fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan
Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum
/ Részlet Trent Hamm: The Simple Dollar című könyvéből, fordítás általam: /
A nagycsaládom általában minden évben azt kéri, hogy álljak elő egy Amazon.com-os kívánságlistával, ami megkönnyíti nekik az ajándékvásárlást. Egyáltalán nem bánom a dolgot, mert segít nekik.
A gond ezzel csak az, hogy alig találok olyan dolgot, ami a kívánságlistámra tehetnék. Többnyire hónapokkal előre el kell kezdenem gondolkodni róla, hogy kitaláljak néhány ésszerű tételt a listámhoz.
Azért megy nehezen, mert sok időt töltöttem azzal, hogy elgondolkodjam, mik a dolgok utáni vágyaim okai, és egy idő után rájöttem, hogy a legtöbb indok, ami miatt dolgokra vágyom, egyáltalán nem jó indok.
Olyan felhasználási helyzeteket képzelek el, amik nem realisztikusak. Irreális elképzelésem van egy termék minőségéről. Vágyom egy újdonságra, ami nem igazán segít elérni semmi újat. Olyan szórakoztató eszközre vágyom, amit nem lesz időm kellően élvezni, figyelembe véve a már birtokomban lévő szórakoztató eszközöket. Magával ragad egy hype és az adott eszköz utáni vágyamnak egyáltalán nincs jó indoka.
Egy egyszerű gondolat, hogy miért vágyom egy adott dologra, drasztikusan lehűti a materiális dolgok utáni vágyaimat. Egyszerűen nem akarok már annyira cuccokat, mint előtte.
Mindannyian azon kapjuk magunkat, hogy néha vágyunk dolgokra, és fejben könnyedén az egekig tudjuk növelni ezeket a vágyakat. De miért nőnek ezek a vágyak? Ha valóban megérted az okokat, meglehetősen könnyen ki tudod gáncsolni bármelyik vágyat.
A legkönnyebben úgy kezdheted el, hogy az épp aktuális nagy vágyadra összpontosítasz.
Mi az a fizikai tárgy, amire pillanatnyilag vágysz? Valószínűleg eszedbe fog jutni valami, miközben ezt a mondatot olvasod. Talán egy okostelefon, egy autó, vagy bármi más.
Miért akarod ezt a dolgot? El tudod magyarázni érthetően, valódi érvekkel?
Ha ülsz egy percig, anélkül hogy bármit ki tudnál találni... miért költenél akár egy fityinget is rá? A vágyadat hype hajtja.
Ha van érved, kezdj el figyelmesen gondolkodni arról az érvről. Mindössze a nyomás miatt akarod, amit egymásra gyakorolunk? Ha ez a helyzet, akkor a társadalmi csoportod holnap egész egyszerűen valami más iránt kelt majd vágyat benned. Vagy van a tárgynak egy bizonyos szolgáltatása, ami miatt akarod? Biztos vagy benne, hogy nincs már most is hozzáférésed ehhez a szolgáltatáshoz? Ha valamiképpen "jobb" hozzáférést ad ehhez a szolgáltatáshoz, pontosan miben jobb? Lesz időd ténylegesen is használni ezt a dolgot? Például egy csomó jópofának tűnő számítógépes játék van, de tisztában vagyok vele, hogy nem lenne kellő időm játszani velük.
Közelíts az érveidhez valódi kérdésekkel és ne legyél ideges vagy dühös, ha nincs válaszod egy ésszerű kérdésre. Ha nincs válaszod, az rámutat arra, hogy az adott tárgy utáni vágyad nem valami igazán fontos dolgon alapszik, és ha nem valami jó okból vágysz rá, akkor minek vágysz rá egyáltalán? Ha nincs válaszod, az jó, és nem olyasvalami, ami miatt idegesnek kellene lenned.
Ha elkezded elhessegetni a materiális vágyaidat, rá fogsz jönni, hogy sokkal könnyebb élvezni az egyszerű dolgokat az életben és nem költeni többé olyan dolgokra, amikre igazándiból semmi szükséged vagy amikre ostoba okok miatt vágysz.
2013. február 21
Vissza a tetejére
Az objektív fizikai univerzum egy korlátozott hasznosságú mentális konstrukció. A valóság szerkezete álomszerű. A "te" és az "én" két ujj, amik nem tudnak a test létezéséről, és a "test" talán egy még nagyobb test ujja és így tovább. Tehát igaza lehet a vallásnak, hogy a világ tudatosságból, intelligenciából és szándékból ered, ugyanakkor a tudománynak is, hogy a valóság improvizált, tele van kísérletekkel és hibákkal. Néha a hibák hatalmasak... - Ran Prieur
Rövidfilm (magyar felirattal) miszerint a tudat alapvetően meghatározza a valóságot. (Köszönet Almalevesnek a linkért.)
2013. február 14
Vissza a tetejére
/ Ran Prieur - Beyond civilized and primitive című írása. A fordítás javarészt Mohari András munkája, mely egy korábbi szövegváltozaton alapul. Az esszé tavaly novemberben kisebb átdolgozáson esett át, ezért András fordítását frissítettem, részben egy kedves olvasótól, Imrétől kapott fordítás segítségével: /
A nyugati ipari társadalom valami ilyesfélét mesél magáról: „Az őseink régen "primitívek" voltak. Barlangokban laktak, buták voltak, bunkókkal ütötték-verték egymást, és feszültségekkel teli rövid életükben állandóan közel álltak ahhoz, hogy éhen haljanak vagy pedig kardfogú tigrisek zsákmányául essenek. Aztán föltaláltuk a "civilizációt": elkezdtünk táplálékot termeszteni, kezdtünk kedvesek lenni egymáshoz, okosabbakká váltunk, idővel csodás technikára tettünk szert, és mindenütt rendet kezdtünk teremteni a zűrzavar helyén. Az egész egyre jobb lesz, és örökké fog tartani.”
A nyugati ipari társadalom ma már hanyatlóban van, és a hanyatlófélben levő társadalmakban normális, hogy az emberek üresnek, értelmetlennek érzik az egész létüket, úgy érzik, velejéig rothadt a rendszer, a legjobb volna mindenestül kihajítani. Az is normális, hogy az emberek a társadalmuk fogalomrendszerében gondolkodva fejezik ki ezt az elutasítást. Tehát a következőképpen okoskodunk: „Pokoli egy világ ez, és ez a világ a civilizáció, tehát a civilizáció a pokol; akkor a primitív élet talán a menny volt. Talán fordítva igaz az egész történet!”
Vizsgálódásaink során aztán találunk ugyan némi igazságot ebben az elterjedt történetben, de rájövünk, hogy feltevésekre, torzításokra, elhallgatásokra épül, és nem az igazság feltárására szánták, hanem az emberek értékrendjének és viselkedésének befolyásolására. Egyensúlyra törekedve megteremtjük hát a tökéletes tükörképét.
„Régen "primitívek" voltak az őseink. Pontosan annyira okosak voltak, mint amennyire mi lennénk, ha nem néznénk tévét. Kézzel épített kényelmes hajlékokban laktak, általában békések és egyenlőségre törekvők voltak, hosszú, egészséges életet éltek, és bővelkedtek táplálékban, mert jóval kisebb népességet tartottak fenn, mint amennyit a földjeik el tudtak tartani. Aztán valaki föltalálta a "civilizációt": kisajátítottuk a földeket, és gabonát fogyasztva növelni kezdtük a népességünket. A gabona gazdag ugyan kalóriában, ám szegény bizonyos tápanyagokban, így aztán megbetegedtünk, ráadásul éhezni is kezdtünk, amikor a népességünk meghaladta a földjeink eltartóképességét, ezért a gazdák földeket hódítottak el a szomszédos gyűjtögetőktől. Ez utóbbiak rabszolgasorba taszítva további erdőket vágtak ki, még több gabonát termesztettek, és haszontalan emlékműveket emeltek, miközben az elit kifejlesztette az elnyomás, az elkülönültség meg a mohó fogyasztás módszereit, és mindenütt uralom váltotta föl az életet. Egyre rosszabb az egész, így hát hamarosan szakítunk vele, és akkor úgy fogunk élni, ahogyan azelőtt.”
Ebben a történetben is van igazság, azonban feltevésekre, torzításokra, elhallgatásokra épül, és az emberek értékrendjének meg viselkedésének befolyásolására tervezték. Kétségtelenül nagyon lenyűgöző történet. A primitivizmus vezérlő ideológiaként, utópisztikus látomásként meg tudja semmisíteni a marxizmust vagy a libertarianizmust, mert náluk mélyebbre ásva aláássa az alapjaikat. Bizonyítékok tekintetében megveri a régi vallásokat. És ami a legjobb, egy valaha tényleg létezett utópiával szolgál, nem pedig csak a képzelet vagy a metafizika birodalmában létezővel. A régészet, az antropológia és a történelem alapján azt mondhatjuk: „Itt egy vadászó-gyűjtögető társadalom, amelyben az emberek erősek és hosszú életűek voltak. Itt egy törzs, amelyben a "munka" annyira élvezetes, hogy nincs is szavuk a "potyázásra". Európai felfedezők itt azt írják, hogy egyes törzsekben nyomát sem találták erőszaknak vagy rosszindulatnak.”
Ez az erősség ugyanakkor gyöngeség is, mert a valóság nem ilyen egyszerű. Amint kijelentjük, hogy „úgy kellene élnünk, ahogyan azok meg azok az emberek éltek”, minden ideológus versenytárs példákat fog sorolni azoknak az embereknek a szörnyűséges életéből: „Ez a törzs véres háborúkat vív, ebben a törzsben szertartásos erőszakra bukkanunk, ebben rosszul tápláltság miatti krónikus betegségeket találunk, itt egyszerűen rosszindulatúak és boldogtalanok az emberek, itt pedig éppen a primitív emberek megjelenésekor pusztul ki egy csomó faj.”
A primitivisták többsége elfogadja ezt a bizonyítékot, és számos módszert dolgozott ki a kezelésére. Az egyik fogás az, hogy olyasmit tételez fel az ember, amit senki sem figyelt meg, ám ha megfigyelnék, akkor hatására a tények megfelelnének az elméletének. Nevezetesen azt mondják: „A durva törzseket bizonyára megrontotta a civilizációval való érintkezés.” Egy másik fogás az, hogy a kulturális viszonylagosság alapján a világon mindent a védelmükbe vesznek: „Kik vagyunk mi, hogy azt mondjuk, rossz dolog baltával fejbe csapni a másikat?” Egy megint másik fogás: „Rendben, vannak rossz dolgaik is, de ha összesítünk jót és rosszat, akkor a primitív élet még mindig kívánatosabb a civilizációnál.”
Ez aligha lelkesítő dolog, ráadásul állandó védelemre szorul, és még csak nem is erős alapokon, mert nagyon keveset tudunk a történelem előtti életről. Azt tudjuk, hogy milyen eszközöket használtak az emberek, és hogy mit ettek, azt viszont nem, hogy milyen volt a békés és harcias, a türelmes és elnyomó, az egyenlőségben élő és a tekintélyelvű törzsek megoszlása, és fogalmunk sincs, mi járt az emberek fejében. A föntebb már említett feltevések közül az egyik az – mind a primitivisták, mind a ma elterjedt történet él vele –, hogy a kőkori ember ugyanolyan volt, mint a történelmi időkben megfigyelt törzsek vadászó-gyűjtögető embere. Elvégre mindkettőt „primitívnek” hívjuk. A kultúrájuk – és akár a tudatosságuk – tekintetében azonban alapvetően különbözők lehetnek.
Ésszerűbb, ha nem eszménynek vagy célnak tekintjük a primitív életet, hanem csak egy nézőpontnak: „Hé, innen nézve egészen őrültnek látszik az eddig normálisnak hitt világom!” Vagy tanulási lehetőségként használhatjuk: „Nézzük csak, mi is képesek vagyunk-e megcsinálni azt, amit ezek az emberek csináltak.” Akkor aztán nem számít, mennyi hibájuk volt. És amint felhagyunk a jó és rossz kettősségében, valamint a kettőt elválasztó éles vonalban való gondolkodással, felhasználhatjuk a korábban „rossz” oldalon levő emberek nézőpontjait és elgondolásait: „Az ókori görögök mindenhová mezítláb mentek, és emberségesebben bántak a rabszolgáikkal, mint a Wal-Mart a dolgozóival. A középkori jobbágyok kevesebb időt töltöttek munkával, mint a mai amerikaiak, és lealacsonyítónak találták a bérért végzett munkát. A Mumbai nyomornegyedeiben élőknek kevesebb idejükbe és erőfeszítésükbe kerül gyalog közlekedni, mint az amerikaiaknak kocsival. Az internetes fájlmegosztó közösség ajándékgazdaságot hoz létre.”
A kőkori emberekkel való azonosulás olyan, mint egy nagy nyújtózkodás. Aztán ellazulva rájövünk, hogy nem kell erőlködnünk, ha sokszor, de mindig csak kicsit nyújtózkodunk. Rájövünk, hogy könnyedén fölvehetjük a feltevéseink szűk körén kívül eső nézőpontok bármelyikét. Akár meg is újíthatnánk a „primitivizmust”, kihagyva belőle a kőkori embereket, csak azokat a nem régi törzseket belefoglalva, amelyekről eleget tudunk, és amelyek még elég jól megállják a helyüket a társadalmunkkal való összehasonlításban. Elnevezhetnénk történelmi primitivizmusnak; néhány primitivistának ez az álláspontja. A legtöbbnek először is azért nem, mert a történelem előtti életre vonatkozó ismeretek hiánya egy üres vásznat alkot, amelyre bárki kényelmesen rávetítheti az ideológiáját alátámasztó elképzeléseket. Másodszor pedig azért nem, mert a kőkori primitivizmusnak van egy rendkívül hathatós gondolata, amelyet én idővonalas érvnek hívok.
Az idővonalas érv meggyőz bennünket arról, hogy az embert alapvetően egy jobbfajta életmód jellemzi, és minden utálatos dolgunk olyan, mint egy homokba rajzolt vonal, amelyet elmos majd az ár. Ezt gyakran így fejezik ki: „az emberi történelem 99%-a olyan volt, és csak 1%-a ilyen.”Néha kosárlabdapályával szemléltetik: 94 láb hosszú, és ha egy láb tízezer évnek felel meg, akkor 93 láb hosszon tűzzel meg kőeszközökkel éltünk, egy lábat tesz ki a mezőgazdaságunk, és körülbelül negyed hüvelyket az ipari társadalmunk.
Ebben az érvelésben a többes szám első személy a kulcs. Hol húzzuk meg a vonalat a „mi” és a „nem mi” között? Miért nem megyünk vissza egymilliárd évet, és mondjuk azt, hogy „mi” mind sejtkolóniák voltunk az ősóceánban? Az egymilliárd év legyen egy focipálya, és akkor a mezőgazdaság kora egy tű fején táncikálhat! Ez sokkal erősebb érvnek tűnne, mégsem láttam még primitivistát, aki a kétmillió évvel ezelőtti homo habilisnél húzta volna meg a vonalat – vagy akár csak a 130 ezer évvel ezelőtti homo sapiens sapiensnél. Miért nem?
Nehéz és fontos kérdés ez, napokba került kibogoznom. Azt hiszem, összekevertünk két különböző dolgot. Az egyik egy tény: ma nem úgy élünk, ahogyan a többi élőlény. Ha ezzel érvelünk, akkor az egymillió évet* felölelő idővonal nagyon rövid – legalább ezerszer messzebbre kellene visszamennünk!
A másik dolog egy kérdés: Kik vagyunk? A kultúra szintje alatt, a biológia vagy a szellem szintjén mi a normális az ember esetében? Mik a lehetőségek? Mi helyes?
Ha arról van szó, hogy kik vagyunk, akkor az egymillió évet felölelő idővonal nagyon hosszú. A következőképpen követjük el a hibát: „Emberek vagyunk, és valószínűleg embernek hívhatjuk a homo erectust is. Ezért az a természetünk, hogy homo erectus módjára éljünk. A jelenlegi életmódunk nem jellemző ránk, nem ez a normális viselkedésünk, valamiféle furcsa véletlen ez csupán. Micsoda megkönnyebbülés! Elég csak lerombolnunk a civilizációt, és akkor természetesen újra a homo erectushoz hasonlóan fogunk élni, ám mivel nem ismerjük pontosan az életmódját, feltételezzük, hogy a közelmúlt legjobb vadászó-gyűjtögetőtörzseihez hasonlóan élt.”
Nem vonom kétségbe, hogy sok társadalom élt szoros közelségben a Földdel, általunk elképzelhetetlen minőségű életet élve. Richard Sorenson a Preconquest Consciousness című esszéjében** többet is említ közülük, egyet pedig részletesen tárgyal. Én a következőket vitatom: 1) hogy bizonyítékaink lennének arra, hogy a történelem előtti embernek olyan volt a tudata; 2) hogy alapesetben olyan az ember tudata; 3) hogy könnyű visszatérnünk ahhoz a tudatossághoz; 4) hogy a technikailag összetett nagy társadalmak eltévelyedést jelentenek, hogy ezek nem mi vagyunk.
Állandóan változunk, és az új genetikai kutatások az elmúlt pár ezer év megdöbbentően gyors változásait mutatták ki, például a maláriával szembeni ellenálló képességet, a tej megemésztésének képességét a felnőttekben és a kék szemet. John Hawks antropológus szerint „genetikailag jobban különbözünk a 5000 éve élt emberektől, mint ők a neandervölgyiektől”. (forrás)
Persze lehet azzal érvelni, hogy ezek közül a változások közül néhány valójában nem mi vagyunk, mert a civilizáció okozta őket: ha nem háziasítottuk volna a teheneket és a kecskéket, akkor nem fejlődött volna ki a tejemésztés képessége. E szerint a logika szerint ha nem találtuk volna fel a ruhát, akkor nem fejlődött volna szőrtelenné a testünk. Ha nem másztunk volna ki a szárazföldre, nem fejlődtek volna ki a lábaink.
Arra szeretnék kilyukadni, hogy sehová sem lehet kitűzni az „ez az emberi természet” címkét, mert a természetünk nem egy tartózkodási hely, hanem egy utazás. Kimásztunk a szárazföldre; melegvérűek lettünk és szőrt növesztettünk; az erdőkből a síkságokra költöztünk; fölegyenesedve jártunk; megszelídítettük a tüzet és elkezdtük sütni a táplálékunkat; föltaláltuk a szimbolikus nyelvet; nagyobb lett az agyunk; bonyolultabbak lettek az eszközeink; föltaláltuk a gabonagazdálkodást, a birodalmakat, a repülőgépeket, a jégkrémet és az atomfegyvert.
Ez azért nem teljesen igaz, hiszen mindannyian elfogadtuk a tüzet, de nem mindannyian fogadtuk el a gabonatermesztést, és sokkal könnyebb visszafordítani a repülőgépekkel való közlekedést, mint a felegyenesedve járást. Sokkal valószínűbb, hogy a leszármazottaink egy része tüzet és kőeszközöket fog használni, mint hogy egy részük Prozac-ot és szilikon mikroprocesszorokat. De továbbra sem gondolom azt, amit néhány primitivista, hogy a civilizáció egy zsákutca vagy egy valószínűtlen baleset volna.
Ha a civilizáció a véletlen műve, akkor arra számítanánk, hogy csak egyszer alakul ki valahol, aztán onnan elterjed. Ezzel szemben számos helyen látjuk nagyjából egy időben felbukkanni a gabonagazdálkodást meg a robbanásszerűen összetettebbé váló társadalmakat: a Tigris és az Eufrátesz mentén, továbbá Afrikában, Indiában és Kínában. Még mindig lehetne azzal érvelni, hogy ezeket a változásokat az utazók terjesztették el, és egyetlen véletlennel kezdődött az egész, aztán jöttek a távoli gyarmatok – hacsak nem találunk egy korai civilizációt, amely távoli elhelyezkedésénél fogva kizárja ezt a lehetőséget.
Megtalálták ezt a civilizációt. A Norte Chico nevet adták neki a régészek, a mai Peru területén létezett. Időszámításunk előtt 3000-től 1800-ig legalább 25 várost építettek, és a mezopotámiaiakat kivéve mindenkinél előbb voltak kőből készült nagy emlékműveik. Ami még megdöbbentőbb: nem gabonára épült a rendszerük! A civilizáció minden korábbi modellje a gabonagazdálkodást tette meg alapnak: a gabonagazdálkodás beindulásával sűrűbb, jobban letelepedett népességet kaptunk – összetettebb társadalmat eredményezve –, továbbá egy tárolható árucikket, amely lehetővé tette a hierarchiát.
Norte Chico népe csak kevés gabonát evett, de volt olyan tárolható árucikkük, amely lehetővé tette a hierarchia kialakulását; volt valamijük, ami a vagyonbeli kis különbségeket nagy különbségekké engedte duzzadni, és így végső soron megszilárdította egy rabszolgákkal monolitokat építtető elit helyzetét. A gyapot volt az! Tehát a föld átellenes oldalain különböző földrajzi viszonyok között élő, különböző anyagokat használó népeknél ugyanolyan rend alakul ki, ám ez a rend nem a táplálékról szól, hanem a jelek szerint a gazdaságról, vagy pontosabban szólva az emberi megismerésről. Több ezer nemzedéknyi lassú változás után az emberi értelem elért egy fordulópontot, amelynél nagy és összetett társadalmak alakulhattak ki gyökeresen eltérő viszonyok között.
Mármost csábító gondolat a „civilizációt” hívni az új emberi alapnak, csakhogy persze számos helyen nem jelentek meg ilyen társadalmak. Ráadásul a civilizációk mind összeomlottak! Aztán újak bukkantak fel, és azok is összeomlottak. Szerintem emberi alapról beszélni csak annyira van értelme, mint mondjuk azt állítani, hogy az időjárásnak létezik egy alapállapota. Viszont most már szélesebb tartományban mozgunk.
A Norte Chicóról szóló ismereteim Charles C. Mann 1491 című könyvéből származnak, amelyben áttekinti a legújabb ismereteinket az európai hódítók érkezése előtti Amerikáról. Mann se nem primitivista, se nem a nyugati civilizáció szószólója, ellenben szószólója annak a – hogy is mondjam – távol-nyugati civilizációnak, amely sokkal jobban hasonlított a nyugati civilizációra, mint gondoltuk. Virágkorában az inkáké volt a világ legnagyobb birodalma a maga kizsákmányolt gyarmataival, a munkások tömeges méretű erőltetett áttelepítésével és az európai meg az ázsiai elitéhez hasonló véres hatalmi harcaival. A maják alig pár évszázaddal azután vágták ki a Yucatán-félsziget erdőit, és merítették ki a talaját, hogy a rómaiak ugyanezt tették a Földközi-tenger térségében. Az aztékok „emberáldozata” meglepően hasonlított az angoloknál éppen akkoriban szokásos „nyilvános kivégzéshez”. Még egy Cahokia nevű város is volt Észak-Amerikában, amely 1250-ben nagyjából akkora volt, mint London. 1523-ban Giovanni da Verrazzano följegyezte, hogy Karolinától északra az egész atlanti-óceáni partszakasz „sűrűn lakott” volt. 1540-ben de Soto a mai Arkansas keleti részén áthaladva „nagy városok sokaságát” találta. Ilyen népsűrűség természetesen csak intenzív gazdálkodás mellett lehetséges. Mann írja: „1669-ben egy utazó arról számolt be, hogy az irokéz falvakat jellemzően hat négyzetmérföldnyi kukorica vette körül.”
Mire igazán beindult a hódítás, ezeket a társadalmakat már eltörölte a föld színéről a himlő meg az első európaiak által behurcolt többi betegség. A felfedezők és a hódítók kis vadászó-gyűjtögető törzsekre bukkantak a vadonban, és feltételezték, hogy örökké olyan volt ott az élet. Mind a primitivizmus, mind a „haladás” szerencsétlenségére kiderült, hogy ezeknek az embereknek a többsége nem őseik időtlen életmódját folytatta – az amerikai mítoszok „indiánjai” összeomlás utáni társadalmak voltak!
Észak-Amerika hihetetlen biológiai gazdagsága is összeomlás utáni jelenség volt. Hallottunk az eget napokra elsötétítő vándorgalambok seregéről; a nagy síkságokon futkosó több tízmilliónyi bölényről; a folyókban hemzsegő lazacokról, amelyektől alig lehetett mozdítani az evezőt; az élettel teli tengerpartokról; az áthatolhatatlan erdőkről, amelyekben a mókusok fáról fára haladva eljuthattak az Atlanti-óceán partjától a Mississippi folyóig. Nem tudjuk, milyen lett volna Észak-Amerika emberek nélkül, azt viszont tudjuk, hogy nem olyan volt az indiánok idején. A feltárt csontokból kiderült, hogy az 1400-as években egyáltalán nem voltak gyakoriak a vándorgalambok. Az indiánok kimondottan vadászták a vemhes szarvasokat és a tojásokat rakni készülővadpulykákat, hogy eltüntessék a kukoricát és a dióféléket fogyasztó vetélytársakat. Megszokott volt náluk az ember haszna érdekében történő erdőégetés. Lazacokat és kagylókat fogyasztva leszorították ezeknek az állatoknak a számát, és így visszafogták az ezekkel táplálkozó többi faj populációit. Amikor az emberi népesség hirtelen lecsökkent, a többi faj robbanásszerűen sokasodni kezdett.
Ez a tény két, egymással állítólag rokon értelmű értékrend közé ékelődik be: a természet szeretete és a primitív ember szeretete közé. Úgy tűnik, csak két választási lehetőségünk van. Az egyik az, hogy azt mondjuk, Észak-Amerika őslakói túl messzire mentek – persze korántsem voltak olyan rosszak, mint az európaiak, de még az őslakókénál is alacsonyabb szintre kell visszaállítanunk a népességet és a háziasítást. Erkölcsileg méltányolom ezt az álláspontot, stratégiai szempontból viszont képtelenségnek tartom. Hogyan lehet rákényszeríteni Észak-Amerika leendő lakóit egy olyan életmódra, amellyel az őslakók legalább ezer éve felhagytak?
