Wétiko

fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan

Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum

Fermi paradoxon még egyszer

/ Ran Prieur írása - fordítás általam: /

Korábban említettem néhány megoldást a Fermi paradoxonra, vagyis arra, hogy míg rengeteg földönkívüli civilizációnak kellene léteznie, miért nem találunk egyet sem. Az egyik kedvenc megoldásom, hogy bármely kellően fejlett civilizáció megkülönböztethetetlen a természettől. Egy másik, hogy az idegenek egyszerűen csak túl másmilyenek. Terence McKenna szerint más bolygókról származó rádiójelek után kutatni olyan, mintha olasz kaját keresnénk más bolygókon, Jacque Valle pedig úgy gondolja, hogy az idegenek már most is itt vannak, csak annyira mások, hogy észre sem vesszük őket.

A saját megoldásom túl furán hangzik ahhoz, hogy felkerüljön a Wikipédiára, de közel áll Aquinói Szent Tamáséhoz: metafizikai okból vagyunk egyedül.

Először is, nincs értelme megfigyelő nélküli valóságról beszélni. Az elme az anyag alapja, a valóság szerkezete álomszerű, az objektív valóság pedig egy illúzió, amit az álmodók sokasága közötti egyezség, hogy mind ugyanazt álmodják, hoz létre. Minden egyes alkalommal, amikor egy olyan irányba nézünk, ahová még sohasem néztünk azelőtt, létrehozzuk amit találni fogunk ott. Mint minden közös alkotásnál, kezdetben a perspektíváink vadak és ellentmondásosak, míg egyezségre nem jutunk. Ez történik a tudományban, ahol hanyatló hatásnak [decline effect] nevezik: erős kísérleti eredmények egy megfigyelhető és ellenőrizhető mintája fokozatosan szertefoszlik, ahogy egyre többször ismétlik meg a kísérletet.

Ezért van annyi paranormális tapasztalat és oly kevés bizonyíték, mert egy kevés elszigetelt megfigyelő bármilyen valóságot létre tud hozni, de a "bizonyíték" azt jelenti, hogy mindenkit kényszerítünk, hogy ők is így lássák. A "paranormális" csak egy szó, amit azokra az egyezményes valóság szélein lévő területekre használunk, ahol az ellentmondásos tapasztalatok megkérdőjelezik az objektív igazságot. Bővebben a témáról lásd George Hansen Trickster and the Paranormal című könyvét.

Az űrkutatást illetően, ezért látott az első néhány ember, aki távcsövön keresztül a Marsra tekintett csatornákat, mert merészebben álmodtak, mint a későbbi populáris konszenzus. Charles Fort második könyve, a New Lands tele van példákkal a korai csillagászat káoszáról. Talán ha készen állnánk rá, álmodhatnánk egy sokkal élőbb világűrt, mint Philip Reeve Larklight trilógiája.

Tehát akkor létezhet egy másik bolygón élő intelligens faj, aki szintén ezt az univerzumot álmodja, akivel konszenzusra kell jutnunk? Ez nem így működik, mert az egész 'többi bolygó' fogalmi keret nem létezett addig, míg meg nem álmodtuk. Azért nem fogunk idegeneket találni, mert ez az egész világegyetem kizárólag számunkra létezik. További gondolatokért lásd az antrópikus elvet. A tudatosságot illetően mégiscsak a Föld a középpont. Lehet, hogy végül rábukkanunk primitív életformákra más bolygókon, de nem fogunk találni még egy olyan intelligens fajt, aki képes univerzumot álmodni. Ha léteznek "idegenek", tudatbeli dimenzió választ el tőlük, nem pedig térbeli, és ők is a saját univerzumuk középpontjai. És ha felfedezünk olyan technológiákat, amikkel tudat-dimenziókon át mozoghatunk, értelmetlenné válhat az űrkutatás.

Kapcsolódó:
A mélyülő paradoxon

2013. július 19
Vissza a tetejére

A szalmaszál forradalom

/ Masanobu Fukuoka - One Straw Revolution című könyvének 5. fejezete, több részletben, befejező rész. – fordítás általam: /

[Előzmény: A tudomány illúziója]

Háború és béke nélküli falu

A kígyó bekap egy békát, majd eltűnik a fűben. Egy lány felsikolt. Egy bátor kölyök elfintorodik, majd egy követ hajít a kígyó után. A többiek nevetnek. A követ dobó fiúhoz fordulok – Szerinted mire volt ez jó?

A sólyom a kígyóra vadászik. A farkas a sólyomra támad. Az ember megöli a farkast, majd meghal egy tuberkulózis vírustól. Baktériumok telepednek meg az ember maradványain, és más állatok, füvek és fák virágoznak a baktériumok által elérhetővé tett tápanyagokból. A rovarok megtámadják a fákat, a békák megeszik a rovarokat. Az állatok, növények, mikroorganizmusok mind részei az élet körforgásának. Fenntartva egy megfelelő egyensúlyt, természetesen szabályozott létezésben élnek. Az ember választhat, hogy olyannak látja ezt a világot, ahol az erős felfalja a gyengét vagy olyannak, ami az együttélésen és a kölcsönös előnyökön alapul. Akárhogy is, ez egy önkényes értelmezés, ami szelet vet és vihart arat, további zavart okozva.

A felnőttek a békát sajnálják, átérzik a halálát, a kígyót pedig megvetik.

Ez az érzés természetesnek és bevett dolognak tűnhet, de valóban erről van szó?

Az egyik ifjú azt mondta: "Ha olyannak látjuk az életet, ahol az erős felfalja a gyengét, a Föld a vérengzés és pusztítás poklává válik. Márpedig elkerülhetetlen, hogy a gyengék feláldozzák magukat az erősekért. Az, hogy az erős győz és túlél, míg a gyenge kihal, a természet törvénye. Az évmilliók során fennmaradt lények, melyek ma benépesítik a Földet, az életért folytatott küzdelem győztesei. Mondhatnánk azt is, hogy a természet gondviselése a legrátermettebb túlélése."

Egy másik fiatal hozzászólt: "Legalábbis így látják a győztesek. Én úgy látom, hogy ez a világ az együttélés és a kölcsönös előnyök világa. A gabona, a lóhere és a sokfajta fűféle és gyom, kölcsönösen előnyös életet élnek ezen a mezőn. Borostyán a fák körül; Mohák és zuzmók a fák törzsén és ágain. Az erdő lombkoronája alatt terjedő páfrány. Madarak és békák, növények, rovarok, kisállatok, baktériumok, gombák - minden élőlény alapvető szerepet tölt be és előnyük származik egymás létezéséből."

Felszólalt a harmadik: "A világban egyszerre van jelen az erős felfalja a gyengét és az egymás mellett élés elve. Az erősebb élőlények nem vesznek el a szükségesnél több élelmet; bár megtámadnak más élőlényeket, a természet egyensúlya összességében fennmarad. A természet gondviselése a béke és rend megőrzésének sziklaszilárd szabálya."

Három ember, három különböző nézőpont. Én mindhárom véleményt elvetem.

Maga a világ sosem kérdezi, hogy vajon versenyen vagy együttműködésen alapul-e. Ha az emberi értelem relatív szemszögéből nézzük, vannak erősek és vannak gyengék, vannak nagyok és aprók.

Mármost, azt senki sem vonja kétségbe, hogy ez a relatív nézőpont létezik, de ha például azt kellene feltételeznünk, hogy az emberi észlelés viszonylagossága téved, hogy nincs nagy és nincs kicsi, nincs fent és nincs lent; ha azt mondanánk, hogy ilyen nézőpont egyáltalán nem létezik, az emberi értékek és ítéletek összeomlanának.

"Nem csak a képzelet üres szárnyalása ez a világnézet? A valóságban vannak nagy országok és kis országok. Ha létezik szegénység és bőség, erős és gyenge, elkerülhetetlenek lesznek a viták és így lesznek győztesek és vesztesek. Nem mondhatnánk inkább azt, hogy ezek a relatív érzékelések és a keletkező érzések emberiek, ennélfogva természetesek, hogy ezek az emberi lét egyedülálló kiváltságai?"

Más állatok harcolnak, de nem háborúznak. Ha azt mondjuk, hogy a háborúzás, ami az erős és gyenge elképzelésén alapul az emberiség "kiváltsága", akkor az élet egy színjáték. Az ember tragédiája épp abban rejlik, hogy nincs tudatában ennek a színjátéknak. Akik egy ellentmondás és megkülönböztetés nélküli világban élnek békében, azok a csecsemők. Érzékelik a fényt és a sötétet, az erőset és a gyengét, de nem ítélkeznek. Még ha létezik is kígyó és béka, a gyerek nem fogja fel az erős és a gyenge fogalmát.

Jelen van az eredeti életöröm, de a haláltól való félelem még nem jelent meg. A felnőttek szemében felbukkanó szeretet és gyűlölet eredetileg nem különböző dolgok, hanem ugyanannak a két oldala. A szeretet a gyűlölet táptalaja. Ha a szeretet érméjét megfordítjuk, gyűlöletté válik. Csak úgy lehet elkerülni, hogy elvesszünk az érzékelhető világ dualizmusában, ha átlépünk egy szempontok nélküli, abszolút világba.

Az emberek különbséget tesznek Én és Mások között. Amíg létezik egó és léteznek a "mások", az emberek nem mentesülhetnek a szeretet és gyűlölet hatása alól. A szív, mely szereti a komisz egót, megteremti a gyűlölt ellenséget. Az ember elsődleges és legnagyobb ellensége a számára olyannyira kedves Én.

Az emberek a támadást vagy védekezést választják. Majd az ezt követő harcban azzal vádolják egymást, hogy a másik szította a konfliktust. Olyan ez, mintha tapsolnánk, aztán arról vitatkoznánk, hogy melyik kezünk keltette a hangot, a jobb vagy a bal? Egyik állítás sem helyes vagy helytelen, jó vagy rossz. Minden tudatos megkülönböztetés egyidejűleg bukkan fel és mind téves.

A várépítés alapjaitól fogva tévút. Bár az uralkodó azzal mentegetőzik, hogy a vár a város védelmét szolgálja, valójában csak magát az uralkodót, és kényszerítő erőt gyakorol a környezetére. Azzal, hogy a zsarnok támadástól tart és erődítménnyé teszi a várost, fegyvereket halmoz fel és az ajtóba helyezi a kulcsot.

A védekezés önmagában is egy támadás. Az önvédelmi fegyverek mindig ürügyéül szolgálnak azoknak, akik háborút akarnak szítani. A háború csapása az én-mások, erős-gyenge, támadás-védekezés típusú üres különbségtételek megerősítéséből és felnagyításából ered. Nincs más út a békéhez, mintha mindannyian eltávolodunk a relatív érzékesés várkapujától, lemegyünk a rétre és visszatérünk a nem-aktív természetű szívhez.

Ha a sarlót élesítsük a kard helyett.

Hajdanán a gazdák békés emberek voltak, de manapság Ausztráliával vitatkoznak a húsról, Oroszországgal veszekednek a halról és az amerikai búzától és szójababtól függnek.

Úgy érzem, mintha Japánban egy nagy fa árnyékában élnénk, és nincs veszélyesebb hely vihar idején, mint egy nagy fa alatt. És nincs annál nagyobb ostobaság, mint egy "nukleáris ernyő" alatt keresni menedéket, ami az első célpont lesz a következő háborúban.

Most ezalatt a sötét ernyő alatt szántjuk a földet. Úgy érzem, mintha a válság belülről és kívülről egyaránt közelegne.

Szabaduljunk meg a belül és kívül elképzelésétől. A gazdák mindenhol a világon alapvetően ugyanazok a gazdák. Mondjuk azt, hogy a béke kulcsa a földhöz közel fekszik.

A szalmaszál forradalom

A fiatalok között, akik ezekbe a hegyi kunyhókba jönnek, vannak testben és lélekben szegények, akik feladtak minden reményt. Én csak egy öreg földműves vagyok, akik röstelli, hogy még egy pár szandállal sem tud szolgálni nekik; de még mindig van egyvalami, amit adhatok.

Felvettem a kunyhók előtt egy kis szalmaszálat és azt mondtam – Ebből az egy szál szalmából, forradalom születhet.

– Küszöbön az emberiség pusztulása, és ön még mindig reményt lát egy szalmához való ragaszkodásban? – kérdezte egy ifjú, némi keserűséggel a hangjában.

Ez a szalmaszál aprónak és könnyűnek tűnik, és a legtöbben nincsenek tisztában vele, hogy valójában mekkora súlya van. Ha az emberek ismernék ennek a szalmaszálnak az erejét, forradalom törne ki, ami elég erős lenne ahhoz, hogy megmozgassa ezt az országot és a világot.

Gyerekkoromban volt egy ember, aki az Inuyose hágó közelében élt. Úgy tűnt, semmi mást nem tesz, mint lóháton cipel egy csomag szenet az út mentén, úgy két mérföldnyire, a hegy tetejétől Gunchu kikötőjéig. És mégis meggazdagodott. Ha megkérdezzük, hogy hogyan, az a mondás járja, hogy a kikötőből hazafelé vezető úton, összeszedte az út széléről az elpottyantott szalmát és lócitromot és a földjére hordta. A mottója a következő volt:

"Vélj fontosnak minden egyes szál szalmát és ne tégy semmit feleslegesen." Gazdag emberré tette.

– Még ha fel is gyújtanád a szalmát, nem hinném, hogy elegendő lenne egy forradalom lángra lobbantásához.

Lágy szellő suhant át a gyümölcsfákon, napfény szűrődött át a zöld levelek között. A szalma rizstermesztésben való használatáról kezdtem beszélni. Már közel negyven éve, hogy rájöttem, mennyire fontos tud lenni a szalma a rizs és árpa termesztésében.

Abban az időben egy régi, évek óta parlagon hagyott rizsföld mellett mentem el Kochi prefektúrában, és egészséges rizst láttam kibukkanni a gyomok kuszasága és a mezőn felgyülemlett szalma közül. Miután sok éven át elemeztem a következményeit, megalkottam a rizs és árpatermesztés egy teljesen új módszerét.

Mivel hittem benne, hogy ez a gazdálkodás egy természetes és forradalmi módja, könyvekben és újságokban írtam róla és tucatszor beszéltem a tévében és a rádióban.

Pofonegyszerű dolognak tűnik, de a gazdák annyira berögzültek abba, hogy hogyan kell használni a szalmát, hogy valószínűtlen, hogy könnyen elfogadnák a változást. A friss szalma szétterítése a földön kockázatos, mert a rizsszem üszkössége és a hajtáspenész betegségek mindig jelen van a rizs szalmájában. A múltban ezek a betegségek hatalmas károkat okoztak, és ez az egyik fő ok, amiért a gazdák a szalmát először mindig komposztálták, mielőtt visszatették volna a földre. Réges-régen a rizs szalmájának gondos ártalmatlanítása bevett fogás volt az üszkösödés ellen és volt idő, amikor Hokkaidón törvény írta elő a szalma nagybani égetését.

A kártevők át is tudnak telelni a szalmában. Ezért a fertőzés elkerülése érdekében a gazdák nagy gonddal egész télen át komposztálták a szalmát, hogy tavaszra biztosan teljesen lebomoljon. Ezért voltak a japán gazdák földjei mindig olyan takarosak. A mindennapi élet tapasztalata az volt, hogy ha hagyták szanaszét heverni a szalmát, akkor az égiek megbüntették őket gondatlanságukért.

Több év kísérletezés után, most már a technikai szakemberek is megerősítették elméletemet, miszerint 6 hónappal a vetés előtt teljesen biztonságos a friss szalma szétterítése. Ez minden korábbi elképzelést felborít a témában. De sok idő kell ahhoz, míg a gazdák hajlandóak lesznek a szalmát ilyen módon használni.

Már évszázadok óta dolgoznak a komposztálás hatékonyságának növelésén. A Földművelésügyi Minisztérium pénzzel is ösztönözte a komposzttermelést és évente rendeztek komposzt versenyeket. A gazdák kezdtek hinni a komposztban, mintha az a talaj védőszentje lenne. Most ismét van egy mozgalom, hogy még több komposztot készítsünk, "jobb" komposztot, gilisztákkal és "komposzt-indítókkal".

Nincs ok azt feltételezni, hogy könnyedén elfogadásra kerül a javaslatom, miszerint az előkészített komposzt felesleges, hogy nem kell mást tenni, mint szétszórni a mezőn a friss szalmát, aprítás nélkül.

Tokió felé utazva, kitekintve a Tokaido vonat ablakán, végignéztem a japán vidék átalakulását.

