszét készíteni, nem zavarta őket, ha faleveléllel kellett kitörölniük a valagukat, nem volt szükségük egy szekrénnyi gyógyszerre és nem ölte meg őket az unalom, ha pár órát egy fa alatt kellett ücsörögniük. Ahhoz, hogy ezt ma elérjük, radikális kulturális változásra lenne szükség, vagy rendkívül hatékony 3D nyomtatókra mindenhol. Máskülönben könnyebb lesz hozzáférni a javakhoz, ha közelebb vagy az ellátási láncokhoz, amik először a kikötőkkel és vasúti csomópontokkal rendelkező városokba vezetnek, aztán drága közúti teherszállítással a többi városba, végül pedig a kisvárosokba.
A vidéki emberek javára írom az emberi közösségben való kételkedést. Ha az információs technológia még erősebb lesz, mind tele leszünk a közösségi média virtuális ismerőseivel, és ki leszünk éhezve a valódi személyes barátokra, bárhol is éljünk. De ha technológiai összeomlást feltételezünk, a vidék csak rendkívül valószínűtlen tömeges áttelepüléssel és kulturális változással érhet fel a várossal.
Végül gazdasági lehetőségekre is szükségünk van, az időnk és készségeink pénzre és dolgokra való cserélésének módjaira. Itt a vidéki lét előnye az, hogy elég földed lehet ahhoz, hogy élelmiszer többletet termelj és értékesítsd. De ez csak akkor működik, ha el tudod juttatni az élelmiszert a vásárlókhoz, és ne feledd, hogy az üzemanyag drágább lesz, az utak pedig bizonyosan rosszabb állapotban. Mivel az összes pénz a gazdagoknál lesz, a termékeidet közvetlenül nekik akarod majd eladni, ők viszont a városok környékén fognak lakni. Ismételten, a vidéki élet legjobb reménye, hogy az információs technológia megnöveli a nem-fizikai áruk és szolgáltatások számát és a lényegtelenné teszi, hol tartózkodsz.
---
A minap kaptam egy levelet egy olvasótól, aki nemrég érettségizett és tanácsot kért ezekben a nehéz időkben. Tíz évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy szerezz valamennyi földet és tanulj gyakorlati képességeket, mint az élelem gyűjtögetés vagy a fémmegmunkálás. Most azt mondanám, hogy a legjobb képességek a meta-készségek, mint az értelemmel teliség vagy a lehetőségek gyors felismersése, és csak akkor állj neki a gyakorlati képességek megszerzésének, ha szereted annyira, hogy nem érdekel, hogy nem célravezető.
Szégyellem, hogy valaha is technológiai összeomlást jósoltam, mert a bizonyítékok annyira légből kapottak. Ehelyett arra számítok, hogy a mesterséges intelligencia és a biotechnológia izgalmassá fogja tenni a több évtizedes gazdasági hanyatlást, amint a globális rendszer átevez az éghajlatváltozás és a nem-megújuló erőforrások végének zavaros vizein. A gyenge minőségű gyári termékek és az ipari kaja megfizethető marad, de a jó ételek, a közlekedés és a szolgáltatások, amiket valódi emberek nyújtanak drágulni fognak. Úgy gondolom, hogy a legjobb egy kis házban lakni, nagy telekkel, egy kikötővel vagy vasúti csomóponttal rendelkező városban. Közel szeretnél maradni az ellátási vonalakhoz, de elegendő nagyságú kerttel rendelkezni ahhoz, hogy megtermelj olyan luxus élelmiszereket, mint az áfonya vagy az igazán jó paradicsom. Ha távolabb mész a vidék felé, a saját élelem megtermelésével megspórolt pénz eltörpül az utazás és szállítás költségei mellett. A teljes önellátás jó téma lenne egy regényhez.