A másik lehetőség az, hogy azt mondjuk, Észak-Amerika őslakói nem mentek elég messzire. Ez burkoltan valami ilyesfélét jelent: „A moralizáló ökológusok szerint helytelen, hogy a társadalmunk elnyomja és kihasználja a természetet, de ha az amerikai őslakók is ezt tették, akkor bizonyára nincs ezzel semmi baj.” Szinte általános következtetés ez a népszerű írásokban. Sok jó hírű írót sosem kapnánk azon, hogy az egyszerű gyűjtögetőket eszményíti, amikor viszont megtudják, hogy ezek a „primitív” emberek vadásztak vetélytársaikra, és erdőket vágtak tarra, hogy gabonát vessenek, akkor előkerül a „bölcs indián” kártya.
Van egy harmadik lehetőség is, de ahhoz fel kell hagynunk az egész civilizált-primitív ellentétben való gondolkodással. Tegyük fel, hogy azt mondjuk: „Újra megteremthetjük azt a bámulatos termékenységet, amely Észak-Amerikát jellemezte az 1700-as években, de nem csak átmenetileg, egy földet kisajátító társadalom bukása és egy másik ilyen társadalom fölemelkedése közti időszakban, hanem tartósan. Ezt az állapotot nem őseink utánzásával, hanem új életmódok felfedezésével fogjuk fenntartani. Ezek az új életmódok pedig inkább együtt fognak létezni a nagy, komplex társadalmakkal, semhogy az elpusztításuktól függenének.”
Elismerem, hogy ez egy utópisztikus vágyálom, valami, amit érdemes célul kitűzni, de nem érdemes fogadni rá. Hogy a biológiai gazdagságot önmagáért, nem pedig a majdani emberi felhasználás végett növeljük, még mindig egy különc álláspont. A mondandóm lényege azonban az, hogy a civilizált-primitív gondolatrendszerben kénytelenek vagyunk bizonyos módon felosztani a dolgokat. Az egyik oldalon az összetettség, a változás, a találmányok, az ingatag„növekedés”, az elvevés, az irányítás és a jövő van. A másikon az egyszerűség, egy helyben maradás, hagyomány, stabilitás, adás, szabadság és a múlt. Ha kilépünk ebből a gondolatrendszerből – amely maga is a nyugati ipari társadalom terméke –, akkor gondolkodásunkba építhetjük az általa kizárt bizonyítékokat is, és megpróbálhatjuk másként párosítani a dolgokat.
Én a következő kombinációt javaslom: összetettség, változás, találmányok, stabilitás, adás, szabadság és mind a múlt, mind a jövő. Nem ez az egyetlen szóba jöhető kombináció, és kétlem, hogy ezt volna a legkönnyebb megvalósítani, de meglepő, hogy mennyire vitán felül áll. Al Gore valószínűleg mindegyikkel egyetértene. A bökkenő csak az, hogy Gore olyan embereknek játszik, akiknek tudatában a „szabadság” csak egy tetszetős máz a hatalom arcán, és akik szerint senkinek sincs fogalma arról, hogy mi kell a stabilitáshoz.
Az amerikaiak gondolkodásában a szabadság korlátlanságot jelent. Tehát jogom van nagyvállalatot alapítani, tízezer munkáson uralkodni, és ha ez nem tetszik nekik, akkor joguk van sztrájkolni, nekem viszont jogom van gengszterekkel beveretni a fejüket, mire nekik joguk van felmondani, nekem meg jogom van politikusok megvásárlásával megvonatni a munkanélküliektől a segélyt, így aztán nekik joguk van ahhoz, hogy éhen haljanak, vagy pedig elfogadják az állást az én feltételeimmel, és a szólásszabadságukkal élve tehetetlenül panaszkodjanak.
Egy jobb meghatározás szerint a szabadság a kényszer hiánya. Nálam a „korlátozás” azt jelenti, hogy megakadályozunk valakit valamiben, a „kényszer” pedig azt, hogy kierőszakolunk valakiből valamit, általában úgy, hogy megbüntetjük az akaratunk végre nem hajtásáért. A primitív társadalmak hajlamuknál fogva elég jók a kényszer elkerülésében. Jean Liedloff a The Continuum Concept (Az elveszett boldogság nyomában) című könyvében azt írja, hogy a jekána indiánoknál a másikat még kérni sem szabad semmire. Mi ugyan furcsának találjuk, de valójában sok korlátozásra van szükség egy olyan társadalom kialakításához, amelyben senkit sem kényszerítenek arra, amit nem akar megtenni.
Itt tehát többet tanulhatunk visszafelé tekintve, mint előre tekintve. A kényszer azonban többféle módon is megjelenhet – olyan, mint egy betegség, amelynek több hordozója van. A primitív kultúrák rendkívül ellenállók a kényszernek azzal a kialakulási módjával szemben, amelyre a történelmük során bizonyára számtalan példa volt: az egymást jól ismerő emberek körében egyszer csak megjelenik egy öntelt, karizmatikus vezető. Kevés, vagy semmilyen védettségük nincs azonban az utóbbi pár ezer évben egyre gyakoribb megjelenési formával szemben: egy titkos ellenféllel szemben, aki vonzó és új fizikai-társadalmi eszközökkel rendelkezik.
A civilizáció kritikájának egyik közeli szövetségesét, a technika kritikáját kell alaposan megvizsgálnunk ahhoz, hogy megértsük, mire van szükség szabadsághoz és stabilitáshoz egyaránt. Mármost, amint kijelentjük, hogy ellenezzük a technikát, egy kákán is csomót kereső ember rögtön rámutat arra, hogy még a kőkori balta is technika. Tudjuk, hogy mit szeretnénk kifejezni, csak nem tudjuk, hogyan. Először egy vonallal ösztönösen kettéosztjuk a technikát, és az egyik oldalt rossznak állítjuk be, a másikat jónak. Ebben pont kapóra jön a primitivizmus.
Engem ez az abortuszvitára emlékeztet, amely végső soron arról szól, hogy választóvonalat húzunk a leendő gyermek fejlődésében ott, ahol az egyik oldalon még az anyja testéhez tartozik, a másikon viszont már önálló, teljes jogú személy. A Biblia alapján az első lélegzetvételnél volna legcélszerűbb meghúzni a vonalat, ezt azonban senki sem akarja megtenni, és szinte senki sem szeretné meghúzni a szülőcsatornán való áthaladásnál. Ez előtt viszont egy összefüggő fehér folt húzódik vissza egészen a fogantatásig! A fundamentalisták imádják a fogantatásnál meghúzni a vonalat, de nem csak azért, mert így nagyobb hatalmuk van a nők fölött, hanem azért is, mert utálják a fehér foltokat.
Ugyanígy a primitivizmus is egy korán meghúzott éles választóvonallal lép be a jó technikáról folyó vitába. Ha a letelepedett gabonatermesztők és a nomád vadászó-gyűjtögetők között húzzuk meg a vonalat, akkor nem kell azzal vesződnünk, hogy miként gyártsunk kerékpárt kizsákmányolás nélkül, vagy hogy miként tegyük fenntarthatóvá a városokat, vagy hogy mire helyes használni a vízikereket, vagy hogy miként kerüljük el az ősi birodalmak kegyetlenségeinek megismétlését.
A primitivisták becsületére váljék, hogy még így is vesződniük kell a gyűjtögetéstől a kertészkedésen át a mezőgazdaságig, valamint a táboroktól a falvakon át a városokig elterülő fehér foltokkal, továbbá a választóvonal még korábbi meghúzása melletti érvekkel. Ebben a kérdésben a technikai utópisták az igazi fundamentalisták. Szerintük „a technika semleges”, ami valójában azt jelenti, hogy „ne tulajdoníts belső negatív hatásokat a technikának”, ám ők persze állandóan belső pozitív hatásokat tulajdonítanak neki. Így végül is nem tényt állapítanak meg, hanem parancsot adnak: „Valósíts meg mindent, ami csak eszedbe jut!” Olyan ez, mintha a gyilkosság törvényesítésével oldanánk meg az abortuszvitát.
Értelmesen kell válogatnunk technika terén, de valójában nem aggódunk amiatt, hogy a szomszédos faluban újra feltalálják a fémmegmunkálást és kardokkal lemészárolják a gyerekeinket. Csak azt szeretnénk, hogy álljanak le a zöld mezőket szörnyű külvárosokká alakító földgyaluk, azt szeretnénk, hogy a városi tereket az embereknek alakítsák ki, ne a kocsiknak. Le szeretnénk kapcsolni a tévét, le szeretnénk szerelni a térfigyelő kamerákat, és értelmes munkát szeretnénk végezni, nem pedig ablaktalan irodabörtönökben ücsörögve elvontságokat átrendezni azért, hogy visszafizessük a lelkünk megtörésével nyakunkba szakadt kölcsönöket.
Szeretünk meleg fürdőt venni, szeretjük a vitorlásokat, a zenei felvételeket és az internetet, de aggódunk, hogy csak úgy tarthatjuk meg ezeket, ha kiirtjuk a földi fajok felét, vagy kizsákmányoljuk az ázsiai munkásnyúzó üzemek dolgozóit, vagy annyi mérget zúdítunk a világba, hogy mind rákosak leszünk, vagy akkorára növeljük a rendszerünket, hogy végül összeomlik, és felfalnak bennünket a kóbor bandák.
Vegyük észre azonban, hogy a primitív emberek nem így gondolkodnak! Persze ha egy futószalaghoz állítanánk őket, vagy egy autópálya mellé, vagy belecsöppennének egy modern háborúba, akkor tudnák, hogy a pokolba kerültek. Ha viszont futószalagon készült LED-es lámpát kínálnánk nekik, vagy felajánlanánk, hogy kikocsikázunk velük a vadászterületükre, vagy puskát adnánk nekik, azt a legtöbbjük habozás nélkül elfogadná. A primitív emberek hajlamosak felhasználni bármit, amit hasznosnak találnak – nem azért mert bölcsek, hanem azért, mert tudatlanok, hiszen a kultúrájukban nem alakult ki védelem a tévútra vivő eszközökkel szemben.
Azt hiszem, a civilizáció gyökere – és az emberi gonoszság egyik főforrása – egyszerűen az, hogy elég okosak lettünk ahhoz, hogy nagyobb hatalomra tegyünk szert, mint amennyi empátiánk van. Olyan ez, mint a Twilight Zone*** híres része: van egy doboz rajta egy gombbal, amelyet megnyomva egymillió dollárt kap az ember, ugyanakkor meghal egy ismeretlen. Számtalan ilyesféle „dobozunk” van. Némelyikük anyagi szinten létezik, például a robotrepülőgépek, az óceánt pusztító műtrágyák, vagy akár a gyorsételek, amelyek egymillió dollárt adnak a szánknak, és végeznek a szívünkkel. Mások társadalmi szinten léteznek, például a gyorsételeket lehetővé tevő támogatások, vagy a korlátolt felelősségű társaság, amely definíció szerint annyi kárt okoz a részvényesek nyeresége érdekében, amennyit csak meg tud úszni felelősségre vonás nélkül. Sejtésem szerint az egész akkor kezdődött el, amikor a mentális és a fizikai eszközeink együtt lehetővé tették a magánvagyon gyarapodását. Mindenesetre ha van valamink, ami többet árt, mint használ, viszont a döntéshozók pont fordítva látják a dolgot, akkor egyre többször fogják alkalmazni, így nemsokára egy egész társadalom fog épülni a rejtett károkat okozó látható előnyök köré.
A bökkenő csak az, hogy ha egyszer hasznot húzunk a hatalmunk belátásunkat és érzéseinket meghaladó növeléséből, az belátásunk és érzéseink elnyomására ösztönöz bennünket. Ha rabszolgagyerekek készítik a ruhánkat, és továbbra is szeretnénk ruhához jutni, akkor vagy nem szabad tudnunk erről a tényről, vagy jól kell éreznünk magunkat e tény ismeretében. Tudatlanná vagy gonosszá kell válnunk.
Fokozatosan tanulunk azonban. Valahányszor kiderül, hogy egy terméket az átlagosnál nagyobb kizsákmányolással készítettek, páran nem vesznek belőle többet. Valahol valaki egy bevásárlóközpontban mindennap eldönti, hogy több pénzt adjon-e ki árnyékban termesztett kávéra vagy tisztességes kereskedelemből származó csokoládéra. Nem jelent valami nagy különbséget, de minden tömeges változásnak kicsiben kell kezdődnie, és a mondandóm lényege az, hogy minden korábbinál érzékenyebbé tesszük a lelkiismeretünket: áldozatot hozunk olyan erdőkért, amelyeket sosem fogunk látni, olyan emberekért, akikkel sosem fogunk találkozni. Racionális, kifinomult viselkedés ez, nem pedig együgyűség vagy „idealizmus”. Nem a civilizáció hátsó soraiban figyelhető meg, hanem az élvonalában, a tanult városlakók körében.
Növekvőben vannak olyan mozgalmak is, amelyek az energiafogyasztás csökkentését, a helyben termesztett táplálék fogyasztását, a jól fizető állások jobb életminőségért való feladását és az ipari léptékű eszközök emberi léptékű eszközökre cserélését célozzák. Legszívesebben nem tartanék kocsit, de nem azért, mert meg akarom menteni a világot, hanem azért, mert az autók drágák, én pedig utálok vezetni. Használok láncfűrészt, ha sok a felaprítandó fám, de általában kerülöm a szerszámgépek használatát, mert úgy érzem magam tőlük, hogy egy olyan ipari rendszertől függök, amely nem ad nekem lehetőséget az irányításban való részvételre és erősebbnek érzem magam, ha a saját izmaimmal dolgozhatok.
Az ilyesféle választást övező vitát elnézve, kimondottan ördöginek találom az egészet. Az alapjában véve a „villámfűrész vágni gyors, én érezni magam isten” álláspontra helyezkedők a felvilágosodás és a haladás képviselőinek tartják magukat, miközben az értelmes indokkal valami újat tevő – az erőteljesebb eszközök helyett gyengébb, lassabb eszközöket választó – embereket gyíkagyú maradiaknak tekintik. Ennél már csak az rosszabb, amikor ez utóbbiak is így tekintenek magukra.
Gyakran „önkéntes egyszerűségnek” nevezik ezt a mozgalmat, de különbséget kell tennünk technikai és elmebeli egyszerűség között. Még az összetett kultúrákban élő primitív emberek is egyszerű okból használnak egyszerű eszközöket: csak ilyen eszközeik vannak. Az úgynevezett „civilizációban” élve együgyűségből folyamodtunk egyre bonyolultabb technikai eszközökhöz: a nyers erő és a sekélyes örömök kedvéért. Ahogy azonban egyre okosabban gondolkodunk a technikáról, képesek leszünk bonyolult eszközöket használni bonyolult okokból – vagy egyszerű eszközöket bonyolult okokból.
A primitivisták – érthetően – türelmetlenek. Azt akarják, hogy újra egyszerű eszközöket használjunk, és nem érdekli őket, hogy miért. Olyan ez, mintha az egész emberi faj kábítószerfüggő lenne, a csábító fejlett technika a kábítószer, a primitivizmus pedig az a kényszer, hogy hajítsuk ki a szemétbe az összes kábítószerünket. Akármelyik tapasztalt kábítószeres meg tudja mondani, hogy ez így nem működik. Az ember másnap kikaparja a szemétből, vagy a következő héten újabb adagot vesz.
Természetesen vannak érvek amellett, hogy ez lehetetlen lesz. Az egyik valahogy így szól: „A civilizációhoz mezőgazdaságra van szükség, a mezőgazdasághoz pedig termőtalajra. Csakhogy eltűnt a termőtalaj! A mezőgazdaságot csak az elpusztult talajra kiszórt műtrágyák tartják életben, ezekhez a műtrágyákhoz pedig olajra van szükség, és már a könnyen kinyerhető olaj is elfogyott. Ha csak egy kicsit is megroggyan az ipari rendszer, nem lesz olajunk, műtrágyánk, mezőgazdaságunk, és akkor nem marad más választásunk, mint a vadászás-gyűjtögetés.”
Akár jó ötlet a mezőgazdaság, akár nem, a mezőgazdaság nincs veszélyben. Még útjára sem indult az egész bolygót műtrágyákra átállítani akaró (ironikusan „zöld forradalomnak” nevezett) mozgalom, amikor egy másik mozgalom már megkezdte a visszaállást: a biogazdálkodás. A mai biogazdák még mindig olajat használnak a traktorok működtetéséhez és a szállításhoz, de a talaj növénytermesztésre való használata tekintetében a biogazdálkodás bizony olaj nélküli mezőgazdaság, emellett az élelmiszergazdaság leggyorsabban növekvő ága. A kulturális tehetetlenség, az agráripar politikai befolyása és az olcsó olaj fogja vissza. Nem a biogazdálkodásra átállítható földek hiánya korlátozza. Senki sem mondja, hogy „megvettük ezt a régi gazdaságot, de a talaj már elpusztult, úgyhogy műveletlenül hagyjuk és inkább jávorszarvasra vadászunk”. Az emberek valahogyan rendbe hozzák a talajt.
Egy másik gyakori érv: „az emberiség megtanulta a leckéjét.” Szerintem ez jó úton halad, de nagyon optimista abban a tekintetben, hogy mennyit tanultunk meg, és hogy miféle tanulásra is van szükségünk. A puszta lázadás egyidős az Ur városbeli első rabszolgafelkeléssel, és az Ótestamentumban is akad példa a civilizáció értelmiségi kritikájára. Prédikátor 5,11: „Mikor megszaporodik a jószág, megszaporodnak annak megemésztői is; mi haszna van azért benne urának, hanem hogy csak reá néz szemeivel?” Ézsaiás 5,8: „Jaj azoknak, a kik a házhoz házat ragasztanak, és mezőt foglalnak a mezőkhöz, míg egy helyecske sem marad, és csak ti magatok laktok itt e földön!” Ha elég lett volna ennyit megtanulni, akkor már több ezer éve megteremtettük volna az utópiát. Ezzel szemben a velünk nagyjából egytudású – ugyanakkor nálunk bátrabb emberek – ismételten elkövették ugyanazokat a hibákat.
Az Against His-story, Against Leviathan című művében Fredy Perlman nekilátott bemutatni a civilizációval szembeni ellenállás egész történetét, és akaratán kívül aláásta a saját következtetését, miszerint ez a Leviatán lesz az utolsó: újra meg újra megmutatta, hogy az ellenállókból lesznek az új uralkodók. Az ókori perzsa birodalom akkor született meg, amikor a zoroasztrizmus hatására Kürosz félresöpörte az útból a korábbi birodalmak gépezetét. A római birodalom az etruszkok elleni népi mozgalomként kezdődött. A modern nemzetállam a morvák frankok elleni védelmi szövetségével kezdődött, és a frankok maguk is harcias szokásokat vettek fel a római uralommal szembeni ellenállás évszázadai után. És mindannyian tudjuk, mi történt a kereszténységgel.
Tartok tőle, hogy újra ez fog történni. A primitív életmód vágya önmagában ártalmatlan és hasznos – sok szerencsét és sikert kívánok azoknak, akik megpróbálkoznak vele, és remélem, mindig lesz néhány vadászó-gyűjtögető törzs, már csak az emberben lappangó lehetőségek minél teljesebb kihasználása érdekében is. És élvezem az időnkénti kisebb csapásokat, például az áramszüneteket meg a hóviharokat, amelyek elsöprik az illúziókat, és emlékeztetik az embereket arra, hogy élnek. Nagyon tetszett, amikor a Harcosok klubja című filmben megsemmisítették a banki adatokat a vagyoni különbségek kiegyenlítése érdekében. Ez teljesen összhangban van a régi jubileumi hagyománnyal: néhány évtizedenként eltörölték az adósságokat, hogy megszilárdítsák a gazdaságot.
De egy globális összeomlás előidézése – már ha egyáltalán lehetséges -, szörnyű hiba volna, melynek a régimódi tekintélyelvű gondolkodás a forrása: az a vélekedés, miszerint kényszer hatására cselekedni ugyanolyan, mint ha önszántából cselekedne az ember. Valójában épp az ellenkezője igaz. Minél jobban kényszerítenek bennünket ennek a rendszernek a feladására, annál kevesebbet fogunk tanulni, és annál agresszívebben fogunk küzdeni valami hasonló rendszer újjáépítéséért. Minél inkább önszántunkból adjuk fel, annál többet fogunk tanulni, és annál kisebb valószínűséggel fogjuk elkövetni ugyanazokat a hibákat.
Természetesen nem lesz több olajra épülő társadalom, és a fejenkénti energiafogyasztás is visszaesik majd, de nem valószínű, hogy az energia vagy az összetettség az ipari kor előtti szintre zuhan. A hidroelektromos erőművek meg az atomerőművek nincsenek közvetlen veszélyben, és minden év újításokat hoz a nap, a szél, a hullámok és az bioüzemanyagok energiájának hasznosítása terén. Megfelelő támogatással sokkal gyorsabban bővülnének az alternatív energiaforrások; mindenesetre nem szükséges átállítani rájuk az egész világ infrastruktúráját az elkövetkező húsz évben. Még ha be is következik egy általános összeomlás, és csak egyetlen régiónak lesz fölöslege fenntarthatóan nyerhető energiából, a régió lakói a maguk tempójában akkor is felhasználhatják az összeomlott területek gyarmatosítására és újbóli „fejlesztésére”. Talán ez fog történni mindenütt.
Szerintem nincs kiút a nagy energiákat használó összetett társadalmakból, ezért az elkerülésük helyett a tűrhetővé tételükre kellene összpontosítanunk. Ez először is azt jelenti, hogy a résztvevők kellemesnek találják a rendszert, vagyis a fenntartásához szükséges tevékenységeket értelmesnek és szabadon választottnak találják a végzőik. Másodszor, a rendszernek erkölcsösen kell viselkednie a környezetével. Itt magasra teszem a lécet: javára kell válnunk az egész földi életnek. Harmadszor pedig, a rendszernek nem szabad eredendően ingatagnak lennie. Egy kisbolygó vagy egy jégkorszak végezhet vele, de nem szabad magától ingataggá válnia: nem lehet olyan gazdasága, amelynek növekednie kell, különben összeomlik; nem merítheti ki a meg nem újuló erőforrásokat; nem lehetnek egyirányú irányzatai, olyanok, amelyek könnyedén menetelnek egyik irányba, de csak katasztrófa árán a másikba.
Ez három egymástól független mércének tűnik. Amikor Orwell azt írta, hogy „ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos”, akkor egy belsőleg szilárd, de élvezhetetlen rendszert képzelt el. A technikai utópisták egy űrben szétterjedő, több milliárd évig fennmaradó, a biológiai természetességnek még a nyomát is eltörlő rendszerről álmodoznak. Egyes üldözési mániában szenvedő emberek pedig „ökofasizmustól” tartanak, egy szilárd és természetbarát rendszertől, amely ugyanakkor elnyomja a legtöbb embert.
Szerintem képtelenség mindhárom látomás, mégpedig azért, mert az összeomlásnak gyakran pszichológiai okai vannak – ez elkerüli a figyelmünket ebben a gépimádó kultúrában. Erich Fromm fogalmazta ezt meg a legjobban „What Does It Mean to Be Human?”† (Mit jelent embernek lenni?) címmel:
Még ha akármit meg is tehet a társadalom az emberrel – éheztetheti, megkínozhatja, bebörtönözheti vagy túltáplálhatja –, annak feltétlenül bizonyos következményei vannak, magából az emberi létfeltételekből származó következményei. Az ingerektől és örömöktől teljesen megfosztott ember nem lesz képes munkát végezni, szakmunkát biztosan nem. Amikor nincsen ilyen végtelenül nyomorúságos helyzetben, lázadásra hajlik, ha szolgává teszik; erőszakra hajlik, ha nagyon unalmas az élete; kreativitása elvesztésére hajlik, ha géppé teszik. Az ember e tekintetben nem különbözik az állatoktól vagy az élettelen anyagtól. Bizonyos állatokat állatkertbe lehet zárni, de nem fognak szaporodni, mások pedig erőszakosak lesznek, noha a szabadban nem azok… Ha az ember végtelenül képlékeny volna, akkor nem lettek volna forradalmak.
Az 1491-ben Mann azt írja, hogy az inkákat leigázni menetelő Pizarrót tevékenyen segítették az inka birodalom zsarnokságát megelégelt helyiek. Fredy Perlman a könyvében a nyugati civilizáció egész történelmét áttekintve az emberi elégedetlenség szerepét bizonygatja minden bukott társadalom bukásában. És sok más amerikaival együtt számomra is világos, hogy az amerikai birodalom azért van hanyatlóban, mert már senki sem hisz benne: nem hisznek benne a katonák, akik hamar rájönnek, hogy a háború marhaság; nem hisznek benne a vállalatok vezetői, akiket legjobb esetben a rövid távon szerezhető nyereség érdekel, és akik legrosszabb esetben egyszerűen tolvajok; nem hisznek benne a politikusok, akik cinikusan megtesznek bármit a kampánytámogatások maximalizálásáért; és nem hisznek benne a tényleges munkát elvégző emberek sem, akik közül legtöbben már csak ímmel-ámmal végzik a dolgukat.
Aztán meg Amerika (más nemzetekkel szorosan a nyomában) egyre szigorúbb ellenőrzés alatt áll, így egyre elviselhetetlenebbnek találják a lakói. Általános gond ez a felülről lefelé szerveződő rendszerekkel: technikai és pszichológiai okokból könnyű ellenőrzési mechanizmusokat hozzájuk adni, de nehéz eltávolítani őket, könnyű szorongatni, de nehéz engedni. Az egész rendszer besül, ahogy egyre önzőbbé és elszigeteltebbé válnak az ellenőrzést gyakorlók, ahogy egyre elégedetlenebbé és levertebbé válnak az ellenőrzés alatt tartottak, ahogy egyre több energia megy pocsékba azért, hogy olyasmire kényszerítsék az embereket, amit amúgy nem tennének meg. És akkor már csak egy alulról jövő energialöket újíthatja meg. Ez az átalakulás békés is lehet, ám a hatalmi érdekek gyakran olyan sokáig állják útját, hogy a felgyülemlő nyomás végül heves robbanásban tör ki.