A téli mezőket nézve, melyeknek arca teljesen megváltozott az elmúlt tíz évben, olyan dühöt éreztem, melyet nem tudok kifejezni. A korábbi takaros, zöld árpával, kínai csűdfűvel és virágzó repcével tarkított táj már nem létezik. Ehelyett halmokba rakják a félig-égett szalmát és otthagyják, hogy az eső áztassa. A szalma elhanyagolása bizonyíték a modern földművelés betegségére. A tájak sivársága felfedi a gazda lelkének sivárságát. Ez a kormányzati vezetők felelősségét is felveti és világosan rámutat egy bölcs agrárpolitika hiányára.

Az ember, aki néhány évvel ezelőtt a téli gabona termesztésének "kegyes végéről" beszélt, a "haláláról az út szélén", mit gondol most, amikor ezeket az üres mezőket látja? Télidő japánjának kopár földjeit látva képtelen vagyok tovább türelemmel lenni. Ezzel a szalmával, én magam fogok forradalmat indítani!

Az eddig csendben hallgató fiatalok egyszer csak kacagásban törtek ki.

– Egy egyszemélyes forradalom! Holnap kapjunk fel egy nagy zsák árpa- rizs- és lóheremagot és vágjunk bele, vigyük a vállunkon, mint Okuninushi-no-mikoto (a gyógyítás legendás japán istene, aki a szerencsét a vállán cipelt nagy zsákból szórja, szerte az országban) és szórjuk szét Tokaido mezőin.

– Nem egyszemélyes forradalom – nevettem, – egy szalmaszál forradalma.

Kilépve a kunyhóból a délutáni napfényre, egy pillanatra megálltam, elnéztem a terméstől roskadozó környező gyümölcsfákat és a gyomok és a lóhere között kapirgáló csirkéket. Majd elindultam szokott utamon a mezők felé.

2013. július 2
Vissza a tetejére

A tudomány illúziója

/ Masanobu Fukuoka - One Straw Revolution című könyvének 5. fejezete, több részletben. – fordítás általam: /

[Előzmény: Az okosságnak álcázott ostobaság]

Kúszó felhők és a tudomány illúziója

Ma reggel citrusok dobozait mosom a folyónál. Ahogy a lapos sziklán görnyedek, érzem a kezeimmel az őszi folyó hűvösségét. A szömörce vöröslő levelei a parton élesen elütnek a tiszta, kék őszi égtől. Lenyűgöz az ágak éggel szembeni váratlan pompája.

Ebben a hétköznapi jelenetben egy egész világnyi tapasztalat van jelen. A csobogó vízben, az idő múlásában, a folyó jobb és bal partjában, a napsütésben és árnyékokban, a vörös levelekben és a kék égben - mind szerepelnek a természet szent és néma könyvében. És az ember egy karcsú, merengő nádszál. Amint megkérdezi, hogy mi az a természet, azt is meg kell kérdeznie, hogy micsoda az a "mi" egyáltalán, és mi az ember, aki azt kérdezi, hogy "micsoda az a mi"? A vég nélküli kérdések világába vész.

A próbálkozásában, hogy világosan megértse, mi tölti el őt csodával, mi nyűgözi le, két lehetséges út áll előtte. Az első, mélyen magába nézni, önmagába, aki felteszi a "mi a természet?" kérdést.

A második, megvizsgálni a természetet az ember nélkül.

Az első út a filozófia és vallás felségterületére vezet. Üres tekintettel bámulva nem természetellenes azt látni, hogy a víz felülről lefelé folyik, de nem ellentmondás az sem, ha úgy tűnik, hogy a víz egy helyben áll és a híd az, ami folyik.

Ha viszont a második utat követjük, a kép különféle természeti jelenségekre bomlik; a víz, az áramlás sebessége, a hullámok, a szél és a felhők, mind a megfigyelés tárgyaivá válnak, ami további kérdésekhez vezet, amik végtelenül terjednek szét minden irányba. Ez a tudomány útja.

A világ egykor egyszerű volt. Csak futólag vettük észre, hogy nedvesek lettünk a harmatcseppektől, miközben egy réten kószáltunk. De attól fogva, hogy az emberek nekiálltak tudományosan megmagyarázni azt az egy csepp harmatot, az értelem végtelen poklába zárták magukat.

A vízmolekulákat hidrogén és oxigén atomok alkotják. Az emberek valamikor azt hitték, hogy a világ legkisebb részecskéi az atomok, de aztán kiderült, hogy az atom belsejében van egy atommag. Most felfedezték, hogy az atommagban még kisebb részecskék vannak. Több száz fajta nukleáris részecske van és hogy hol lesz a vége eme pillanatnyi világ vizsgálatának, senki se tudja.

Azt mondják, hogy az elektronok épp úgy keringenek rendkívül magas sebességgel az atomban, mint az üstökösök a galaxisban. Egy atomfizikus számára az elemi részecskék világa épp oly hatalmas, mint maga a világegyetem. Ugyanakkor sikerült kimutatni, hogy a mi galaxisunkon kívül számtalan más galaxis van még. Így egy űrkutató szemében a mi galaxisunk végtelenül apróvá zsugorodik. A tény az, hogy azok, akik szerint egy vízcsepp egyszerű, vagy egy szikla mozdulatlan és semleges, boldog, tudatlan bolondok, és a tudósok, akik ismerik a vízcseppet és a hatalmas univerzumot és akik számára a szikla egy nyüzsgő világ, melyben az elemi részecskék rakétákként szállnak, okos bolondok. Ha egyszerűen nézzük, a világ valós és közel van. Ha komplexen nézzük, a világ ijesztően elvonttá és távolivá válik.

A tudósoknak, akik örvendeztek, mikor elhozták az első követ a Holdról, kevesebb fogalmuk van a Holdról, mint a "Hány éves vagy, Mr. Hold?"-at éneklő gyerekeknek. Basho [a híres japán haiku költő, 1644-1694] a telihold tükröződését nézve egy nyugodt tó vizében, képes volt megragadni a természet csodáját. A tudósok, amikor kimentek az űrbe és körbetrappoltak az űrcsizmáikban, nem tettek mást, csak tönkretették a Hold pompáját több millió szerelmesnek és gyermeknek a Földön.

Hogy lehet az, hogy az emberek a tudományt hasznosnak hiszik az emberiség számára?

A gabonát eredetileg itt őrölték a faluban egy kőmalommal, amit lassan, kézzel forgattak.

Aztán épült egy vízimalom, összehasonlíthatatlanul nagyobb lendülettel, mint a régi kődaráló, hogy kihasználja a folyó áramlásának erejét.

Néhány évvel ezelőtt épült egy duzzasztógát, hogy hidroelektromos energiát termeljen és épült egy elektromos meghajtású malom.

Mivel szolgálja ez a fejlett gépezet az emberi lények javát? A rizs lisztté őrléséhez először fényezik a rizst, vagyis fehér rizst készítenek. Ez a gabona hántolásával jár, a csíra és a korpa eltávolításával, ami a jó egészség alapja, és csak a maradékot tartva meg [Japánul a maradék írásjele, melyet kasu-nak ejtenek, a "fehér" és a "rizs" tövekből áll össze. A korpa jele, nuka, pedig a "rizs" és az "egészség" szavakból.] Ez az egész technológia nem tesz mást, mint hogy a teljes gabonaszemeket nem teljes melléktermékekké alakítja. Ha a túl könnyen emészthető fehér rizs válik a napi főtáplálékká, az étrend tápanyaghiányos lesz és táplálékkiegészítőkre lesz szükség. A vízkerék és az őrlőgyár elvégzi a munkát a gyomor és belek helyett, ezért a szervek ellustulnak. Ugyanez van az üzemanyaggal is. A nyers olaj akkor keletkezik, amikor ősi növények szövetei mélyen a föld alá kerülnek és hatalmas nyomás és hő hatására átalakulnak. Ezt az anyagot ássák ki a sivatagban, pumpálják a kikötőbe egy csővezetékben, majd hajóztatják el Japánig, ahol egy óriási finomítóban benzinné és olajjá finomítják.

Vajon melyik a gyorsabb, melegebb és kényelmesebb, ezt az olajat égetni vagy a ház előtti cédrus és fenyő ágait? [jelenleg a világ legnagyobb részén nincs elég tűzifa. Fukuoka érvelése implicit tartalmazza a fák ültetésének szükségességét. Tágabb értelemben szerény és közvetlen válaszokat javasol a mindennapi élet igényeire.] Az üzemanyag ugyanaz a növényi anyag. Az olaj és a benzin mindössze hosszabb utat tett meg, míg ideért.

Most azt mondják, a fosszilis üzemanyagok nem elegendőek, hogy atomenergiát kell fejlesztenünk. Nem olyan egyszerű felkutatni a szűkös uránércet, radioaktív üzemanyaggá sűríteni és elégetni egy hatalmas nukleáris kemencében, mint száraz leveleket égetni egy gyufával. Arról nem is beszélve, hogy míg a levelek után csak hamu marad, a nukleáris tűz több ezer évig veszélyes hulladékot hagy maga után. Ugyanez az elv érvényesül a mezőgazdaságban is. Ha kövér rizsnövényeket termesztünk elöntött parcellákon, a növényt könnyedén megtámadják a kártevők és az betegségek. A "továbbfejlesztett" vetőmagfajtákat használóknak rovarirtó vegyszerekre és műtrágyákra kell támaszkodniuk.

De ha kisebb, ellenálló növényeket termesztünk egészséges környezetben, nincs szükség ezekre a vegyszerekre. Ha az elöntött rizsföldet ekével vagy traktorral műveljük meg, a talaj oxigénhiányos lesz, a talajszerkezet lebomlik, a giliszták és más élőlények elpusztulnak és a föld keménnyé és élettelenné válik. Amint ez bekövetkezik, kénytelenek leszünk minden évben megforgatni a földet.

De ha olyan módszert alkalmazunk, melyben a föld természetes módon magát műveli, nincs szükség ekére vagy kapálógépre. Hogyha kipucolunk az élő talajból minden szerves anyagot és mikroorganizmust, szükségessé válnak a gyorsan ható műtrágyák. Műtrágyákat használva, a rizs hamar és magasra nő, de vele együtt a gyomok is. Így gyomirtókat kezdünk alkalmazni és hasznosnak gondoljuk őket.

Amennyiben a gabonát lóherével együtt vetjük, és minden szalma és szerves maradvány visszakerül a földre talajtakarásként, a növények gyomirtók, műtrágyák vagy érett komposzt nélkül termeszthetők. Kevés olyan dolog van a földművelésben, amit nem lehet száműzni. Érett trágya, gyomirtó, rovarirtó, gépesítés, mind szükségtelenek. Ha olyan körülményeket teremtünk, hogy ezek szükségessé válnak, akkor szükség lesz a tudomány erejére.

Földemen bemutattam, hogy a természetes gazdálkodás a modern tudományos mezőgazdasághoz mérhető hozamot ér el. Ha a semmittevés mezőgazdaságának eredményessége összemérhető a tudományéval, a munkaerő és erőforrásigénye pedig a töredéke, akkor mégis mi haszna van a tudományos technológiának?

Relativitáselmélet

Felnéztem a fényes, napsütötte őszi égre, végigpásztáztam a környező mezőket és le voltam döbbenve. Az én földemen kívül az összes földön egy betakarító gép vagy kombájn rohangált. Az elmúlt három évben ez a falu a felismerhetetlenségig megváltozott.

Ahogyan arra számíthatunk is, a fiatalok a hegyen nem irigylik a gépesítésre való átállást. Élvezik a csendes, nyugodt betakarítást a régi kézi sarlóval.

Aznap este, ahogy befejeztük a vacsorát, egy tea mellett eszembe jutott, hogy régen ebben a faluban, amikor még mindenki kézzel kapált, valaki elkezdett tehenet használni. Nagyon büszke volt, hogy egyszerűen és gyorsan tudott végezni a szántás nehéz feladatával. Húsz évvel ezelőtt, amikor megjelent az első mechanikus kultivátor, a falubéliek összegyűltek és komolyan megvitatták, melyik a jobb, a tehén vagy a gép. Két vagy három éven belül nyilvánvalóvá vált, hogy a gépi szántás gyorsabb, és anélkül hogy a sebességen és kényelmen túlra tekintettek volna, a gazdák elhagyták igavonó állataikat. Egyszerűen csak azért, hogy hamarabb végezzenek a munkával, mint a szomszéd mezőn dolgozó gazda.

A gazda nem veszi észre, hogy mindössze egyetlen tényezővé vált a modern mezőgazdaság sebességet és hatékonyságot növelő egyenletében. Hagyja, hogy a mezőgazdasági berendezések értékesítő ügynöke gondolkodjon helyette.

Eredetileg az emberek felnéztek a csillagos éjszakai égboltra és lenyűgözte őket az univerzum végtelensége. Mára a tér és az idő kérdéseit teljes egészében a tudósokra hagyták.

Azt mondják, Einstein a fizikai Nobel díjat a relativitáselméletének felfoghatatlansága iránti tiszteletből kapta. Ha az elmélete világosan elmagyarázná a relativitás jelenségét a világban és így felszabadítaná az emberiséget a tér és az idő korlátaiból, egy kellemesebb és nyugodtabb világot hozva el, akkor dicséretes lenne. A magyarázata azonban zavarba ejtő, és ettől az emberek azt hiszik, hogy a világ bonyolultsága túl van valamennyi lehetséges megértésen. Inkább a "béke és az emberi lélek megzavarása" címet kellett volna odaítélni neki.

A természetben a relativitás világa nem létezik. A relatív jelenségek elképzelése az emberi értelem által megtapasztalható struktúra. A többi állat az osztatlan valóság világában él. Amennyire az intellektus relatív világában él valaki, annyira téveszti szem elől az időt az idő mögött és a teret a tér mögött.

– Talán azon tűnődtök, miért piszkálom egyfolytában a tudósokat - mondtam, és kortyoltam egyet a teából. A fiatalok mosolyogva néztek fel, arcuk ragyogott a lobogó tűz fényében. – Azért, mert a tudós szerepe a társadalomban hasonló a diszkrimináció szerepéhez a saját elménkben.

[Folytatás: A szalmaszál forradalom]

2013. május 27
Vissza a tetejére

Az okosságnak álcázott ostobaság

[Előzmény: A természet étel-mandalája]

Az okosságnak álcázott ostobaság

Az őszi éjszakák hosszúak és hűvösek. Egy csésze forrót teát szorongatva és az izzó parazsat bámulva kellene tölteni az időt. Azt mondják, hogy a tűz körül ülve bármiről lehet beszélni, így hát, mivel úgy gondolom, hogy szomszéd gazdálkodók irigysége egy érdekes téma, alkalomadtán felvetem. De úgy tűnik, bizonyos problémák lesznek ezzel.

Egész végig arról beszéltem itt, hogy semmi sem számít, hogy az emberiség tudatlan, hogy nincs mire törekedni, hogy hiábavaló erőfeszítés bármit tenni. Hogyan vagyok képes ilyeneket mondani, majd folytatni a csevegést? Ha megerőltetem magam, hogy írjak valamit, az egyetlen dolog amit írhatok, hogy az írás haszontalan. Nagyon zavaros ez.

Nem töprengek elég hosszan a múltamon ahhoz, hogy írjak róla, ahhoz pedig nem vagyok elég bölcs, hogy megjósoljam a jövőt. Hogy kérhetnék arra bárkit, miközben a tüzet piszkálom és mindennapi dolgokról csevegünk, hogy elfogadja egy öreg földműves bolond elképzeléseit?

A hegygerinc tetején a gyümölcsösben, kilátással a Matsuyama öbölre és a széles Dogo síkságra, van pár apró vályogkunyhó. Összegyűlt itt egy maroknyi ember és egyszerű életet élnek. Minden modern kényelem nélkül. A békés estéket gyertya és lámpás fényénél töltik, az egyszerű szükség életét élik: barna rizs, zöldségek, egy köpeny és egy üst. Jönnek valahonnan, maradnak egy darabig, aztán továbblépnek.

A látogatók között vannak mezőgazdasági kutatók, diákok, tudósok, gazdák, hippik, költők és vándorok, fiatalok és öregek, különböző típusú és nemzetiségű férfiak és nők. A legtovább a fiatalok maradnak, akiknek időre van szükségük az önvizsgálathoz.

Az én feladatom, hogy ennek az útszéli fogadónak a gondnoka legyek, felszolgáljam a teát az utazóknak, akik jönnek mennek. És míg besegítenek a földeken, élvezem hallgatni, hogyan mennek a dolgok a világban.

Ez szépen hangzik, de valójában nem egy puha és könnyed élet. A "ne tégy semmit" gazdálkodás szószólója vagyok, ezért sokan jönnek úgy, hogy azt hiszik, itt valamiféle utópiát találnak majd, ahol anélkül is boldogulni lehet, hogy valaha felkelnénk az ágyból. Ezeket az embereket nagy meglepetés éri. Felhúzni a vizet tavasszal, a kora reggeli ködben, addig aprítani a tűzifát míg vörös és hólyagos nem lesz a kezünk, bokáig érő sárban dolgozni; sokan vannak, akik hamar bedobják a törülközőt.

