fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan
Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum
Tim Kreider ezt írta az Elfoglaltság Csapdájában:
"A jövő célja a teljes munkanélküliség, hogy játszhassunk. Ezért kell lerombolnunk a jelenlegi politikai-gazdasági rendszert." Ez úgy hangozhat, mint valami vízipipázó anarchista kijelentése, pedig valójában Arthur C. Clarke volt, aki a búvárkodás és a flipperjátékok között szakított egy kis időt, hogy megírja a Gyermekkor végét, és feltalálja a távközlési műholdakat.
Ha valaha stabilizálni sikerülne egy nem-növekedésre épülő társadalmat (ahelyett, hogy örökké növekedések és összeomlások váltanák egymást), akkor az olyan kulturális változással is járna, hogy a semmittevést normálisnak, az elfoglaltságot és törekvést pedig furának, sőt egészségtelen dolognak éreznénk. Amikor "semmittevésről" beszélünk, valójában a semmitevés lehetőségére gondolunk, hogy senki se mondja meg, hogyan osszuk be az időnket. A semmittevés szabadsága az alapja, hogy azt csinálj, amit akarsz.
De hogyan képzelnénk el egy ilyen világot? Milyen érzés lehet egy ilyen világban élni? Az általam eddig olvasott sci-fik közül talán a Yokohama Kaidashi Kikou [Csendes vidéki kávézó] című manga közelíti meg leginkább, mely egyben egyik kedvenc vízióm alapjául is szolgál, úgyhogy rendhagyó módon egy manga ajánló következik.
A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, ahol egy közelebbről meg nem nevezett katasztrófa miatt a klíma megváltozott, a Föld ökológiai rendszere összeomlott, az óceánok szintje megemelkedett, elöntve a nagyvárosokat és a szárazföldek nagy részét, csak a magasabban fekvő területeket hagyva szárazon. Benőtt romok mindenütt, a természet fokozatosan visszahódítja a civilizáció által elrabolt területeket. A felhőkarcolók, a zsúfolt városok, a mai rohanó élet a feledés homályába vesznek. Az emberiség megfogyatkozott, csak egymástól távol élő, összetartó kisközösségek maradtak fenn. Az idő mintha lelassult volna, ám a levegő nem várakozással teli, hanem kellemes és talán egy kicsit melankolikus nyugalom honol. Véget ért a növekedés korszaka, az emberiség alkonya ez, a szereplők azonban mindezt teljes természetességgel élik meg.
A főszereplő Hatsuseno Alpha, egy humanoid-robot [érdekesség: a "robotok" inkább lélekkel bíró lények, semmint gépek]. Kedves és szemrevaló fiatal nő, aki egy mindentől távol eső kávézót vezet, egy festői szépségű helyen. A forgalom bár mindenütt gyér, de itt még az is eseményszámba megy, ha csak egyetlen vendég is betér. Alpha gazdája és a kávézó tulajdonosa egy napon elutazott és Alphára bízta az üzlet vezetését, míg vissza nem tér. Telnek múlnak a napok, hetek, évek, de Alpha számára nem fontos mennyit kell várnia, az elmúló emberiséggel ellentétben ő nem öregszik. Élvezi a mindennapi életet, a környéken élő néhány baráttal eltöltött percek örömeit és egyre több mindent fedez fel a körülötte lévő világból. Alpha élete lassú és nyugodt, de minden, csak nem unalmas. A történet "hétköznapi" történések foszlányaiból, életképekből, apró gondolatokból és a mindent átható misztériumból bontakozik ki. A festményszerű képekből, rövid és szűkszavú részekből álló manga első ránézésre végtelenül egyszerűnek tűnik, de akár egy vers (vagy egy haiku) több szinten működik, a felszín alatt újabb rétegek lapulnak. Ha a mélyére nézünk, szinte észrevétlenül tárul fel előttünk a mondanivaló, egyre többet értünk meg belőle, de teljes egészében sosem érthetjük meg, a szerző szándékosan több kérdést nyitva hagy és az olvasó fantáziájára bíz.
Amiben más ez a világ, mint a szokásos poszt-apokaliptikus világok, hogy semmiféle konfliktus sincs benne! A szereplők mind kedves emberek és nem történik semmi igazán rossz dolog. Az egész csak gyönyörű, álomszerű, és egy kicsit szomorú. Általában azt képzeljük, hogy a világ gonosz nélkül unalmas lenne, de nyilvánvaló, hogy nem erőltettük meg eléggé a képzeletünket.
Letölthető magyarul itt, angolul pedig itt.
Tipp: ha még nem olvastál japán képregényt, a manga jobbról balra olvasandó.
Készült a történetből egy pár részes anime is, mely néhány fejezetet kiragadva próbál kedvcsináló lenni a manga elolvasásához.