Ahogyan a hatalmi érdekeltségek megromlanak az emberek kizsákmányolása révén, úgy romlunk meg mi is mindannyian egy olyan társadalom tagjaiként, amelyik kizsákmányolja maga körül az életet. A„természet” szót kimondva nem búzamezőkre vagy állatkerti állatokra gondolunk, hanem magvaikat a szél útján terjesztő növényekre és szabadon kószáló állatokra. Nyers elevenségre gondolunk, és csak úgy tudjuk elnyomni ezeket a külvilágban, ha önmagunkban is elnyomjuk őket. A kocsifelhajtó repedéseiben növekvő fűre taposó lábunkat ugyanaz a szellem vezérli, amelyik eltapossa az elménk burkolatának repedésein áttörő érzelmeket és érzeteket, márpedig szükségünk van ezekre a jó döntések meghozatalához, az épelméjűséghez.
Ha jobbnak látjuk a primitív életet, az azért van, mert a kisebb, egyszerűbb társadalmak könnyebben el tudják kerülni az uralom kialakulását. A legjobb törzsekben a „főnök” csak arra utasítja az embereket, amit amúgy is meg akarnak tenni, egy jó főnök összhangot teremt az energiájuk megfelelő mederbe terelésével. Minél nagyobb viszont egy rendszer, minél tovább áll fenn, annál nehezebb fenntartani egy alulról fölépülő energiastruktúrát.
Van egy vad elméletem az összetett társadalmak eredetéről. A gízai Nagy Piramis minden tekintetben kiválóbb a két szomszédjánál, mégis elsőként építették meg a három közül. Mintha csak ereje teljében a semmiből bukkant volna föl az egyiptomi civilizáció, és aztán rögtön hanyatlásnak indult. Az elméletem a következő: az első piramist nem rabszolgák építették! Az emberek kirobbanó lelkesedéséből táplálkozó óriási együttes erő építette. Később viszont – amint azt a történelem szinte összes nagy rendszerénél látjuk – megmerevedett az emberi tevékenységnek ez a rendje, a vezetőkből uralkodók lettek, az ihletett tevékenységekből mindennapi munkák, a munkásokból pedig rabszolgák.
A stabilitás, a szabadság és az ökológiai felelősség megvalósításához meg kell tanulnunk gátat szabni az életből az uralomba való átsiklásnak, még a nagy, összetett rendszerekben is. Nem tudom, hogyan fogjuk csinálni. Még az egyes embernek is nehéz megvalósítania ezt – gondoljunk csak azokra a kreatív emberekre, akik megalkotnak egy mesterművet, aztán egész hátralevő életükben silány műveket származtatnak belőle. Jobb ötlet nem jut eszembe, mint egy legföljebb 150†† fős sejtekből felépülő rendszer létrehozása; nagyjából ez az a létszám, amelynél az együttműködést hajlamos felváltani a hierarchia. Ám még ekkor is számítanunk kell a sejtek tönkremenetelére, és biztosítanunk kell a halott sejtek lebomlásának, az új sejtek kialakulásának, valamint az emberek sejtből sejtbe költözésének menetét. Alapvetően egy élő testhez hasonlatos rendszert készítenénk, szemben a múlt megelevenedett holttestű nagy rendszereivel.
Milyen szinten lesz a technika, ha a leszármazottainknak esetleg sikerül szilárd rendszert létrehozniuk? Ezt a kérdést nyitva szeretném hagyni. Elméletileg akár a kőkornál is messzebbre mehetünk „vissza”. Ezt hívom én a szárazföldi delfinek esetének: olyan szuper-intelligens lényekké formáljuk magunkat, akik egyáltalán nem használnak semmilyen fizikai eszközt. Nem zárom ki a másik végletet, az űrgyarmatokat sem, habár az lenne a legnagyobb hiba, ha úgy rajzanánk ki az űrbe, hogy még az anyabolygónkon sem tanultunk meg stabilan élni. Kizártnak tartom más naprendszerek fizikai meglátogatását – mire a gépies technológia ilyen szintet érne el, már régen új tudományos világképek váltanák föl a mait, sokkal könnyebb módokat kínálva új világok meglátogatására.
A „szingularitás” elmélete szintén tévedés. A technológia rajongói szerint a gépek fölülmúlják majd az embert, mert azt hiszik, hogy mi magunk is csak gépek vagyunk, így hát mindössze jobb gépeket kell készítenünk, ami a „haladás” mítosza szerint elkerülhetetlen. Ha egyszer tényleg meghalad bennünket a technika, akkor szerintem a gépek megváltoztatják majd az embert. A kedvenc forgatókönyvem a gyorsított idejű virtuális valóság: mondjuk egy hetet töltünk egy mesterséges világban, de a valóságban csak egy nap, egy óra vagy egy perc telik el. Ha erre képesek leszünk, akkor lehetetlen megmondani, hogy mi fog történni!
Az elképzelésem leggyöngébb pontja az, hogy egyidejűleg feltételezek újítást és stabilitást, vagyis hogy lehetségesnek tartom új dolgok fölfedezését és kipróbálását úgy, hogy közben mégsem destabilizáljuk magunkat ismétlődően, a megértésünk rovására növelve a hatalmunkat. Lehet, hogy egyszerűen örökké hibázni fogunk és örökké el fogunk bukni, és ez esetben legföljebb enyhítjük az esések súlyosságát. Szerintem a jelenlegi összeomlást is elég jól kezeljük. Még talán Amerikában is megúszhatjuk egy elhúzódó válsággal, a népesség enyhe csökkenésével, valamint a technológiai és gazdasági helyzet igencsak szükséges normalizálódásával. Fájdalmasabb lesz az élet, ám egyben értelmesebb is, ahogyan az életben maradásunk érdekében a papírmunkák és a tévénézés helyett új készségek intenzív elsajátítására fordítjuk azt a sokmilliárdnyi munkaórát. Ezek a készségek mindent lefednek majd a szarvasok nyomának követésétől a krumplitermesztésen meg a bicikliszerelésen át a napenergiával működtetett vezeték nélküli hálózatok kiépítéséig – olyan újdonságokig, amelyeket még elképzelni sem tudunk, amíg szorongatott helyzetben nem leszünk.
Az ember a Föld mentálisan legalkalmazkodóképesebb faja, és nem vagyunk rosszak a fizikai alkalmazkodásban sem. Fajunk könnyedén képes túlélni a klímaváltozás és ipari összeomlás legborúlátóbb forgatókönyveit. Ha kihalunk, az az önátalakítás miatt lesz. A biotechnológiát felhasználhatjuk arra, hogy átalakítsuk magunkat valamivé, ami nem robusztus, vagy az informatikát arra, hogy olyan jól szórakozzunk, hogy már nem fog érdekelni a szaporodás. Vagy talán több kultúrára és alfajra oszlunk majd, amelyek kihalnak, míg néhány túléli.
Azt hiszem, a népszerű fantasztikumban már láthatjuk a jövőt, csak éppen nem abban a fantasztikumban, amelyre gondolunk. A sci-fi zömében vagy megragadt a közelmúltban – az ipari kor gépekbe vetett korlátlan bizalmánál –, vagy a jelenre tekint a fejlett technika szándékolatlan következményeit vizsgálva. A cyberpunk már jobb ennél: ha a 2000. év 1950-es években elképzelt változatát cyberpunk szűrőn át néznénk, akkor a látvány egészen hasonlítana a valódi 2000-hez. A cyberpunk legfontosabb meglátása az, hogy a több technika nem tisztább dolgokat eredményez, hanem mocskosabbakat.
A látszólag a múltba tekintő fantasy valójában talán a jövőt látja: a tündék és a varázslók a poszt-humán társadalom növekvő sokféleségét ábrázolhatják, a „mágia” pedig az, amit ipari korunkban homályosan úgy fogunk fel, mint az objektív materialista filozófiánkon kívül eső világ. Szerintem a steampunk a legjobb az összes közül, ha eltekintünk a viktoriánus cicomától. A cyberpunkhoz hasonlóan olyan rendetlennek és elevennek mutatja az emberi világot, mint amilyen a természet, de a steampunk technológiai rendszerében őrülten elegyedik a „kőkorszaki”dolgoktól az „űrkorszaki” dolgokig minden – cáfolva ezzel az elképzelést, miszerint korszakok foglyai vagyunk.
A primitív emberek körnek tekintik az időt. A civilizált emberek egyenes vonalnak. Mi pedig hamarosan egy nyílt síkságnak látjuk majd, amelyen mindnyájan szabadon kószálhatunk. A történelem darabokra tört. Útra fel!
A fordító jegyzetei
* Az emberlét legutóbbi egymillió évéről van szó, benne a mezőgazdaság tízezer évével. Innen a primitivisták kedvelt 99/1 százalék felosztása.
** Írásában Sorenson a még meg nem hódított emberek tudatát, tudatállapotát tárgyalja. Néhány jellemzője: tudatküszöbhöz közeli észlelés (liminal awareness); a nevek átmeneti jellegűek; nincs egységes módja a tér felosztásának, a távolság és az idő mérésének, a képzeletbeli határok kivetítésének; korlátozott a számok, a mennyiségek szerepe; őszinteség és nyíltság, az érzelmek nyílt kimutatása és megélése. Sorenson szerint ez a fajta tudat a csecsemők és a gyerekek szoros testközelben neveléséből származik, és kialakulásának számos további feltétele van: kis csoportlétszám; a szabad távozást lehetővé tevő nyílt vidékek megléte; bizalomra épülő őszinte baráti érzések; a magántulajdon hiánya. Az ilyen élethez szükséges feltétlen és nyílt bizalom elszigetelt csoportok esetén stabilan fennmaradhat, ám durva érzelmeknek vagy kényszernek tartósan kitéve (itt lépnek képbe a hódítók) gyorsan megszűnik, a csoport súlyos törést szenved, és az átélt traumák hatására eldurvult emberek más minták híján magukévá teszik a hódítók által hozott elvont eszméket.
*** A Twilight Zone (Alkonyzóna) egy népszerű amerikai tévésorozat, melynek egymástól elkülönülő részei fantasy, tudományos-fantasztikus és horrorisztikus elemeket ötvöztek. Eredetileg a hatvanas évek első felében futott, majd ezt követte egy újabb sorozat a nyolcvanas évek második felében. (Az említett dobozos történetből 2009-ben önálló film is készült: The Box. Itthon „A doboz” címen jelent meg.)
† Ha nem tévedek, ez az egyik fejezet címe Erich Fromm The Revolution of Hope (A remény forradalma) című könyvében.
†† Ez az úgynevezett Dunbar-szám. Robin Dunbar antropológus elmélete szerint a főemlőscsoportok nagyságát a neocortex és az agy többi része közötti térfogatarány határozza meg. Dunbar más főemlősöket vizsgálva úgy számította, hogy az ember legfeljebb körülbelül 150 fővel képes rendszeres személyes kapcsolatot kialakítani.
2013. február 11
Vissza a tetejére
Kaptam egy remek ajánlást, ami kihagyhatatlannak bizonyult és szeretném továbbajánlani. A Galaxis Útikalauz trilógiáról ismert Douglas Adams és szerzőtársa, Mark Carwardine zoológus könyve, a kihalás szélén álló állatokról, a Föld élővilágának helyzetéről és az emberről. A Douglas Adamstől megszokott humoros stílusban meséli el több éves utazásuk keserédes történetét, mialatt ritka fajok utolsó példányai után kutatva bejárták a Föld eldugott zugait, és ezúttal is felvet néhány mélyebb kérdést.
Annyira jó és olvasmányos, hogy mondanom se kell, kötelező olvasmány minden a téma iránt érdeklődő és Douglas Adams rajongó számára.
Jó, felteszem, a pingvin is elég különös teremtmény, ha végiggondolja az ember, de elég robusztus is, és az a madár tökéletesen alkalmazkodott ahhoz a világhoz, amelyikben találta magát, olyan értelemben, ahogy a kakapó nem. A kakapó más korban élő madár. Ha az ember belenéz nagy, kerek, zöldeskék arcába, olyan derűsen ártatlanul értetlen a tekintete, hogy az ember legszívesebben megölelné, és azt mondaná neki, minden rendben lesz, bár tudja, hogy valószínűleg nincs igaza.
Az Utoljára látható ma már csak nehézkesen (pl. antikváriumból) szerezhető be, és az egyetlen általam fellelt digitális változat egy nyersfordítás, ami nem ér fel a nyomtatottal, úgyhogy ismét odáig vetemedtem, hogy begépeltem a kedvenc részeimet:
***
[A komodói sárkányról, miután a vadőrök a turisták kedvéért odadobtak neki egy kecskét]
Kimentem a partra, leültem egy mangrovefa mellé, és bámultam a tenger hullámait. Néhány hal kiugrált a partra és rá a fára, ami nagyon furcsa dolognak tűnt egy hal részéről, de próbáltam nem elítélni őket. A saját fajommal kapcsolatban is voltak kételyeim, és amúgy sem voltam kötekedő hangulatban. A halak játszhattak tőlem a fákon is amennyit csak akartak, ha ez szerzett nekik örömet, legalábbis amíg nem próbálták igazolni magukat, vagy azt mondogatni egymásnak, hogy egy rosszkedvű istenség miatt játszanak a fákon.
A saját fajommal kapcsolatban azt nem értem, miért teszünk eleve különbséget jó és gonosz között. Annak a megnyilvánulásait, amit gonosznak nevezünk, rajtunk kívül álló dolgokban találjuk meg, olyan teremtményekben, amelyek semmit sem tudnak ezekről a dolgokról, csak azért, hogy undorodhassunk tőlük, és így jól érezzük magunkat velük kapcsolatban. És ha saját maguk nem elég undorítóak, feltüzeljük őket egy kecskével. Nem kell nekik kecske, nincs rá szükségük. Ha akarnának egyet, maguk is megtalálnák. Az egyetlen igazán undorító dolog, ami a kecskével történik, az valójában nem más, mint amit mi teszünk vele.
De akkor miért nem szóltunk? Például: "Ne öljék meg a kecskét!"
Hát, számos lehetséges válasz adódik:
- Ha nem miattunk ölik le a kecskét, akkor valaki más miatt - például az amerikai turistacsoport miatt.
- Igazából nem tudtuk, mi fog történni, amíg már túl késő volt ahhoz, hogy megállítsuk.
- A kecskének amúgy sem volt különösebben szép az élete. Különösen ma nem.
- Valószínűleg egy másik sárkány ette volna meg később.
- Ha nem a kecske lett volna, a sárkányok valami mást kaptak volna, például egy szarvast vagy valami mást.
- Jelentést készítettünk az incidensről a könyv és a BBC számára. Fontos volt, hogy a teljes eseményen részt vegyünk, így az emberek részletesen tudhatnak róla. Ez felér egy kecskével.
- Túl udvariasnak éreztük azt mondani, hogy "Kérem, miattunk ne öljék meg a kecskét!".
- Felvilágosult beszari nyulak voltunk.
Azért jó dolog az egyetlen olyan fajhoz tartozni, amely megkülönbözteti a jót és a rosszat, mert menet közben alakíthatjuk a szabályokat.
A halak még mindig sértetlenül ugráltak fel-le a fára. Körülbelül hét és fél centiméter hosszúak voltak, barna és fekete színben pompáztak, egymáshoz nagyon közel ülő, apró gülüszemekkel a fejük tetején. Az uszonyaikat mankóként használva ugrándoztak.
- Kúszógébek - mondta Mark, aki abban a pillanatban termett ott. Leguggolt, hogy megnézze őket.
- Mit csinálnak a fán? - kérdeztem.
- Azt mondhatnánk, hogy kísérleteznek - mondta Mark. - Ha úgy találják, jobban tudnak élni a földön, mint a vízben, akkor az idő és az evolúció előrehaladtával lehet, hogy kijutnak a szárazföldre. Ebben a pillanatban bizonyos mennyiségű oxigént lélegeznek be a bőrükön keresztül, de időről időre vissza kell rohanniuk a tengerbe egy korty vízért, amit a kopoltyúikon keresztül szűrnek át. De ez megváltozhat. Volt már rá példa.
- Hogy érted ezt?
- Nos, valószínű, hogy az élet ezen a bolygón az óceánokban kezdődött, és hogy a tengeri lények új élőhelyek keresése közben vándoroltak a szárazföldre. Körülbelül 350 millió évvel ezelőtt élt egy hal, amely nagyon hasonlított a gébre. Úgy mászott ki a partra, hogy az uszonyait mankóként használta. Lehetséges, hogy ez volt minden szárazföldi gerinces őse.
- Tényleg? És hogy hívták?
- Nem hiszem, hogy akkoriban volt neve.
- Szóval úgy néztünk ki 350 millió éve, mint ez a hal?
- Könnyen lehetséges.
- Szóval 350 millió év elteltével egyik leszármazottja itt ülhet majd a tengerparton egy fényképezőgéppel a nyakában, és nézheti, amint a többi hal ugrál ki a vízből?
- Fogalmam sincs. Ezen gondolkodjanak a tudományos-fantasztikus regények írói. A zoológusok csak arról beszélhetnek, hogy mit gondolnak arról, ami eddig történt.
Hirtelen, hogy is mondjam, rettenetesen öregnek éreztem magam, amint elnéztem, ahogy a géb azzal a tudattal ugrándozik, ami immár a reménytelen, határtalan, naiv optimizmus csodálatos érzésének tűnt. Annyira szörnyen, szörnyen, szörnyen hosszú út állt még előtte. Reméltem, hogy ha a leszármazottja itt fog ülni ezen a parton 350 millió év múlva egy fényképezőgéppel a nyakában, úgy fogja érezni, hogy megérte az utazás. Reméltem, hogy jobban meg fogja érteni önmagának és környezetének kapcsolatát. Reméltem, hogy nem süllyed odáig, hogy más lényeket félelmetes cirkuszi látványossággá degradál annak érdekében, hogy megpróbálja biztosítani a túlélésüket. Reméltem, hogy ha valaki megpróbálja egy kecske távoli leszármazottját megetetni egy sárkány távoli leszármazottjával a félelem és a szórakoztatás kedvéért, érezni fogja, hogy tévedett. És reméltem, hogy nem lesz gyáva, hogy ezt meg is mondja.
[Az ezüsthátú gorilláról]
Amint újra megmozdultam, távolabb húzódott mellőlem, nagyjából tizenöt centiméterrel, mintha túl közel ültem volna mellé a kanapén, és most morogva csinál egy kis helyet. Aztán hasra feküdt, az állát az öklének támasztotta, és a másik kezével lustán vakargatta az arcát. Olyan csöndben és nyugodtan ültem, ahogy csak tudtam, annak ellenére, hogy felfedeztem, halálra csipkednek a hangyák.
Egyikünkről a másikunkra nézett, minden különösebb érdeklődés nélkül, aztán a figyelme a saját kezére terelődött, és lustán lekapart az egyik ujjáról némi sarat a hüvelykujjával. Az a benyomásom támadt, hogy nagyjából ugyanannyira voltunk neki érdekesek, mint egy unalmas vasárnap délután a tévé előtt. Ásított.
Iszonyúan nehéz nem antropomorfizálni. De ezek a benyomások egyre csak gyűlnek az emberben, mert annyi sok azonnali felismerést gerjesztenek, akármilyen illuzórikus is az a felismerés. Ez az egyetlen mód annak közvetítésére, hogy milyen is volt.
Egy csöndes időszak után óvatosan elővettem a rózsaszín papírt a táskámból, és elkezdtem jegyzetelni, ezekből dolgozom ebben a pillanatban is. Úgy tűnt, ez kicsit jobban érdekli. Felteszem, korábban sosem látott még rózsaszín jegyzetpapírt. A szeme követte, amint a kezem végigkaparászott a papíron, és egy idő után kinyújtotta a kezét, és megérintette az első papírt és aztán a tollam csúcsát - nem azért, hogy elvegye vagy akár félbeszakítson, hanem hogy egyszerűen megnézze, milyen is megfogni. Ez nagyon megérintett, és az az ostoba ötletem támadt, hogy megmutatom neki a fényképezőgépemet is.
Egy kicsit visszavonult, és ismét lefeküdt úgy négy lábra tőlem, az állát pedig megint megtámasztotta az öklével. Tetszett arckifejezésének rendkívüli komolysága, és az, ahogy az ajkai összenyomódtak az ökle nyomásától. A legzavaróbb intelligencia jelent meg a hirtelen oldalpillantásaiból, amiket felém vetett, és amelyeket nem az én mozgásom váltott ki, hanem láthatólag az a gondolat, ami eszébe jutott.
Kezdtem érezni, hogy milyen leereszkedő viselkedés tőlünk azt feltételezni, hogy megítélhetjük az intelligenciájukat, mintha a mienk valamiféle alapegység lett volna a méréshez. Ehelyett azt próbáltam elképzelni, hogy lát ő minket, de persze ez szinte lehetetlen, mert azok a feltételezések, amelyekkel végül is él az ember, miközben a képzeletbeli szakadékot próbálja áthidalni, természetesen az ő sajátjai, és a legfélrevezetőbb feltételezések pont azok, amelyekről nem is tudja az ember, hogy léteznek. Elképzeltem, amint lazán fekszik a saját világában, tolerálva benne a jelenlétemet, de, azt hiszem legalábbis, olyan jeleket küldve, amelyekre nem tudtam hogyan válaszolni. Aztán elképzeltem mellette magam, felszerelkezve intelligenciám apparátusával - Gore-Tex bakancsommal, tollammal és papírommal, automata fókuszos, mátrixmérő Nikon F4-esemmel - és teljes képtelenségemmel arra, hogy megértsem annak az életnek egy részét is, amit magunk mögött hagytunk az erdőben. De valahol a génállományunkban, amelyet mindannyian magunkkal viszünk testünk minden egyes sejtjében, szoros kapcsolat létezett ezzel a lénnyel, most már annyira elérhetetlenül, mint tavalyi álmaink, ám ugyanúgy, mint tavalyi álmaink, láthatatlanul és kifürkészhetetlenül mindig jelen van.
Olyan hangulatom támadt, mint amilyen azt hiszem, annak a filmnek a halvány emléke volt, amelyben egy kelet-európai emigránsoktól származó New-Yorki férfi elmegy megkeresni azt a falut, ahonnan a családja eredetileg származott. Gazdag és sikeres, s azt várja, hogy izgalommal, hódolattal és csodálattal fogják köszönteni. Ehelyett nem utasítják vissza teljesen, nem kergetik el, de olyan módon fogadják, amit nem képes megérteni. Zavarja a reakciójuk hiánya ottlétével kapcsolatban, amíg meg nem érti, hogy merevségük a jelenlétében nem visszautasítás, hanem egyszerűen béke, hogy szívesen látják, ha csatlakozik, de nem, ha zavar. Az ajándékok, amelyeket magával hozott a civilizációból, porrá válnak a kezében, miközben megérti, hogy minden, amije van, csak az árnyéka annak, amit elveszített.
Néztem ismét a gorilla szemeit, bölcs és sokatmondó szemeit, és azon gondolkoztam, hogy nyelvet próbálunk tanítani a majmoknak. A mi nyelvünket. Miért? Saját fajunknak is számos tagja van, akik az erdőben és az erdővel élnek, ismerik és értik. Nem hallgatunk rájuk. Mi az értelme akkor annak, hogy próbálunk megérteni bármit is abból, amit egy majom tudna nekünk mondani? Vagy hogy képes lenne beszélni az életéről ezen a nyelven, amikor nem is ezzel a nyelvvel született az életbe? Azt gondoltam, talán nem is arról van szó, hogy még meg kell tanulniuk egy nyelvet, hanem arról, hogy mi veszítettünk el már egyet.
[A fehér orrszarvúról]
Van egy széles körben elterjedt mítosz arról, hogy mire kell az embereknek az orrszarvú szarva - pontosabban két mítosz van. Az első mítosz szerint az őrölt orrszarvúszarv nemi ajzószer. Ez, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, nem más, mint aminek tűnik - babona. Nem nagyon támasztható alá egyetlen ismert orvosi ténnyel sem, viszont annál inkább azzal a ténnyel, hogy az orrszarvú szarva nagy, felálló, kemény dolog.
A második mítosz szerint vannak, akik tényleg elhiszik az első mítoszt.
Valószínűleg egy újságíró találta ki, vagy legjobb esetben félreértés. Nem nehéz megérteni, hogy honnét jött az ötlet, ha az ember végiggondolja, hogy milyen dolgokat tartanak, például, a kínaiak afrodiziákumnak. Többek között a majomagyvelőt, verébnyelvet, emberi méhlepényt, fehér ló péniszét, hat hónapig európai brandyben érlelve. Egy nagy, felálló, kemény dolog, mint az orrszarvú szarva, természetes dolognak tűnik egy ilyen listán, bár nehezebben érthető ebben az összefüggésben, hogy a dolog megőrlése miért is olyan vonzó ötlet. Tény az, hogy nincs valós bizonyíték, amely alátámasztaná, miszerint a kínaiak az orrszavú szarvát nemi ajzószernek tartanák. Egyedül olyan emberek hisznek ebben, akik olvasták valahol, hogy más emberek is hisznek benne, és hajlandóak elhinni mindent, amit hallanak, és tetszik nekik.
Nem tudunk arról, hogy az orrszarvú szarvával nemi izgatószer céljából kereskednének. (Ez, mint a legtöbb dolog, szigorúan véve többé már nem igaz. Tudunk néhány emberről Észak-Indiában, akik erre használják, de csak azért, hogy bosszantsanak.)
Sok szarvat használnak a távol-keleti gyógyításban, ám az orrszarvúszarv kereskedelmének nagy része valami sokkal abszurdabb okra vezethető vissza: mégpedig a divatra. Az orrszarvúszarvból készült tőrnyél rendkívül divatos eleme a férfi ékszereknek Jemenben. Ennyi: divatékszer.
Nézzük meg ennek a divatnak a hatását!
Az északi fehér orrszarvúk 1903-as felfedezésükig ismeretlenek voltak a nyugati világ előtt. Abban az időben hatalmas számban voltak jelen öt különböző országban: Csádban, a Közép-Afrikai Köztársaságban, Szudánban, Ugandában és Zairében. Ám a felfedezésük katasztrófát jelentett, mert az északi fehér orrszavúnak saját szerencsétlenségére két szarva van - ami kétszer olyan vonzóvá teszi az orvvadászok szemében. Az első, a hosszabb, átlagosan hatvan centiméter hosszú; a világcsúcstartó elképesztő módon száznyolcvan centiméter hosszú volt, és sajnos úgy 5000 dollárt ért.