Ma, miközben a kunyhón dolgozó fiatalokat figyeltem, egy Funabashi felől érkező fiatal nő sétált felfelé.

Mikor megkérdeztem, hogy miért jött, azt mondta – Csak jöttem, ez minden. Ennél többet nem tudok.

Ragyogó fiatal asszony, nemtörődöm, de megvan a magához való esze.

Ekkor megkérdeztem – Ha tisztában vagyunk vele, hogy nem értük el a megvilágosodást, akkor nincs mit mondanunk, nem igaz? Az igyekezetben, hogy a diszkrimináló elme hatalmával megértsék a világot, az emberek szem elől tévesztik a jelentését. Hát nem ezért vannak gondok a világgal?

Halkan azt válaszolta, – Ha ön mondja...

– Talán nincs igazán világos elképzelése arról, hogy mi a megvilágosodás. Milyen könyveket olvasott mielőtt idejött?

Megrázta a fejét, elutasítva az olvasást.

Az emberek azért tanulnak, mert azt hiszik, hogy nem értik a dolgokat, de a tanulás nem segít a megértésben. Keményen tanulnak azért, hogy végül rájöjjenek, hogy az ember semmit sem tud, hogy a megértés az ember számára elérhetetlen.

Általában azt gondolják, hogy valamit "nem érteni" azt jelenti, hogy például értünk kilenc dolgot, de van egyvalami, amit nem értünk. De ha megpróbálunk megérteni tíz dolgot, akkor valójában egyet sem értünk. Ha ismersz száz virágot, akkor egyetlen egyet sem "ismersz". Az emberek keményen küzdenek a megértésért, meggyőzik magukat, hogy ők értik a dolgokat, aztán tudatlanul halnak meg.

A fiatalok tartottak egy kis szünetet az ácsolásban, leültek a fűre egy nagy mandarinfa mellé és felpillantottak a déli égbolt leheletfinom felhőire.

Az emberek azt hiszik, hogy ha a szemüket a földről az égre fordítják, meglátják a mennyországot. Különválasztják a narancsot a zöld levelektől és azt mondják, hogy ismerik a levelek zöldjét és a gyümölcs narancssárgáját. De abban a pillanatban, hogy valaki különbséget tesz a zöld és a narancssárga között, a valódi színek szertefoszlanak.

Az emberek azt hiszik, hogy értik a dolgokat, mert ismerik őket. Ez csak felszínes tudás. A csillagászé, aki ismeri a csillagok neveit, a botanikusé, aki osztályozni tudja a leveleket és virágokat, a művészé, aki ismeri a zöld és a piros esztétikáját. Ez nem magának a természetnek, a földnek és az égnek, a zöldnek és a pirosnak az ismerete. A csillagász, a botanikus és a művész nem tett mást, csak próbálta megragadni és értelmezni, mindegyikük a saját elméjén belül. Minél inkább belemerülnek az intellektus tevékenységeibe, annál inkább elválasztják magukat és annál nehezebbé válik természetesen élni.

A tragédia az, hogy alaptalan gőgjükben az emberek megpróbálják a saját kedvükre formálni a természetet. Az ember képes a természet formáinak elpusztítására, de létrehozni őket képtelen. Az emberi tudás kiindulópontját mindig a diszkriminatív, töredezett és nem teljes megértés képezi. A természet egészének megértése híján, az ember nem tud jobbat, mint építeni egy hiányos modellt, majd elhitetni magával, hogy az általa létrehozott valami természetes.

Ha valaki szeretné megérteni a természetet, csak annyit kell tennie, hogy felismeri, valójában semmit sem tud, hogy képtelen bármit is tudni. Ezután várhatóan elveszti az érdeklődését a diszkriminatív tudás iránt. Amikor elhagyja a diszkriminatív tudást, magától létrejön benne a nem-diszkriminatív tudás. Ha nem próbál meg a tudásról gondolkodni, ha nem törődik a megértéssel, el fog jönni a megértés ideje. Nincs más út, mint lerombolni az egót és félretenni a gondolatot, miszerint az ember az égtől és a földtől elkülönülten létezik.

– Ezzel azt mondja, hogy legyünk ostobák, ne pedig okosak – a fiatalembernek bölcs önelégültség volt az arcán. Ráförmedtem, – Miféle tekintet ez a szemeidben? Az ostobaság okosságnak álcázza magát. Honnan tudod, hogy okos vagy ostoba, esetleg amolyan ostoba-típusú okoskodó fiú? Nem válhatsz sem okossá, sem ostobává, ha holtpontra jutsz. Nem ez az, ahol most vagy?

Mielőtt még tudatosult volna bennem, haragudtam magamra, hogy újra és újra ugyanazokat a szavakat ismétlem, szavakat, amik sosem érnek fel a hallgatás bölcsességével, szavakat, amiket magam sem értettem.

Lemenőben volt az őszi nap. Az alkony színei megkörnyékezték az öreg fa lábát. Hátukban a beltenger fényeivel, a halk fiatalok lassan visszatértek kunyhóikba vacsorázni. Csendben követtem őket, lemaradva az árnyékban.

Ki az ostoba?

Azt mondják, hogy nincs még egy olyan bölcs teremtmény, mint az emberi lény. Ennek a bölcsességnek hála lett az emberből az egyetlen atomháborúra képes állat.

A minap, feljött a hegyre az Osaka állomással szembeni biobolt tulajdonosa és magával hozta hét társát, mint a jószerencse hét istenét. Délben, miközben a rögtönzött barna rizses egytálételből lakmároztunk, egyikük a következőt mondta: "A gyerekek között mindig van egy, aki nem törődik a világgal és boldogan kacag pisilés közben, és van egy másik, aki mindig a 'ló' szerepét játssza a 'ló és lovas' játékban, és mindig van egy harmadik, aki ki tudja ügyeskedni a többiektől a tízórait. Az osztályfelelős kiválasztása előtt, a tanár komoly előadást tart a jó vezető kívánatos tulajdonságairól és a bölcs döntések fontosságáról. És mikor megtartják a szavazást, azt választják, aki boldogan kacag az út szélén."

Mindenki jól mulatott, de nem értettem, miért nevettek. Szerintem ez csak természetes.

Ha a dolgokat a nyereség és veszteség szempontjából nézzük, akkor azt a gyereket kell vesztesnek tekintenünk, aki mindig a ló szerepét játssza, de a nagyság és a középszerűség nem vonatkozik a gyerekekre. A tanár úgy gondolta, hogy az okos gyerek a leginkább figyelemre méltó, de a többi gyerek úgy látta, hogy az illető helytelen módon okos, aki elnyomna másokat.

Ha azt hisszük, hogy az a kivételes, aki okos és gondoskodni tud magáról, és hogy jobb kivételezettnek lenni, akkor a "felnőttek" értékrendjét követjük. Számomra úgy tűnik, hogy aki csak a maga dolgával törődik, meg a macskákkal, aki jól alszik, akinek nincs miért aggódnia, az él a legkielégítőbb módon. Nincs nagyobb annál, mint aki nem próbál elérni semmit.

Aiszóposz tanmeséjében, amikor a békák az istentől egy királyt kértek, ő egy fadarabot dobott le nekik. A békák kinevették a buta tuskót és amikor az istentől egy hatalmasabb királyt kértek, ő egy darumadarat küldött. A történet szerint a daru végül az összes békát felfalta.

Ha kiváló az, aki elől áll, az utána következőknek küzdeniük és erőlködniük kell. Ha egy átlagos fickót rakunk előre, a mögötte következőknek könnyű dolguk lesz. Az emberek azt tartják kiválónak, aki erős és okos, így olyan miniszterelnököt választanak, aki úgy húzza az országot, mint egy dízelmozdony.

– Milyen embert kéne miniszterelnöknek választani?

– Egy buta tuskót, – válaszoltam. – Senki sem jobb jelölt, mint Daruma-san [Daruma-san egy népszerű keljfeljancsi-szerű japán gyerekjáték, ami egy meditáló szerzetesre hasonlít - a ford. megj.], mondtam. – A fickó annyira laza, hogy évekig tud meditálni anélkül, hogy akár egy szót is szólna. Ha meglököd, feldől ugyan, de nem sokáig, mindig vissza ül. Daruma-san nem csak ölbe tett kézzel ül, összekulcsolva kezét és lábát. Hanem tudván, hogy neked is így kellene tenned, összeráncolt homlokkal néz a nyújtózkodókra.

Attól, hogy te nem csinálsz semmit, a világ még megy tovább. Milyen lenne a világ fejlődés nélkül? Mire jó a fejlődés? Ha a gazdasági növekedés 5%-ról 10%-ra emelkedik, megduplázódik a boldogság is? Mi a gond a 0%-os növekedéssel? Nem inkább egy stabil gazdaság ismérve ez? Létezhet annál jobb, mint egyszerűen élni és könnyedén venni a dolgokat?

Az emberek kitalálnak valamit, rájönnek a működésére és felhasználják a természetet azt gondolván, hogy az emberiség javát szolgálja majd. Ennek eredményeként a bolygó mára szennyezetté, az ember pedig zavarodottá vált, és megidéztük a modern idők káoszát.

Ezen a tanyán a "ne tégy semmit" gazdálkodást gyakoroljuk és tápláló, ízletes gabonákat, zöldségeket és citrusféléket eszünk. Van a dolgok forrásához közeli életben értelem és alapvető megelégedettség. Dal és költészet az élet.

A földműves akkor vált túlságosan elfoglalttá, amikor az emberek elkezdték vizsgálni a világot és úgy döntöttek, hogy "jó" ha ezt vagy azt tesszük. Minden kutatásom arra irányult, hogy ne tegyük ezt vagy azt. Ez a harminc év megtanított arra, hogy jobban járnának a gazdák, ha szinte semmit sem csinálnának.

Minél többet tevékenykednek az emberek, minél fejlettebb a társadalom, annál több probléma adódik. A természet fokozódó pusztulását, az erőforrások kimerülését, az emberi lélek zavarát és szétesését mind az okozta, hogy az emberiség véghez akar vinni valamit. Eredetileg nem volt ok a haladásra, és nem volt semmi tennivaló. Ott tartunk, hogy már nincs más kiút, mint egy olyan „mozgalom” létrehozása, amely nem akar elérni semmit.

Óvodába járásra születtem

Egy fiatal férfi, egy kis táskával a vállán, komótosan sétált felfele oda, ahol a földeken dolgoztunk.

– Honnan jöttél - kérdeztem.
– Odaátról.
– Hogy jutottál ide?
– Sétáltam.
– Mi vett rá, hogy idegyere?
– Nem tudom.

A legtöbben, akik idejönnek, kellően ráérnek ahhoz, hogy felfedjék nevüket vagy a múltjuk történetét. Ugyanakkor nem teszik egyértelművé a céljukat sem. Mivel sokan közülük nem tudják miért jönnek, csak jönnek, ez csak természetes.

Kezdjük ott, hogy az ember sem tudja honnan jött vagy hová tart. Ha azt mondjuk, hogy az anyánk méhéből születtünk és visszatérünk a földbe, az egy biológiai magyarázat, de senki se tudja igazán mi van a születés előtt, vagy miféle világ vár a halál után.

Anélkül születve, hogy ismerné okát, csak hogy lehunyja szemét és útra keljen a végtelen ismeretlenbe, az emberi lény valóban egy tragikus teremtmény.

A minap kezembe akadt egy gyékénykalap, amit a Shikoku templomot meglátogató zarándokok egy csoportja hagyott itt. A következő volt ráírva: "Eredetileg nincs kelet vagy nyugat / Tíz végtelen irány". Ezután, kezemben tartva a kalapot, újra megkérdeztem a fiatalt, honnan jött, és azt válaszolta, hogy ő egy templomi szerzetes fia Kanazawa-ból és mivel ostobaság egész nap szentírásokat olvasni a holtaknak, inkább földműves akart lenni.

Nincs kelet vagy nyugat. A Nap keleten kel, nyugaton nyugszik, de ez mindössze egy csillagászati megfigyelés. Ha tisztában vagy vele, hogy nem érted sem a keletet, sem a nyugatot közelebb állsz az igazsághoz. Az igazság az, hogy senkinek sincs fogalma arról, honnan származik a Nap.

A több tízezer szentírás között a leghálásabb a Szív Szútra, mely az összes lényeges pontot kifejti. Eszerint, "A Buddha azt mondta, 'A forma üresség, s az üresség forma. Anyag és lélek egyek, de mind üresek. Az ember nem él, nem halt meg, meg nem született és halhatatlan, öregség és betegség nélkül, növekedés és csökkenés nélkül."

Egy másik nap, miközben a rizst kaszáltuk, azt mondtam fiataloknak, akik épp egy nagy szalmarakás mellett pihentek – Azon tűnődtem, hogy mikor tavasszal elvetjük a rizst, szárba szökken, és most, hogy lekaszáljuk, úgy tűnik, mintha meghalna. De a tény, hogy ezt a rítust minden évben megismételjük, azt jelenti, hogy az élet folyamatosan jelen van ezen a mezőn, és az évenkénti halál maga az évenkénti újjászületés. Mondhatnánk, hogy a lekaszált rizs most folyamatosan él.

Az emberi lények az életet és halált egy meglehetősen rövid perspektívából szemlélik. Milyen jelentést hordozhat a tavasz születése és az ősz halála ennek a fűnek? Az emberek azt hiszik, hogy az élet öröm, a halál pedig szomorúság, de a rizs magja, mely a földben szunnyad és tavasszal szárba szökken, lehullajtja leveleit és elhervad ősszel, parányi magjában továbbra is magában őrzi az élet örömének teljességét: az élet öröme nem vész el a halálban. A halál nem más, mint pillanatnyi elmúlás. Vajon mondatnánk-e azt, hogy ez a rizs, mivel magába foglalja az élet örömének teljességét, nem ismeri a halál szomorúságát?

Ugyanaz történik folyamatosan az emberi testen belül is, mint ami a rizzsel és az árpával. Napról napra nő a haj és a köröm, meghal több tízezer sejt, születik több tízezer újabb; az egy hónappal ezelőtti vérünk nem ugyanaz volt, mint ma. Ha arra gondolunk, hogy a tulajdonságaink öröklik majd gyermekeink és unokáink, mondhatnánk, hogy minden áldott nap meghalunk és újjászületünk, és halálunk után mégis számos nemzedéken keresztül fogunk élni.

Ha minden egyes nap meg tudjuk élni és kiélvezni a részvételt ebben a körforgásban, nincs szükség többre. De a legtöbb ember nem képes élvezni a napról napra múló és változó életet. A megtapasztalt élethez való ragaszkodás és a megszokott kötődés okozza a haláltól való félelmet. A múltra figyelve, mely már elmúlt, vagy a jövőre, mely még nem jött el, elfelejtik, hogy a Földön élnek, itt és most. Zavarodottságukban küszködve nézik, ahogy elszáll az életük, mint egy álomban.

– Ha az élet és a halál valóság, nem elkerülhetetlen az emberi szenvedés?
– Nincs élet és halál.
– Hogy mondhatja ezt?

A világ maga az anyag egysége a tapasztalat áramlatán belül, de az emberek elméje a jelenségeket kettéosztja életté és halállá, jinné és janggá, létté és ürességgé. Az elme hajlamos hinni az érzékszervek által tapasztalt dolgok abszolút érvényességében, és ekkor első ízben válik az anyag olyan tárgyakká, amilyeneknek az emberi lények érzékelik őket.

Az anyagi világ formái, az élet és halál elképzelése, az egészség és a betegség, az öröm és a bánat, mind az emberi elméből fakadnak. A szútrában, melyben Buddha azt mondta, hogy minden üres, nem csak az emberi értelem által létrehozott bármely dolog belső valóságát tagadta, hanem kijelentette azt is, hogy az emberi érzelmek illúziók.

– Úgy érti, minden illúzió? Semmi sem maradt?
– Semmi sem maradt? Az "üresség" elképzelése nyilvánvalóan továbbra is az elmétekben van – mondtam a fiataloknak. – Ha nem tudod, honnan jöttél és merre tartasz, hogy lehetnél biztos benne, hogy itt vagy, itt állsz előttem? Értelmetlen a létezés?

A minap hallottam, amint egy négyéves kislány azt kérdezte az anyjától, "Miért születtem én ebbe a világba? Hogy óvodába járjak?" Természetesen az anyja nem tudta őszintén azt mondani, hogy "Igen, így van, úgyhogy indulhatsz is." És mégis, elmondható, hogy manapság az emberek arra születnek, hogy óvodába járjanak.

Egészen az egyetem végéig szorgalmasan tanulnak, hogy megtudják, mi okból születtek. Tudósok és filozófusok, még ha rá is megy az életük a próbálkozásra, azt állítják, elégedettek lennének, ha csak ezt az egy dolgot megértenék.