2012. november 16
Vissza a tetejére
/ Venkatesh Rao - Money as Pain Relief című írása - fordítás általam: /
Mostanában elmélkedtem egy kicsit a pénzzel kapcsolatos alábbi négy elképzelésről és arról, hogy általában miért esik nehezemre, hogy az életcéljaimat pénzügyi szempontok szerint fogalmazzam meg.
1. A klasszikus kereskedői elképzelés, hogy az emberek csak két dolgot vesznek: boldogságot és megoldásokat problémákra
2. Az elképzelés, hogy a "pénz egy megoldandó probléma" (Nem tudom ez honnét származik)
3. Az elképzelés, hogy pénzt csak a központi bank tud teremteni, és mindenki másnak abban kell gondolkodnia, hogy hogyan tud pénzt szerezni valaki mástól. (ezért köszönet Dorian Taylor-nak)
4. A népi bölcsesség, ami (az első elképzeléssel ellentétben) azt mondja, hogy a pénz nem boldogít
Ha összerakjuk ezt a négyet, egy egész jó kis elméletet kapunk arról, miért találja az emberek többsége nehéznek, hogy pénzt teremtsen szerezzen az igényeire. És arra az érdekes következtetésre juthatunk, hogy az összes pénz fájdalmat csillapít.
Pénz mint szimbólum és megoldás
Az értékesítés heurisztikussága, tapasztalatom szerint igaz. Egyelőre hagyjuk a boldogság kérdését és kezdjük a "megoldások problémákra" piacával.
Ez elég szépen egyezik a második ötlettel, ha úgy értelmezzük, hogy "a pénz, amire úgy érzem, hogy szükségem van, egy problémát jelképez, amit meg akarok oldani."
Néhányat ezen problémák közül tudatosan felismerünk és helyesen olyanokként azonosítjuk, amiknél a pénz nem csak egy szimbólum, hanem maga a legjobb megoldás.
Valószínűleg vannak okos módjai, hogy benzint szerezzünk a kocsinkba pénz nélkül, és vannak felfedezésre váró érdekes életmódok, ahol (újradefiniálva a problémát) autó nélkül is boldogulhatunk, de jó esély van rá, hogy fizetni a benzinért a pillanatnyi problémára a legjobb megoldás. Lehet, hogy futunk egy kört a legjobb árért vagy kuponokat váltunk be, de alapjában véve a pénz jelenti a megoldást a problémára.
Ez esetben tehát 40 dollár "egy tank benzin megszerzésének" problémáját jelképezi és oldja meg. Ha nincs 40 dollárunk, de szükségünk van egy tank benzinre, a 40 dollár megszerzése egy új problémává válik. Valakinek, aki bevételi gondok miatt csak egyszerre csak gallont engedhet meg magának, a benzin lehet, hogy egy 4 dolláros probléma.
Ez mind hétköznapi közhely, és a nagyon elkeseredett helyzetben lévőket leszámítva, nem vált ki különösebben heves érzelmeket. A jelképező összeg és a megoldás összege megegyezik.
Ezek az földhözragadt problémák egyéni szinten nem a legérdekesebbek (bár nagyobb léptékben azzá válhatnak). A pénz akkor kezd érdekes lenni, ha érzelmi kérdéssé válik.
Akkor válik érzelmivé és érdekessé a pénz, amikor a problémát jelképező összeg nem annyi, mint a problémát megoldó összeg. Az is lehet, hogy az utóbbi egyáltalán nem is pénz.
Pénzt szórni problémákra
Sok esetben mikor úgy érezzük, hogy pénzre van szükségünk, valójában nem vagyunk hajlandóak szembenézni a problémával vagy a mögötte lapuló ellenérzéssel.
Ezek gyakran azok a dolgok, melyeket "piszkos munkának" érzünk. Amiket fárasztónak találunk elvégezni, amik nem nyújtják a kreativitás és a produktív jóllét érzését. Olyan dolgok, amiket nem tudunk odaadással csinálni. Melyek aktívan fájdalmat okoznak.
Nekem ebbe a kategóriába tartozik a papírmunka, a weboldalakkal való bíbelődés, hogy normálisan jelenjenek meg a különféle böngészőkben, a könyveim elkészítése, az idegesítő, de szükséges meetingek, a szolgáltatásaim tukmálása.
Ez elvezet a harmadik elképzeléshez: teremteni vagy szerezni a pénzt.
Paradox módon minden tevékenység, amit nem szívesen csinálok, a "pénz elvételéhez" kapcsolódik. Nem hinném, hogy ez véletlen egybeesés. Épp azokat a problémákat érezzük "pénzszórásnak", amik lehetővé tennék, hogy magunk szerezzünk pénzt.