1980-ra mindössze 1000 példányt hagytak meg az orvvadászok. Még ekkor sem tettek komoly lépéseket, hogy megvédjék őket és öt évvel később a populáció elérte az eddigi minimumát, tizenhárom példánnyal, amelyek mind a Garamba Nemzeti Parkban éltek. Az állat a kihalás szélén állt. [...]
Más fajokat még mindig ölnek meg orvvadászok, de az intenzív védelem az elmúlt öt évben végre kezdte éreztetni a hatását. Sőt, született néhány orrszarvú, és a populáció ma már a valamivel jobb huszonkét fős példányszámnál tart.
Huszonkettő.
A helyzet egyik megdöbbentő jellemzője a következő: egy orrszarvúszarv végső értéke, mikorra hajóval elszállítják Afrikából, és egy darab ízléstelen divatékszerré faragják valami gazdag fiatal jemeninek, hogy peckesen lépkedve lányokat kábítson el vele, több ezer USA-dollár. Ám maga az orvvadász, aki bemegy a parkba, és az életét kockáztatva lelövi azt az orrszarvút, amelynek a megvédésébe ennyi időt, erőfeszítést és pénzt beleölnek, nagyjából tíz-tizenkettő, esetleg tizenöt dollárt kap a szarvért. Így élet és halál kérdése a világ egyik legritkább és legfenségesebb állata esetében tulajdonképen körülbelül tizenkét dollár.
Adódik a kérdés - én is megkérdeztem -, hogy miért nem fizetnek egyszerűen többet az orvvadászoknak, hogy ne öljék meg az állatokat? A válasz persze nagyon egyszerű. Ha egy orrvadásznak, mondjuk, huszonöt dollárt ajánlanak, hogy ne lője le az állatot, és aztán másvalaki tizenkét dollárt ajánl azért, hogy lelője, az orrvadász rá fog jönni, hogy most már harminckét dollárt kereshet ugyanazzal az állattal. Amíg a szarvak folyamatosan ennyi pénzt jelentenek, mint amennyit, mindig lesz motiváló erő valakiben, hogy megkeresse azt a pénzt. Így a kérdés valójában a következő. Hogyan lehet meggyőzni a fiatal jemenit, hogy az orrszarvúszarvból készült tőr nem a férfiasságának a szimbóluma, hanem annak a ténynek a jele, hogy szüksége van ilyen szimbólumra?
[A mauritiusi vércséről]
Néztük egy darabig, ő meg minket nézett mereven. Valójában mindent látott, ami mozgott, feszült figyelemmel, sebesen pillantva egyik irányból a másikba. - Látják, mennyire érdekli minden, amit lát? - kérdezte Richard. - A szemén keresztül él, és erre oda kell figyelni, amikor fogságban tartják. Gondoskodni kell arról, hogy összetett környezetük legyen. A ragadozó madarak meglehetősen buták. De mivel ilyen elképesztő a látásuk, kell, hogy legyen néhány dolog, ami vizuálisan elfoglalja őket.
Amikor eredetileg elkezdtünk ragadozó madarakat tenyészteni fogságban, behoztunk néhány nagyon ideges példányt, és amikor valaki elment a madárház mellett, a madarak teljesen megőrültek, és azt hittük, hogy ez idegesíti őket annyira, ezért valaki előállt azzal a nagyszerű ötlettel, amelyet a tetőablakos, elkülönített madárháznak neveznek. Mind a négy fal átlátszatlan volt, és csak a tető volt nyitott, hogy semmi se háborgassa a madarakat. De aztán úgy találtuk, hogy kicsit túllőttünk a célon. A fiókák, amelyek ebben a környezetben születtek, visszamaradtak a fejlődésben, mert nem kaptak elég érzékelhető információt. Pont az ellenkező hatást értük el.
Úgy értem, lehet, hogy az állatok nem intelligensek, de nem is olyan buták, mint számos emberi lény. Nézzék meg néhány állatkert főemlősrészlegét, amelyek fémből készült, zöld, mérnökileg tervezett "fákkal" vannak felszerelve, amelyek - minimális mértékben - hasonlítanak a fákra, de valójában egyetlen olyan tulajdonságuk sincs, amit egy majom érdekesnek találna egy fán: levelek, fakéreg meg ilyenek. Lehet, hogy egy építész szerint az egy fa, de az építészek sokkal butábbak, mint a majmok. Épp most kaptunk egy prospektust az Egyesült Államokból pontosan erről - üvegszálas fákról. Az egész prospektus azt sugallta, milyen büszkék arra, amit el tudnának adni nekünk itt Mauritiuson, és bemutatták az egyes festékeket, amelyekkel zuzmót lehetett festeni a fákra. Elképesztően nevetséges, kik ezek az emberek? OK. Etessük meg a madarat. Hé te, figyelsz?
[A Kerek-szigetről]
Round Island egyedülálló szkinkek, gekkók, boák, pálmafák és még egyes, Mauritiuson már régen kihalt fűfajok menedékhelye maradt, és ennek nem egyszerűen az az oka, hogy az ember nehezen száll partra, hanem az is, hogy teljesen lehetetlennek bizonyult, hogy a patkányok partot érjenek. Round Island az egyik legnagyobb trópusi sziget a világon (valamivel több mint 1200 km2), amelyen nem fordulnak elő patkányok.
Nem mintha Round Island sértetlen volna - mi sem áll messzebb a valóságtól. Százötven évvel ezelőtt, mielőtt a tengerészek kecskéket és nyulakat telepítettek volna, a szigetet keményfa erdők borították, amelyet az idegen állatok elpusztítottak. Ezért van az, hogy távolról a tanulatlan szemnek, mint amilyen az enyém is, a sziget első látásra többé-kevésbé terméketlennek tűnik. Csak egy természettudós veszi észre, hogy az a néhány furcsa alakú pálma és fűcsomó, amely elszórtan állt a forró, száraz, poros földben, egyedülálló és kimondhatatlanul értékes.
Kinek értékes? És miért? Tényleg számít bárkinek is, eltekintve egy csapat megszállott természettudóstól, hogy egyedül ez a nyolc Round Island-i üvegpálmafa található vadon a világon? Vagy hogy a Hyophorbe amaricaulis (egy pálmafa, amely olyan ritka, hogy nincs is más neve, csak tudományos), amely a mauritiusi Curepipe Botanikus Kertben áll, fajának egyetlen élő példánya? (A fát csak véletlenül fedezték fel, amikor a földet, amelyen áll, éppen tisztították a Botanikus Kert építéséhez.)
Nem tudok olyan "trópusi szigeti paradicsomról", amely akár távolról is megközelítené azt az elképzelt ideált, amelyet egy ilyen kifejezés elő szokott idézni, vagy akár csak azt, amit a prospektusokban olvashatunk. Természetes dolog ezt annak az ellentmondásnak tulajdonítani, amivel mindannyian szembesülünk, s ami a reklámok ígéretei és a való világ között van. Már nem nagyon lep meg minket. Ezért sokkoló lehet ráébredni, hogy az a világ, amelyet elmúlt századok (vagy akár csak elmúlt évtizedek) utazói és mai biológusok írtak le, tényleg létezett. Az állapot, amelyben a világ ma van, csupán annak következménye, amit mi tettünk vele, és az enyhe csalódottság, amit akkor érzünk, amikor megérkezünk valahová, és látjuk, hogy némileg lepusztult a hely, csak azt mutatja, milyen mélyre süllyedtek saját elvárásaink, és mennyire keveset fogunk fel abból, amit elvesztettünk. Akik felfogták, hogy mit veszítettünk, azok az emberek, akik őrülten szaladgálnak, és próbálják megmenteni a megmaradt darabokat.
Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtően komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelni, mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, és nem valamiről, ami csak úgy ott van.
[...]
Ismerek egy történetet, amelyet kiskoromban hallottam, és nagyon zavart, mert nem értettem. Csak sok év múltán fedeztem fel, hogy ez a Szibilla-könyvek története. Ekkorra a történet minden részlete újraíródott az agyamban, de a lényeges részek semmit nem változtak. A világ veszélyeztetett környezetének felfedezésével töltött egy év után azt hiszem, végre megértettem a történetet.
Egy ősi városról szól - nem számít, hogy hol volt, vagy mi volt a neve - egy virágzó, gazdag város volt, egy hatalmas síkság közepén. Egy nyáron, míg a város lakói éppen a gazdagsággal és a virágzással voltak elfoglalva, egy különös koldus öregasszony érkezett a város kapujához, tizenkét könyvet cipelve, és felajánlotta, hogy eladja őket nekik. Azt mondta, hogy a könyvek tartalmazzák a világ összes tudását és bölcsességét, és mindet odaadja a városnak cserébe egyetlen zsák aranyért.
A város lakói ezt nagyon mulatságos ötletnek tartották. Azt mondták az öregasszonynak, hogy nyilván fogalma sincs az arany értékéről, és valószínűleg az lenne a legjobb, ha elmenne.
Ebbe bele is egyezett az öregasszony, de először, mondta, a szemük előtt elpusztítja a könyvek felét. Épített egy kis máglyát, elégetett hatot a minden tudást és bölcsességet tartalmazó könyvek közül a város lakóinak szeme láttára, majd elment a maga útján.
Jött a tél, majd elmúlt; kemény tél volt, de a város sikeresen átvészelte, s aztán, a következő nyáron, az öregasszony visszatért.
- Ó, megint te vagy - mondták a város lakói. - Hogy van a tudás és a bölcsesség?
- Hat könyv - mondta, csak hat könyv maradt. A világ tudásának és bölcsességének a fele. Még egyszer felajánlom, hogy eladom nektek.
- Ó, igen? - kuncogták a város lakói.
- Csak az ár változott.
- Nem csodálkozunk.
- Két zsák arany.
- Micsoda?
- Két zsák arany a tudás és bölcsesség megmaradt hat könyvéért. Kell, vagy nem kell?
- Úgy tűnik - mondták a város lakói -, te magad nem lehetsz valami bölcs vagy nagy tudású, mert már rájöhettél volna, hogy nem négyszerezhetsz meg egy már eredetileg is felháborító árat egy keresleti piacon. Ha ez az a fajta tudás és bölcsesség, amivel házalsz, akkor őszintén szólva, bármennyiért árulhatod.
- Akarjátok, vagy sem?
- Nem.
- Rendben. Egy kis tűzifát kérnék.
Egy újabb máglyát épített, és elégetett hármat a megmaradt könyvek közül a szemük láttára, és aztán újra elindult a síkságon keresztül.
Aznap éjjel egy-két kíváncsi ember kilopózott a városból, és megvizsgálták a parazsat, hátha megmenthetnek egy-két oldalt, ám a tűz nagyon alaposan elégetett mindent, és az öregasszony összekaparta a hamut. Semmi sem maradt.
Egy újabb kemény tél sújtotta a várost, és volt némi gondjuk az éhezéssel és a járványokkal, de a kereskedelem jól ment, és a következő nyárra ismét elfogadhatóan jó állapotban voltak, amikor még egyszer megjelent az öregasszony.
- Idén korán jöttél - mondták neki.
- Kevesebbet kellett hoznom - magyarázta a három könyvet mutatva, amelyet még mindig magával cipelt. - A világ minden tudásának és bölcsességének a negyede. Akarjátok?
- Mi az ára?
- Négy zsák arany.
- Te teljesen megőrültél, öregasszony. Minden mástól eltekintve a gazdaságunk az adott pillanatban egy kicsit kellemetlen helyzetben van. A több zsák arany szóba sem jöhet.
- Tűzifát kérek.
- Várj egy percet - mondták a város lakói -, ez senkinek sem használ! Gondolkodtunk a dolgon és felállítottunk egy kis bizottságot, hogy átnézzék a könyveidet. Hadd vizsgáljuk meg őket pár hónapig, hogy értékesek-e számunkra, és amikor jövőre visszajössz, talán ajánlhatunk valami méltányosat érte. De több zsák aranyról szól sem lehet.
Az öregasszony megrázta a fejét. -Nem - mondta. - Hozzatok tűzifát!
- Fizetned kell érte.
- Nem baj - mondta az öregasszony egy vállrándítással. - A könyvek elég jól égnek magukban is.
Ezt mondta, és elkezdett széttépni kettőt a könyvek közül, amelyek aztán könnyedén elégtek. Ezután gyorsan elindult a síkságon keresztül és otthagyta a város lakóit egy újabb évre.
Késő tavasszal érkezett vissza.
- Egyetlen egy maradt meg - mondta, és letette maga elé a földre. - Ezért hoztam magammal saját tűzifát.
- Mennyi? - kérdezték a város lakói.
- Tizenhat zsák arany.
- Csak nyolcat tudunk adni.
- Kell vagy nem kell?
- Várj itt!
A város lakói bizalmas értekezletet tartottak, majd fél óra múlva visszatértek.
-Összesen tizenhat zsák aranyunk maradt - rimánkodtak. - Nehéz idők járnak. Hagynod kell valamit nekünk is.
Az öregasszony csak mormogott magában, miközben kezdte összerakni a gyújtóst.
- Rendben - kiáltották végül, kinyitották a város kapuit, és kivezettek két ökrös szekeret, mindegyiken nyolc zsák arannyal. - De reméljük, hogy megéri.
- Köszönöm - mondta az öregasszony -, és megéri.
Látnotok kellett volna a többit is.
Elvitte magával a két ökrös szekeret a síkságon keresztül, és otthagyta a város lakóit, hogy éljenek, ahogy tudnak a megmaradt tizenketted részével az összes tudásnak és bölcsességnek, ami csak valaha volt a világban.
További ajánlott írások:
Jankó András: Gondolatok kedvenc mesémhez
2013. január 28
Vissza a tetejére
/ Ran Prieur - Your Life As Pornography című írása, Mohari András fordításában, apróbb módosítások általam: /
A nő a maga teljes elviselhetetlen gyönyörűségében állt a férfi előtt: ajkai duzzadtak, telt, hetyke kebleinek kemény bimbói átütötték vékony ingét, szűk szoknyája alig takart valamicskét sima, tejszínszerű combjaiból.
– Kívánsz engem? – búgta halkan a nő.
– Igen, igen – zihálta a férfi. Kiugró álla lefelé csüngött, lángoló tekintete a nő erős, lüktető testére szegeződött. – Kérlek szépen, hadd érintselek meg!
– Előbb tenned kell valamit értem – gyötörte tovább a férfit.
– Megteszem – nyögte. – Akármit megteszek.
A nő kigombolt egy gombot az ingén, felfedve ezzel gömbölyded keblei szélét.
– A-kár-mit?
– Igen, igen, akármit! Bármit kérsz, a rabszolgád vagyok!
A nő megfenyegette a mutatóujjával.
– Ne az én rabszolgám legyél…
– Te-tessék?
– Ha kívánsz engem, akkor szolgáld a gazdámat.
A férfi dudorodó ágyéka némileg összébb zsugorodott.
– A gazdádat?
A nő most közelebb lépett hozzá, és felhúzta combján a szoknyáját, hogy éppen csak kilátsszon bugyijának csipkés széle. Megnyalta az ajkait, majd a férfi fülébe súgta:
– Testem minden négyzetcentiméterét megérintheted, de előbb engedelmeskedned kell a gazdának. Más mód nincs rá.
– Látom, az asszonya küldte ide – mondta a gazda, aztán megfordult. Disznószerű öltönyös férfi volt, tekintete üres, fején vér áztatta bikaszarvak.
– Igen – válaszolta bátortalanul a fiatalember.
– És mit ígért neki, mit tesz nekem?
– A-amit csak kér.
– Jó. Bár talán nem engedem, hogy megtegyen bármit, amit csak kérek.
– Hogyhogy?
– Nagy kiváltság megtenni bármit, amit csak kérek. Gondolja, hogy méltó rá?
A férfi össze volt zavarodva.
– Honnan tudhatnám?
A gazda ráordított:
– Ha nem tudja, akkor nem méltó rá! Hát nem maga jött hozzám?
– Igen, de kénytelen voltam, mert…
– Pofa be! Könyörögni jött, hogy megtehessen bármit, amit kérek. Könyörögjön hát!
A férfi a nőre gondolt, a rá váró ellenállhatatlanul vonzó testre.
– Ö, kérem a gazdát, könyörgök, hadd legyek a rabszolgája…
– A rabszolgám? Nálunk nincsenek rabszolgák! Felvilágosult időket élünk.
A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. Talán nem is lesz olyan szörnyű a megpróbáltatás.
– Akkor mit tegyek, gazdám?
– Csapjon fel csapatom hű tagjává!
– Hogy mit csináljak a hímtagjával?
– Könyörögjön! Könyörögjön érte!
– Kérem, nagy uram, hadd csapjak a tagjára!
– Alázkodjon meg! Győzzön meg az alkalmasságáról!
– Uram, érzésem szerint kivételesen alkalmas vagyok rá, hogy elfoglaljam ezt a pozíciót a tagján. Számos hasonló pozícióban szereztem tapasztalatot, más csapatokban…
– Dinamikus ember maga?
– Igen, igen, dinamikuss vagyok – bőgte. – Dinamániákussolok magának…
– Kezdeményező ember maga?
– Hogyne, gazdám, igen, mindennap a fürdőszobában kezdem! Hadd kezdjem a maga pozíciójában, hadd fordítsam orális kommunikációs képességeimet növekvő eszközeire…
– Mutasson lelkesedést!
– Igen, igen, lelkesedést mutatok. Engedelmével óriási nagy lelkesedést fogok mutatni magának; kérem, gazdám, olyan erősen fogom motiválni a szervezetét, hogy…
– Több lelkesedést! Többet!
A megaláztatástól megsemmisülten felkiáltott:
– Hasznosított, optimalizált, rangsorolt, naponta könnyített! Eltökélt nyertes vagyok…
– Keményebben! Keményebben!
– La-la-la! – még szavakat is képtelen volt formálni, de úgy rikoltozott, mint életében még soha: – Na-na-na! Bla-bla-bla-bla-blaaaaaa!!!
– Kiváló – mondta a gazdája. – Jól szerepelt. Ezzel kiérdemelte a kiváltságot, hogy bejuthasson… a várbörtönbe!
Az egymás után sorakozó kocka alakú apró cellákban férfiak és nők erőlködtek pamut és poliészter anyagú szűk egyenruhában, amely rátapadt sajgó fenekükre és munkától feszülő mellkasukra.
– Mmm – mondta a nő, amint a fiatal férfi az ő cellájába botorkált. – Egy új ember. – Egészen felegyenesedett, így a férfi látta, hogy inge alatt egy zsugorítószerkezetben szűkölködtek a mellei, lábai pedig élénk színű bilincsekben, melyek kifordították bokáit és összenyomták lábujjait. A nő azonban mindezekre látszólag ügyet sem vetett. – Én vagyok a cellatársa – mondta. – Üdvözlöm a várbörtönben.
– Mit… mit csináljak itt?
– Adja a kezét.
A férfi kinyújtotta széles, erős kezét, a nő pedig végigfuttatta rajtuk kemény ujjait.
– Ó, milyen fiatal és erős! – Aztán széles, erős vállaira siklottak kezei. – Lefogadom, hogy igen jó az állóképessége.
– Úgy van.
– Órákon át bírja.
– Igen! – Belenézett a nő ködös szemeibe. – Mit akar, mit tegyek?
– Azt szeretném, ha a kezei itt járnának…
A férfi megremegett az izgalomtól.
– …ezen a billentyűzeten – felelte a nő. – És a telefonon. És ezeken az aktákon. Ahogy a többiek csinálják. – Ezzel visszament a saját székéhez.
Órákkal később a férfi elzsibbadt kezekkel, sajgó csuklókkal, kiszáradt, véres szemekkel, és a nehezen járó kicsi gombok szüntelen nyomkodásától égő vállakkal ezt motyogta magában:
– Nem… nem… nem bírom tovább.
– Tartson egy tízperces szünetet. De ki kell csekkolnia, nehogy csaljon.
– Tíz perc nem elég. Kérem, ezt így nem bírom tovább…
– Ezt nem én döntöm el. Hát nem egyezett bele, hogy bármit megtesz, amit a gazda kér?
– Igen, csak... Mondja, azon tűnődtem... Én azért álltam rá az engedelmességre, mert ha nincs elég jövedelmem, akkor egyetlen nő sem akar majd lefeküdni velem. De maga miért van itt?
– Ó, elmesélem a történetemet. – És belevágott.
Sok évvel ezelőtt kezdődött, mikor még kislány voltam.
– Apu – kérdeztem –, mindig szeretni fogsz?
Erre furcsán rám mosolygott.
– Gyere, ülj a térdemre – mondta –, elárulok neked egy titkot.
– Jól van, apa. – Leültem szilárdan álló térdére, ő pedig a vállamra tette meleg, nehéz kezét.
– Az igazság az – mondta –, hogy nem foglak szeretni. Sosem foglak annyira szeretni, mint amennyire az öcsédet.
Könnyekben törtem ki.
– Miért, apu, miért? Miért nem fogsz szeretni?
– Mert – válaszolta a fülemet cirógatva – az öcséd képes valamire, amire te nem. Valami különlegesre.
– Apa, ne! Azt akarom hogy szeress! Én is különleges akarok lenni. Mije van, ami nekem nincs?
– Szeretnéd, ha megmutatnám? – súgta.
– Igen, apu, kérlek mutasd meg!
Ezután mélyen a nadrágjába nyúlt, és forró, izzadt kezével előhúzott egy óriási köteg pénzt.
– Az öcsédből férfi lesz, és a férfiak mindig is jobban kerestek, mint a nők. A férfiak a kenyérkeresők, ők azok, akik nekivágnak a világnak és nagyszerű dolgokat visznek véghez, míg a nők otthon főznek meg takarítanak. Ezért jobbak a férfiak a nőknél, ezért érdemelnek több tiszteletet és csodálatot. Ezért fogja mindig mindenki az öcsédet szeretni, nem pedig téged.
– Nem, neeem, apa! – üvöltöttem. – Kérlek szépen, szeress engem is! Akármit megteszek!
A nagy halom piszkos pénzkötegre mutatott, a másik kezét pedig remegő térdemre tette.
– A-kár-mit?
– Igen, apu. Mondd meg, mit tegyek, és én bármit megteszek érted. Megteszem érted és anyáért, az összes barátotokért, és akiért csak akarod. Azt akarom, hogy szeressenek! Mondd meg, mit tegyek!
– Csak egyet tehetsz – mondta. – Egy kis apróságot. – Lehajolt és a fülembe súgta: – Keress jó sok pénzt, mint az öcséd. A gazdámat kell szolgálnod.
– Maguk ketten jöjjenek az irodámba – mondta az úr a hangosbemondón.
Egy perccel később mindketten remegve álltak előtte.
– Hallottam, hogy beszélgettek, noha én azt parancsoltam, hogy dolgozzanak.
– Kegyelem! – Alázatosan hajlongtak és megalázkodtak előtte. – Sajnáljuk. Kérjük, bocsásson meg! Többé sosem…
– Csöndet! Szeretnek beszélni, ugye?
– Bármit megteszünk, amit csak kér az úr. Könyörüljön rajtunk!
– Kénytelen leszek más beosztásba helyezni magukat. Olyanba, ahol több alkalmuk lesz használni a szájukat.
– N-nem – rebegte a nő döbbenten. – Azt ne… Bármit, csak…
– Mi az? – kérdezte súgva a férfi. – Miről van szó?
– Jobb, ha nem tudja – felelte sírva. – Szörnyűséges. Kérem – pityeregte –, adjon nekünk még egy esélyt.
– Már késő! Áthelyezem magukat az ügyfélszolgálatra! – üvöltötte a gazda.
– Ne! Neee!
Az ügyfelek hosszú sora a láthatárig ért. A nyáladzó, harapós, éhes tekintetű vadállatok többet és többet követelve rikácsoltak, és sértéseket kiáltoztak, miközben a dolgozók kis csoportja szájjal meg kézzel sorban kiszolgálta őket.
– Azonnal szolgáljanak ki! – rikoltották az ügyfelek. – Szolgáljanak ki újra! Nem vagyok megelégedve! – És az ügyfélszolgálatosok csak dolgoztak és dolgoztak.
Éveknek tűnő idő elteltével távoli csengő hallatszott, s ekkor az ügyfélszolgálatosok megkönnyebbülten felnéztek.
– Szabadok vagyunk – mondta a nő a férfinek. – Végre szabadok. Hazamehetünk!
– Még nem – hallatszott a gazda hangja. – Ma azt akarom… hogy túlórázzanak!
– Ááá! – üvöltötték. – Ááááááííí!
Nagy sokára a fiatalember immár évekkel öregebbnek tűnve hazatért asszonyához.
– Megtettem, amit kértél – mondta neki. – Engedelmeskedtem a gazdának.
– Akkor a tiéd vagyok – felelte a nő, majd levetette a ruháját, felfedve ezzel csodálatos testét a maga meztelen valóságában. – Itt vagyok!
– Nagyon fáradt vagyok – nyögte a férfi. – Aludnom kell. De reggel ismét erős leszek, akkor majd szenvedélyesen szeretkezhetünk egész nap.
– Dehát holnap reggel újra engedelmeskedned kell a gazdának.
– De… de… – dadogta a férfi. – Azt hittem, csak egy napról volt szó.
A nő hátravetette a fejét és torka szakadtából nevetett egy nagyot.
– Nem! – kiáltotta. – Buta férfi! Holnap is vissza kell menned, aztán holnapután is.
– Három nap! Az túl sok!
– Hahaha! Három nap? Nem, annál tovább kell szolgálnod a gazdát.
– Hány… hány napig? – kérdezte, miközben rémülettel gondolt a várbörtönben elszenvedett kínzásra és megaláztatásra. – Meddig kell még visszamennem?
– Amíg csak élsz! – kiáltotta.
– Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee…
2013. január 17
Vissza a tetejére
/ Karl Schroeder - The Deepening Paradox című írása - fordítás általam: /
Egy új tanulmány a Fermi paradoxonról csak tovább fokozza a misztériumot: egyedül vagyunk?