Eredetileg az emberi lényeknek nem volt céljuk. Most, hogy megálmodtak valamiféle célt, küzdenek, hogy megtalálják az élet értelmét. Egyszemélyes birkózás. Nincs cél, melyre gondolhatnánk és melynek keresésére indulhatnánk. Érdemes lenne megkérdezni a gyerekeket, hogy vajon értelmetlen-e egy cél nélküli élet.

Attól a pillanattól kezdődik az emberek szomorúsága, hogy belépnek az óvodába. Az emberi lény boldog természetű volt, de létrehozott egy nehéz világot és most küzd, hogy megpróbáljon kitörni belőle. A természetben van élet és halál, és a természet örömteli.

Az emberi társadalomban van élet és halál, és az emberek szomorúságban élnek.

[Folytatás: A tudomány illúziója]

2013. május 7
Vissza a tetejére

Hogyan lehet mindig igazad

/ David Cain - How to Be Right All the Time című írása a Raptitude-ról. - fordítás általam: /

Tegnap szembejött velem egy ismerős idézet Twitteren:

Nem vallottam kudarcot, csupán találtam tízezer olyan módot, ami nem működik
- Thomas Edison

Aztán ma találkoztam egy ugyanennyire érdekes idézettel egy másik történelmi személyiségtől:

Nem vallottam kudarcot, csupán találtam tízezer olyan módot, ami nem működik
- Ben Franklin

Ó.

A teljes gőzzel tomboló információ korában gyakran látok ilyesmit. Felbukkan az igazság két változata, és az egyik épp annyira hihető, mint a másik.

Szóval csak fogjuk magunkat és választunk egyet? Gyanítom, hogy ez a helyzet. A kérdés valójában az, hogy melyiket hiszed el. És ha valamelyiket már elhitted, tudásnak nevezed-e majd?

Az információdarabkákat, főleg az idézeteket, meglehetősen könnyű elferdíteni. Az egyik leggyakoribb forgatókönyv ez: 1) valaki hall egy idézetet, ami megtetszik neki, 2) átfogalmazza úgy, hogy neki és másoknak tisztábbnak és szellemesebbnek tűnjön. Nem kell különösebben csalónak vagy hiúnak lennie hozzá. Én is biztos elkövettem már. Ezért találkozhatsz ezzel:

A rózsa az rózsa, bárhogy nevezzük is.
- William Shakespeare

sokkal gyakrabban, mint azzal, hogy:

Mi is a név? Mit rózsának hívunk mi,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
- William Shakespeare

ahogyan az a Rómeo és Júliában szerepel.

Hasonlóképp, sokkal valószínűbb, hogy azt ismered, hogy:

A vallás a tömegek ópiuma
- Karl Marx

a nehézkesebb és pontosabb idézet helyett:

A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A nép ópiuma.
- Karl Marx

ami persze nem pontosan egyezik azzal, ahogyan az Marx A hegeli jogfilozófia bírálatában című írásában megjelent. Az németül volt.

És különben is, mi ez az áporodott-hangzású cím? Azt hittem a hírhedt idézet Marx sokkal jobban ismert és frappánsabb című művéből, a Kommunista kiáltványból való. Teljesen biztos voltam benne. De hol "tanultam" ezt?

A kultúra az idézhetőt, a csattanósat, az ízleteset öleli keblére. Fenébe a pontossággal. Ha az idéző úgy gondolja, hogy képes jobban csinálni, valószínűleg meg is fogja próbálni. Végtére is, mi célból társítsuk ezeket az okos idézeteket más emberekhez? Legyünk őszinték, hiteles történelemórát akarunk adni, vagy csak okosnak tűnni és mosolyra deríteni másokat? Azt tudom, hogy számomra melyik örömtelibb. Oda se neki, szegény Karl úgyse tudja meg.

Gyakran a lebutított idézet megőrzi eredeti jelentését, de attól még hamis. Nevezhetnék akár becsületsértésnek is. Azt állítjuk, hogy valaki mondott valamit, amit ő soha nem mondott. Emerson gyakorta áldozatául esik ennek.

Kíváncsi vagyok ki fogja a szabadságjogokat a mi szavaink (és tetteink) szerint értelmezni, ha már halottak leszünk és semmit se tehetünk.

10,000 Kudarc

Most már meglehetősen biztos vagyok benne, hogy valóban Thomas Edison volt, aki a tízezer kudarccal gúnyolódott, de az igazság az, hogy fogalmam sincs. Azt gondolom, hogy tudom, de a tudásom csak szóbeszéden alapul.

Elvégre mindkettőhöz találhatok forrást: Edison mondta, Franklin mondta.

Bízom benne, hogyha tovább követném a forrásokat, egyre biztosabb lennék, hogy Edison volt az. Edison a páratlan kitartásáról volt híres, és ez az idézet az erőfeszítéseire utal, hogy létrehozzon egy működő villanykörtét. Igen, ez az. Vagy legalábbis úgy érzem.

A gond az, hogy nem emlékszem, pontosan honnan is jött ez az érzés. Talán valahol a sorok között szedtem fel, de köztünk szólva nem emlékszem hol és biztosan nem találok róla bizonylatot.

Az egyetlen igazi forrás, a szorgos feltaláló halott és eltűnt, teljességgel visszafordíthatatlanul. Tehát amink maradt, az nem más, mint civakodás a bizonyítékokról.

Természetesen személyesen sosem találkoztam az illetővel, csak egy csomó szóbeszédet szedtem össze róla. Az egyetlen dolog, amim valaha is lehet, a bizalom. A hitemhez mindig találhatok még több támogatást okosabb és tanultabb emberektől. Valószínűleg össze tudnék kaparni annyi egyező véleményt, hogy nem lenne kétség az elmémben, hogy ezt a pimasz mondatot valóban Edison mondta sok-sok évvel ezelőtt. De nem számít mennyi bizonyítékot gyűjtök, nem más az egész, mint mások legjobb találgatásai - kiválogatva, mert egyeznek az enyémmel - és a végeredmény sosem lehet több, mint egy nagyon erős hit. Ha a szóbeszédet elfogadott és hivatalosnak-tűnő forrásokból szedem össze - nagy szavakkal írt egyetemi szövegekből vagy PhD-val rendelkező emberek előadásfoszlányaiból - talán képes lennék meggyőzni magam (és másokat), hogy biztosra tudom.

Tehát könnyedén meg tudjuk győzni magunkat arról, hogy valamit minden kétséget kizáróan tudunk, annyira, hogy gyakran inkább vitatkozunk valakivel, mintsem hozzátegyünk az érvelésünkhöz egy "talánt".

Vigyázat: Lehet Hogy Totális Hülyeség

Talán a "talán" a rejtvény megoldása. Legalábbis felelősségteljesnek megoldásnak tűnik. De oly gyenge. Hogy tudnál embereket inspirálni azzal, hogy "A nagyszerű Ben Franklin lehet, hogy egyszer azt mondta, 'Minden megtakarított penny egy másikat fial'. Nos, lehet, hogy nagyszerű volt."

Nyilvánvaló, ha közölni akarunk valamit, ahhoz egy kicsit csalnunk kell. Bizonyos mértékben ténynek kell beállítanunk a véleményünket. De talán nem árt megjegyeznünk, hogy minden mellett amit mondunk van egy csillagocska - egy apró betűs rész minden kimondott és leírt mondatunk mellett, ami hozzáteszi: "Vigyázat: Lehet, hogy ez egy totális hülyeség."

Robert Anton Wilson író, aki önmaga jellemzése szerint "mindennel kapcsolatban agnosztikus", szokta mondani: "Az univerzumban van egy talán". Azt hiszem ez egy jó mottó. Van itt egy érdekes paradoxon: ha állítunk egy tényt, és kiegészítjük egy "talánnal", azonnal pontosabbá válik.

Az agnosztikus kifejezésnek nem feltétlen kell az Istenben való hitre utalnia. Bármely hittel működik. Alkalmazható a hitre, hogy a telített zsírsavak ártalmasak, vagy hogy a te korodban már nem célszerű beülni az iskolapadba, vagy hogy nem lennél elég kitartó mindennap meditálni. Mindannyian egész mentális környezeteket építünk fel a hiedelmekből, amik számunkra olyan szilárdnak tűnnek, mint a tények. Nem mintha lenne különbség a kettő között.

Az agnosztikus hozzáállás nem azt jelenti, hogy úgy döntünk, nem foglalunk állást, hanem hogy beismerjük magunknak, hogy valamiképpen, az élet összes láthatatlan torzításán és illúzióján keresztül - nem is beszélve pusztán az emberi léttel járó gyarlóságról - nem igazán lehetünk az igazság birtokában.

Az objektivitás mítosza

A tudomány roppant segítőkész. Nagy rajongója vagyok. Jó abban, hogy bizonyos hiedelmeket illetően száműzze az ember kételkedését, mert képes meggyőzni, hogy sokan mások is - javarészt fehér köpenyes, okos emberek, akik jók az elfogultság száműzésében és a feltételezések ellenőrzésében - szintén erre a következtetésre jutottak, tehát nyugodtan élhetünk vele tovább.

A tudományos módszer úgy működik, hogy megvizsgál egy kérdést, egy meglévő hiedelmet (amit hipotézisnek neveznek), majd sokszor leellenőrzi, hogy megnézze, valóban érdemes-e hinni benne. Végül, amikor valami már elégszer ellenőrzésre került, kellően biztosak lehetünk benne, hogy hozzáadjuk az úgynevezett emberi tudás törzsanyagához, ahonnan a jövőben nyugodtan meríthetünk. Ha egyszer már felkentük a tudás rangos címével, hajlamosak vagyunk elhagyni bármiféle talánt a témával kapcsolatos gondolatainkból.

A tudományt arra használjuk, hogy megerősítse a világegyetem bővülő, kollektív modelljét, ami látszólag bármely egyénen kívülállóan létezik. Évszázadokon át számos, különböző hátterű különféle ember járult hozzá a következtetéseivel. Ahogy halad az idő, az új felfedezések finomítanak rajta és az univerzumról alkotott képünk egyre teljesebbé és egyre kevésbé misztikussá válik.

A tudomány állítólag objektív tények gyűjteménye, mentes az egyéni elfogultságtól és véleményektől, mert nem lenne tudomány a tudomány, ha sok különböző ember nem jutott volna ugyanarra a következtetésre. Ha nézed, ahogy felkel a Nap, valószínűleg tudatában vagy, hogy önmagában nem kel és nyugszik, csak a te nézőpontodból, a Föld felszínén tűnik úgy. Tisztában vagyunk vele, hogy forog a Föld, és úgy tűnik, mintha az ég forogna körülöttünk. De tudunk róla "objektíven" gondolkodni és el tudunk képzelni egy kék üveggolyót, amint egy sárga labda körül kering, pedig a saját szemünkkel sosem láthatjuk.

Az objektivitás, akármilyen sziklaszilárdnak és kívülállónak tűnik is, valójában téveszme. Egy absztrakció, amit egy esendő ember alkalmaz a saját szubjektív nézőpontjából. Bár szép és tanulságos lenne, nem tudunk kilépni a szemgolyóink mögül és vetni egy objektív pillantást.

De semmi gond, ez nem változtat túlságosan a dolgokon. Nem hiszem, hogy felforgatná a világot. Az élet továbbra is olyannak fogja mutatni magát, amilyennek mindig is, és amint mondtam, egy kicsit muszáj csalnunk és úgy tennünk, mintha többnyire tényekkel lenne dolgunk, különben nem tudnánk funkcionálni. Egyébként is, már hozzászoktunk. A mindennapi élet gyakorlata szempontjából az egyetlen valódi különbség a tudat, hogy minden ténymegállapítás és bizonyosság mellett örökké jelen van egy villogó csillagocska.

Ha eszembe jut, hogy így gondolkozzak, tapasztalok némi változást az emberekkel való kapcsolatomban. Az egyik legfontosabb ezek közül, hogy elharapom a nyelvem, mielőtt valami olyat mondanék, hogy "Majd én megmondom, hogy is van ez." Eszembe jut, hogy függetlenül attól, hogy fogalmazom meg, sosem mondhatok többet annál, minthogy "Így látom ezt én."

És ez furamód felszabadító. Végre igazam lehet.

2013. április 24
Vissza a tetejére

Semmi sem eredeti

Semmi sem eredeti. Lopj bárhonnan, ami inspirál vagy fűti a képzeleted. Falj régi filmeket, új filmeket, zenéket, könyveket, festményeket, fényképeket, verseket, drámákat, véletlenszerű beszélgetéseket, építészetet, hidakat, utcatáblákat, fákat, felhőket, vizeket, fényt és árnyékot. Csak azokból meríts, amik közvetlenül a lelkedhez szólnak. Ha ezt teszed, a munkád (és a lopás) hiteles lesz. A hitelesség felbecsülhetetlen; az eredetiség nem létezik. És ne törődj azzal, hogy leplezd a lopást - ünnepeld, ha úgy tartja kedved. És mindig jusson eszedbe, mit mondott Jean-Luc Godard: "Nem az számít, honnan veszed a dolgokat - hanem hogy mivé teszed őket." ― Jim Jarmusch

2013. április 19
Vissza a tetejére

A szokás hatalma

/ Ran Prieur - The Effects of Highly Habitual People című írása, melyet 2003-ban írt és 2012-ben átírásra és frissítésre került. Köszönet Imrének a fordításért, melyet helyenként átdolgoztam és átfogalmaztam, de az alábbi szöveg egy jelentős része az ő munkája: /

A gonoszt látszólag könnyű megmagyarázni: jó érzés megkapni amit akarsz, és könnyebb megkapni amit akarsz, ha senkivel sem törődsz, aki az utadban áll. De ha működése közben figyeljük meg a gonoszt, már nem annyira józan. Az emberek a racionális érdekeik ellen cselekszenek mind rövid, mind hosszú távon, amikor olyan vezetőket támogatnak, akik háborúban pusztítják el népüket, vagy felesleges tilalmakat tartanak fenn, vagy valami pazarló kulturális szokást követnek. És ha megkérdezed, hogy miért, gyenge érvekkel és otromba hazugságokkal jönnek. Ez nem csak irracionalitás - ez önámítás. A hazugságok egy olyan értékrendet fedeznek, amely tökéletes racionalitással is beszélhetne magáról, ám valami okból mégsem teszi. Valahogy így hangozna:

Azért támogatom a vezetőimet, mert tisztára tökös csávók! Könyörtelenek és kegyetlenek és nem fair módon harcolnak, és remekül érzem magam attól, hogy a részese lehetek. Fájdalmas együtt érezni a gyengékkel és a vesztesekkel - különösen ha én is egy vagyok közülük. Ehelyett az összes szimpátiámat azokra összpontosítom, akik éppen nyerésben vannak. Ez az az "Én", aki nem tud veszíteni!

Támogatom a törvényt, még akkor is ha hülyeség, mert ettől jobbnak érzem magam azoknál, akik megszegik. Ha választani kell két viselkedés között, elképzelhető, hogy tévedek és ez ijesztő, de amíg az erőszakosabb erő az én oldalamon áll, még csak gondolnom se kell arra, hogy esetleg tévedek, mert mindenki kénytelen lesz elismerni, hogy igazam van.

Ez egy támadhatatlan értékrend. Legalább annyira logikus, mint a jóság bármely igazolása. Szóval miért nem állnak elő és mondják ki? Miért nem ismerik be még maguknak sem? Nem lenne egyszerűbb az uralkodóknak az uralmat állítani be az önigazoló abszolút jónak? Egyáltalán mi szükség van arra, hogy gerinces, igazságos emberekként gondoljanak magukra? Miért kell hazudnia a gonosznak?

Évekig tanácstalanul álltam ezelőtt és még most is csak egyetlen lehetséges választ tudok kitalálni: a szélesebb kontextus, az emberi természet vagy maga az univerzum, alapvetően jó kell, hogy legyen. Ha a nagyobb kontextus semleges vagy erkölcstelen lenne, a gonosz teljesen őszinte lehetne. A tény, hogy a gonosz hazudni kényszerül bizonyítja, hogy összeegyeztethetetlen a valósággal: hogy a nyitott, kutató figyelem és a tiszta gondolkodás elkerülhetetlenül megnövekedett empátiához és együttműködéshez vezet.

Mi a "gonosz" egyáltalán? És mi a "jó"? Én az összehúzódás és a bővülés fogalmaival határozom meg. Értél már valaha egy meztelen csigához? Figyeld meg, veszély esetén hogyan keményedik meg és húzódik össze a teste. Ez egy alapvető biológiai válasz - az emberek ugyanezt teszik. Persze mi gerincesek vagyunk és nem tudjuk összehúzni csontjainkat, de az izmainkat állandóan összehúzzuk. Ha az első éveinket konfliktusok és traumák kereszttüzében élnénk le, ahogy ebben az egészségtelen kultúrában mindenki, akkor megtanulnánk állandó görccsel éni a testünkben. Wilhelm Reich "karakterpáncélnak" nevezte ezt, és ezt tartotta az érzelmi betegség egyik kulcskomponensének.