Az én nemzedékem Amerika történeleme során az első, akik szegényebbek, mint a szüleik. Az ezredfordulón születettek (Millennials) szegényebbek mint mi, és ez a trend folytatódni fog, míg a globális infrastruktúra átáll a megújulókra, talán 2060-ig. Eközben ha el tudod kerülni, hogy adósságba verd magad és találsz egy stresszmentes állást, amivel megtakarításokat tudsz képezni, viszonylag jól elleszel. Az "adósság" pont annyira valóságos, amennyire annak hisszük. Többnyire egy trükk, hogy az emberek szégyelljék magukat, amiért nincs politikai hatalmuk. Nem mintha bármi jót tenne, ha dühösnek lennénk. A rendszer teljesen zárt, és a 21. század legforradalmibb politikai változása, a feltétel nélküli alapjövedelem, elkerülhetetlen lesz a rendszer stabilan tartásához, hogy a munkanélküli többséget éhes fegyveresekből visszaváltoztassa fogyasztókká.
A technológia forradalmat ígér, de a gyakorlatban az új erők 90%-át arra fogják használni, hogy megakadályozzák a maradék tíz százalékot abban, hogy bármi veszélyeset csináljon. 2200-ra nem lesz szegénység, éhínség és senkinek se lesz lehetőség se arra, hogy változtasson, kivéve hogy még gyorsabban elzárja a lehetőséget mások elől a változtatásra. A józanul gondolkodók tisztában lesznek vele, hogy jobban élnek, mint mi, de mégis arról fantáziálnak majd, hogy a mi időnkben éljenek. Az öngyilkosság lesz a vezető halálok és 2300-ra minden nem öngyilkosságból eredő haláleset hírértékkel bír majd. 3000-re vagy kihalunk, vagy a valóság egy másik szintjére kerülünk valamiféle tudat-technológia által, amit ha ma megpróbálnál körülírni, teljes őrültségnek tűnne.
Kapcsolódó:
Az önellátás mítosza
Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság
2014. augusztus 11
Vissza a tetejére
A poszt-rockot játszó izlandi Sigur Rós egy fantasztikusan jó rövidfilmje:
Férfi:
Isten rám bízta az életed. De én egy szélhámos vagyok.
Félek... Félek a fákon végigcsurgó vértől és a háborútól, ami kitörni készül.
Sajnálom, kiégtem.
Tudom, hogy cserben hagytalak.
Ne feledd... ez az élet, csak egy illúzió.
Bárcsak ki-be mozoghatnék a nemlétbe... a helyek közötti térbe. Tér...
Nő:
Tér... Tér...
Helyek közötti tér.
Nem félek... Nem félek.
Férfi:
Ne félj Sarah.
Szeress mindent.
Szeress... mindent...
Mindketten:
Szeress mindent...
Nő:
A félelem csak halált hoz a lélekre.
Férfi:
Most már tudom...
2014. július 17
Vissza a tetejére
/ How different of a direction could life have taken? című poszt a redditről - fordítás általam: /
Az a szórakoztató a más bolygókon lévő életben, hogy viszonylag szabadon találgathatunk, mivel fogalmunk sincs, hogy az életnek ott milyen szabályokat kell követnie. A saját bolygónkon található élet korlátozott mintáját és korlátozott számú izotópot alapul véve azonban mégis megállapíthatjuk, hogy különböző utakon lehet ugyanahhoz az eredményhez jutni.
A szem függetlenül fejlődött ki a puhatestűeknél és a gerinceseknél. A fotoszintézis függetlenül fejlődött ki a növényeknél és néhány rovarfajnál. Az intelligencia függetlenül fejlődött ki a delfineknél, a papagájoknál, varjúknál, elefántoknál, embereknél és polipoknál.
Milyen más irányt vett volna az élet, ha a bolygónkon egy kicsit erősebb lenne a gravitáció? Mennyiben lenne más a végeredmény, ha a hidrogénünk többségében deutérium lenne prótium helyett? Mi történt volna ha a bolygónk 10%-al távolabb lenne a Naptól? Semmi okunk azt feltételezni, hogy bolygónk ez élethez szükséges elemek tökéletes keveréke. Mindössze annyit jelenthetünk ki, az intelligencia létrejöttéhez úgy látszik megfelelt. De még ez is vitatható.