Való igaz, Keith B. Wiley új írásának a címe egy kissé ijesztő: A Fermi paradoxon, az önmagukat másoló szondák, és a csillagközi átvitel sávszélessége (The Fermi Paradox, Self-Replicating Probes, and the Interstellar Transportation Bandwidth), de viszonylag olvasmányos és nagyon is megéri - mert amit Wiley nyújt, az talán a legegyértelműbb megvitatása lehet az eredeti feladvány lényegének, amit Fermi hatvankét évvel ezelőtt felvetett: ha egyáltalán létezhet idegen technikai civilizáció, akkor már itt kellene lenniük; de legalábbis láthatónak kellene lenniük. Ehelyett csak "hatalmas csend" honol, ami a modern tudomány legaggasztóbb és igen, legellentmondásosabb eredménye.
A Permanence című novellámban érintettem a paradoxont, és felvetettem egy lehetséges új megoldását; bár Milan Cirkovic és más asztrofizikusok nem cáfolták meg a központi állításomat, azóta megmutatták, hogy nem valami eget rengető. Ahogyan Wiley rámutat tanulmányában, még ha egy csillagközi civilizáció rövid életű is; még ha mind pusztulásra is vannak ítélve; nincs hiteles érv, miért ne hozhatnának létre a galaxist felfedező és önmagukat másoló szondákat, amik kollektíve túlélnék az őket létrehozó civilizációt. Ezt a forgatókönyvet festem le a Permanence-ben. Sokkal olcsóbb megoldás a replikálódó szonda mint az egyszeri expedíciók. Valójában a replikálódó szonda a felfedezés és kolonizáció egy annyira hatékony eszköze, hogy hozzácsapva néhány meglehetősen konzervatív becslést, hogy hány civilizáció lehet odakint, Wiley rámutat, hogy több száz milliárd ilyen szondának kellene itt lennie, a Naprendszerünkben, már most!
Wiley leromobolja a paradoxon néhány magyarázatának alappillérét, beleértve Geoff Landis perkolációs modelljét [mely szerint a kolonizáció „fürtökben” történik, miközben az egyes lépések között jelentős területek maradnak benépesítetlenül - a ford. megj.] is, amit korábban meglehetősen stabil érvnek gondoltam. Valójában Wiley annyira jó az egyszerű magyarázatok szétzúzásában, hogy jóformán visszadob minket a startmezőre, ahová Fermi 1950-ben. Hol vannak? Fogalmunk sincs.
Mintha napról napra mélyülne a misztérium, mert mostanáig 700 naprendszeren kívüli bolygót fedeztünk fel és a szám gyorsan növekszik. Hamarosan megtelnek a polcok a földszerű világokat jegyző listákkal, és egyre jobb becsléseink vannak arról, hány ilyen lehet a Tejútrendszerben. És a szám milliárdokban mérhető. Tehát az egyik fő érv az idegen élet létezése ellen - a 'ritka Föld" érv, hogy az életre alkalmas helyek minden bizonnyal ritkák - többé kevésbé megcáfolásra került. És mindezt csak ebben az évben.
Ahogyan egyre apadnak a lehetséges magyarázatok, elkerülhetetlenül egyre inkább afelé az egyetlen magyarázat felé húzunk, ami nem magyarázat: miszerint tényleg egyedül vagyunk. Miért kellene így lennie? Ahogyan Wiley rámutat, nem kellene több, minthogy az elmúlt néhány milliárd év során felbukkanjon egyetlen a mi képességeinkkel megáldott idegen faj, és hogy ez a faj, meghaladja azt, ahol mi technológiailag jelenleg állunk mondjuk, ó, úgy pár ezer évvel... és a létezésük bizonyítékának itt kellene lennie a saját Naprendszerünkben. Ez egy döbbenetes következtetés.
Tehát akkor egyedül vagyunk? Nos, ezen a ponton van még egy másik lehetőség. Újabban Clarke Törvényének általam átdolgozott változatát hangoztatom (mely eredetileg úgy szól, hogy "bármely kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól"). Az én verzióm úgy hangzik, hogy bármely kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a természettől. (A szemfüles olvasó felismeri, hogy ez a Permanence-beli érvem finomítása és továbbgondolása). Tulajdonképpen vagy nem léteznek fejlett idegen civilizációk, vagy nem látjuk őket, mert megkülönböztethetetlenek az őket körülvevő természetes rendszerektől. Én az utóbbira voksolok.
Ennek a voksnak következményei vannak. Ha a Fermi Paradoxon egy mélyreható kérdés, akkor ez egy ugyanolyan mélyreható válasz. Ez annyit jelent, hogy az univerzum megmutatja nekünk a képet, hogyan fest a technológiai fejlődés végpontja. A Nagy Csöndben a jövő technológiáját látjuk, ami az egyre jobb és jobb hatékonyság elérésében rejlik, amíg gépeink megközelítik környezetük termodinamikai egyensúlyát, és a gazdaságunkat felváltja az ökológia, ahol semmi sem vész kárba. Végtére is a SETI lényegében a technológiai hulladékok keresése: hulladékhő, hulladékfény, hulladék elektromágneses hullámok. Csupán azt kell rögzítenünk, hogy a sikeres civilizációk nem bocsátanak ki ilyesfajta hulladékokat, és máris magyarázatot kapunk a SETI kudarcára.
És hogy miért nem találtunk semmiféle idegen leletet a Naprendszerünkben, nos, talán nem tudjuk, hogy mit kell keresnünk. Wiley Fereitas-t nevezi meg, mint ennek az alapgondolatnak a kiötlőjét; De én kész vagyok, hogy még tovább vigyem.
Máshol már beszéltem a jövőnek arról a bizonyos hosszútávú forgatókönyvéről, az ötletről, amit én The Rewilding-nak nevezek [talán 'újra vaddá válásnak' fordítható - a ford. megj.]. Általában nem vagyunk képesek a jövőbe látni; azonban a technológiai civilizáció hosszútávú fejlődése tekintetében a csillagászat mégis pontosan ezt teszi lehetővé számunkra. És itt a lényeg: a Rewilding model egy olyan univerzumot jósol, ami úgy néz ki, mint a miénk: egy olyat, ami üresnek tűnik. A premissza, amire hajlamosak vagyunk "Nagy Csöndként" hivatkozni, tartalmazza a technológiai fejlődés bizonyos más modelljeinek a megcáfolását is. Például a hagyományosan "fejlett" technológiai civilizációk termékeinek, mint amilyenek a Dyson-gömbök, láthatónak kellene lenniük számunkra a Földről. Tudomásom szerint nem volt átfogó kutatás a témában, de a hagyományos csillagászat során nem találtak ilyen objektumokra utaló jeleket. A Matrjoska agyakat, a hatalmas computronium komplexumokat, amik learatják egy csillagrendszer összes erőforrását... egyszerűen nem találjuk. A jövő egy ilyesfajta modelljére nincs bizonyíték. Ha rájövünk, hogyan jött létre az élet a Földön, és ha kiderül, hogy ez gyakori vagy valószínű, akkor a Nagy Csend önmaga lesz a bizonyíték egy olyan jövőre, melyben a mesterséges és a természetes rendszerek megkülönböztethetetlenek egymástól.
Gondolj csak bele: talán kiderül, hogy a Nagy Csend egyáltalán nem is paradoxon, hanem pozitív adat arról, hogyan fest majd a jövőnk.
***
Fordítói megjegyzés:
Egy érdekes adalék a cikkhez, melyet Karl Schroeder egy nyílt forráskód konferencián tartott beszédében fejtett ki: A Rewilding modell szerint az emberiség történelme az irányítás történelme, mindent irányítani akartunk, mert még nem ismertük fel, hogy nem mindent érdemes irányítani. Most állunk annak a felismerésnek a küszöbén, hogy vannak dolgok, melyeket nem érdemes irányítani, mi is és a környezetünk is sokkal jobban jár, ha nem irányítjuk őket. (Például mindenkinek sokkal előnyösebb, ha meghagyjuk egy ökoszisztéma természetes képességét, hogy megtisztítsa az ivóvizet, mintha kivágnánk az erdőt, lecsapolnánk a vizes élőhelyet és víztisztító üzemekkel helyettesítenénk). Az, hogy a világot ne alattvalóként, hanem egyenrangú tárgyalópartnerként kezeljük, egy új képesség számunkra. És ez számos területen el fogja indítani a rewilding folyamatát, az újra vaddá válást. Fel fogjuk ismerni, hogy az élet számos területén sokkal előnyösebb az alulról szerveződő és kevéssé irányított modell és ez alapjaiban fogja megrengetni és átalakítani a társadalmat és a civilizációt. Intézmények és szervezetek újratervezése, a felülről szervezett rendszerek és hierarchia helyett alulról szerveződő és ösztönzéssel működő rendszerek, nyílt forráskódú, szabad szoftverek, közösségi média, szabadon hozzáférhető kollektív tudásbázis, stb.
A Rewilding nem mást jelent, mint átadni az irányítást más, önálló akarattal rendelkezőknek. Talán ennek eredményeként kialakulhat egy olyan technológiai civilizáció, mely nem ismeri a hulladék fogalmát, és mely gyakorlatilag megkülönböztethetetlen az őt körülölelő természettől.
2013. január 11
Vissza a tetejére
/ Sarah Grey - Dissonance and Dystopia: Fallout 3 and Philosophy Amidst the Ashes című írása, mely 2009-ben került publikálásra a Philosophy of Computer Games Conference-en [A számítógépes játékok filozófiája konferencián] - fordítás általam: /
A játékok valószerűtlensége arra hívja fel a figyelmet, hogy a valóság még nem vált valóra. Tudtukon kívül próbálnak előadni egy jobb életet. (Adorno 1974: 228).
A fenti, Theodor Adorno Minima Moralia-jából származó idézet, ahogyan a könyv címe is sejteti, egy sérült életre adott reflexió. A játékok, véli ő, egy párhuzamos, utánzáson alapuló világot nyújtanak, egyfajta utópiára nyíló ablakként szolgálnak. Amit "jobb életnek" hív, egy megalázottságtól, egyenlőtlenségtől és tudatlanságtól mentes világ, a videojátékokon keresztül elképzelhető és ami még fontosabb, meg is valósítható. A játszás és a játékok eszközöket biztosítanak az uralkodó ideológiákkal szembeni ellenálláshoz és reflektálhatnak valódi létünkre a világban.
Vizsgáljuk a játékokat kritikus szemmel, ne egyszerűen csak a kultúra kifejeződéseiként vagy fogyasztási cikkeként tekintsünk rájuk, hanem mint olyan dolgok, amiken keresztül gondolkodásra nyílik lehetőségünk. Így a játékok sokkal inkább műalkotásként kezdenek funkcionálni, a vizuális kultúra darabkáiként, amik lehetővé teszik, hogy a reflexió különböző útjait fedezzük fel. A játékokkal kapcsolatos tudományos műveltség kiterjesztéséhez Adorno esztétikai filozófiáját hívom segítségül. Könyvében, az Aesthetic Theory-ban [az esztétika elmélete] Adorno számos módot vet fel, melyeken át a műalkotások felfedhetik egy kényszeredett társadalom igazságait.
Az alkotások hasonlóságának filozófiai vizsgálatán keresztül ráeszmélhetünk, mennyire korlátozott és elfojtott az élet a mai világban. Ezek a reflexív gondolatok, véli Adorno, végső soron pozitív társadalmi változásokat segítenek elő. Írásának nagy része azokra a módokra összpontosít, melyekkel a disszonancia különböző fajtái mély filozófiai gondolatokat válthatnak ki. A disszonancia az igazság a harmónia mögött (Adorno 1996: 110). Úgy vélte, hogy az oda nem illő hangjegy, az elütő szín, az egészhez nem passzoló ecsetvonás többet elárul az életről, mint a tökéletes műtárgyak önmagukban. Ahhoz, hogy megtapasztaljuk a művészetek (vagy esetemben a játékok) filozófiai erejét, a nézőknek és a játékosoknak meg kell vizsgálniuk a napjaink életére jellemző ocsmányságot, disszonanciát és sokkot.
A Fallout 3 című játék bővelkedik az olyasfajta káoszban, ami fényt deríthet az instrumentális társadalom zsarnokságára és hanyatlására. Természetesen a zűrzavar és brutalitás alkalmazása önmagában nem szükségszerűen jelent filozófiai életképességet. Rengeteg olyan erőszakos játék van, ami nem igazán alkalmas a reflexióra. Ami feltűnő a Fallout-ban, hogy dialektikusan közelít a disztópikus erőszakhoz. A cselekmény mozgalmas pillanatai egyensúlyban vannak az elhagyatott tájak és romba dőlt életek mély szomorúságával. A játékost folyamatosan bombázzák a disszonancia pillanatai, mint amikor egy porig rombolt város szemlélése közben, az '50-es évek egy jazz slágerét halljuk. Azt állítom, hogy Adorno koncepciója a disszonanciáról és a filozófiai reflexióról helytálló, továbbá hogy a Fallout 3 olyan disszonanciát jelenít meg, ami képes kiváltani az ilyesféle gondolkodást. Megpróbálom megvilágítani, hogyan festhet egy Adorno féle játéktanulmány, a disszonanciát használva mércének. Aztán kifejtem, hogyan illeszkedik a Fallout 3 ebbe a képbe.
Adorno alapvetően nem a populáris kultúra iránti rajongásáról híres, így furcsának tűnhet, hogy hozzá fordulok a játékelemzés egy új megközelítéséért. Igaz, hogy az olyan írásai, mint a Jazzről, a Felvilágosodás dialektikájának "Kultúripar" című fejezete és a Fétisjelleg a zenében és a zenei hallás regressziója, a vezető kultúra kegyetlen kritikái. A "vezető" ebben az esetben azokra a termékekre utal, amiket a hierarchikus hatalmi struktúra csúcsán levők hoznak létre és terjesztenek. A vezető kultúra fő feladata a status quo megerősítése, hogy épp annyi szépséget, menekülési lehetőséget és gyámolítást nyújtson, hogy a tömeg legalább egy rövid ideig elégedett legyen. A vezető kultúra az élet, az igazság és az utópia természetéről való mélyebb gondolatok helyett olyan reakciókat gyárt, mint a "milyen szuper!" vagy a "de cuki" (Adorno 1996: 201).
Adorno munkásságának java azzal foglalkozik, hogy a műalkotások hogyan tudják megakadályozni a modern életre jellemző alvajárást. Mivel a videojátékok gyakran testesítik meg a vezető kultúra legsötétebb aspektusait, mint például a bevezetés a nagyvállalati robotmunkába az olyan játékokkal, mint a World of Warcraft, Adorno esztétikájában a játékosok a filozófia segítségével akadályozzák meg, hogy összeroppanjanak a látottak súlya alatt. Elképzelései alkalmazhatók a játékokra, csakúgy mint a műalkotásokra, mert ahogyan korábban már megjegyeztem, a játékok segíthetnek abban, hogy lehetőségeket találjuk a társadalmi átalakulásra. Nem kívánok vitába bocsátkozni, hogy "művészet" -e a játék, és nem állítom, hogy közvetlenül javíthatják a társadalmi tudatot. Ehelyett azt állítom, hogy az Adorno-féle esztétikakritika eszközeit használva a játékok a társadalmi változás katalizátoraként szolgálhatnak.
Ezen eszközök között a legelső a dialektikus gondolkodás. A dialektika, melyben két szembeálló elképzelés találkozik, megküzd egymással és megváltozva távozik, Adorno filozófiájának mozgatórugója. A dialektika egyfajta agonista küzdelem és az agonizmus egyike a Roger Caillois féle játékos részvétel kategóriáinak (Caillois 2001, 12). A dialektikus gondolkodás tehát önmagában is egyfajta értelemmel teli játék. Különösen, hogy Adorno azt szorgalmazta, amit ő "negatív dialektikának" nevezett, és amiben a szintézisre vagy a folyamatba illő dolgokra összpontosítás helyett, a gondolkodót inkább az elütő dolgok érdeklik, az oda nem illő, a hiányzó.
Az elütőre vagy a disszonánsra összpontosítás szembe megy az esztétika megszokott módjaival, ahol az integrációt és a szépséget tekintik a legfőbb jónak, mert harmóniát keltenek az emberben. Adornót nem kifejezetten a harmónia érdekelte, hanem az igazság. Az élet, különösen a modern élet kétségkívül diszharmonikus: a technológiák és a munka módjai roncsolják tudatunkat és hamis igényeket teremtenek; a hatalom formái elidegenítik az egyéneket a környezetüktől és egymástól. Ilyen körülmények között veszélyes a művészetet javasolni gyógyírnak bajainkra, mert elfedi a mai élet és a társadalom igazi jellegét.
A játékok ellenállást nyújthatnak az uralkodó sémákkal szemben, de ha agyatlan "szórakozásba" csapnak át, akkor részt vehetnek a legrosszabb archaizáló vagy akár fasisztoid viselkedésben. Elvégre az utánzás fontos része a játék-struktúrák többségének. Ha valaki figyelmetlen vagy nemtörődöm módon utánoz, jó eséllyel romboló hatású tetteket hajt végre és negatív viselkedések átvételéhez járul hozzá. Állításom szerint a játszásnak és a játékoknak túl kell lépnie az előre meghatározott tevékenységek agyatlan utánzásán. Létrehozhatnak egy ellenzéki teret, ami elősegíti a kritikus gondolkodást és felszínre hozza a jelenkor igazságait. Ez a fajta játék az, ami Adorno szerint a jó élethez vezető út.
A disszonancia szerintem is egy olyan eszköz, mellyel az egyént ki lehet szabadítani az utánzás varázslata alól. Ezek közé sorolom a legtöbb fajta belemerülést, különösen az elbeszélő jellegű belemerülést, mert mint Douglas és Hargadon megjegyezték a "Pleasures of Immersion and Interaction" [a belemerülés és az interakció élvezete] című esszéjükben, a belemerülés és a kritikus szerepvállalás ádáz ellenfelek (Douglas and Hargadon 2004: 192-206). Részben a kettő közti dialektika az, ami a Fallout 3-at oly érdekes modellé teszi. A játékos és a szemlélő egyaránt belemerül a játékba, alig várja mind a narratív, mind a harci elemek megoldását, de újra és újra kirángatják ábrándozásaiból, kiindulópontot adva a tudatos gondolkodáshoz.
A Fallout 3 egy FPS-RPG hibrid, mely ötvözi a belső nézetes lövöldözős játékokat és a szerepjátékokat. Nagymértékben hagyatkozik a harci bátorságra, a fegyverzetre és a taktikára, valamint az avatar-alapú [a karaktert fejlesztő - a ford. megj.] szintrendszerre. Ugyanakkor van a Fallout-ban egy erőteljes narratíva is, melybe a játékosok szabad választásuk szerint bekapcsolódhatnak vagy figyelmen kívül hagyhatják. Még ha valaki úgy is dönt, hogy elkerüli a cselekmény vezérfonalát (találd meg az apád, győzd le az Enklávét, állítsd helyre a vízellátást és a reményt a Washington D.C. helyén elterülő pusztaságban), számos, a konstruktív vagy provokatív disszonancia pillanataként funkcionáló mikro-narratíva található benne.
Vannak bizonyos dolgok, amikre nagyon is okkal számíthatunk egy disztópikus pusztaságban játszódó játékban. Lehet, hogy nem ismerjük a teljes történetet vagy nem értjük az összes játékszabályt mielőtt játszani kezdünk, de bizonyára nem lepődünk meg, ha egy sugárfertőzött skorpió vagy egy hatalmas szuper-mutáns ránk támad. Várakozásainknak megfelelően néhány ember a túlélése érdekében megpróbál majd megölni és kirabolni minket, néhányan pedig megpróbálják jobb hellyé tenni a pusztaságot. Az ilyen és hasonló elemek lehetővé teszik, hogy a játékosok számára hihetőnek tűnjön a világ és a történetei, és belemerüljenek a játékba.
Azonban léteznek a pusztaságban elszórva más történetek is, amik nem járulnak hozzá közvetlenül egyik történeti szálhoz és a játék komikus oldalához sem, egy figyelmes játékosban mégis érzelmi hatásokat válthatnak ki. Ha túlzottan a vezérsztorira vagy a harcokra koncentrál az ember, elképzelhető hogy átsiklik ezeken az apró, de mégis fontos jeleneteken. A tehetetlenség érzésének, a pátosznak és a félelemnek az alkalmazásával, valamint az elvárásoknak meg nem feleléssel, bizonyos apró jelenetek és mellékszálak olyan hangulatot vagy diszpozíciót hoznak létre, amik filozófiai értelmezésre sarkallnak.
Még ha valaki logikailag tisztában is van vele, hogy a pusztaságban lenniük kell zátonyra futott családoknak vagy lelkiismeretlen tetteknek, amikor valóban felbukkannak a játékban, kizökkentik a játékost az általa elért flowból. És ezzel megnyitják a tudatát az aktuális helyzetek analitikusabb értékelésére és remélhetőleg kritikus összehasonlítására a mai élettel.
Jó példák erre a pusztaságban elszórva található elhagyatott rádióátjátszóknál hallható adások. Semmi különösebbet nem adnak hozzá a történethez, nem változtatják meg a játékmenetet sem, leszámítva, hogy lehetőséget adnak némi, többnyire közönséges zsákmányszerzésre. Azonban ha a játékos felfedezi ezeket a területeket, a veszteség és tehetetlenség erőteljes történeteivel találja szemben magát. Az elsősorban akcióra és küldetésekre összpontosító játékban, a játékos a tehetetlenség állapotába kényszerül, ami felborítja a játék során kialakult mintákat és ad egy pillanatot a szembesülésre.
Az Oscar Zulu jel esete az egyik leglátványosabb. Ennél a toronynál a játékos az alábbi adást foghatja:
Ha valaki hallja ezt, itt Bob Anderstein. A családom és én egy csatornaaknában húztuk meg magunkat, nem messze az átjátszótoronytól, külső D.C-ben. A kisfiam nagyon beteg, orvosi segítségre van szüksége. Kérem segítsenek, ha tudnak. Hallgatjuk válaszukat. 3950 kilohertz.
Aki az üzenetet rögzítette, rég halott. Belépve a csatornaaknába, a játékos egy tömb közepén két összekuporodott felnőtt csontvázat talál, egy játékautót, egy orvosi tömlőt, mankót és egyéb törmeléket. Úgy tűnik, hogy a legfiatalabb Anderstein nem élte túl; a teste nincs ott. Talán eltemették valahol a pusztaságban vagy vad ghoullá vált. [a Fallout univerzumban a magas radioaktivitás egyes embereknél elindítja a ghoullá válás folyamatát, ami bőrük elhalásához vezet. Vannak, akiknél a folyamat nem áll meg és elvesztve értelmüket is, vad ghoullá, gyakorlatilag zombikká válnak - a ford. megj.] (Számos vad ghoul hullájánál található plüssmackó, esetleges utalásként származásukra). A játékos ahelyett, hogy mentőakcióba vagy a felkutatásukra indulna, tehetetlenül áll ott, képtelenül a cselekvésre és az igazság kiderítésére.
A cselekvés, a haladás és a biztos tudás hiánya az, ami Oscar Zulu-nál figyelemreméltó. Mivel az értéket a játékban a pontok, a történet cselekményei vagy a siker jelentik, az említett jelenet értéktelen. Adorno nyomdokán, épp az értéktelensége és hasznosságának hiánya az, ami teljes mértékben dialektikus szemlélődéssé teszi. Elég erőteljes ahhoz, hogy a különbözőségen keresztül ösztönözze a gondolkodást, hogy adjon egy pillanatnyi sivár csendet, mely alatt a játékos elkezdhet reflektálni. Természetesen nem az én tisztem eldönteni, hogy mire gondol a játékos a tehetetlenség pillanatában. A jelenet azonban alkalmas arra, hogy elmélkedjünk a tervszerű cselekvés hiábavalóságáról egy sérült társadalomban, egy olyan témáról, ami az egész játékon végigkísér.
Bár Oscar Zulu a disszonáns tehetetlenségen keresztül hat, van a pusztaságban olyan disszonancia is, ami zsigeri reakciót vált ki. A fosztogatók [raiders] felborult vagonokból készült erődjében a játékos szögesdrótból és bevásárlókocsikból összetákolt aggasztó szerkezeteket talál. A fosztogatók akkora ketreceket építettek, amikbe legfeljebb gyerekek férnek be. Az egyik még egy játékmackót is rejt. A játékost akaratlanul is lebilincseli a látvány és azon tűnődik, vajon miféle szörnyűség történhetett ezekben a ketrecekben. Ugyanígy, a Springvale általános iskolában is van egy ketrec, ami csak gyermekcsontvázakat tartalmaz. Nem ezek a kegyetlen viselkedés legvéresebb vagy legszembetűnőbb példái, de egyfajta kifinomultságot visznek bele.
A borzalom pillanatai megszakíthatják a rendszeresen ismétlődő játékmenetet vagy lehet megszokottnak is venni. Amikor a néző az undor és ellenszenv vég nélküli folyamát kapja, például az olyan játékokban mint a Manhunt 2, az elmélkedés nem jön létre. Az efféle játékokban minden cselekedet hatására patakokban folyik a vér. Az egyéni döntések elvesztik jelentőségüket és a vérontás inkább a belemerülést szolgálja, nem pedig annak megzavarását.
Azonban a traumával való szembesülés a filozófiai felfedezés kapuja lehet. Adorno azt mondja, "Nincs többé szépség vagy vigasz, ha nem abban, amikor a tekintet a borzalmakra esik, elviseli, és a negativitás tudatának irgalmatlanságában, gyorsan megragadunk egy jobb lehetőséget" (Adorno 1974: 25). Azt kívánni, hogy az élet másmilyen legyen, az első lépés a kritikus filozófia felé. A szörnyűségek katalizátorként szolgálhatnak az ilyesféle gondolatokhoz, ha a játékos nem ugorja át őket, mint valami megszokott dolgot.