Az érzelmeinket is összehúzzuk. Ezt tesszük, amikor visszatartjuk empátiánkat, amikor visszahúzzuk a tudatunkat azért, hogy ne kelljen felvennünk egy gyenge vagy szenvedéssel teli perspektívát. Természetesen a világunkban annyi a gyengeség és a szenvedés, hogy állandóan vissza kell tartanunk az empátiánkat, különben eluralkodna rajtunk a szomorúság vagy a harag. Ezen felül első világbeli emberekként azért is vissza kell tartanunk az empátiánkat, mert mások gyengeségéből és szenvedéséből előnyeink származnak. Ha teljesen bele tudnánk élni magunkat az általunk elfogyasztott gyári haszonállatok vagy a bérmunkások helyébe, akik az általunk használt termékeket gyártják, olyan radikális változásokat kéne eszközölnünk életünkben, ami a gyakorlatban évekbe telne, ezért még ha meg is lépjük, az empátiánkat akkor is csak fokozatosan tudjuk kiterjeszteni.

Ez az út sokkal inkább annak a meghatározása, hogyan lehet egy gonosz rendszerben jót tenni, mint "tisztának maradni". A jótevők elkötelezettek az érzelmi és intellektuális bővülés mellett, és hogy meglépik azokat a nehéz változtatásokat, amik ezzel a bővüléssel járnak. A gonosz emberek az összehúzódás vagy a bővülésnek való ellenállás érzésének függőivé váltak. És persze sokan vannak olyanok, valószínűleg ők vannak a legtöbben, akik nem gonoszok, de nem is jótevők. A gonoszokkal ellentétben nekik nem okoz titkon örömet, hogy kivágják az erdőket, hogy ketrecekben tartják az állatokat, és hogy az emberek főnököknek engedelmeskednek. Ha valóban odafigyelnének, szörnyen éreznék magukat és tenniük kellene valamit, változtatniuk kellene, ami kényelmetlen, úgyhogy inkább elfordulnak és nem éreznek semmit. Az átlagos emberek egy gonosz rendszerben olyanok, mint a gonoszok, a tekintetben, hogy a bővüléssel szembeni ellenállás függőivé váltak, de a függőségük közvetett: egy olyan létállapot függői ők, melyet csak a bővüléssel szembeni ellenállás révén lehet fenntartani. Ők a gonosz rendszer ideális kiszolgálói, ideálisabbak a gonosz embereknél, akik hajlamosak destabilizálni azt.

Mi az, hogy "gonosz rendszer"? Én úgy határozom meg, mint a környező jó rendszer folyamatos megkárosítása. Ez egy trükkös definíció, mert rekurzív: ahhoz, hogy megtudjuk, jó-e a tágabb rendszer, meg kell néznünk az eggyel nagyobb rendszert, és így tovább. Szerintem ez jól tükrözi a valós bizonytalanságot, melyet csak úgy tudunk kezelni, ha mindig távolabbra tekintünk. És azzal tesztelhetjük, hogy egy rendszer jó vagy gonosz, hogy megengedi-e, hogy távolabbra tekintsünk - megerősíti vagy meggyengíti-e az őszinteség tudatos gyakorlása?

Tehát definiáltam a "jót", amivel máris több jót tettem, mint a legtöbb ember. De nem hiszem, hogy erényesebb lennék másoknál. Csak kevésbé vagyok a szokások embere, ez pedig csak azért van, mert szerencsém volt. Pontosabban az az érzésem, hogy az emberek valami antenna-féleséggel születnek, amivel a szokásos viselkedést veszik, és valami biológiai vagy környezeti bukfenc miatt az én antennám gyengébb.

Kezdetben ez hátrány volt. Órákba tellett például megtanulnom görkorcsolyázni. Mindenki más már javában korcsolyázott, mikor én még csak egy helyben kapálóztam. Megkérdeztem, hogy csinálják, és olyasmiket mondtak, hogy "Csak kezdj el mozogni... aztán mész!" Végül nagy nehezen kitaláltam: úgy lehet előre menni, hogy kifordítod a lábfejedet és kifele nyomod magad azzal a lábaddal. De senkiben sem tudatosult, hogy ezt csinálja! Az antennájukat használták, hogy a testünk felvegye a megfelelő viselkedést, mindenféle tudatosság nélkül.

Számomra mindennel ez a helyzet. Ami más emberek számára magától értetődő, különösen a kulturális szokások, azt én döcögősen és évekkel később tanulom meg, de mindig a legelejéről kezdem és muszáj odafigyelnem. Később ez előnnyé vált, mert úgy tűnik, hogy sok dolog, aminek a megtételére az antennák beszélik rá az embereket, egyáltalán nem egyezik a saját érdekeikkel. Néha az az érzésem, hogy az emberek egy üllővel a fejükön mászkálnak. Először ügyetlenül megpróbálom, aztán abbahagyom és az emberek megkérdezik: "Miért nem cipelsz üllőt a fejeden?". Azt válaszolom, hogy "Mert nehéz, semmi haszna nincs és sokkal könnyebb anélkül sétálni." Mire azt mondják, hogy "Ha-ha, milyen fura vagy!"

Ha úgy érzed túlzok, nézz a pázsitra. Miért ne hagyjuk a ház körüli területet csak úgy? Öntözés, fűnyírás, "gyomlálás", mérgezés, és minden egyéb nélkül? Hadd vaduljon el! Pénzt, munkát, időt és erőforrást takarítana meg, ráadásul még jobban is nézne ki a föld - mert az emberek több száz mérföldet utaznak, hogy vadvilágot lássanak, de senki sem utazik azért, hogy pázsitot nézegessen; nincsenek pázsitfotósok, sem pázsit-táj festők.

Az őszinte érv így hangozna ellenem:

Több száz dollárt és fárasztó órát öltem a pázsitomba, mert végtelelenül élvezem az anyagi tér és minden ott élő dolog irányítását. Erősnek és értékesnek érzem magam tőle. És azért rakom oda pontosan ugyanazt, mint amit mindenki más, mert élvezem a beilleszkedést, hogy egy csoport része lehetek és szigorú szokásokat követhetek, más emberekkel együtt.

Ismét, miért nem mondják ki? Miért rejtik el maguk elől a valódi motivációikat? Csak az lehet az oka, hogy az ilyen tudatosság veszélyeztetné az imádott szokásaikat azzal, hogy megadja nekik a választási lehetőséget, hogy feladják vagy megváltoztassák a rituáléikat. Rövidesen talán felhagynánk ruháink vasalásával, autóink mosásával, a társadalmi státusszal való törődéssel, vagy minden olyan munkával, ami több mint ami a kényelmes túléléshez nélkülözhetetlen. A valóság, amelyhez hozzászoktunk, széthullana. A pusztulással lenne egyenértékű.

A teljes egészében szokásokra épülő létállapotot kerékvágásnak [angolul groove - mely jelenthet állandó rutint és kellemes, mámoros élményt is - a ford. megj.] fogom nevezni, egy sima, könnyű és kényelmes csatorna, ami megmondja, hogy merre menj. A jelenlegi rendszerünket nevezhetném kitaposott nyomvonalnak is, egy tompa, tőrbe csaló, fullasztó csatornának. Legtöbbünk számára a kettő egyszerre létezik. De egy ilyen minta fennmaradásához a pozitív érzéseknek összességében meg kell haladniuk a negatívakat.

A civilizált emberek egy olyan kerékvágásban haladnak, amely szinte minden más kultúrát elpusztított és egy ideges küszködéssel és folyamatos elégedetlenséggel teli zsibbadt és sekélyes életbe zárt minket, és amely tömeges fajkihalásokat okoz. És mi szeretjük!

Nem csak az autóink imádatáról beszélek, amik barátságos belvárosokat zabálnak és városszéli bevásárlóközpontokat szarnak, és az olajmezők felett élő emberek halálát követelik, vagy a tévé szeretetéről, amely mindannyiunkat úgy kezel, mint a leghülyébb nézőt, és a kulturális sokszínűséget globális monokultúrával váltja fel, ahol az élet értelme, hogy minél gazdagabb és vékonyabb legyél és vásárolj egységesített termékeket és szolgáltatásokat. Ezek csak a legújabb megnyilvánulásai annak az egyensúlyából kibillent kerékvágásnak, melyben évezredek óta vagyunk. Amikor az ősi civilizációk bronzfegyvereket készítettek, hogy megöljék és rabszolgasorsba hajtsák a szomszédaikat, mit nyertek belőle?

Bonyolult dolog ez. Egyfelől ott vannak a gonosz egyének, akik imádnak ölni és uralkodni, mert ez megadja nekik a lehetőséget, hogy összehúzzák az empátiájukat. Aztán ott van a gazdasági motiváció, de annak látszólag nincs sok értelme, hiszen a késő kőkori emberek magasabb életszínvonalon éltek, mint az őket felváltó mezőgazdasági emberek. És ott van még a csoportimádat, ugyanaz, mint ami manapság a zászlóknál és sportcsapatoknál látható, ahol az emberek értékesebbnek érzik magukat attól, ha valamelyik uralkodó absztrakcióval határozzák meg magukat, amihez úgy érzik, hogy tartoznak. De miért kell ezeknek a szimbólumoknak uralkodniuk, vagy egyáltalán versenyezniük? Miért nem tudnak a katonák és atléták mindannyian kooperatív játékokat játszani, ahol nincs győzelem és vereség? Miért kell a te csapatodnak jobbnak lennie?

Két dolog zajlik itt. Az egyik régi: emberszabású majmok törzseitől származunk, akik erőszakos háborúkat vívtak más törzsekkel, és ez az emberi potenciál egy elavult és ártalmas része maradt. A másik új: a modern kultúra nem teszi lehetővé, hogy boldogok legyünk olyannak amilyenek vagyunk, hanem azt sulykolja, hogy mindig távolságot tartsunk aközött ahol vagyunk és ahol lenni szeretnénk, hogy állandóan egy jobb jövő után kutassunk.

A majomtörzsi tudat elegendő lehet, hogy megmagyarázza a politikai jobboldal és a nyers fizikai uralom iránti vonzalmat. A gazdasági uralom azonban a "jobb" iránti függőségünkből táplálkozik. Ez az, ami a munkákat annyival a túléléshez szükségesen túlra pörgeti, amiért szegényebb emberek milliárdjai több billió órát áldoznak az életükből, hogy a gyerekeik vagy unokáik feljebb léphessenek a piramisban, és képtelenek legyenek élvezni a magasabb társadalmi státusz csapdái miatt, miközben az eggyel alattuk lévőn taposnak.

Ez egy szűk, mennyiségi "jobb", egy szoros, versenyelvű, ítélkező "jobb". Köze sincs az érzéshez, amikor mezítláb langyos homokra lépünk, vagy az örömhöz, amikor a barátainkkal lógunk. A megszámlálható és rangsorolható dolgokról szól, olyanokról, amik szűkösek és megkövetelik, hogy küszködjünk értük. Emiatt a függőség miatt van az, hogy az emberek, akik a vadonba mennek, a napot nem lazítással töltik egy patak mellett, hanem egész nap egy túraútvonalon menetelnek. A "jobb" tehát valójában azt jelenti, hogy "több munka kell hozzá".

Ha a földet gyémánt és arany borítaná és a sárhoz csak mély bányákat ásva juthatnánk hozzá, a sár jobbnak számítana, és az emberek szánalmas aranyházakban dolgoznák le az egész életüket, hogy övék lehessen az előkelő sárkunyhókban lakás privilégiuma. Abszurdnak hangzik, de a világ amelyben élünk, még ennél is sátánibb, mert ami tényleg ott hever a földön - a talaj, az agyag, a fű és a fák - ideálisak az élelemtermesztésre és a házépítésre, míg a föld mélyén lévő dolgok - a vas, az arany, az olaj és az urán - arra jók, hogy fegyvereket, társadalmi egyenlőtlenséget és elidegenítő gépeket építsünk.

Tehát több berögzött viselkedésmódunk van, amik egyszerre működnek. Ott a pillanat ki nem elégítő élménye és a fejünkben lévő ideális kép közötti feszültség. Aztán ott van az ebből a feszültségből eredő stressz okozta tevékenység és a siker elégedettsége, ami beszűkíti valóságunkat az ideál irányába. És ott van a semmittevéstől való rettegés - unalomnak nevezzük, de valójában szabadidő ez, igazi nyílt idő, amikor az összes magunkba fojtott fájdalom azzal fenyeget, hogy elárasztja a tudatunkat.

De ugyanakkor muszáj a dolgok javításán munkálkodnunk, szeretjük az egyformaságot, a felismerést, már ismerős helyen lenni. Ezt a paradoxont úgy oldjuk fel, hogy ugyanannak a dolognak az egyre elérhetetlenebb változata után törekszünk: a megszokott pázsit, egyre kevesebb gyommal, a megszokott tv csatornák egy jobb TV-n, a megszokott autózás egy újabb és menőbb kocsiban, egy magasabb pozíció a megszokott karrierúton. Bármi legyen is, sosem különbözik igazán – és sosem elég.

Az általunk ismert civilizáció tehát egy rossz kerékvágás, vagy rossz szokások egy óriási és összefonódó serege, és csak sejthetjük, hogyan is kezdődött. De ami lényegesebb, miért vagyunk hajlamosak egyáltalán a szokások rabjaivá válni? Miért vagyunk hajlamosak belehajtani a kerékvágásokba és ott ragadni? Maguk a kerékvágások nem civilizáltak – azok természetesek. Az emberek azért hajlanak a megszokásra, mert a biológiai élet is hajlik rá.

Gonoszak-e az állatok? Nyilvánvalóan nagy élvezetüket lelik a fajtájuk szokásos viselkedésének követésében, újra és újra végigmenve ugyanazokon a mintákon, melyekbe az ölés is beletartozik. De a sas, mely megöl egy egeret, nem olyan, mint a katonai vezető, aki bombázásra ad ki parancsot, mert a sas viselkedése egyensúlyban van az egésszel, és mert a sasnak nem okoz örömet, ha visszatartja az empátiáját az egértől - mert nincs lehetősége rá, hogy kiterjessze odáig az empátiáját.

Ám bármeddig terjed is ki normál esetben az empátiája, meglehet rá lehetősége, hogy visszatartsa. Azt hiszem, egyszer láttam gonosz galambokat. Egy londoni parkban voltak, de most már mindenki amerikai galambként ismerné őket: valaki módszeresen nagy mennyiségű gyorskajával etette őket és mind durván el voltak hízva, és amikor egy darab étel leesett és az egyik galamb elsőként szerezte meg, a másik nem fordult el udvariasan, mint a normális galambok, hanem elkezdte csipkedni az elsőt és mérgesen rikácsolt.

Úgy gondolom, a nem-emberi állatok is képesek ugyanazokra az egyszerű negatív érzelmekre, amikre az emberek, és közvetlenül függőivé tudnak válni az érzelmi beszűkültségnek és személy szerint gonoszak lehetnek. De csak kivételes körülmények között cselekednek így, ezek a körülmények pedig nem állandósulhatnak mint a gonosz társadalmak, mert az állatok viselkedési lehetőségei túl behatároltak, vagy a kerékvágásuk túl mély; és amiben el vannak mélyülve, az maga a természet, ami – legjobb tudomásom szerint – egy szimbiotikus és szeretetteljes nagyobb univerzum felszíne.

Az emberi állatok nem azért képesek gonosz társadalmakat formálni, mert okosabbak vagy felsőbbrendűek, hanem mert valami oknál fogva a mi viselkedésünk szokatlanul rugalmas. Az embereket alkalmazkodóképesnek neveztem, de rájöttem, hogy ez a kifejezés összemos legalább két jelentést. Az egyiket befolyásolhatóságnak nevezem. Az üres lap (tabula rasa) teória ennek a tulajdonságnak az leegyszerűsítése: a nagyon fiatal emberek, sokkal inkább mint más állatok, úgy fejlődnek, hogy beilleszkedjenek a környezetükbe. Tehát egy farkasok által felnevelt ember farkasként fog viselkedni, de egy emberek által felnevelt farkas továbbra is farkas marad.

Az alkalmazkodás másik jelentése, amelyet én kiigazításnak nevezek, egy felnőtt azon képessége, hogy alkalmazkodjon egy változó környezethez. A legtöbb ember nem jobb ebben, mint a nem-emberek – innen a mondás, hogy "Öreg kutya nem tanul új trükköket". A kiigazításra való képtelenség egyenlő a kulturális konzervativizmussal, hogy szorosan ragaszkodunk a megszokott utakhoz, akár segítenek, akár nem. Egy gonosz társadalom kialakításához pedig egyszerre kell befolyásolhatónak lennünk, hogy az egyensúlytól távol eső viselkedésmódokat tanuljuk el, és kiigazításra képtelennek, hogy kitartsunk mellettük.