Ha Boltzmann javaslatát vesszük, miszerint nagyobb eséllyel alakul ki egy működőképes agy spontán, a véletlen folytán az univerzumban, mint egy bolygón, akkor elképzelhető, hogy a gondolataink és emlékeink valójában illúziók, a véletlen termékei, nem pedig tényleges megfigyelések, és a bolygó, amiről azt hisszük, hogy az otthonunk, igazából nem is létezik. Ez szolipszizmushoz vezet, mivel azt jelenti, hogy nem zárható ki, hogy megfigyeléseink és emlékeink mind illúziók csupán. Vannak ismerőseim, akik úgy vélik, hogy azért volt fontos a megvilágosodás létrejöttében a keresztény teológia, mert a klasszikus filozófia megrekedt az akkoriban népszerű újplatonikus doktrínák miatt, amik nem voltak hajlandóak a világot valódiként, a megfigyeléseinket pedig megbízhatóként elismerni. Úgy tűnik, elértünk az időben egy olyan pontot, amikor újra szembe kell néznünk ezekkel a kérdésekkel.
Személy szerint én nem szeretem engedni, hogy korlátozzák képzeletemet a tapasztalataim alapján általam lehetségesnek gondoltak. Amellett, hogy nem kívánom figyelmen kívül hagyni a lehetőséget, hogy a megfigyeléseim mind a véletlen termékei, nem hiszem, hogy azok reprezentatívak lennének arra nézve, hogy milyennek kell lennie az életnek. Elvégre is a megfigyeléseimet mindössze ama tény tette lehetővé, hogy az evolúció ezen a bolygón olyan irányt vett, ami a létezésemhez vezetett. Vagyis bolygónk aligha szolgálhat mintául az életre más környezetben.
Vegyük észre azt is, hogy egyes események, amik a bolygónkon történtek, a véletlen eredményeinek tűnnek. Az többsejtű életformák evolúciója több milliárd évet vett igénybe. Egy a millióhoz statisztikai fluktuáció vagyunk csupán, ahol sikeresen kialakult a többsejtű élet, mielőtt a csillag, mely az egysejtű életet lehetővé teszi, elpusztul? Ez nem zárható ki. Azt sem tudjuk, hogy vége szakad-e a biológiai evolúciónak a mesterséges intelligencia létrejöttével. A mesterséges intelligencia eredményezhet csak gépek által lakott bolygókat, ugyanúgy, ahogy egy feltételezett korábbi RNS alapú világ evolúciója során átadta helyét a DNS alapú életnek. Egy módszeresen sikeresebb valami kiírthatja a korábban létezőt, épp ahogyan az emberek már nagyságrendekkel többen vannak, mint az összes többi nem-háziasított szárazföldi gerincies, együttvéve.
Azt sem tudjuk, lehetséges-e, hogy egy élőlény, megfelelő körülmények megléte esetén monopóliumot alakítson ki magának az életre. Állhatnak bolygók egyetlen élőlényből, ami egymaga hasznosít minden fotoszintetikus kapacitást. Végül elképzelhető, hogy nem vagyunk képesek felismerni az intelligencia bizonyos formáit, mert annyira radikálisan különböznek attól, amit felfedezni számítunk. Némely biológus azt állítja, hogy a növények intelligenciáját sem vesszük észre, mert vizuális és akusztikus jelek helyett vegyi úton kommunikálnak, és lassabb életet élnek, mint az állatok. Azt állítják, hogy a monokultúra épp olyan visszaélés a növényekkel szemben, mint a nagyipari gazdálkodás az állatokkal szemben.
Kicsit csalódott lennék, ha a földönkívüli élet bármi módon hasonló lenne ahhoz, amit ismerünk. Személy szerint arra számítok, hogy gépek vagy poszt-emberek jövőbeli generációi micéliummal borított hatalmas aszteroidákat és üstökösöket találnak, amik napvitorlával manővereznek az univerzumon át. Ezeknek az organizmusoknak egy év egy szempillantás. Élvezettel figyelik bolygónknat és észreveszik a színek vibrálását, amint jégkorszakok jönnek és mennek. Néha csírasejtjeikkel megtermékenyítenek bioszférával rendelkező bolygókat, amik mellett elhaladnak, ami földalatti micéliumhálózatokat eredményez földjeinkben, és egész erdőknek teszi lehetővé a tudat ajándékát. Bolygónk tudatos erdői épp azért nem kommunikálnak velünk, amiért mi sem beszélünk a gyomrunkban található baktériumokkal.
Kapcsolódó:
Fermi paradoxon még egyszer
Önkorlátozó intelligencia?
A mélyülő paradoxon
2014. április 30
Vissza a tetejére