A harmadik és egyben utolsó példa amiről beszélni szeretnék, a 112-es Menedékben található. Itt egy Nyugalom Köznek (Tranquility Lane) nevezett virtuális világ szimulációja zajlik, ami úgy néz ki, mint egy 1950-es évekbeli idill, de amit valójában egy tébolyult orvos hozott létre a lakosok manipulálására. Ezen a helyen vég nélkül vidám televíziós dallamok szólnak. Senki sincs tisztában vele, hogy a világ egy szimuláció (kivéve az öreg Lady Dithers-t), és ha a játékos azt állítja, hogy a Tranquility Lane nem az a tökéletes környék aminek látszik, a lakosok ingerültté válnak. A szimulációból való kijutáshoz a játékosnak ki kell zökkentenie a lakosokat a tudtukon kívüli nyomorúságukból. Vagy saját kezűleg kell végeznie velük, vagy szabadjára kell engednie a kínai katonákat. A látvány, ahogy a katonák lemészárolják a gyanútlan külvárosiakat, éles kontrasztban áll az '50-es évekbeli komédia légkörével.
A játékos ebben a helyzetben nem tud "jól" dönteni. Mindenkinek meg kell halnia ahhoz, hogy ki tudjon jutni. A "tökéletes környék" és a lakosainak erőszakos halála kétség kívül elidegenítő. Azonban, ahogyan Adorno a motoros járművek technológiájával kapcsolatban megjegyzi, "mely vezető nem esik kísértésbe pusztán a motorja erejétől, hogy lesöpörje az utcáról a csőcseléket, a gyalogosokat, a gyerekeket és a biciklistákat?" (Adorno 1974: 40) [Az autósok 6%-a szadista gyilkos - a ford. megj.] Mely játékos nem azonosul valamilyen formában a katonákkal és a küldetésükkel? Mivel a játék java részét hasonló öldökléssel tölti, végül nem menekülhet az érzés elől, hogy ennek a pusztításnak ő maga is az okozója, és ugyanezt csinálja a nagyobb játéktérben, függetlenül attól, hogy megpróbálja racionalizálni viselkedését mint szükségest, vagy etikai szempontból megengedhetőt. Nem az a figyelemreméltó a katonák viselkedésével kapcsolatban, hogy fura, hanem épp az, hogy annyira hasonlít a játékoséra. A játékos ezt megélheti disszonanciaként, vagy egyszerűen csak abszurd humorként, de ennek ellenére a rés az elmélkedésre ott van.
Ami ezekben a példában közös, az a lebilincselő tulajdonság, ami kizökkent a magával ragadó, gördülékeny játékmenetből és váratlan érzelmi reakciókat iktat be. A disszonáns pillanatok nem hozzák el automatikusan a megvilágosodást. Csupán lehetőséget nyújtanak a reflexióra. Ahhoz, hogy filozófiailag is a hasznunkra váljanak, a játékosnak nyitottnak kell lennie és be kell engednie őket a flowjába. Amikor egy játékos egy szöveg disszonáns pillanatait elmélkedésre használja, elképzeli egy másmilyen élet lehetőségét, egy utópiát vizionál.
Ha egy anyag annyira lebilincselő vagy visszataszító, hogy elkezdjük felismerni, mennyire sérült a modern élet valójában és mennyire távol vagyunk az utópiától, ezek a víziók gyakran csak negatív (tagadó) formát képesek ölteni. A játékok is ilyen erővel bírnak. Bennük, ahogyan Adorno mondja, a valóság még nem vált valóra. Lehetséges világok látomásait adják, amikért vagy amik ellen dolgozhatunk. Ha a játékosok tudatában vannak, hogy a mimetikus (utánzó) hajlam hogyan manipulálja őket és aktívan szembeszállnak vele, jobban fel tudják vértezni magukat a játékok és általában a nagyvilág manipulálásai ellen. Odafigyelni az egyébként gördülékeny játékmenetben megbúvó disszonáns pillanatokra és a felkavaró mikro-narratívákra az egyik módja, hogy elutasítsuk az agyatlan belemerülést és utánzást és elkezdjük öntözni a filozófia magvait a hamvak közt.
***
Fordítói megjegyzés:
A Fallout és a hasonló játékok olyan interaktív fantáziavilágokat nyújtanak, melyekben a játékosok kísérletezhetnek és többféle módot kipróbálhatnak a morális problémák megoldására. Olyan nyílt virtuális világok ezek, ahol a játékos szabadon lehet erkölcsös vagy erkölcstelen. A játékok képesek hatékonyan bemutatni az alapos megfontolást igénylő, komplex morális dilemmákat. Nem céljuk az erkölcsoktatás és nem is kell, hogy az legyen. Viszont elvitathatatlan előnyük, hogy képesek olyan lebilincselő helyzetek szimulálására, ami a játékosokat arra kényszeríti, hogy próbára tegyék a saját értékrendjüket és megtapasztalják döntéseik következményeit, anélkül hogy veszélynek tennék ki magukat és másokat a valódi életben. Olyanok, mint egy tanulópálya, ahol a játékosok gyakorolhatják a moralitásról való gondolkodást. Bár sok játékban a döntések eléggé sekélyesek és nincs igazi jelentőségük, a Fallout a fenti példákon és a passzív szemlélődésen túl, gyakran kényszeríti a játékost olyan, a játék szerves részét képező morális döntéshelyzetbe, ami nagy jelentőséggel bír a történet alakulására, és általában igen nehéz, sokrétű és messzire vezető gondolkodnivalót ad.
Néhány példa:
Vigyázat, spoiler!
Megaton egy régi reptér hulladékaiból összetákolt város, amit az Atom Gyermekei Egyház (Church of the Children of Atom) hívei építettek egy ledobott, de a gyújtószerkezet hibája miatt fel nem robbant atombomba köré. Mint minden "tisztességes" városban, itt is van kocsma, orvosi rendelő, kereskedő, motel, prosti, lakóházak, stb. Felnőttek, gyerekek, mindenféle emberek élik itt az életüket. Nagy részükről eleve süt, hogy őrült, más részük csak megkeseredett vagy egyszerűen a pusztaságból menekült ide, egy valamivel emberibb élet reményében. Abszurd és nyomorult egy hely. A játékos döntéshelyzetbe kerül, segít-e az ittenieknek és leszereli a bombáról a gyújtószerkezetet, kivívva ezzel a város elismerését (és otthonra lelve itt), vagy egy gazdag angol mágnás megbízásából a levegőbe repíti az egész kócerájt és kap egy lakosztályt az itteni "elit" díszes, de roppant sekélyes és unalmas fellegvárában. Döntésével nagyban meghatározza a játéktér állapotát, az elérhető helyeket és küldetéseket, illetve azt, hogy kik maradnak életben és milyen hírnévre tesz szert.
A The Pitt című kiegészítőben a játékos talál egy szökött rabszolgát, aki elmondja, hogy Pittsburg városának maradványain egy hadúr rabszolgatartó városállamot épített fel, ahol a kegyetlen körülmények mellett a magas szennyezettség és radioaktivitás miatt szörnyű degeneratív járvány is felütötte a fejét. A fogvatartók állítólag rendelkeznek gyógyírrel a betegségre. A szökött rabszolga arra kéri a játékost, hogy szerezze meg a gyógyírt és segítsen társai felszabadításában. Nemes feladatnak tűnik. Ám hamarosan a játékos megismeri a történet másik oldalát is. Ashurtól, a rabszolgavezértől megtudja, hogy itt található az egyetlen működő kohó e vidéken és a város újjáépítéséhez és a gyógyír megtalálásához muszáj volt valahogy működésbe hoznia. Ő maga sem lelkesedik a rabszolgatartásért, de nem talált jobb megoldást, mint ideiglenesen rabszolgákkal működtetni a kohót. Felesége éjt nappallá téve a gyógymód kifejlesztésén dolgozik és szeretnék mielőtt meggyógyítani és felszabadítani az embereket. További bonyodalom, hogy a remény a gyógyírre nem más, mint Ashur lánya, egy csecsemő, aki valami csoda folytán immunis az itteni betegségekre. A játékos egy sokkal homályosabb morális dilemma elé kerül. Elrabolja a gyereket és a rabszolgák pártjára áll vagy segít Ashurnak a lázadás leverésében? Mindkét opció mellett számos érv sorakozik. A rabszolgák szemmel láthatóan nyomorult életet élnek és valami jobbra vágynak. Azonban ha elrabolja a gyereket és a rabszolgáknak adja, a lázadás során a rabszolgák biztosan le fogják mészárolni a szülőket és a gyerek árva marad. Vajon mi lesz a gyerek sorsa a rabszolgák kezében? Mi a garancia, hogy a szökött rabszolga igazat mondott és valóban fel akarja szabadítani a társait és nem csak a vezér helyére ülni? Ha viszont a rabszolgatartók pártjára áll és segít a lázadás leverésében, vajon igazat mond Ashur és tényleg véget fog vetni a rabszolgaságnak, ha megtalált a gyógyírt? Nincs rá garancia. Ashur hadserege nagyrészt fosztogatókból és korábbi, magukat megváltó rabszolgákból áll. Még ha igazat is mond Ashur, nem valószínű, hogy képes lenne a fosztogatókból álló haderőt rávenni a rabszolgatartás feladására, előbb végeznének vele saját emberei és ülne valaki más a helyére. A jövőre nézve pedig általában véve is veszélyesnek tűnik ekkora hatalmat hagyni egy autoriter személyiség és egy rakás fosztogató kezében.
Egy ennél is keményebb dió, amikor a játékos rátalál az egyetlen zölden maradt területre a pusztaságban, ahol valami rejtély folytán virágzik a vegetáció. Hamar fény derül rá, hogy itt egy szekta működik, akik egy beszélő fát tekintenek istenüknek. Ez a fa, Harold az, aki az erdőt élteti. Valaha ember volt, azonban véletlenül kapcsolatba került a háború előtti genetikai kísérletezés eredményeivel és egy mutáns vírus hatására elkezdett átváltozni fává. Harold elmondja a játékosnak, hogy az élete szenvedés, évek óta egy helyben kell állnia, megöli az unalom, és ráadásként el kell viselnie ezt az idióta szektát, akik istenként imádják, pedig többször mondta nekik, hogy ne tegyék. Arra kéri a játékost, hogy végezzen vele, kíméletes módon. Eközben kiderül, hogy a szektában sem uralkodik egység. A két vezéregyéniség közül az egyik azt kéri a játékostól, hogy egy balzsammal segítsen megerősíteni Harold gyökereit, hogy az oázis kiterjedhessen, idővel újra bezöldítve a vidéket, míg a másikuk attól fél, hogy ha a külvilág tudomást szerez erről a helyről, pillanatokon belül el fogják pusztítani, ezért korlátozni szeretné Haroldot a terjeszkedésben, hogy a vegetáció az oázison belül maradjon. A játékos választás elé kerül. Megszabadítja a mutáns Haroldot a szenvedéstől? Vagy megpróbálja meggyőzni arról, hogy nem is olyan nyomorúságos és tragikus az élete? Hol van az a pont, ameddig szenvedni lehet hagyni egy egyént a csoport érdekében? Miközben a játékos ezekkel a gondolatokkal bírkózik, egy kislány a szektából közli, hogy Harold az egyetlen igaz barátja, mindig vele szokott beszélgetni... Igent mond az eutanáziára? Összetöri a kislány szívét? És mi lesz az oázis vezetőivel, akiknek az élete egyértelműen a fától függ? Legyen újra zöld vidék? Olyan áron is, hogy egy mutáns irányítása alá kerüljön a vegetáció?
Nincsenek igazán "jó" és felszabadító döntések.
2012. december 21
Vissza a tetejére
A Szarkofág még legalább 100.000 évig radioaktív lesz. Az egyiptomi piramisok kora 5,000-től 6,000 évig terjed. Minden kultúra hagy itt valamit az emberiségnek, valami halhatatlant, mint a júdaizmus kora ránk hagyta a Bibliát, görög kultúra - filozófia, rómaiak törvényeket, és mi itt hagyjuk a Szarkofágot. Egy építmény, amely túl fog élni minden korszakot, sőt valószínűleg még a piramisokat is. - Elena Filatova: Szellemváros és a Farkasok földje. Csernobili utazónapló, 2003-2005.
2012. december 15
Vissza a tetejére
/ Ran Prieur - The Critique of Civilization Changes Everything című esszéje - Mohari András fordítása: /
Ez a „Gyakori kérdések a civilizáció kritikájáról” című írás párja; feltételezem az abban tárgyalt gondolatok ismeretét.
Konzervativizmus
A konzervatívok vissza szeretnének térni egy elveszettnek hitt „aranykorhoz”. Ha viszont valóban az általuk megnevezett korokat nézzük, nem pedig az azokról szőtt romantikus mítoszaikat, akkor látjuk, hogy a konzervatívok saját mércéje szerint azok is éppen olyan rosszak, mint a jelenlegi: 1950-ben, 1800-ban, de még az ókori Görögországban is voltak adók, tiszteletlen fiatalok, és gyakori volt a házasságon kívüli szex. Ez a konzervativizmus liberális kritikája; a civilizáció kritikája azonban továbbmegy ennél, és több mindent megmagyaráz.
A konzervatívok által dicsőített „hagyományok” nagy része se nem régi, se nem bölcs, se nem állandó, és nem állták ki az idők próbáját sem. Rövid életűek, újak és radikálisak. Az atomi családot (nuclear family; apa, anya, gyerekek – a fordító) a tágabb család (extended family) felbomlasztására találták ki, ez utóbbi pedig a törzs nem régi elfajzása. Ami azt illeti, a „nemzet” is az. Az ókori és a történelem előtti emberek a mainál szelídebb nézeteket vallottak a „tulajdonról”, amely ma többnyire a bankok és a vállalatok – a társadalmat alapvetően befolyásoló erkölcs nélküli intézmények – hatalmának növelését szolgálja. A „cég” (business) egy pszichopata programmal rendelkező világi uralkodó struktúra, amely eltapossa a konzervatívok által idealizált családokat, gazdaságokat és városokat. Még a földművelés és az egyistenhit is viszonylag új „hagyományok” – egy éppen kudarcba fulladó különös társadalmi kísérlethez kapcsolódnak.
A természet részeként való létezésünk sok millió éves öröksége az igazi aranykor, amely után a konzervatívok érzelmileg vágyódnak, ám amelyet intellektuálisan nem szabad felfogniuk.
Progresszív humanizmus
A „progresszív” szót a „haladásba”, a világot elméletileg korlátlanul jobbá tevő egyenes vonalú változásba vetett hit jelentésben használom. A földön egyedül az ember tesz úgy, mintha így változna, ezért a progresszivizmus magába foglalja a humanizmust, amely szerint ennek a világnak az ember az alanya, minden más élőlény pedig a tárgya. A progresszív humanizmus a civilizáció vallása; annyira elterjedt, hogy még a konzervatívok is progresszív humanisták, csak éppen lassúak: minden korban jónak tartják a korábban végbement változásokat, viszont az új fejleményeket szörnyűnek találják.
A földi élet egészét figyelembe véve minden fontosabb változás szörnyű volt a gabonatermesztés kezdete óta, vagy talán még régebb óta. Csak úgy lehet egyenes vonal mentén mindig ugyanabba az irányba változni, hogy elvesztjük az egyensúlyunkat, és elesünk.
Liberalizmus
Nem a klasszikus értelemben vett „liberálisokra” gondolok, és nem is a változást támogatókra, hanem arra a mai értelmezésre, miszerint liberális az, aki úgy véli, hogy az emberek alapvetően jók, és együtt kellene tudnunk élni harmóniában. Miért gondolják ezt? Ugyanazért, amiért a konzervatívok szerint valaha létezett egy aranykor – azért, mert így igaz. Mindannyiunk testében ott vannak a több mint egymillió éves harmonikus emberlét és a számtalan millió éves harmonikus állati lét emlékei. A konzervatívokat a közelmúlt romantizált képei gátolják meg ennek felismerésében; nem látják tőlük a régmúltat. A liberálisokat viszont a közelmúlt negatív képei gátolják meg: az 1800-as évek Angliájának gyárai, vagy a középkori egyház. (Ne is törődjünk vele, hogy a középkori egyházban volt szertartás az azonos neműek közti házassághoz, vagy hogy a középkori parasztok kevesebbet dolgoztak a mai embereknél, vagy hogy a jobbágyság középkori intézménye pénzügyileg kevésbé volt megterhelő, mint ma a lakbér és a jelzálog.) A liberálisok visszatekintenek a közelmúltra, észrevesznek valamit, ami nem tetszik nekik, és feltételezik, hogy ez csak egyre rosszabb lesz visszafelé haladva az időben.
Ezenfelül a törzsi és a természetes élet sok tekintetben sérti a civilizált liberális értékeket. A történelmi időkben megfigyelt törzsek némelyike békés, mások azonban erőszakosak, és van rá bizonyíték, hogy a kőkorszak rosszabb volt. Vallási vagy etnikai szempontból még a rendes törzsek sem éppen változatosak, és aki „Szeresd az állatokat, ne edd meg őket!” matricát ragaszt a lökhárítójára, az nehezen fogja megérteni a természet erkölcsiségét, miszerint szereted és meg is eszed a többi fajt.
A civilizáció kritikája megmagyarázza azt is, hogy a liberálisok miért maradnak mindig alul a fasisztákkal szemben: mert mindkettő a civilizáció összefüggésrendszerében létezik, az pedig kívül-belül fasiszta. Nem lehet szögletes alapra kerek házat építeni. Nem lehet megállítani a többi ember szisztematikus gyilkolását és kizsákmányolását egy olyan rendszerben, amelynek létrejötte és fennmaradása a többi faj szisztematikus gyilkolásán és kizsákmányolásán alapszik. Szánalmas és béna dolog megkísérelni arra használni a fizikai kényszer monopóliumával bíró központi hatalmat, hogy jóságra, egymás iránti türelemre és egymással való törődésre kényszerítse az embereket. Ha mindnyájan boldogulni szeretnénk, alulról fölfelé kell építkeznünk.
Libertarianizmus
A libertáriusok értik a fenti érvelést, ám szándékosan nem veszik észre a kormánynál akár csak kicsivel is kevésbé feltűnő központi hatalmi rendszereket. A konzervatívokhoz hasonlóan természetesnek veszik az uralkodás nagyon is új, radikális módszereit, és ugyanúgy nem vesznek tudomást róluk, ahogyan a hal sem a vízről.
A legfontosabb libertárius érték nem a szabadság, hanem a „magántulajdon” – csak kérdezzük meg tőlük, szabad-e tábort vernünk a gyepjükön. Ismereteink szerint azonban csak bizonyos társadalmakban nem kényszerítenek senkit akarata ellenére semmire, méghozzá az olyan törzsekben, amelyekben csupán a kézi készítésű kis eszközökre terjed ki a „tulajdon” fogalma. A föld „birtoklása” mindössze pár száz éves múltra tekint vissza. Még a feudális időkben is, amikor a földesurak vagyont facsarhattak ki bizonyos területekből, bárki áthaladhatott a földek nagy részén, bárki megszállhatott rajtuk, vagy használhatta őket (ez a „használat” persze a földnek az elit javára való kimerítését jelentette). Aztán a földek bekerítésének idején a civilizáltabb elit kijelentette, hogy a föld minden egyes négyzetcentimétere valakinek a „birtokában” van, és ezzel az önellátó gazdákat elzavarták az őseik által évszázadok óta lakott földekről, városokba kényszerítve őket, hogy ott dolgozzanak az ipari kor hajnalán.
A libertáriusok elég okosak lehetnének annak belátásához, hogy a földbirtoklás politikai következményéről vallott elképzelésük ábránd. Sem a gyakorlatban, sem az elméletben nem vezet a szabadon gazdálkodó és kereskedő kisbirtokosok utópiájához. A földbirtoklás a vagyonosokat gyarapítja, ezért politikailag destabilizáló hatású. A földbirtokos még több pénz, föld és politikai hatalom szerzésére használja fel a földet, ami a kétszer kettő négy biztosságával olyan rendszer kialakulását eredményezi, amelyben a vagyonnak és a hatalomnak egy óriási, sokkarú koncentrációja rendelkezik majdnem az összes föld és az összes ember felett.
A szabadság csak a hatalomban való egyenlő részvétellel őrizhető meg, ehhez pedig nagyjából egyenlően kell megoszlania a vagyonnak. Ez utóbbi csak úgy valósítható meg a kormány erőszak feletti monopóliumának vagyonelkobzásra való felhasználása nélkül, hogy a gazdasági egyenlőséget már eleve a rendszer alapjává tesszük. Ennek máig csupán kétféle módja van: az egyik egy olyan szoros közösség kialakítása, amelyben a társadalmi nyomás már önmagában elegendő a vagyonfelhalmozás megakadályozásához, a másik pedig olyasféle technika alkalmazása, amely biztosítja, hogy a személyes vagyon csak a vadonba is magunkkal vihető tárgyakra terjedjen ki.
Anarchizmus
Sok természeti nép megvalósította a fenntartható, elnyomást nem alkalmazó társadalom anarchista eszményét. Mindazonáltal egyes anarchisták elfogadják a civilizáció kritikáját (a zöld anarchisták vagy anarchoprimitivisták), míg mások elutasítják (az anarchoszindikalisták, az anarchokommunisták és az extropiánusok). A különbség főleg a technikai „haladásról” vallott nézeteikből adódik. Kemény dió ez. Az édesanyánkat könnyebb zöld anarchizmusra téríteni, mint egy vörös anarchistát. Ehhez az egész világnézetünket fáradságosan újra kell alkotnunk, amit a technikai utópiáról szóló részben kísérlek meg.
A Bush-kultusz
A George W. Bush arcát viselő mozgalom nem konzervatív, jóllehet sok hiszékeny konzervatívot használ a piszkos munka elvégzésére. Legalább két mozgalom szövetségéből áll. Az egyik a szélsőséges progresszív humanistáké, akik elsöprő erővel akarnak megvalósítani egy egész világra kiterjedő csúcstechnikás biztonsági államot, amelyben a vállalati álkapitalizmus az egész bolygóból Amerikai Bevásárlóközpontot csinálhat. A civilizáció utolsó szakaszában számítani lehet arra, hogy a valóságtól való elszakadás efféle őrült látomást eredményez. A másik mozgalom az apokaliptikus nihilistáké.
Apokaliptikus nihilisták
A nihilizmus az a kényszer, hogy pusztítsunk el mindent, mert az élet akkora szívás. A civilizációban az emberi lét annyi kívánnivalót hagy maga után, hogy a nihilizmus a vallásba is utat talál apokaliptikus jövendölések, azaz vigasztaló ígéretek formájában, amelyek szerint nem tarthat örökké ez a rémálom, fel fog robbanni a világ, vagy egy irgalmas isten elsöpri az egészet. És utat talál magának a politikába is a pusztító háborúk utáni vágy formájában. Amikor a fejlett civilizációban nyomasztóvá válik a szorongás és az elidegenedés, akkor az apokaliptikus mellékcselekmények erős mozgalmakként nemzeti szintű vagy akár világméretű gyilkosságra, öngyilkosságra törekedve kerülnek előtérbe.
A civilizációellenes mozgalom olyan, mint egy felébredt apokaliptikus vallás: a többi vallással ellentétben képes megmagyarázni és igazolni a világvége utáni vágyának érzelmi indítékát; pontosan meg tudja határozni, hogy melyik „világot” akarja elpusztítani; igazolhatóan meg tudja magyarázni, hogy annak a világnak miért nem lehet és szabad fennmaradnia; és rá tud mutatni egy megőrzendő világra, az apokalipszis utáni világ alapjára, amely a természeti kultúrák dokumentált valóságában gyökerezik.
Háború/erőszak
Miért jönnek mindig izgalomba a fiatalok a háborúba indulás hallatán? Azt hiszik, hogy nagyszerű és borzongatóan veszélyes élményben lesz részük, de aztán rendkívüli kellemetlenséggel és unalommal találkoznak, amelyet időről időre rettenetes, értelmetlen öldöklések és csonkítások szakítanak meg, végül pedig cinikusan, életre szóló sebekkel térnek haza, hogy aztán 20 évvel később a fiatalokat megint izgalomba hozza egy háború. Mi folyik itt?
A természeti népek törzsi háborúi nagyon hasonlítanak a fiatalok által idealizált háborúkhoz. Közmegegyezéssel történnek, a civileknek ritkán esik bántódásuk, nagyszerűek és jelentőségteljesek, a halálos erő alkalmazását pedig rituálék korlátozzák, így aztán a súlyos sérülések és a halálesetek csak annyira gyakoriak, hogy érdekessé tegyék az egész dolgot. Ezenfelül ezeknek a háborúknak nem a birodalomépítés a gazdasági szerepe, hanem a törzsek közti egyensúly fenntartása: ez vagy a területi viták rendezésével történik, vagy a készletek kifosztásával a vagyon újraelosztása érdekében. (Erről bővebben Stanley Diamond In Search of the Primitive című könyvében olvashatunk.)
A civilizációban kihasználják és meghamisítják a biológiai emlékeinket arról, hogy mit is jelent háborúzni és „támogatni a csapatainkat”. Teszik ezt annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat gyerekek meg nők legéppuskázása, valamint városok gyújtóbombázása miatt, mert az ilyen háborúkkal egy birodalom sivataggá változtathatja a világot, és táplálhatja elitjének hatalom utáni vágyát.
Hasonló a helyzet a disszidensekkel is, akiknél a rendszer elleni fizikai támadás természetes késztetését bombatámadások és merényletek irányába terelik el, amivel aztán a Birodalom rendjét erősítő halálos erőszakot táplálják. Azután a pacifisták ennek a tévedésnek a felhasználásával elítélnek minden „erőszakot”, és az eltérő vélemények kifejezését tiltakozó menetekre meg egyéb jelképes megnyilvánulásokra korlátozzák, amelyek viszont erőtlenek és szánalmasak, ha nincsenek mögöttük tettek.
Ha megértjük ezt, akkor se nem pártoljuk, se nem ellenezzük az „erőszakot” vagy a „háborút”. A harc bizonyos fajtái jó érzéssel töltenek el, más fajtáiba viszont nem hagyjuk belerángatni magunkat.
Kapzsiság
Mindenki azt mondja, hogy Bush bandáját – és általában az elitet – a kapzsiság mozgatja. Egyesek azonban közelebbről is megvizsgálják a dolgot, és azt mondják: „Várjunk csak, miért akarnak még több pénzt, amikor annyi van nekik, hogy több pénz már semmit sem javít az életükön?”