Képtelenek az emberek a kiigazításra vagy csak nem hajlandóak? Meg tudnánk csinálni, ha nagyon akarnánk? Vannak emberek, akik biológiailag jobban képesek rá? Lehet ezt a készséget tanulni? Függ a kiigazítás a befolyásolhatóságtól, tehát potenciálisan bármelyikünk a kiigazítás mesterévé válhatna?

Ha képesek is vagyunk rá, még nem tettük meg. A kiigazítással szembeni ellenállás minden általunk ismert emberi társadalomban erős volt. A primitív emberek pontosan annyira hajlanak a megszokásra és pont olyan szűklátókörűek, mint az átlagos civilizált emberek, és még ellenállóbbak a társadalmi változással szemben. Szigorú rituáléik és tabuik vannak; ha megpróbálod kitolni a valóságuk határait, azt hiszik, viccelsz velük; hűségük van a törzs iránt, ami pszichológiailag megegyezik a mi hűségünkkel a sportcsapatok vagy nemzetek iránt.

De az ő kerékvágásuk jó: szokásaik szimbiózisban tartják őket a szélesebb univerzummal és egymással. Gondnokai az ökoszisztémáiknak, nem fogyasztói. Még a harcias törzsek is ritualizált módon viselnek hadat, ami minimalizálja a súlyos sérüléseket. Még a legrosszabb törzsekben sem érzik az emberek az életüket értelmetlennek.

Most patthelyzetbe kerültünk. A természeti népek azt mondják majd, hogy az ő kerékvágásuk az a hely, ahová az emberek tartoznak. A civilizált hiedelemrendszerek azt mondják, hogy a primitívek kerékvágása olyan a tudatunknak, mint valamiféle csapda, hogy az a sorsunk, hogy meghaladjuk. Mindkét oldal be tudja bizonyítani, hogy az ellenfele álláspontja a szűklátókörűség egy sajátos illúziója.

Az ismert természeti népek kerékvágása nyitva áll a leszármazottaink előtt, de lesznek olyanok, akik ezt választják? Az általunk ismert civilizáció kerékvágása pokoli és korlátolt, de mi a helyzet az általunk még nem ismert civilizációval, vagy a besorolhatatlan társadalmakkal, amiket még el sem képzeltünk?

Tehát a harmadik elképzelés, hogy átcsússzunk egy minden általunk ismerttől különböző, új kerékvágásba. Ebből a szemszögből nézve - és amik ebből következnek, szükség volt a civilizáció rémálmára, hogy felváltsa a földi álmot és felébredésre késztessen.

A negyedik elképzelés, hogy teljesen túllépjünk a szokásokon és soha se lépjünk bele egyik kerékvágásba sem - ismeretlen az otthon érzése, nincs kényelemes megszokottság, örökké csak az újdonság, amíg a szem ellát. Ez még nekem is túl soknak tűnik.

Az általam kedvelt elképzelés szerint megtanuljuk uralni a megszokásra való hajlamunkat, de ezt nem arra használjuk, hogy távol tartsuk magunkat a kerékvágásoktól, hanem hogy több nyomvonalat készítsünk és kedvünk szerint váltsunk közöttük, egyikből a másikba és a harmadikba ugorjunk, hogy annyi újdonságot és megszokást kapjunk, amennyit akarunk.

Például élhetnénk mindannyian újból indiánok módjára, kivéve hogy ezúttal elfogadott lenne a törzsek közötti átjárás. Vagy még változatosabbá tehetnénk, néhány földművelő vagy technológiai nép hozzáadásával, amennyiben a technológiájuk szimbiózisban tartja őket a természettel és más társadalmakkal. Vagy hozzáadhatnánk valami teljesen újat, vagy akár átléphetnénk olyan kerékvágásokba, melyeket a jelenlegi ismereteink szerint alternatív valóságoknak vagy párhuzamos univerzumoknak neveznénk.

Lehetséges ebből bármi is? Még ha igen is a válasz, hányan választanák ezt? Csak néhányunk beszél transzcendenciáról és mi vagyunk azok, akik sosem jutottunk el igazán a saját, otthoni valóságunkig. És miért nem? Ha azért, mert a világunk annyira eltávolodott a természettől, akkor miért nem vagyunk oda még a természetért sem? Miért van az, hogy néhány ember sokkal jobban képes ráhangolódni bizonyos elképzelt világokra, mint a látszólag valós világra? Hová tartunk? Mit keresünk itt? Kik vagyunk?

Kapcsolódó:
Civilizált-primitív ellentét meghaladása

2013. április 2
Vissza a tetejére

Hibás matek

/ Részlet Dmitry Orlov - The Five Stages of Collapse: Survivors' Toolkit című könyvéből - fordítás általam: /

Attól, hogy egy hülye ötlet népszerű, még nem lesz kevésbé hülyeség. A világ tele van hagyományos bölcsességként tisztelt nagyon rossz ötletekkel, úgyhogy vedd észre őket és juss el a saját következtetéseidre.

Azok, akiknek nincs humorérzékük, nehéz idők elé fognak nézni, és csak lehúzzák a körülöttük lévőket. És még csak nem is viccesek. Kerüld azokat, akik nem viccesek és keress olyanokat, akik képesek nevetni a világon, bármi történjék is. - Dmitry Orlov

***

Van egy érv, miszerint ha a hitelezés kamatlába, akár egy kicsivel is meghaladja a 0%-ot, az végül deflációs összeomláshoz, majd egy ezt követő gyors, de fájdalmas hiperinflációs rohamhoz vezet. A pozitív kamatláb exponenciális növekedést igényel és bárminek az exponenciális növekedése csak egyvalamit eredményezhet: összeomlást. Ez azért van, mert gyorsan lehagyja a világegyetem minden fenntartható fizikai folyamatát, leszámítva néhány furcsa esetet, mint a folyamatos nukleáris robbanás, melyben felrobban az egész univerzum, magával rántva mindannyiunkat, az összes hitelünkkel együtt.

Az érvet illusztrálandó, itt egy gondolatkísérlet. Tételezzük fel, hogy megoldunk a Földön minden műszaki problémát és nekilátunk a világűr meghódításának, űrkolóniákat alapítunk, gyarmatosítjuk az egész Naprendszert, a galaxist és más galaxisokat és az egész világegyetemet (ami lehet, hogy mégsem végtelen, ami egy újabb ok lenne az esetleges összeomlásra, de egy pillanatra tekintsünk el ettől). Mindenki tudja, hogy az űrbirodalmak nem olcsóak, így hát a birodalmunk beindításához (miután valahogy meggyőztük hitelezőinket, hogy az űrbirodalmak építése alacsony kockázatú befektetés), némi hitelt veszünk fel, egy kezdeti alacsony kamatlábbal. Tételezzük fel, hogy ezt a birodalmat megközelítőleg fénysebességgel bővítjük (mivel egy véges test fénysebességre gyorsításához végtelen energiára lenne szükség). Még egy mindhárom dimenzióban fénysebességgel növekvő űrbirodalom is csak t³ -al (idő a köbön) fog nőni. (Hagyjuk figyelmen kívül a tényt, hogy kezdetben, mikor még a Naprendszert és a Tejutat ostromoljuk, mivel mindkettő lapos, birodalmunk csak két dimenzióban képes tágulni.) Mindeközben birodalmunk adóssága D^t -vel (adósság az időediken) fog növekedni. És itt van a gond: matematikai bizonyosság, hogy ahogy múlik az idő (t növekszik), az adósság gyorsabban fog növekedni, mint a birodalom, bármely kezdeti adóssággal. Az exponenciális növekedés bármely fizikai folyamatot lehagy.

D^t > t³

Tételezzük fel, hogy a birodalom mérnökei teljes erőből küzdenek a problémával, és miután még több hitelt vettek fel a kutatás és fejlesztés finanszírozására, végül feltalálják a térhajtóművet, ami fittyet hány a fizikai törvényekre és lehetővé teszi, hogy űrbirodalmunk még a fény sebességénél is gyorsabban táguljon. De nagy meglepetésükre az adósság egyre csak növekszik. Végül rájönnek miért: még a fénysebesség tízszeresénél is, az adósság gyorsabban növekszik, mint a birodalom:

D^t > (10t)³

Egy zseniális mérnöknek (aki történetesen a Spinal Tap zenekar rajongója) eszébe jut egy zseniális ötlet és feltalálja a fénysebesség 11-szeresét is átlépő hajtóművet. Mindenki azt reméli, hogy a találmány megadja majd a birodalomnak azt a "kis extra löketet, amivel átjuthat a szakadékon" és végre felzárkózhat az egyre dagadó adósságához. De ez sem jön be, mivel...

D^t > (11t)³

A mérnökök meghökkenve tántorognak vissza a rajztábláikhoz. Ekkor az egyiknek eszébe jut egy film, amit egykor látott - Buckaroo Banzai kalandjai a nyolcadik dimenzióban [link - a ford. megj.] - és felötlik benne a briliáns gondolat: mi lenne ha valóban feltalálnák azt az áramkört, ami Buckaroo-t átrepítette a szilárd anyagon és lehetővé tette, hogy 8 dimenzióban utazzon és ne csak háromban? Így az űrbirodalom 8 dimenzióban növekedhetne egyszerre! Belevetik magukat a munkába és gyorsan összetákolják az Oszcilláló Túlhajtóművet (Buckaroo teljesen automatikus 12 voltos cigarettagyújtós egységét, nem Dr. Lizardo otromba lábbal hajtott és padlóra szerelt idétlen gépét). Kell még némi erőfeszítés, hogy ellensúlyozzák azokat a fura hiper-relativisztikus hatásokat, amiket a túlhajtómű warp-11-es fokozaton való használata okoz (Buckarooét csak alig több mint Mach-1-el tesztelték), de ha egyszer rájönnek a nyitjára, űrbirodalom 8 dimenzióban terjedhet, a fénysebesség tizenegyszeresével, gyorsan meghódítva és leigázva a 10-es bolygó Lectroid-jait, és több milliárd másikat. Sajnálatos módon azonban hamar kiderül, hogy a növekedésnek még ezen üteme sem elég gyors ahhoz, hogy lépést tartson az adósságaikkal, mert...

D^t > (11t)⁸

Néhány további eredménytelen kutatás után a mérnökök úgy döntenek, hogy leküzdik a matematikusokkal szembeni ösztönös bizalmatlanságukat és meghívnak egyet a csapatba, remélve, hogy képes lesz elmagyarázni, miért történik velük ez folyamatosan. A matematikus a rossz hírt tompítandó koktélokat hozat, és amikor látja, hogy a mérnökök kellően lerészegedtek, megragad egy koktélszalvétát és dühösen felfirkantja a bizonyítást (az áttekinthetőség kedvéért itt kihagyva). Ami kísérletet tesz annak bizonyítására, hogy az exponenciálisan növekvő adósság végül le fog hagyni bármiféle véges sebességgel és véges számú dimenzióban növekvő dolgot. Majd hozzáteszi, hogy "a dolgok sokkal érdekesebbé válnak, ha átlépünk a végtelen tartományba" és még rejtélyesebben, "később mindig renormalizálhatunk".

Döbbenetükben kirúgják a matematikust és utolsó menedékként egy sámánhoz fordulnak. A sámán meghallgatja a problémájukat, és azt mondja, várjanak a magyarázatra naplementéig. Aztán arra kéri őket, hogy mindenhol kapcsolják le a villanyt és csatlakozzanak hozzá a parkoló közepén és formáljanak körülötte egy kört. Amikor szemük kezd hozzászokni a sötéthez, az égre mutat és azt mondja: "Nézzétek a sötétséget a csillagok között. Látjátok? Nincs ott semmi. Most nézzétek a csillagokat. Ez minden, ami van."

Mivel a mérnökök mind tisztában vannak vele, hogy látásukat az univerzum kora és a fény sebessége korlátozza, nem pedig az univerzum mérete, ami az ő tudomásuk szerint nagyon is végtelen, kirúgják a sámánt és visszakapcsolják a villanyt, isznak még egy kicsit, majd ápolgatják a másnaposságukat. Egyikük (az osztály bohóca) felírja egy plakátra, hogy "Ez Az Exponenciális, hülyék!" és kitűzi a falra az irodában. De aztán egy másikuknak, akinek H.G. Wells 1895-ös novellája, Az Időgép volt a kedvence, eszébe jut még egy fantasztikus ötlet. Mi lenne ha feltalálnák az időgépet és visszamennének az időben rendezni a birodalom adósságait? Ezzel a matek végre az ő javukra dolgozna, mivel a múltban minden felvett kölcsön tőkéjét kifizethetnék. Pénzszűkében lévén, megpróbálnak felvenni még egy nagy kölcsönt az időgép fejlesztésének költségeire, de a hitelezők "túl kockázatosnak" minősítik a projektet és kihátrálnak. Így hát a birodalom elsüllyed az adósságban. Röviddel ezután kiderül, hogy már a bolygóközi oxigénszállítmányokhoz szükséges finanszírozást sem képes biztosítani, és mindannyian megfulladnak.

Tanulság: kamatra hitelt felvenni rendben van, amennyiben időgépet akarsz építeni és elég készpénzed van, hogy valóban építs is egyet, visszamenj az időben és kifizesd a tőkét; máskülönben, nem érdemes.

2013. március 20
Vissza a tetejére

Akár egy menet a vidámparkban

A világ olyan, akár egy menet a vidámparkban, a hullámvasúton. És amikor felszálltok rá, azt hiszitek, hogy mindez valóság, mert az elménk ilyen hatalmas. Egyszer feldob, aztán aláejt minket, aztán meg körbe-körbe jár. Izgalmas és félelmetes, színesen csillogó, zajos és mókás egy ideig.

Aztán néhányan, akik már régóta utaznak rajta, elkezdik kérdezgetni: Ez valóban igaz, vagy tényleg csak egy menet a hullámvasúton? Mások pedig emlékeznek, visszajönnek, és azt mondják: "Hékás, ne aggódj, egyet se félj, ez valóban csak egy menet a hullámvasúton." Őket pedig... megöljük. "Hallgattasd el! Túl sok pénzünk van már benne a vidámparkban. Kussoltasd el! Nézd, milyen ráncos lettem az aggódástól! Nézz csak a vastag bankszámlámra és a családomra! Ennek egyszerűen igaznak kell lennie!"

Pedig csak egy menet. De észrevették már, hogy mindig megöljük azokat, akik megpróbálják elmondani ezt nekünk? Közben meg hagyjuk, hogy elszabaduljon a pokol. De nem számít, mert... ez csak egy menet, és magunk is alakíthatunk rajta, amikor csak akarunk. Csak választás kérdése. Erőfeszítés nélkül, munka nélkül, hivatás nélkül, pénz és takarékoskodás nélkül. Egyetlen választásé, félelem és szeretet között. A félelem szolgái azt akarják, hogy fegyvert vegyél, nagyobb lakattal zárd be a házad és zárkózz önmagadba. A szeretet szeme ezzel szemben mindannyiunkat egészben lát.

Hát megmondom, mivel lehetne jobbá tenni a vidámparki menetünket, akár most. Ha fogjuk az összes pénzt, amit évente háborúzásra és honvédelemre fordítunk, és a világ szegényeinek étkeztetésére, felruházására és oktatására (ami sokszorosan megtérülne!) költenénk, akkor egyetlen emberi lény kizárása nélkül, közösen fedezhetnénk fel a világűrt és belső végtelenségünket, együtt, mindörökre, békében. - Bill Hicks

2013. március 13
Vissza a tetejére

A tér és idő vallásai

/ Részlet Vine Deloria - God Is Red című könyvének egy fejezetéből. A sziú indián származású szerző könyve először 1972-ben jelent meg és a mai napig korszakalkotónak számít az indián vallásokról szóló irodalom között. Igazság szerint annyira jó, hogy egy teljes könyvfordítást is megérdemelne, nem is értem, 40 év alatt hogy nem jutott el idáig. A címe magyarul talán úgy hangozhatna, hogy Isten Rézbőrű - fordítás általam: /

A hazai [egyesült államokbeli - a ford. megj.] ideológiák szétválasztása sokaknak mesterkéltnek tűnhet. Hagyományosan azt tanították nekünk, hogy ne felmenőink és kulturális hozzáállásunk alapján tegyünk különbséget, hanem politikai meggyőződések szerint. Konzervatív és liberális, kifejezések, melyek eredetileg politikai filozófiákat takartak, azt a látszatot keltik, mintha képesek lennének megragadni két teljesen különböző kulturális hozzáállást. A liberálisok mintha jobban törődnének az emberiséggel, míg a konzervatívok a vállalati szabadsághoz és az öngondoskodáshoz ragaszkodnak, az egyéni felelősségvállalásra helyezve a hangsúlyt. Azonban valójában nincs alapvető filozófiai különbség a liberálisok és konzervatívok között, mert mindkettő elfogadja a történelemnek nevezett elképzelést és képes találni benne egy tézist, mellyel alátámaszthatja igazát.