Ha a tőkefelhalmozást ökológiai és spirituális összefüggéseiben nézzük, a gabonát tároló első gazdálkodótól egészen a Halliburtonig, akkor azt látjuk, hogy a pénz csak vágyálom, az elkülönülés és a hatalom – a civilizáció kábítószerei – utáni vágy jelképe. E kábítószerek az erő és a boldogság érzetét keltik bennünk, ám egyre több kell belőlük már ahhoz is, hogy normálisan érezzük magunkat. Az álarc mögött a vállalati felső vezető nyereség utáni vágya ugyanaz, mint a sorozatgyilkos újabb áldozat utáni vágya, vagy mint a külvárosi lakos erősebb fűnyíró utáni vágya, vagy mint az ökohumanista fúziós energia utáni vágya.
Technikai utópia
Jerry Mander az In the Absence of the Sacred című könyvében meglepő hasonlattal áll elő a civilizáció technikai „fejlődésére”. A civilizált ember kivételével minden ismert élőlény alkalmazkodik egy más élőlényekből álló környezethez, és együtt fejlődik vele, továbbá egyenlő alapokon lép kölcsönhatásba a többi élőlénnyel. Csakis a civilizált emberek váltják fel ezt az élő, dinamikus, megjósolhatatlan környezetet egy irányított, a fejünkben levő látomások alapján készített saját környezettel. Mindenütt saját termékeinkkel váltjuk fel a természetben talált dolgokat. Nézzünk csak körül – mennyi mindent látunk most, amit nem emberek készítettek? Ebből következik, hogy többé már nem a többi lénnyel fejlődünk együtt, hanem csak saját magunkkal – beltenyészet vagyunk!
A többi élőlény szemszögéből nézve az emberi civilizáció rákbetegség, ám az emberek szemszögéből nézve a civilizáció egy felfújható guminő, egy halott műmembrán, amellyel a tényleges nemzést majmolva a sekélyes élvezet kedvéért játszadozunk, mert túlságosan félünk attól, és hozzá nem értők vagyunk ahhoz, hogy megbirkózzunk a valóság összetettségével és elevenségével. Mi nem az erdő talaján sétálunk ehető gyökerek után kutatva, hanem vegyszerekkel sterilizált linóleumon járunk tisztítandó foltokat fürkészve. Nem a madarakra fülelünk, hogy megtudjuk, milyen más állat van még a közelben, hanem tömegesen sokszorosított zenei felvételeket hallgatunk, amelyeknek szövege jellemzően a többi emberre irányuló gyerekes imádatról szól. Nem az eget figyeljük, hogy lássuk milyen idő lesz, hanem tömegesen sokszorosított tévéshow-kat nézünk, amelyek zárt kis világunk unalmas és értelmetlen drámáinak idealizált képét adják.
Ezt az egészet az energia tartja mozgásban – pontosabban az az energiatöbblet, amellyel nem is rendelkeznénk, ha egyensúlyban élnénk a többi élőlénnyel, ha az izmainkat használnánk. Az energia a felfújható guminő pumpája, avagy az energia az elkülönülés és a hatalom elmebeli kábítószereit tápláló fizikai kábítószer, amelyből egyre nagyobb adagok után sóvárgunk, s ezzel kényszerűen a népirtás és a természet elpusztítása felé haladunk.
Az ilyesféle „technikából” kevesebbre van szükségünk, nem többre. Le kell szoknunk a kábítószerünkről, mielőtt még megölünk mindent, ami mozog. A legrosszabb, ami megtörténhetne az emberekkel és a Földdel, az a korlátlan, szabad és tiszta energia felfedezése lenne. Úgy használnánk fel, ahogy mindig is, csak még fokozottabban: kivágnánk a mocskos, veszélyes fákat, és tiszta, biztonságos mesterséges fákat ültetnénk a helyükre; legyalulnánk a haszontalan hegyeket, és ember tervezte mászófalakat meg lesiklópályákat építenénk a helyükre; megszelídítenénk az időjárást, hogy esőt sosem hozó bodros felhők szegélyezzék a mindig kék eget, de esőnek nem is kellene esnie, hiszen egész Dasani™-folyamot keringetnénk a szivattyúinkkal. A Földet egy 510 millió négyzetkilométeres Disneylanddé alakítanánk, a kevéske fennmaradt vadállatot pedig kupolákba zárnánk, ahol számítógépekkel egyenként nyomon követnénk még a bolhákat is. És amikor a világegyetemmel való teljes összeférhetetlensége miatt végül összeomlana ez a rendszer, akkor nem maradnának életben baktériumoknál nagyobb élőlények.
Értelmes élet a világűrben
A civilizált emberek „értelmes élet” alatt civilizált életet értenek; olyan földönkívülieket, akik bolygójukon más lényeket legyilkolva vagy uralva „erőforrásokat” termelnek ki, és elnyomásra használt gépeket állítanak elő, amelyek végül olyan „fejlettek” lesznek, hogy használóik keresztül-kasul röpködhetnek az űrben, és egyre több bolygót hajthatnak uralmuk alá, kizsákmányolva rajtuk az életet… Tudósaink viszont értetlenül állnak: Galaxisunk százmilliárd csillaga körül bizonyára bőven akad életre alkalmas bolygó, miért nem találjuk hát semmi nyomát a földönkívüli civilizációknak? Miért nem küldik felénk modulált elektromágneses hullámok formájában üzeneteiket, miért nem száguldanak fémtestű űrhajókban, ahogyan saját kultúránk jövőről szőtt mítoszaiban látjuk? Miért nem szállnak le bolygónkra, és osztják meg velünk szórakoztatásra vagy elnyomásra való fejlettebb szerkentyűiket? Cserébe alávetnénk magunkat a Csillagközi Pénzügyi Alapnak, amely titokban leigázza a földlakókat, felgyorsítja a bolygó halott sivataggá alakítását, és közben átmenetileg gazdagítja az emberi elitet.
Valójában más ostoba élet után kutatunk a világűrben, pont olyan őrült után, mint amilyenek mi vagyunk. És azért nem találjuk, mert az őrületünk a valóságtól való elrugaszkodásnak egy iszonyatosan fenntarthatatlan formája, így ha más bolygók lakói hozzánk hasonlóan éltek, akkor egyetlen galaktikus másodperc alatt kiégtek és összeomlottak, mint ahogy mi is ezt tesszük. Aztán röpke 50 évig felénk szálltak a vígjátékaik, a reklámjaik meg a betelefonálós nacionalista rádióműsoraik, amikor mi még mangón élve javában kunyhókban laktunk; vagy majd a jövőben szállnak felénk, amikor megint így élünk.
A gazdaság
„Gazdaság” alatt a gazdaságnak csak egy bizonyos formáját értjük. Jellemzői: 1) A „vállalatok” uralma, e mesterséges emberfölötti embereké, akikben definíció szerint nincs könyörület, és akiket csakis uralkodásra való képességük növelése hajt. 2) „Növekedés”, avagy a földi élet egyre fokozottabb átalakítása élettelen termékekké és az uralkodás képességének jelképeivé, vagyis „gazdagsággá”. 3) „Foglalkoztatás”, egy embereket jelentéktelenné tevő társadalmi berendezkedés, amelyben a dolgozók utasításokat követve egész nap túlszakosodott munkát végeznek, és az ezért kapott jelképekért cserébe általuk még csak nem is ismert más dolgozók biztosítják számukra a létszükségleti cikkeket meg a szórakozást, mert ők maguk nem tudnak gondoskodni ezekről.
Nehéz elképzelni ennél ördögibb rendszert; ha ez nem létezne, másféle gazdasági rendszereket építenénk ki, és szinte bármelyik jobb lenne a mostaninál. Meg aztán amikor megértjük, hogy min alapszanak a gazdagság jelképei, akkor az egész rendszert úgy látjuk, mintha egy pénzt kereső rakás gyerek volna, akik egyre magasabb áron adnak-vesznek egy szelet majdnem teljesen elfogyasztott csokit, amelyet ráadásul eleve úgy loptak. Nem megmenteni, de még csak nem is elpusztítani kellene ezt a rendszert, hanem otthagyni a fenébe.
Tudomány
Amit mi „tudománynak” hívunk, az csak a tudomány egy bizonyos formája, a tapasztalatok szűrésének az a módja, amelyet az egyformaság és a központi hatalom kultúrája tervezett önmagának. Csak a számokban kifejezhető, a mindenki számára hozzáférhető, a kívánság szerint megismételhető tapasztalatokat fogadja el. Erre gondolnak a tudósok, amikor „bizonyítékot” követelnek. Ez azonban csak az összes lehetséges tapasztalat apró töredékét teszi ki – a lehetséges tapasztalatok nagyobb része egyedi, nem számszerűsíthető, nem ismételhető meg, és nem ugyanaz minden megfigyelő számára. A Birodalom tudománya alapvetően csak a teljesen háziasított adatokkal dolgozik, a többivel nem, mert a többit is elfogadó tudomány egy káosszá terebélyesedő kultúrát táplálna, amelyben hamarosan tarthatatlanná válna a központi hatalom.
Ha végiggondoljuk a civilizáció kritikáját, akkor közvetlenül az úgynevezett „paranormálisnál” lyukadunk ki; kíváncsi figyelmünk kiterjed a változatos valóságokat elfogadni és bejárni képes tudomány révén.
A Bibliát betű szerint magyarázók
Nem konzervativizmus, hanem szélsőséges modern felfogás az, amikor valaki szó szoros értelmében igaznak hiszi a Bibliát (vagy bármely más vallási iratot). Minél mélyebbre húzódnak vissza az emberek a civilizáció szigorúan ellenőrzött gondolati terében, annál kevésbé tudnak bánni az összetettséggel, a kétértelműséggel, a változékonysággal vagy az elevenséggel. Nem tudják, hogyan ismerjék be a tévedésüket, hogyan változtassák meg a véleményüket, vagy hogyan birkózzanak meg valódi spirituális gondokkal – egyszerűen mindig csak hallani akarják valakitől a megoldást, és pont. Tehát ha egy tekintély eléjük teszi egy régi írásokból álló gyűjtemény fordítását, akkor a lehető legegyszerűbben elfogadják igaznak. Akármilyen vallásúnak tekintik is magukat, valójában karteziánusok, akik abban hisznek, hogy minden tapasztalat gépszerű gondolati modellekké redukálható. Azonkívül a Birodalom imádói is, akik egy olyan spirituális rendszerhez ragaszkodnak, amely kikényszeríti a látásmód egyetemes egyformaságát, és lehetővé teszi a központi irányítást.
Nyugati vallás
A kereszténység történetei (amelyek részben megegyeznek a judaizmus és az iszlám történeteivel) jóval érthetőbbek, ha a civilizáció kritikájának keretein belül értelmezzük őket. (Daniel Quinn Izmael című könyvében bővebben olvashatunk erről.) Az édenkert az ember ősi létét jelképezi, a jólétet és bőséget, amikor az ember a kijelölt helyén marad, és elveszi azt, amit az Isten/Természet ad neki. A bűnbeesés az, hogy elutasítjuk ezt az életmódot, és a növények meg az állatok háziasításával, valamint óriási mennyiségű élelem felhalmozásával erőszakkal elvesszük a táplálékot, így aztán többé nem függünk az Istentől/Természettől: istenekké tettük magunkat. Amikor Jézus felszólította az embereket az anyagi gazdagság feladására, az ég madarainak és a mezők virágainak utánzására, akkor a civilizáció feladására, a természethez való visszatérésre szólított bennünket. A Jelenések könyvének fenevadja még hasonlít is a fejlett civilizációra: egy világot pusztító sokfejű lény, amely engedelmességre kényszerít bennünket.
Keleti vallás
Számos keleti vallás és filozófia létezik, és az alábbi észrevételek nem vonatkoznak mindre. Úgy tűnik azonban, hogy a legnépszerűbbekben jelen van a civilizáció két kulcsfontosságú mítosza. Az egyik a humanizmus, amely az embereknek az állatokénál „magasabb” spirituális „szintre” helyezésében mutatkozik meg. A másik – az előbbi alapjául szolgáló mítosz – a spirituális „fejlődés” gondolata, amely szerint a különféle létállapotok sorba rendezhetők a rosszabbaktól a jobbakig, és nekünk a megfelelő irányban kell haladnunk, fel a csúcsra valamiféle ideális állapot felé. Ezeknek a hiteknek a megvédelmezéséhez egyetemes igazságoknak kell tartanunk a fejlődést és az ember felsőbbrendűségét, noha eddig kizárólag egy rövid életű deviáns kultúrában tűntek fel, amely az utóbbi 60 millió év legnagyobb tömeges kihalásának előidézésére használja őket.
Mármost egy adott keleti hitrendszer mentesülhetne e kritika alól, ha hajlandó lenne kijelenteni, hogy az ember és a többi lény egyszerűen csak más-más helyet foglalnak el a világban, és se nem jobbak, se nem rosszabbak egymásnál, és ha én háromujjú lajhárként akarok lógni a fán egymilliárd életen át, az pont annyira dicséretes, mint a „megvilágosodás” keresése. Biztos vagyok benne, hogy ezeknek a vallásoknak kifinomult válaszaik vannak erre a kritikára, ám tudomásom szerint egyik sem hajlandó elfogadni azt a lehetőséget, hogy spirituális tévedés volt az ember változásának utóbbi néhány százezer éve.
Gnoszticizmus
A gnoszticizmus azon kevés civilizált hitrendszerek egyike, amelyet nem fordít fel fenekestül a civilizáció kritikája – éppen csak megcsapja egy kicsit a haját, aztán kedvére kószálhat, és párbeszédet kezdeményezhet. Itt most a „gnoszticizmus” egyszerűsített, népszerű változatáról van szó, a Mátrix és a Truman show című filmekben találhatóról: egy mesterséges valóságban vagyunk, az elme és a test börtönében; egy sötét építész tart fogságban bennünket látszólag hozzánk hasonló emberek segítségével; meg tudunk szökni ebből a börtönből, vagy akár meg is tudjuk semmisíteni; és odakintről valaki segíteni próbál nekünk.
A legfontosabb kérdés a következő: A természet is a börtön része? Aki csak tíz percig is nézte a napnyugtakor szálldosó fecskéket, az nem hajlandó elfogadni egy hitrendszert, amely szerint a fecskéknek fel kell ébredniük. Ahogy Edward Abbey mondta:
Azok találták ki azt a metafizikai elképzelést, hogy az egész föld csupán az elmében létezik, akik egész életüket szobákban töltik. Szobafilozófia ez.
A gnoszticizmus legtöbb értelmezése ennél valójában sokkal kifinomultabb. Ezenkívül kifinomultabbak az egyszerű civilizációellenességnél is, amely szerint a természet a valóságosabb kinti világ, a civilizáció pedig a börtön (mentálisan és fizikailag is). Azt mondhatnák, hogy a börtönből nyílik bizonyos kilátás a természetre, és a kijutáshoz túl kell látni rajta, meg kell látni a spirituális természetet, amely úgy húzódik meg a mélyben, ahogyan az óceán a saját felszíne alatt. (Itt olvasható egy vita a gnoszticizmusról és a természetről.)
A civilizáció kritikája gazdagabbá teheti a gnoszticizmust azzal, hogy fontos részleteket tartalmazó hatásos történetekkel szolgál egy bizonyos börtönről, felépítésének mikéntjéről, és a belőle való kijutásról. A gnoszticizmus pedig nyújthat valamit cserébe: metafizikai magyarázatot adhat a civilizáció jelentésére és származására, olyan mélyen szántó történettel szolgálhat e pokoli világ eredetéről, amelyben értelemről és szándékról van szó, nem csupán vakvéletlenről. Számos elmélkedést olvastam (és írtam) a civilizáció kialakulásáról, és a feltevés, miszerint életgyűlölő okkult entitások szállták meg az embert, nemcsak a legértelmesebb, hanem az egyik legvalószínűbb is egyben.
Az élet értelme
Amikor az „élet értelmére” kérdezünk rá, akkor a felől a nagyobb történet felől érdeklődünk, amelybe az életünk illeszkedik. A civilizációban a „haladás” ez a nagyobb történet. A haladás és következményei – „növekedés”, „gazdagság”, „oktatás”, a „fölfelé” irányuló társadalmi mobilitás – mondják meg nekünk, hogy mi teszi értelmesé és sikeressé az életet: egy diploma, egy szakképesítés, egy tiszta ház a külvárosban, részvényportfólió a nyugdíjas évekre, és személyes hozzájárulás ahhoz, hogy az emberiség eljusson valami új helyre.
A civilizáción kívülről nézve mindezek egy összeomlás szélén álló beteges kultúra tünékeny képzelgései. Természetesen vannak még más filozófiák is, amelyek jelentéktelennek láttatják a megszokott valóságunkat. Ott van a karteziánus nihilizmus, amely szerint csak élettelen ugrándozó részecskék és hullámok vagyunk, aztán ott van a csillagászati közhely, amely szerint csupán paraziták vagyunk egy sárgolyón a mérhetetlen kozmoszban, és ott van a vallási tantétel, amely szerint a földi élet semmiség a mennybéli vagy pokolbéli örökkévalósághoz képest. Ám ezek egyike sem jelent valódi alternatívát – ez alatt érzékeinkkel fölfogható alternatívát értek. Így aztán mindegyik még nagyobb elkülönüléshez vezet, gyakran kétségbeeséshez is.
A civilizáció kritikája (pontosabban a civilizáció természetalapú kritikája) valódi alternatívát kínál. Ezért olyan veszélyes. Az élet értelméhez nincs szükség teológusokra vagy filozófusokra. Még nyelvre sincs szükség hozzá. Megtalálhatjuk egy kődarab alatt, egy gazos házhelyen, az autópálya szélén: az életünket magába foglaló nagyobb történet nem az, hogy tartunk valahová, hanem hogy otthon vagyunk.
[2012. december 7. Ez egyike a legjobb írásaimnak, de ma már úgy gondolom, hogy az egész civilizációkritika csak egy téveszmén alapuló csinos történet: elsőként, vedd a nagy és komplex társadalmak történelmének legrosszabb részeit, és definiáld velük a "civilizáció" szót; aztán használd a "civilizáció" szót arra, hogy definiáld az összes lehetséges nagy és komplex társadalmat. Egy dolog, amiben John Zerzan-nak igaza van, hogy a szimbolikus nyelvet elsősorban hazugságra használják. Ha minden társadalmat, mérettől, társadalmi vagy technológiai komplexitástól függetlenül egyedi esetként kezelünk, és nem egy érték-terhelt osztály részeként, a kép sokkal kevésbé lesz egyszerű, kevésbé ideológiai és végül sokkal érdekesebb. A legfrissebb gondolataimért a témában lásd a Civilizált-primitív ellentét meghaladása című írásomat.]
2012. december 3
Vissza a tetejére
/ Ran Prieur - Critique of Civilization FAQ című írása, mely eredetileg 2005 áprilisában íródott, majd 2006 októberében átdolgozásra került. Az írás párjával, a Civilizáció kritikája mindent megváltoztat című esszével frontális támadást intéz a civilizáció mitológiája ellen - Mohari András fordítása: /
Mit értesz a „civilizáció kritikáján”?
Lényegében a civilizáció összefüggésekben való szemléletét; azt, hogy a környezete felől tekintünk rá, nem saját mitológiájának lencséin át. Például arra tanítanak bennünket, hogy a történelem előtti időkre átmeneti korként gondoljunk, amelyből feltétlenül a miénkhez hasonló világnak kellett „kifejlődnie”. Valójában legalább százszor tovább éltünk vadászatból meg gyűjtögetésből, mint földművelésből, és éppen a saját korunk mutatja az átmenetiség, a bizonytalanság és a rövidség minden jelét. A civilizáció kritikája új keretbe foglalja a dolgokat, így azután a „primitív” emberek emberi normának fognak látszani, a civilizáció pedig egy félresikerült rövid kísérletnek.
Egy másik példa: mondjuk, hogy betörök hozzád, megölöm a családodat, téged rácsok mögé zárlak, kidobom mindenedet, a saját ízlésemnek megfelelően átfestem a házat, és aztán mindezt „növekedésnek” hívom, mert eggyel több házam van, vagy pedig „fejlődésnek”, mert a saját cuccaim vannak a tieid helyén. Pontosan ezt teszi a civilizáció – a természettel, az élőlényekkel, a természeti népekkel, sőt még a civilizáció más ágaihoz tartozók emberekkel is.
Azért ennyire nem rossz a helyzet, ugye?
Közép- és Délnyugat-Ázsia sivatagjait, valamint a Földközi-tenger térségét valaha erdők borították. Az ősi birodalmak kivágták őket, a fát tüzelőnek használva fémet olvasztottak a fegyverek készítéséhez, és hajókat építettek, aztán mindezek segítségével leigázták a szomszédaikat. A történelem összes „sikeres” civilizációja a következő sémát követte: a Föld élőlényeit növekvő emberi népességgé alakították, amelynek aztán még több földet kellett meghódítania és kimerítenie a saját fennmaradásához, ezért rák módjára ezer kilométerekre terjeszkedtek, elpusztították az útjukba kerülő élőhelyeket és kultúrákat, végül aztán teljesen megőrültek, kimerítették a földjeiket, és összeomlottak.
Meghatároznád a „civilizáció” szót?
Nem tartom szükségesnek vagy éppen hasznosnak a pontos meghatározást. A „civilizáció” nálam ugyanúgy felcserélhető a „birodalom” szóval, mint William Kötkénél. Nagyjából a következőképpen határozom meg: a föld kimerítésének, a vagyon felhalmozásának, a hódításnak, az elnyomásnak, a központi irányításnak, valamint az élettől való elszigetelődésnek és elszakadásnak önmagát erősítő társadalmi sémája, amelyben mindezek a magatartások mentális, kulturális és fizikai műtermékekkel társulnak.
Az eke például egy olyan fizikai műtermék, amely a gabonatermesztés társadalmi szokása révén lehetővé teszi a talaj biomasszájának emberekké és gabonakészletté való átalakítását. Ez azután lehetővé teszi a „vagyon” nevű kulturális műtermék kialakulását, így egyesek képesek lesznek előírni másoknak, hogy mit csináljanak. Ezzel létrejön az „uralkodás” nevű kulturális műtermék, amelyet fizikai műtermékek – például kardok és puskák –, valamint kulturális szerepek – például katonák és rendőrök – támogatnak. Ez utóbbiak tovább erősítik az egész rendszert azzal, hogy még több földet hódítanak meg és fognak be az eke számára, és még több embert a földműves, a tulajdonos meg a katona szerepére. Ezenfelül a gazdálkodás révén az emberek a természettudatuk nélkül is életben tudnak maradni – valójában a természet ellenségnek tekintésétől függ az életük, ez pedig csak tovább erősíti a természetpusztítás szokását.
Vagy itt van az autó, egy fizikai műtermék, amelynek gyártása és használata érdekében a (már meghódított) földet fel kell szaggatni a bányászathoz, be kell szennyezni ipari hulladékokkal, és el kell látni útburkolattal. Az autónak pedig az a hatása ebben a rendszerben, hogy fém falaival és szédítő sebességével elszigeteli, elvágja egymástól az embereket, akik így elveszítik a kapcsolatot a szomszédaikkal, valamint a világgal, amelyet pusztítanak. Ezenfelül az autók lehetővé teszik, hogy távolabb legyenek egymástól azok a helyek, ahová járnunk kell, így aztán kénytelenek vagyunk autózni, az autó birtoklásához pedig több ezer órányi munkát végezni.
Persze, mindenki tudja, hogy az autó rossz dolog. Ám mi a helyzet a civilizáció jó dolgaival, például a gyógyászati előnyökkel?
Az ipari medicina nagy része azért van, hogy azokat a betegségeket és sérüléseket kezelje, amelyeket eleve az ipari civilizáció okoz, például szívbetegségeket, rákot, autóbaleseteket; ezek a természetben ritkák, vagy nem léteznek. Többnyire nem is gyógyítja meg őket; csak annyit sikerül elérnie, hogy meghosszabbítja a betegségeket, amivel aztán az egészségügyi rendszer befolyását növeli, lehetővé téve életünk még teljesebb gyarmatosítását.
A primitív emberek nem csak 30 évig éltek, és talán nem betegeskedtek sokat?
A történelmi időkben megfigyelt nem civilizált emberek rendszerint jóval egészségesebbek a civilizált embereknél, és meglehetősen sokáig élnek. A történelem előtti embereknél csak a csontvázakra hagyatkozhatunk. Jared Diamond a következőket írta a The Worst Mistake in the History of the Human Race (Az emberi faj történetének legsúlyosabb hibája) című írásában:
A Spoon és az Illinois folyó találkozásának közelében levő Dickson Moundsnál a régészek mintegy 800 csontvázat ástak ki. Ezek képet festenek azokról az egészségi állapotban végbement változásokról, amelyek egy vadászó-gyűjtögető kultúra intenzív kukoricatermesztésre való átállását kísérték i. sz. 1150 környékén. A gazdálkodóknál az őket megelőző vadászó-gyűjtögetőkhöz képest majdnem 50 százalékkal több sérülés volt a fogzománcon – a rosszul tápláltság jeleként. Négyszer több volt a vashiányos vérszegénység (amint azt a csontok poroticus hyperostosis nevű betegsége jelezte), háromszor több az általában a fertőző betegségekre utaló csontkárosodás, és gyakoribb volt a gerinc degeneratív elváltozása, valószínűleg a sok nehéz fizikai munkától.
Egészében véve nem élünk mégis jobban a primitív embereknél? Nem küzdöttek állandóan az életben maradásért, nem harcoltak sokat egymás ellen?
Az igaz, hogy az elit országok érzelmileg egészséges szubkultúráiban az embereknek sok szempontból sokkal jobb, mint a legvadabb törzsekben élőknek. Egyes megfigyelt természeti társadalmak viszont utópiának tűnnek a civilizációhoz képest – politikai felépítésükre a kényszer hiánya és az egyenlőség jellemző, a küzdelmeik ritkán halálos kimenetelűek, az emberek erősek és boldogok, és naponta csak pár órát fordítanak az életben maradáshoz szükséges jelentőségteljes tevékenységekre, idejük többi részét játékkal és pihenéssel töltik.