Ha a hazai ideológiákat az amerikai indiánok és a nyugat-európai bevándorlók mentén választjuk szét, a különbség filozófiailag alapvető jelentőségűvé válik. Az amerikai indiánok számára a föld - a hely - a létező legmagasabb jelentést hordozza, minden kijelentésüket eme referenciapontot szem előtt tartva teszik. A bevándorlók az őseik vándorlását a kontinensen alapvetően a jó események és tapasztalatok folyamatos haladásaként értelmezik, a lehető legjobb megvilágításba helyezve ezzel a történelmet - az időt. Ha az egyik csoportot a tér, a másikat pedig az idő filozófiai kérdése foglalkoztatja, egyik fél kijelentéseit sem helyezhetjük át az egyik kontextusból a másikba anélkül, hogy kellő odafigyeléssel megvizsgálnánk, hogy miről is van szó valójában, máskülönben értelmüket vesztik.

A nyugat-európaiak sosem tanulták, hogy a világ természetével térbeli szemszögből ismerkedjenek meg. És a nyugat-európai örökség emberei egyedülálló nehézséggel állnak szemben, ha gondolkodásukat át akarják állítani az időbeli gondolkodásról a térbeli gondolkodásra. A nyugat-európai identitás lényege az a feltételezés, hogy az idő lineáris módon halad; továbbá hogy egy bizonyos ponton, a vonal kibontakozása mentén, a nyugat-európaiak váltak a világ gondviselőivé. Ez az ideológia, ami a keresztes hadjáratot, a felfedezések korát, az imperializmus korát és legújabban a kommunizmus elleni hadjáratot ösztökélte, mind azon a meggyőződésen alapul, hogy az idő sajátosan kapcsolódik Nyugat-Európa népeinek sorsához. És később természetesen az Egyesült-Államokéhoz is. [...]

A gyarmatosítás hanyatlása napjainkban nagy dilemma elé állítja a nyugati embereket. Megfosztva a fejletlen országoktól és a korábban gyarmatosított népektől származó vagyonuk hagyományos forrásától, nem maradt más választásuk, minthogy a különféle szociális szerveződéseken keresztül új módokat találjanak meglévő vagyonuk újraelosztására. Talán akaratlanul, de sikerült elérni egy bizonyos tétlenséget, ami jelentős váltást jelent a nyugati emberek politikai gondolkodásában. Napjainkban a vagyon létrehozása inkább függ az új technológiáktól és az adótörvények manipulálásától, mint a kiaknázatlan erőforrások kitermelésétől. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ásványok és más erőforrások kitermelése ne folytatódna. Ahogy a fejletlen országok, mint az afrikaiak és közel-keletiek folytatják saját növekedésüket, súlyos kizsákmányolásokat kell elkövetniük, és a nyugati országoknak, ha nem akarják, hogy gazdaságaik összeomoljanak, a gyarmatosítás olyan kifinomult formáit kell alkalmazniuk, mint a szankciók és embargók.

Az amerikaiak aligha értik a gyarmatosító hozzáállás ezen átállását. Legjobb esetben is azt jelenti számukra, hogy humanizálják azokat az embereket, akiket korábban évszázadokon át pusztán nyersanyagok termelőinek és az általuk megvásárolt termékek előállítóinak tekintettek. Legrosszabb esetben pedig, a gyarmatosítás egyik formájának vége egy olyan mozgalom kezdetét jelenti, melyben a gazdag nemzetek a saját gazdasági körülményeik stabilizálása érdekében igázzák le a világ politikai rendszereit. Egyik megközelítés sem törődik az ökológiai problémával, nem csökkenti a dehumanizálódást és nem fordítja vissza a személyes és közösségi identitás szétesését.

Nem sok kétség lehet afelől, hogy a nyugati világ egy jelentős része ma attól az egyre nehezebb feladattól szenved, hogy az összeomlást megelőzendő, újjászervezze intézményeit. Az újjászervezés elsősorban arra törekszik, hogy az elavult intézményeket az új körülményekre való reagálásra kényszerítse, amikre létrehozásukkor nem gondoltak. Ha komolyan vesszük Toffler Future Shock-ját (és nem igazán van indokunk rá, hogy jelentéktelen elemzésnek tekintsük), vagy ha felismerjük Buckminster Fuller és Marshall McLuhan gondolkodásának logikai következtetéseit, akkor nem egy űrhajómodell-szerű Föld bolygót és nem is a kommunikáció globális falujának pillanatnyi világát fedezhetjük fel, hanem magának az időnek mint a tapasztalatunkat korlátozó tényezőnek a megszűnését. Egy olyan világban, ahol a kommunikáció szinte azonnali és lehetővé válik az egyidejű élmény, csak a tér és a hely képes megkülönböztetni bennünket egymástól, nem pedig az idő vagy a történelem.

A világ tehát nem annyira globális falu, mint inkább egy rakás heterogén identitás-csomag, amiknek elkerülhetetlenül konfliktusba kell keveredniük, mert különféle történelmi egyezségeket és érzelmi energiákat testesítenek meg. Hogy az érzelmi energia ezen koncentrálódásai mihez vezetnek, hogyan fogják értelmezni önmagukat, miféle mini-mozgalmak fognak születni közöttük, korunk megválaszolatlan kérdései. Ha hisszük azt, hogy a vallásnak van bármiféle alapvető értelemben vett szerepe az emberi társadalmakban, akkor nem beszélhetünk többé a szokásos módon univerzális vallásokról. Hanem fel kell készülnünk, hogy új és újfajta módokon nézzünk szembe a vallással és a vallásos cselekedetekkel. Bizonyára nyilvánvalóvá kell válnia számunkra a felismerésnek, ha eddig még nem lett volna az, hogy nem létezik mindenki számára egyforma időérzékelés. Létrehozhatjuk és létre is kell hoznunk az egyetemes planetáris történelem egy új értelmezését. [...]

Gyakorta úgy tekintettek a vallásra, mint egy evolúciós folyamatra, melyben az emberiség a primitív babonáktól a logikailag tökéletes magatartási kódexek felé fejlődik, az istenek sokaságától a monoteista vallások felé, jól kidolgozott intézményekkel és a filozófiai tisztaság által kicsiszolt hitvallásokkal. Úgy tartják, hogy a legtöbb vallási tradíció érvényessége abban a képességükben rejlik, hogy képesek megmagyarázni a kozmoszt és nem pedig abban, hogy széleskörű spirituális tapasztalatokat közvetítenek. De az egyistenhit, ahogyan Nathan Soderblum rámutatott, legtöbbször egy sokszínű társadalom politikai egységesítésének eredménye, nem pedig a végső valóság kinyilatkoztatása.

A nyugati hagyományban a kinyilatkoztatást általában úgy értelmezik, mint egy isteni terv közlését az emberekkel, mikor az istenség úgy vélte, hogy az emberiség elért ideje teljébe és már képes megérteni a világunk végső természetéről szóló további tudást, új információkat és meglátásokat szivárogtatott ki. Így tehát, az istenség bizonyos helyi szituációban való megnyilvánulását, minden időre és helyre érvényes igazságnak tekintik, annyira erőteljesnek, hogy meg kell győzni azokat az embereket is, akiknek semmi kapcsolatuk nincs az adott történéssel vagy az adott kulturális szokásokkal, melyekben eredetileg értelme volt. A legfőbb értékké az esemény elbeszélése válik és úgy tartják, hogy mind a metafizika, mind az erkölcs benne foglaltatik az eseménynek a leírásában. Végül a vallás az idegen kultúrákra ráerőltetett vallásos tapasztalatok újrafeldolgozásából származó etikai perspektíva kérdésévé válik, és nem a tapasztalatokból származó erkölcsi parancsok követésévé.

A kérdés, amire az úgynevezett világvallások képtelenek kielégítő választ adni, hogy kiszakíthatóak-e a vallásos megtapasztalások az eredeti kulturális közegükből, hogy olyan absztrakt elvekké váljanak, amik a különböző időben és helyen élő összes emberre alkalmazhatóak? A különféle vallásos mozgalmak szüntelen születése és a buzgalom, amivel végzik őket azt sugallhatja, hogy a kulturális közeg, az idő és a hely a kinyilatkoztatás alapvető elemei, a tartalom pedig illuzórikus. Vagy ha nem is illuzórikus, annyira sok kulturális korlátnak van alávetve, hogy nem alkalmas a más társadalmakba való átvitelre anélkül, hogy a kinyilatkoztatás üzenete és az azt fogadó társadalom egyaránt nagy sérüléseket ne szenvedne.

Az amerikai indiánok és más törzsi népek a kinyilatkoztatások és vallásos tapasztalatok értelmezésének nem ezt az útját követték. A vallásos hagyományaik szerkezete közvetlenül az őket övező világból, a más életformákkal való kapcsolataikból származik. A kontextus tehát mindennél fontosabb, mind a tettek, mind pedig a valóság értelmezéséhez. Megjegyezték azokat a helyeket, ahol kinyilatkoztatást tapasztaltak, és olyan helyként tartották őket számon, ahol rituálékon és szertartásokon keresztül az emberek ismét kapcsolatba léphetnek a szellemekkel. A földjeiken eltöltött több ezer év megtanította a törzsi embereknek a szent tájakat, amikért felelősséggel tartoztak és fokozatosan letisztult a szertartások valósága. Nem arról szólt, hogy az emberek mit hittek igaznak vagy fontosnak, hanem hogy mit tapasztaltak igaznak. Ezért a kinyilatkoztatásra a természetes környezethez való folyamatos alkalmazkodási folyamatként tekintettek, és nem egy minden időre és helyre érvényes konkrét üzenetként.

Az indián törzsi vallások túlnyomó többségének tehát van egy szent központja egy bizonyos helyen, legyen az akár folyó, hegy, síkság, völgy vagy más természeti képződmény. Ez a központ lehetővé teszi az embereknek, hogy tájékozódjanak a négy dimenzió mentén és megtalálják a helyüket; hogy minden történelmi eseményhez ennek a helynek a keretein belül viszonyuljanak, és hogy felelősséget vállaljanak érte. Függetlenül attól, hogy később mi történik az emberekkel, a szent földek megmaradnak kulturális és vallásos értelmezésük állandó pontjainak. Ezért van az, hogy a napjainkban Oklahomában élő, de eredetileg az Egyesült Államok keleti részéről származó törzsek közül számos, még mindig a szívében őrzi történelmük szent helyeit, és titokban kis csoportokat küldenek a rejtett helyekre, hogy továbbra is fenntartsák a törzs szertartásos életét.

Más vallásokban is vannak egyfajta szent helyek. A Szentföld történelmileg három világvallás csatatere volt, mindegyiküknek megvoltak a bizonyos szent helyei, amiket nagy becsben tartottak. De ezeket a helyeket elsősorban történelmi jelentőségük miatt becsülik, és nem nyújtanak olyasféle állandóságot és gyökereket mint az indiánok szent helyei. Az európai keresztény szentélyek gyakorta épültek Európa eredeti népeinek korábbi templomainak és szent helyeinek romjain, jelezvén, hogy valami szentség mindig átjárja azt a helyet, függetlenül az átmenetileg ott székelő ideiglenes vallási kifejeződéstől. Az ősi kínaiak egy elképesztően komplex térrendezési rendszert dolgoztak ki, hogy az emberi településeket összhangba hozzák Kína szent tájaival. De a vallásos tapasztalatok mindezen kifejeződései közül egyik sem maradt annyira hűen közel az eredeti helyéhez és az eredeti kinyilatkoztatásához, mint Észak-Amerika törzsi népei.

A szent helyek kinyilatkoztatásának természete gyakran annyira személyes, hogy lehetetlenné teszi, hogy missziós tevékenység tárgyává váljanak. Ezért a legtöbb indián törzs nem fedi fel szent helyeit, kivéve ha szörnyű körülmények rá nem kényszerítik őket. De ha egy helyről úgy tartják, hogy szent tulajdonságokkal rendelkezik, nem fogják felfedni az ott tartott szent szertartásokat. A szakrális helyek tehát a kinyilatkoztatás sajátosságát sugallják, - hogy az nem egy univerzális üzenet, amit világi vagy éretlen kezek sokszorosíthatnak. Hanem épp annyira intim, mint a saját, személyes gondolataink, amiket avatatlan fülek előtt sosem ejtenénk ki.

A nyugati vallásgyakorlás egyik jellemzője mindig is a tanításoktól és prédikációktól való függés volt. Valójában, ha elvesszük a prédikációt és a tanításokat, a legtöbb világvallás veleje elvész. A kereszténység feltűnő részt vállal az "örömhír" terjesztésében, ami egy elképesztően bonyolult forgatókönyvet foglal magába az eredendő bűnnel, a kozmikus megváltóval, a bolygó katasztrofális megsemmisülésével és a "megváltottak" új helyre költöztetésével, ahol az emberek feltehetően sokkal jobban fognak viselkedni, mint a régi helyen. A prédikálás és tanítás is arról szól - az a céljuk -, hogy az egyén viselkedését és személyiségét lehetőleg úgy változtassák meg, ahogyan az feltételezhetően jobban tetszik az istenségnek. Egy pillantást vetve a történelmi feljegyzésekre tisztán látszik, hogy az átalakulás reménye ritkán valósul meg, és szélesebb körben teljesen észrevehetetlen.

A vallási valóság koncepciójának megváltoztatása időbeli keretről térbelire, a tanítás és prédikálás vallásban betöltött szerepének feláldozásával jár. A közös szertartásokon való részvételnek, illetve a közösség és a kinyilatkoztatás szent helyei között folyamatosan változó kapcsolatnak, természetes velejárója az egyéni viselkedésminták átrendeződése. Az erkölcs a folyamatos közösségi életből ered és gyakorlatilag megkülönböztethetetlen a törzsi vagy közösségi szokásoktól. Aligha függnek a fejlődés, mint a vallásos gyakorlatok mércéje fogalmától, akár egyéni, akár közösségi szinten. Az értékítéletek a jelenlegi közösség valóságából származnak, és nem hagyatkoznak egy eljövendő vagy múltbéli aranykorra, ahová a közösség igyekszik.

Ezzel együtt, ha megszűnik az absztrakt kijelentések tanítása és igehirdetése, közel sem lesz olyan széles a vallási valóság és a közösségi élmények más aspektusai közötti szakadék. Egy időbeli szempontok alapján definiált vallásnak folyamatos védekezőállásban kell állnia, hogy meg tudja tartani a történelmi események értelmezése feletti ellenőrzést. Ha, mint az Ószövetség héber prófétái esetében, lehetséges a politikai, gazdasági és kulturális eseményeket vallásos formában értelmezni, akkor az egyházi és a világi idő képes egybeesni - legalábbis egy darabig. De hogyan lehet hosszútávon fenntartani a történelem ilyesfajta értelmezését? Amellett, hogy a Kivonulás egy nagy jelentőséggel bíró politikai esemény, egyúttal bizonyíték lehet az isteni beavatkozásra is. De akkor vallásos tapasztalattá válik minden későbbi, hasonló horderejű politikai esemény is? Nyilvánvaló, hogy egyre nehezebb vallási értelmezést adni a világi eseményeknek, és az alapvető fogalmi keret elkezdi elveszteni hitelét.

A nyugati vallás, úgy tűnik, ezt az értelmezési problémát önmaga világiasításával oldotta meg. Isten országának a Földön való megteremtése helyett, a történelem egy adott faj történetévé válik, hogy az miképpen törekszik végzetének beteljesítése felé. Tehát a nyugati történelmet úgy írták, mintha a megvilágosodás fáklyájának sorsa az lenne, hogy a Földközi-tengertől a San Francisco-i öbölig vonuljon. De ha már elérte Észak-Amerika nyugati partvidékét, feltartóztathatatlanul tovább kell haladnia Japán felé, és úgy tűnik így is tett, az amerikai megtapasztalást megfosztva kozmikus érvényességétől. A hidegháború átformálta ezt az elképzelést, és az elmúlt fél évtizedben úgy tűnt, hogy a gondviselés kedvenc gyermeke a demokrácia. De mára Oroszország romokban hever és legalább annyira Amerika is, és hihetetlen akaraterő szükséges ahhoz, hogy úgy tegyünk, mintha a történelem egy az emberiségnek szánt isteni terv kibontakozása lenne.

A megtestesülő végzet egy másik változata, hogy hajlamosak vagyunk egy társadalmat vagy civilizációt a technológiája alapján megítélni, és úgy tekinteni a természet leigázására és irányítására irányuló társadalmi törekvésére, mint az isteni szándék beteljesítésére. Ez az értelmezés a kulturális evolúció világi doktrínáját mindössze a teológiai nyelvezet köntösébe öltözteti. Ha figyelembe vesszük a technológia által okozott környezeti pusztítást, az érvelés darabokra hullik. Kevesebb mint két és fél évszázad alatt, a fehér amerikaiak gyakorlatilag elpusztították az egész kontinenst és az Egyesült Államok hatalmas területei lettek mára szinte lakhatatlanok - annyira, hogy vidéken egész térségek "feláldozását" fontolgatjuk a mérgező hulladékok tárolására. A vallási valóság időbeli vonalak mentén való meghatározása tehát azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha a föld egész egyszerűen nem számítana, hogy egyedül az emberi ügyek fontosak.

Ha átalakítjuk a vallásos értelmezést úgy, hogy a tapasztalatok a szent helyekben gyökerezzenek, akkor elkerülhetjük azokat a bonyodalmakat, amiket az időbeli definíció okoz. De a vallás emberi társadalmakban betöltött szerepe nyitott kérdés marad. Vajon azt jelenti ez, hogy továbbra is egy bizonyos helyhez kell kötődnünk, anélkül hogy kellő technológiával rendelkeznénk, tudomást nem véve az intelligenciáról, mellyel fajunk nyilvánvalóan rendelkezik? Hogyan tudjuk megérteni a vallásos élményeket, ha egy vagy pár helyre vagyunk korlátozva, ahol a vallásos eseményekre sor kerülhet? Ezek fontos kérdések, de hajlamosak abszolúttá tenni az elveket, és egy olyan polaritást sugallni, ami nem létezik és aminek nem lenne szabad megjelennie a teológiai vitákban. Épp ahogy az időbeli vallásokban is szerepe van a szent helyeknek, úgy a térbeli vallások is foglalkoznak az idő múlásával és az egyre növekvő társadalmi komplexitással, amit a szent helyekhez fűzött történetek okoznak.

A törzsi vallások valójában attitűdök, hiedelmek és gyakorlatok komplex rendszerei, finomhangolva a földdel való harmóniára, melyen az emberek élnek. Nem nehéz megérteni, hogy a hopi indiánoknak, akik Észak-Arizona száraz fennsíkjain és kanyonjaiban éltek, a gazdálkodásuk sikere érdekében szükségük volt az esőtáncra. A hely és a vallás itt annyira nyilvánvalóan párhuzamban van egymással, hogy mindenki felismeri a kapcsolatot. Bár ha megtudjuk, hogy a lummi és más északnyugati indiántörzsek is ismerték az esőtáncot, már rendkívül bonyolulttá válik. Talán egyszer vagy kétszer előfordult egy ember élete során, hogy a nyugati partvidéken rendkívül nagy hóvihar tombolt. Ha a hó betemeti a hosszúházakat, melyekben az emberek éltek és hosszabb ideig megmarad, akkor a lummi indiánok nem tudnak kijutni vadászni és halászni és éhen halnak. Az esőcsinálást ismerő férfiak eljárják az esőtáncot, hogy az hóesés esővé változzon, felolvassza a havat, és az emberek kiszabaduljanak a hó fogságából.

A térnek elsősorban földrajzi korlátai vannak, és a jelen földrajzi létezéséhez képest bármiféle, a vallásos tapasztalásból eredő idő érzékelése másodlagossá válik. A vallás térbeli felfogása azzal a kockázattal jár, hogy hatással van a misszionáriusi tevékenység integritására, amennyiben az el akarja hagyni földjét. Elhagyhatja-e egy vallás a szülőföldjét, hogy belevágjon egy kontinens vagy az egész világ meghódításába anélkül, hogy a tisztán politikai és gazdasági megfontolások mentén elveszítené vallási lényegét? Vajon a szertartások, melyek bizonyos helyekhez kötődnek, nem válnak az idegen országokban használhatatlanná? Ezeket a kérdéseket nyugati egyházi körökben sosem vizsgálták meg kritikusan, mert a keresztény teológia az időbeli felfogást veszi alapul.

Az időnek van egy rendkívüli korlátja. Kell, hogy legyen kezdete és vége valamely valóságos pontban, vagy ciklikusként kell felfogni, ami lehetővé teszi a minták és lehetőségek végtelen ismétlődését. Ha az időbeli definíciót használjuk, az ítélet elkerülhetetlenül beleférkőzik a vallásos valóság felfogásába. Az időbeli értelmezés szinte mindig a jó és a rossz kérdése körül forog, és az ellentmondások, amik ennek az alapvető viszonynak a meghatározása közben keletkeznek, a vallásos hiedelmeket az etika hatástalan rendszereivé alakítják. Olybá tűnik, hogy míg a térben meghatározott vallások képesek létrehozni az egy adott helyről eredő szent idő érzékét, addig a történelemhez láncolt vallások számára rendkívül nehéz a szent helyeket belefoglalni tanaikba. A tér hozza létre az időt, de az időnek nem sok kapcsolata van a térrel.

Ha átváltunk a magyarázatok időbeli mintázatairól térbelire, a vallási ábrázolások is összezavarodnak. A vallási ábrázolások létrejöttének folyamata a teológusok körében még mindig nagy vita tárgyát képezi. A probléma olyannyira jelentős, hogy áttörte a vallásos gondolkodás határait és a pszichoanalízis vizsgálódásainak tárgyává vált. Hogyan képzelik el az emberek a vallásos gondolatokat kifejező szimbólumokat, doktrínákat, észrevételeket és történéseket? Miért épp bizonyos alakokban képzeljünk el az istenséget és nem másokban?

Olybá tűnik, hogy az időbeli világnézettől függő teológiai magyarázatok, többnyire képtelenek megválaszolni a kérdést. Talán a legtöbb, ami elmondható, hogy a temporális (időbeli) teológusok nagyobb hangsúlyt fektetnek a költői képzeletre, mint a vallási szimbolizmus forrásaira. Eszerint egy társadalom vagy kultúra legjobb és legmagasztosabb elképzelései előbb-utóbb átszűrődnek a költői mitológiába, hogy kifejezzék a közösség által megtapasztalt valóságot. Ennél közelebb a vallási valóság időbeli koncepcióinak használatával nemigen juthatunk: koncepciók és szimbólumok esetleges leszivárgása.

Ha a vallás térbeli dimenzióját vesszük alapul, elég egyértelműnek tűnik a válasz. A közösség megfigyelt vagy megtapasztalt valamit, ami eléggé kilógott a megszokott tapasztalatok sorrendjéből ahhoz, hogy hosszú ideig megmaradjon a közösség kollektív emlékezetében, és a mitológia szimbólumai és történései alkották az eseményt. A szimbólumok mindig egy konkrét dolgot jelképeznek és a hely mindig pontosan meghatározható.

Ha például figyelembe vesszük az özönvíz történetek sokaságát, felvethetjük egy bolygóméretű özönvíz lehetőségét, mert annyira sok és különböző vallási tradícióban jelenik meg a történet. De juthatunk-e viszonylag mélyreható következtetésekre, a vallás térbeli dimenzióját alapul véve? Az özönvíz, melyet számos helyen megtapasztaltak, olyan legendákat szült, melyek megőrizték az áradás emlékeit. Ezek a beszámolók összefüggésben lehetnek a földrajzi térséggel, ahol az áradás történt és az észlelés időpontjával. A történetek területenként eltérő változatai részletesebb információkkal szolgálnak arról, hogy honnan jött ez a vallási megtapasztalás és mit jelentett az ott élő őslakók számára. Tehát ahelyett, hogy egy általános alapelv lenne, ami egyik vagy másik világvallást erősíti, az özönvíz elsősorban történelmi eseménnyé válik, minden egyes tradíción belül a tapasztalatokat lejegyző vallásra jellemző erkölcsi törvényekkel és a magyarázatául szolgáló összetett vallási eseményekkel.

Ha az időbeli koncepcióhoz ragaszkodunk, akkor csak azt a következtetést tudjuk levonni, hogy a fejlődés egy bizonyos fokán a - rendkívül sokféle és kevés hasonlósággal rendelkező - társadalmak számára szükségessé vált egy özönvíz mítosz kialakítása. Vagy, mint a kereszténység és a judaizmus, a világméretű árvíz lehetőségére igazolásként tekintünk, hogy az adott vallás az egyetlen helyes vallás. Ezen vallások híveinek elképzelhetetlennek tűnik, hogy az özönvizet egyetemes geológiai eseménykénynek tekintsük, melynek minden egyes kulturális hagyomány vallási jelentőséget tulajdonított. A teológiai magyarázatok gyakran válnak absztrakttá, és a keresztség egyetemes szükségessége önmagában is elegendő oknak bizonyult a történet eredetére. Azonban nem minden vallási hagyomány függ a keresztségtől, és úgy tűnik ott nincs különösebb doktrínális szükség az özönvíz monda létrehozására.

Gyakorlatilag képtelenek vagyunk megérteni a vallások által hagyományosan képviselt szimbólumokat, történeteket, doktrínákat és eszméket, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a vallást időbeli szempontok szerint határozzuk meg. Amint elhagyjuk az időt és figyelembe vesszük a rendkívüli földrajzi eseményeket, elkezdhetjük a vallásos szóhasználat és a doktrínák hatékonyságának, - mint a vallásos megtapasztalások magyarázatainak - megértését, mert a szimbólumok konkrét helyeken és valós eseményekben gyökereznek. Ha belegondolunk, teljesen más létrehozni egy vallást a legjobb ötletekből, szimbólumokból és magyarázatokból, mint átadni a vallásos élmények emlékeit, spekuláció és újraértelmezés nélkül.

Úgy tűnik, hogy sajátos kapcsolat van a gondolkodás időbeli és térbeli szempontjai között. Akár tetszik, akár nem, az idő óhatatlanul érint minket; de ha már komolyan vettük az időt, gyakran hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni a térbeli szempontokat a tapasztalataink természetének megmagyarázásakor. Olybá tűnik, hogy ezt a jellegzetességet igazolja az etika kérdéskörének egész természete. Az etikai rendszerek közismertek arról, hogy hajlamosak koncepciókat és doktrínákat kapcsolni mindenféle absztrakt elképzeléshez, kivéve a gyakorlati szituációkat, amikben részt veszünk. Mintha az etikában egy elvont egyén lenne, aki olyan egyértelmű és objektív döntéseket hoz, amik csak alapelveket foglalnak magukban, de nem embereket. A szabadjára engedett ideológia, ami nincs kitéve a való világ kritikájának, a legjobb esetben is démoninak bizonyul. A térbeli gondolkodás megköveteli, hogy az etikai rendszerek közvetlenül a fizikai világgal és a valódi emberi helyzetekkel legyenek kapcsolatban, ne pedig a minden időben és minden helyzetben érvényesnek hitt elvont elvekkel. Elképzelhető tehát, hogy bizonyos értelemben a térnek meg kell előznie gondolatban az időt. Ha az idő válik az elsődleges szemponttá, akkor úgy tűnik, hogy soha nem jutunk el az adott helyen való létezésünk realitásához, és tapasztalatok helyett örökké kísérleti és elvont értelmezéseket kapunk.

Az amerikai közvélemény nagy részét a modern kommunikációs média hatása a nyugati, időbeli doktrínákon túlra lökte. Ez a háború utáni amerikai társadalom gondjainak valódi természete. Az élet értelmetlensége és az elidegenedettség, ami a mai generációnál tapasztalható, részben annak az eredménye, hogy engedtük, hogy az idő feleméssze a teret. Az elmozdulás az időbeli gondolkodástól a térbeli felé számos mini-mozgalomban felfedezhető. Az ökológia, az új baloldali politika, a helyi közösségek önrendelkezésre törekvése és az állampolgári részvétel mind erőfeszítések a hely érzetének visszaszerzésére és a hagyományos amerikai fejlődés-függőség - egy időbeli elképzelés -, mint az amerikai identitás mércéjének elutasítására. [...]

A vallás területe furcsa mód izolálódott ettől a változástól az amerikai gondolkodásban. Ehelyett a teológiai elképzelések a fundamentalizmus és a szociális evangélium (social gospel) között ingáztak. Ha a szociális evangéliumra és az aktivista egyházak részvételére a világ és a föld problémáiért való aggódásként tekintünk, még az elmúlt nemzedék teológiai mozgalmaiban is felfedezhetünk egy távolodást az időbeli elképzelésektől.

Kétséges, hogy mennyire juthat messzire az amerikai társadalom egy a teológiai elképzelésekben bekövetkező nagyobb forradalom nélkül. Egy nagyon is valós értelemben a merengő identitástudatot, mely nélkül a társadalmak működésképtelennek tűnnek, a vallásos doktrínák határozzák meg. A mostani teológiai vákuumot nagy mértékben az egzotikus vallások importálására tett erőfeszítések töltik ki. A keleti vallások nagy vonzereje, melyek látszólag értelmes választ nyújtanak a kortárs kérdésekre, a démonizmus és a vonzódás a sátánista szektákhoz, és a hagyományos fővonalbeli felekezetek elutasítása a fundamentalizmus egyerűségének a kedvéért, mind azt jelzik, hogy nagy szükség van egy átfogó erőfeszítésre, hogy szert tegyünk a világ egy új vallási felfogására.

Habár mielőtt szert tehetnénk a helyzetünk egy újfajta teológiai értelmezésére, meg kell változniuk a vallási eszmék elemzéséhez használt eszközöknek. Ehhez azoknak az elképzeléseknek a gyökeres megváltozása szükséges, amiket a nyugati emberek, különösen a keresztények évszázadokon át dédelgettek. A létünket illetően talán csak néhány kérdésre tudnak választ adni a vallások; a keresztény doktrínák a múltban megkíséreltek mindenre választ adni. Talán azt találjuk, hogy a jelenlegi helyzetünk egyáltalán nem teszi lehetővé a vallás működését; talán csak a pszichodráma és más tudományos módszerek maradnak.

Sok vallást a legmélyebb megvetés övezett, mert valamiképpen nem feleltek meg a vallás azon definícióinak, amiket a nyugati/keresztény eszmék a vallások természetéről hirdettek. Nem azért tartották őket érvénytelennek, mert nem voltak képesek egy értelmezést nyújtani a világegyetemre, hanem mert nem estek egybe a technológiától nagymértékben függő és a vallási ideológiájától majdnem teljesen független nyugati társadalom által vallott nézetekkel.

Amikor más vallásokat érvénytelennek tekintettek, szinte mindig azért tették, mert a magyarázatok kategóriái, ami alapján hamisnak ítélték őket, elsősorban időbeli megfontolásokból származtak, hogy milyennek kellene lennie a világnak. Ha a kategóriákat megfordítjuk és a keresztény vallást nem időbeli kategóriák szerint ítéljük meg, némileg másképp fest a történet. A legtöbb esetben a kereszténységnek nincs vagy rendkívül elégtelen válasza van a felmerülő problémákra. A különbség szembetűnő. Míg a kereszténység képes elképzelni a túlvilági élet valóságát - az időt és az örökkévalóságot - képtelennek látszik bármiféle valóságot nyújtani arra az életre itt, melyben pillanatnyilag részt veszünk: a térre [angolul "space", mely világűrt is jelent - a ford. megj.] és a Föld bolygóra.

Az amerikai indián törzsi vallások a lenézettek között vannak, mert kívül esnek az időbeli fogalmak és tanok által meghatározott vallás könnyen felépített kategóriáin. Mégis, az amerikai nép, a hitelesség érzése után kutatva, amit nem képes meglelni a saját hagyományai között, számos módon az amerikai indiánok felé fordul, amilyennek látni szeretné őket. Nem csupán a regényírók nemessége vagy a történetírók tragikus látomása az, amit Amerika keres. A kutatás nagyon is valóságos értelemben, az amerikai indiánok vallási meglátásaiért és az indiánokból áradó hitelesség érzéséért folyik.

Az indián törzsi létezés mögötti vallási valóság keresésével az amerikaiak valójában a földet próbálják megérteni, mely az indián törzsi kultúrákat és az általuk megálmodott közösséget kitermelte. Még ha teljesen figyelmen kívül is hagyják az indiánokat, az amerikaiak, akik egy sokkal átfogóbb és értelemmel telibb életet keresnek, ugyanazon az úton járnak, amin évszázadokkal ezelőtt az indián törzsek is, amikor próbálták megérteni ezt a földet. Nemrég a Kongresszus a büntetőjog keretében tárgyalta meg a kárpótlást. Véget érhet a keleti főurak és az igazságként szolgáltatott bosszú kora. Ha ez így van, nem lehet, hogy a vallás, mely az istenségre az emberiség szigorú bírájaként tekint, szintén leáldozóban van?

Kapcsolódó:
Hogyan veszi semmibe a tudomány az élő-világot

2013. március 5
Vissza a tetejére