Mi a helyzet az aztékokkal, a majákkal vagy az inkákkal, akik szigorú hierarchiában éltek, emberáldozatokat mutattak be, és növekvő népességük fenntartását hódító hadsereg segítette?
Ezeket a civilizációk közé sorolom, mert „fejlődő” gazdasági rendszerekhez kapcsolódó központosított elnyomó rendszereik voltak. Igaz, nincs éles határ civilizált és primitív között. Gyanúm szerint egyes észak-amerikai törzsek jó úton voltak afelé, hogy felülről lefelé szervezett összetett kormányzatot hozzanak létre, és hogy kimerítsék földjeiket. A lényeg azonban az, hogy az emberek mindenre képesek ezen a skálán: a természet pusztításától a segítéséig, az elszabadult növekedéstől az egyensúlyig, az elnyomástól a békés anarchiáig. Még ha csak egyetlen törzs élne is e skálák jobbik végén, az is azt bizonyítaná, hogy van lehetőségünk hasonlóan élni. Valójában sok törzs élt már így, és lenne rá képes újra.
Mi a helyzet az igazán vad törzsekkel, amelyek nyilvánvalóan primitívek?
A megrögzött primitivisták szerint együtt kell élnünk ezzel, szerintük hibái ellenére a vadászó-gyűjtögető törzsekben való élet a legtöbb, amire képesek vagyunk. Szerintem többre vagyunk képesek. De ha mégsem: a legjobbaktól a legrosszabbakig mindenkit figyelembe véve a primitív élet még mindig vonzóbb az ipari civilizációnál.
Azt olvastam, hogy a primitív embereknél arányaiban több a gyilkosság.
Persze, ha csak azt számítod gyilkosságnak, amikor az ember baltával fejbe ver valakit! A rendkívül összetett társadalmaknak ott van a sokkal hatásosabb és körmönfontabb gyilkolás luxusa. Én az összes rákbetegség miatti halált emberölésnek tekintem – vagy öngyilkosságnak, ha az áldozatok önként részt vesznek a bűncselekményben. A rák ritka volt az ipari kort megelőzően, a civilizáció előtti időkben pedig még ritkább. Az érzelmi kimerültség és a mérgező környezeti tényezőknek való kitettség okozza, a gyilkosok pedig az e tényezők kialakulását lehetővé tevő döntéshozók. A szívbaj nevű (ön)gyilkosságot a transz-zsírsavakból és egyéb szívbetegségeket okozó ételekből hasznot húzó vállalatok követik el – a részvényeseikkel együtt. A tüdőrák nevű (ön)gyilkosságot a cigarettagyártók követik el, akik nyereségük növelése érdekében egységesítik a nikotinadagot, és még több függőséget okozó anyagot használnak. Minden halálos autóbaleset emberölés, amelyet azok a különféle érdekcsoportok követnek el, amelyek tesznek róla, hogy ne legyen más választásunk, mint egész nap kocsival járkálni.
Ha már gyilkolunk, akkor én inkább a nyílt és őszinte gyilkolás mellett vagyok. Ha megölnek egy törzsi háborúban, akkor a halálod pillanatában valószínűleg kevesebbet szenvedsz, mint amennyit az iparosodott országok emberei szenvednek naponta, mert tudod, hogy miféle történetnek vagy a részese.
Romantizálod a primitív embereket? Tudod, nem tökéletesek.
Nem létezik „tökéletesség”. A tökéletesség egy növekedésre épülő társadalom ábrándja – ez a társadalom arra késztet bennünket, hogy az előttünk levő világot sose tekintsük elég jónak, így aztán állandóan nagyobb gazdagságra és hatalomra kell szert tennünk. A nem létező technikai utópia „tökéletes”. Én csupán észrevételt teszek mindarra, amit a civilizáció saját antropológusai dokumentáltak, és megjegyzem, hogy tökéletlen ugyan, de még így is kívánatosabb a „civilizált” életnél.
De nekem boldognak tűnsz. Hálásnak kellene lenned, hogy Amerikában élsz.
Olyan ez, mintha azt mondanánk egy sorozatgyilkosnak, hogy hálásnak kellene lennie, amiért áldozatai vérét ihatja, nem pedig azt, hogy ne öljön többé. Az elit országok lakóit olcsó élvezetekkel jutalmazzák azért, amiért hozzájárulnak a szegény országok lakóinak és a világ többi élőlényének gyilkolásához meg kirablásához. És még mindig nincsenek megelégedve. A státuszt és a pénzt hajszolják, létezésük ürességének leplezésére élvezetelvűséggel és játékszerekkel szórakoztatják önmagukat. Csak azért érzem értelmét az életemnek, mert elkezdtem átlátni az egész ámításon, és mert azon vagyok, hogy kitaláljam, mit tegyek ellene. Majd akkor leszek hálás, hogy Amerikában élek, amikor az Amerikai Birodalom több ezer szabad természeti közösségre bomlik fel, és lovagolhatunk a tönkrement autópályákon.
Azt szeretnéd hát, hogy mindannyian menjünk vissza a kőkorszakba?
A „vissza” szó átverés. A változás bűvös abszolút irányát sejteti. Tegyük fel, hogy a munkaidő lejártával éppen indulnál haza, amikor a főnököd azt mondja: „Tehát vissza akar térni az otthonába? Nem tudja, hogy sosem mehet vissza? Csak előre mehet, hogy egyre többet dolgozzon nekem, hahaha!” Valójában minden mozgás előre irányul, előre haladva pedig tetszőleges irányban mehetünk, még oda is, ahol már voltunk.
Azt szeretnéd hát, hogy mindannyian menjünk előre a kőkorszakba?
A „kőkorszak” szó is átverés, amennyiben a haladás egy átmeneti állomását értik alatta, amelynek aztán logikusan jelen korunkhoz kellett vezetnie. Nincs biológiai alapja ennek a feltételezésnek. A cápák alig változtak az utóbbi 100 millió évben, és mi sikeresnek tartjuk őket, amiért máig összhangban élnek a saját helyükön. Az emberek egy-két millió évig összhangban éltek a természettel, aztán nem egészen tízezer éve néhányunk megpróbált valami mást, ami nyilvánvalóan nem működik. Tízezer év az egymillióhoz képest annyi, mint 36 másodperc az egy órához képest.
Jól van, jól van. Azt szeretnéd hát, hogy menjünk előre, és egyszerűen állapodjunk meg a vadászatnál, a gyűjtögetésénél, a tűz meg a kőeszközök használatánál, és lakjunk fűkunyhókban?
Szép lenne így élni, ám nem hiszem, hogy így lesz, legalábbis nem egyhamar. Nem kérem a civilizációban nevelkedett emberektől, hogy térjenek át vadászó-gyűjtögető életmódra, és én magam sem fogok áttérni rá. Felnőttként túl nehéz ezt megtanulni, és a természet mára túlságosan tönkrement ahhoz, hogy bárki könnyen megtanulhassa. Ha a civilizáció összeomlik, és az ember fennmarad, akkor talán néhány nemzedéken belül megvalósulhat az áttérés. De sok más lehetőség is adódik majd – legalábbis a fémhulladék eltűnéséig. A közeljövőben úgy kell élnünk, hogy az életmódunk tápláljon is bennünket egy halott világban, és újra életet is vigyen abba a világba. Azt hiszem, a permakultúrások jó úton haladnak.
Tehát a technika ellen vagy – technofóbiás vagy.
Imádom a technikát! A fungofóbiás fél a gombáktól, mindegyiket halálosan mérgezőnek hiszi, és nem akar megtudni róluk semmit se. A fungofil embert nagyon érdekelik a gombák, olvas róluk, megkóstolja őket, megtanulja, hogy melyik mérgező, melyik ízletes, melyik gyógyhatású, melyik milyen fával, növénnyel vagy állattal társul. Pontosan így vagyok én a technikával. Technofil vagyok!
Ugyanakkor minek neveznéd azokat, akik az erdőn keresztülrohanva válogatás nélkül megesznek minden gombát, mert szerintük a „gombák semlegesek”, tehát nincsenek köztük ártalmasak, így mindegyiket használni lehet, amennyiben jó célokra – például evésre – használjuk őket, nem pedig rosszakra – például mások fejbe verésére? Az ilyen embert veszélyes hülyének neveznéd. Majdnem ilyen azonban a „technikához” való mai hozzáállás. Még ennél is rosszabb. A civilizáció a legártalmasabb technikákat válogatja össze és fejleszti ki, semmibe véve vagy kirekesztve a tudatossággal, az elevenséggel és a hatalomban való egyenlő részvétellel társuló eszközöket, mert a civilizáció alapvető értékei szerint jó a hódítás, az irányítás, az erőszakos átalakítás, és mert a civilizáció hódítás, kizsákmányolás, gyilkolás útján „növekszik”, no meg úgy, hogy a tagjait érzéketlenné teszi az áldozatainak nézőpontjai iránt. Olyan ez, mint egy olyan világban élni, amelyben a „gomba” szónak még a meghatározását is úgy eltorzították, hogy a gyilkos galócán, a hegyeskalapú galócán és a fenyő tőkegombán kívül mást szinte nem is jelent, és aztán csodálkozunk, hogy miért olyan drága az egészségügy.
Például miféle technikát szeretsz?
Az egyik kedvencem a hódgát. Emberek is felépíthetnék, de könnyebb behozni néhány hód „vállalkozót” a munka elvégzésére. A hódgát szép tavacskát hoz létre, növeli a talajvíz szintjét, átmenetileg tárolja a földekről lefolyó vizeket, megakadályozza a szárazságot és az áradásokat az alsóbb szakaszokon, és miután sok évig gyűjtötte a máskülönben elmosódó szerves anyagokat, az élet változatosságát és gazdagságát növelő láp vagy mező lesz belőle. És ha erre azt mondod, hogy „ez nem technika”, akkor csak megerősíted a véleményemet, miszerint a „technika” meghatározását annyira eltorzították, hogy csak az ártalmasakat tartalmazza – a halott gépeket, amelyek lehetővé teszik a hatalom elidegenedett és közönyös összpontosítását.
Egy másik nagyszerű technika a vályog (cob), azaz a homok, agyag és szalma keverékének építőanyagként való felhasználása. A vályog elnyeli és szétsugározza a hőt, és több száz évig is kitart. Ezenfelül itt vannak a fatüzelés terén feltalált újdonságok – például az Ianto Evans-féle rakétakályha –, amelyek majdnem tökéletesen tiszták és hatékonyak, ugyanakkor mégis egy alulról fölfelé szerveződő társadalmi rendhez tartoznak. A permakultúrával foglalkozók újra felfedezik az esőerdők lakóinak mesteri módszereit: úgy helyezik el a gyümölcs- és diófákat, a bogyóbokrokat és az évelő vagy maghullatással szaporodó talajtakaró növényeket, hogy azok harmonikusan együttműködjenek egymással, és kis gondoskodással is bőséges táplálékot teremjenek, miközben még termékenyebbé is teszik a talajt.
Jó gépi technika a bicikli; olcsó és elég egyszerű ahhoz, hogy az ember önálló lehessen, és hatékonyabban mozoghasson bármelyik szárazföldi állatnál. Ma még azonban nem lehet tudni, hogy képes lesz-e gyártani őket egy kényszerítő eszközöket nem alkalmazó fenntartható társadalom. Nem találok semmi kivetnivalót a távcsövekben, a kőépületekben, a vitorlás hajókban, a burkolatlan utakban, a kerámiákban vagy a hulladékfémből készült kézi eszközökben sem.
Persze majdnem minden „primitív” technika nagyszerű. Nem romantikus, hanem komoly gyakorlati okokból: közel tartanak bennünket a földhöz, így észben tartjuk a többi élőlény szükségleteit és szempontjait. Nem kell hozzájuk energiát és erőforrásokat behozni általunk nem ismert – és ezért elpusztítható – helyekről. És az elnyomást nem alkalmazó társadalmakkal társulnak: ha mindenki hozzájuthat a szükséges eszközökhöz, ha bárki építhet szállást, gyújthat tüzet, fonhat kosarat, áshat ki gumót, ejthet őzet, cserezhet bőrt és készíthet ruhát, akkor a hatalomnak nincs mivel engedelmességre bírnia bennünket.
Nem több fejlődést akarnak azonban a fejletlen országok lakói?
Egyesek azt akarnak, de ettől még nincs igazuk. Ha elveszem az ennivalódat, és adok egy kis heroint, akkor talán több heroint akarsz majd. Akiket elvágtak a természetes életformától, és akiknek az értelmetlen szegénységükből csak az értelmetlen gazdagságot – a csillogó játékszereiket élvező fejlett világbelieket – mutatják kiútként, azok hajlamosak lesznek azt hinni, hogy boldogítani fogják őket a játékszerek. Tévednek. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a „fejlett” országokban magasabb az öngyilkosságok aránya.
És sokuknak nem kellenek a játékszereink – a hatalomban való egyenlő részvételt akarnak, földreformot szeretnének, és el szeretnék űzni a birodalmi központokat gazdagító gyarmati kormányokat. Tudják, hogy a „fejlődés” szörnyű feltételekhez kötött kölcsönöket jelent, amelyek a helyi elitet gazdagítják, az embereket pedig az önellátó helyi gazdaságokból a vállalatok rabigájába kényszerítik.
Az igazán „fejletlen” emberek – akiket nem szakítottak ki a természetes életformából – sosem irigykednek a civilizációra. Esztelennek tartják, és csak erős kényszer hatására választják. Az emberek kényszer híján valójában az ellenkező utat választják. Benjamin Franklin írta:
Hiába is neveltünk fel indián gyermeket nyelvünkre és szokásainkra tanítva, mert ha egyszer indián rokonait meglátogatván elkalandozik, akkor semmivel sem lehet rábírni a visszatérésre. És … ha bármely nembéli fehér fiatalok indiánok fogságában éltek egy ideig, hiába váltották ki őket barátaik, hiába próbálták minden elképzelhető gyöngédséggel rábeszélni őket az angolok közt maradásra, mert hamarosan mégis megundorodnak a mi életmódunktól s a vele járó erőfeszítésektől, fájdalmaktól, és az első adandó alkalommal ismét az erdőbe szöknek, ahonnan azután már nem lehet visszatéríteni őket.
De a civilizált azt is jelenti: udvarias, előzékeny, békés, nyitott gondolkodású, kulturált, tanult stb. Mindezek ellen vagy?
A „civilizált” szó efféle használata átverés. Az élet elpusztítása, a mészárlás, a hódítás, a bebörtönzés, a kínzás tipikus magatartás a civilizációban, más társadalmakban azonban ritkábban fordulnak elő. Az arawak indiánok ajándékokat vittek Kolumbusznak, ő pedig lemészároltatta a gyerekeiket, és megetette őket a kutyákkal. Melyik kultúra volt „civilizált”? Az úgynevezett „civilizált” viselkedés csak a civilizáció központjaiban gyakori, a védett elit körében. És még a legnagyobb gondolkodóink is alig érnek a tipikus vadászó-gyűjtögető nyomába, aki ezernyi növény- és állatfajt ismer, tudja, hol élnek, milyen kapcsolatban vannak egymással, mire jók. A fizikai világ mögötti szellemi világ bennszülött felfogása – akár igaznak tartod, akár nem – sokkal mélyebb és összetettebb, mint a nyugati vallás rideg tantételei és elvontságai.
Minden primitív ember tud menedéket rögtönözni, vadon élő ehető növényeket találni. A civilizált emberek nemcsak a primitív, hanem a civilizációs készségeknek is híján vannak – legtöbbünk még egy videomagnót sem tud beállítani, vagy olajat cserélni a kocsiban. Mi vagyunk a valaha élt legszánalmasabb és legtehetetlenebb emberek. Ez jó hír! Akármilyen csodálatosnak tartod is a lakásodat és a tévéshow-idat, az a világ egy gumiszoba a világegyetem többi részéhez képest.
Ha a primitív emberek annyival jobbak a civilizáltaknál, akkor miért veszítenek állandóan?
Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy ha meg tudlak verni, akkor biztosan jobb vagyok nálad. Egy hadviselésre és hódításra összpontosító ország mindig le fog győzni egy olyan országot, amelyik pihenésre és játékra fordítja az energiáját. Az évezredek óta összezsúfolva élő emberek közt járványok törtek ki, amelyekkel szemben részleges védettséget szereztek, míg az elszigetelt törzsek tagjainak nincs védettségük, így kettejük találkozásába az utóbbi belehal.
Persze, de ha ennyire érzékenyek az invázióra, a járványokra, a térítő misszionáriusokra, az alkoholizmusra, a tévéfüggőségre, akkor nem az következik ebből, hogy ha mindannyian ismét úgy élnénk, mint ők, akkor abban a pillanatban visszazuhannánk a civilizációba, amint valaki a rossz technika feltalálásával elkezdené meghódítani az embereket, éppen úgy, ahogy legutóbb is történt?
Ez nem fog tüstént bekövetkezni, mert elfogyott a civilizációt hajtó üzemanyagok – a termőtalaj, az erdők, a könnyen kinyerhető fémek és olaj – nagy része. Termőtalaj és erdők azonban újra lesznek majd, tehát ez hosszú távon egy erős érv az egyszerű primitivizmus ellen. A civilizáció egy érzelmi pestis; akik már ki voltak téve neki, azok ellenállóbbak vele szemben. Vagy ki tudjuk alakítani magunkban az állandó védlemet – ekkor különbözni fogunk minden korábbi természeti nép embereitől –, vagy nem tudjuk kialakítani, és akkor arra leszünk kárhoztatva, hogy az egészség és a pusztító betegség korszakain essünk át egészen a kihalásunkig.
A civilizáció nem része az evolúciónak?
A biológiai evolúció az összetettebb, változatosabb és gazdagabb élet felé halad. Az életben maradásra való „alkalmasságot” az határozza meg, hogy egy adott élőlény mennyire jól illeszkedik bele az egészbe; hogy mennyire jól tartja fenn az életben maradásához szükséges ökoszisztémát. A civilizáció az ellenkező irányba, az egyformaság és az élettelenség felé halad; ugyanazt az egy kultúrát állítja minden kultúra helyére, az élőhelyeket pedig monokultúrás gazdaságokkal és burkolt utakkal váltja fel. A „legrátermettebb fennmaradásának” civilizált mítosza a versenytársak kiirtásáról és az ökoszisztéma kiszipolyozásáról szól, hogy aztán jó nagy egyformaságot lehessen létrehozni. A civilizáció „haladása” evolúcióellenes. Csak egyetlen dologra hasonlít az evolúciós folyamatban: egy katasztrófára, valami olyasmire, ami a legjobban alkalmazkodni képes fajok kivételével mindent eltöröl a föld színéről, újrakezdésre kényszerítve ezzel az evolúciót.
Az emberi civilizáció azonban nem folytatása legalábbis az ember evolúciójának, melynek során lejöttünk a fáról, felfedeztük a tüzet és a kőeszközöket, megnőtt az agyunk, kifinomultabb eszközöket készítettünk, és így tovább egészen máig?
Nem. Az ember változása egy ponton átváltott a többi élőlénnyel együtt való evolúcióról az ellenük irányuló antievolúcióvá. A történet leggyakrabban így hangzik: egy-két millió éve „emberré” váltunk, foglaltunk magunknak egy ökológiai fülkét, amelyben örökre ott maradhattunk volna, vagy folytathattuk volna az evolúciónkat más, minket az egésszel egyensúlyban tartó utakon. Ám a gabonatermesztés feltalálásával egyesek szörnyen rossz irányba fordultak, és magukkal rántották az egész világot.
Más történetek szerint a rossz fordulat még korábban következett be, talán a szimbolikus nyelvvel, vagy a munkamegosztással, vagy akár a tűz megszelídítésével, és annál a pontnál aztán elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb nagyjából oda lyukadjunk ki, ahol most vagyunk. Mindenesetre a következő kérdés az, hogy képesek vagyunk-e egyensúlyra képes fajjá fejlődve kijutni ebből a pokolian kellemetlen helyzetből.
Az emberek eredendően rosszak?
Inkább azt mondanám, hogy eredendően veszélyesek. Viselkedésünket javarészt a kultúra határozza meg, ezért sokkal képlékenyebbek vagyunk a többi állatnál – képesek vagyunk kialakítani nagyon jó és nagyon rossz viselkedésmintákat is.
Nem tudnánk felépíteni egy modern technikával teli jó és békés civilizációt, amely egyúttal fenntartható is?
Talán tudnánk. Csakhogy a mi „technikánk” kifejlesztése a hódítás, a központi irányítás, a korlátlan kizsákmányolás, valamint a mindezek elviselését lehetővé tevő érzéketlenség közepette történt. Azért olyan a technikánk, amilyen, mert erősíti ezeket a szokásainkat. Erősíteni fogja ezután is. Még ha fúziós berendezések hajtanák az autóinkat, akkor is elszédítene bennünket a sebességük, és akkor is lehetővé tennék, hogy egymástól távol éljünk – holott nekünk gyalogtempóra kellene lassítanunk, hogy megismerhessük a természetet, és közelebb kellene élnünk egymáshoz, hogy megismerhessük a szomszédainkat. Nem elszigetelést, hanem megosztást támogató eszközökre van szükségünk, és központi igazgatást nem igénylő energiaforrásokra, valamint olyan energiára, amely elég kis mennyiségekben használható ahhoz, hogy bepiszkoljuk a kezeinket, és behatóan ismerjük azt, amit csinálunk.
Tom Brown egyszer azt kérdezte Osonó Farkastól (Stalking Wolf), hogy miért nem zavarja a hideg. Osonó Farkas azt felelte: „Mert valóságos.” A primitív életet éppen az teszi elevenebbé, ami kényelmetlenebbé is. Hogyan tartsunk fenn élvezettel egy olyan társadalmat, amely megvéd bennünket ettől az elevenségtől, és megtagadja tőlünk a fokozódó „haladás” izgalmát is?
A civilizáció emberek milliárdjait élteti. Ha ellene vagy, akkor ezzel nem ezeknek az embereknek a halálát kívánod?
A civilizáció kívánja ezeknek az embereknek a halálát, hiszen olyan szokásoktól teszi függővé az életüket, amelyek szükségszerűen éhínségben vagy ökológiai katasztrófában végződnek. Én csak hírnök vagyok. Senkit sem ölök meg azzal, hogy tévedésnek tartom a civilizációt, mint ahogy te sem tudsz senkit megmenteni azzal, hogy azt gondolod, fennmaradhat a civilizáció. Valójában életeket próbálok menteni, amikor kiszakítom az embereket a fenntarthatatlan életmódhoz kapcsolódó gondolkodásmódjukból, hogy aztán megtanulhassák az összeomláson átsegítő életmódokat.
Ellenzed a civilizációt, de mi mellett vagy? Sosem jutsz sehová pozitív jövőkép nélkül.
Miből gondolod, hogy el akarok jutni bárhová is? Csak a civilizáció bűvöletében élő embereknek van szükségük a nem létező jövő izgalmas látomására, hogy ösztönözze őket. Az egyensúlyban élő kultúrák nem érzik szükségét a „jövő látomásának”, mert elfogadható a jelenük. Inkább az őseikre figyelnek. Azt mondanák: „Szörnyű hibákat fogsz elkövetni, ha nem ismered őseid szokásait” – és igazuk is lenne.
A jövőre vonatkozó látomásaink mind tévesnek bizonyultak. A technikai utópiától a hitleri Ezeréves Birodalmon és a Vízöntő korán át egészen Bush Ázsiát „felszabadító” keresztes hadjáratáig mindegyik vágyálmok és hazugságok keveréke, amely arra ösztönzi az embereket, hogy olyasmi felé meneteljenek, ami végül valami egészen másnak bizonyul.
A jövő látomásai hazugságok, és a hazugságokat igénylő kultúrák nem bírnak fennmaradni. Ha az emberek egy megnyugtató ábrándot fognak választani a felelősségvállalás helyett – ahogyan az amerikaiak tették, amikor Reagant választották meg, nem pedig Cartert –, akkor már most kudarcra vannak ítélve.
Én azonban a civilizáció teremtménye vagyok. Elvesztettem a kapcsolatot bennszülött őseimmel, és vannak látomásaim a jövőről szép számmal, amik ha „sikerrel” járok, arra ösztönzik majd az engem követőket, hogy teljesen nevetségessé tegyék magukat, miközben a világ egészen váratlan irányba tart. Lelki szemeimmel látom, amint a kőkorszaki, középkori, modern és „bűvös” technikák együtt táncolnak a vadonban és a romok között.
Lehetséges, hogy a civilizáció csak egy kellemetlen korszak az ember evolúciójában, egy szükséges lépcsőfok az emberi létezés magasabb szintje felé?
Talán új, az egésszel való együttműködésre alkalmasabb formában kerülünk ki a civilizációból. De nincs okunk feltételezni, hogy szükség volt a több ezer évnyi gyilkolásra és elnyomásra – hacsak az nem, hogy könnyebb elfogadni ezt a gondolatot, mint azt, hogy szükségtelen volt.
És nincs okunk „magasabb szintűnek” nevezni az új formát, nincs okunk függőleges hasonlatot alkalmazni a harmóniára – hacsak az nem, hogy ragaszkodunk az egyenes vonalú, korlátlan és abszolút értékű „haladáshoz”, amely teljes egészében a civilizáció műterméke. Olyan minivilágokat teremtünk, amelyekben ez igaz: ötödik osztályból hatodikba lépés, egy játékbeli karakter szintjének növelése, előléptetés alelnökké vagy nyilvános rendes tanárrá. A valóságban azonban semmi sem halad így.
A valóságban körkörösen haladnak a dolgok – az évszakok, a nap, a bolygók, a vándorló madarak. Vagy pedig prérifarkas módjára játékosan helyről helyre vándorolnak, mellőzve mindenféle számegyenest. Ha az előbbihez hasonlítunk, akkor összetettségen és összeomláson fogunk áthaladni körkörösen, akár egy erdő, amely növekszik egy darabig, aztán leég. Ha az utóbbihoz hasonlítunk, akkor csak egy ronda helyre tévedtünk, ahonnan hamarosan egy tetszetősebb helyre vándorlunk, aztán pedig...
---
Mi van, ha igazad van? Na és aztán? Mit számít mindez?
Lásd a második részt: A civilizáció kritikája mindent megváltoztat.
2012. november 30
Vissza a tetejére