A "szórni" a megfelelő ige. Mivel erős ellenszenv van bennünk az adott munkával kapcsolatban, szeretnénk elkerülni a probléma mélyebb vizsgálatát és analizálását. Megérteni az egészet és megtalálni a megoldás leghatékonyabb módját a dolog fájdalmas része. Így inkább csak futtában elemezzük a problémát és szórunk valamennyi pénzt, a nagyjából megfelelőnek tűnő irányba. A klasszikus siránkozás ilyenkor: "Bárcsak fizethetnék valakinek, hogy megcsinálja helyettem." Csak a pénztárcánk és magának a pénz szórásának a fájdalma szab határt annak, hogy mennyit is szórunk.
Mivel pontos célzás helyett sietve és elfordult tekintettel szórunk, az eljárás nem hatékony. Ezért lehet az, hogy az a valaki, aki megközelítőleg a megoldás irányába áll, és nem ódzkodik a munka elvégzésétől, el tudja "venni" tőlünk a pénzt. Ha túl precízen céloznánk, a másik fél nem találna kellően vonzó profitot.
A benzines példával ellentétben, ahol az elköltött pénz pontosan annyi, mint amennyit szerinted a megoldás ér, a "szórt pénz" másképpen működik. A szórt pénz mennyisége azzal arányos, hogy számodra mennyi fájdalmat jelképez. (Van "szórt pénz" a benzinpiacon is, de általában nemzeti, semmint egyéni szinten).
A marketing nehézsége
Ez azt jelenti, hogy a probléma-megoldó gazdaság egy "szórd szét a pénzt anélkül, hogy odanéznél" gazdaság. Ahhoz, hogy több bevételed legyen, mint amennyit elszórsz, másoknak megközelítőleg a te irányodba kell szórniuk a pénzt. És neked egy részét tovább kell szórnod egy másik irányba. Az egésznek valamelyest pontatlannak kell lennie és az embereknek számos különféle dologtól kell ódzkodniuk (és fordítva, különböző ellenszenvek legyőzésében kell jeleskedniük).
Ez arra is magyarázatot ad, hogy miért olyan nehéz a marketing és az értékesítés. Az ellenszenvek zónájában kell üzengetni. Olyan dolgokról próbálsz beszélni, amikre a vevőjelöltek próbálnak nem gondolni.
Azt akarod, hogy az emberek megközelítőleg a te irányodba szórják a pénzt. Minél több ellenszenvük van a problémával kapcsolatban, melyre te képviseled a megoldást, minél kevésbé pontos a szórás, annál több lehet a profitod. De ha túl nemtörődöm módon céloznak, lehet hogy a melletted álló fickót záporozzák meg, vagy olyan helyekre szórják a pénzt, ahová nem érsz el.
A marketing annak a problémája, hogy rávegyük a vevőjelöltet, hogy elég óvatosan célozzon ahhoz, hogy a pénz közelebb essen hozzánk, mint bárki máshoz, de ne túl óvatosan, mert akkor nem lesz elég vonzó az árrés. A marketing azért nehéz, mert a vevőjelölt általában jobban vagy kevésbé akar odafigyelni, mint szeretnénk.
Másképp fogalmazva pont a megfelelő fajta célponttá akarunk válni. Ami azt jeleni, hogy növelnünk vagy csökkentenünk kell az ellenszenvet.
Célponttá válni
Ha az emberek pénzt szórnak egy mélyen gyökerező ellenszenvre válaszul, amire gondolni sem akarnak, vajon merre fognak célozni?
Esély van rá, hogy arra, ahol a szorongással társított irányban az önbizalom bármi jelét látják.
Ha önbizalmat sugárzol, lehet hogy te leszel az. Okkal lehet.
Lehet "hamis önbizalmat" sugározni. De ebbe ne menjünk bele.
Az is lehet, hogy az önbizalomhoz az általunk képviselt munkával szemben nincs bennük elég ellenszenv, és ebben az esetben lehet, hogy növelnünk kell a szorongásukat a félelemkeltés taktikájával. Ebbe se menjünk most bele.
Beszéljünk a marketingről inkább mézesmadzag és korbács nélkül*
Jó eséllyel akkor fogunk önbizalmat sugározni, ha valami olyat csinálunk, amit produktívnak és értékesnek érzünk. Nem kell a problémáikról beszélnünk vagy szembesíteni őket a szorongásaikkal. Csak a megkönnyebbülés egy forrását kell képviselni abban, ami egyébként számukra egy könyörtelen, nyers, kimondatlan szorongás.
Ha olyan dolgokat csinálsz, amik számodra produktívnak és értékesnek tűnnek, jó eséllyel értéket teremtesz. Nem pénzt. Értéket. Nem te vagy a Központi Bank. És jó esély van rá, hogy olyan dolgok ezek, amiket akkor is csinálnál, ha nem vonzanák az irányodba szórt pénzt. Ezek a tevékenységek azokon a területeken vannak, ahol sikerült legyőznöd a saját ellenszenveidet és képes vagy odaadással csinálni.
A látványos értékteremtés puszta ténye elegendő, hogy másoknak boldogságot okozzon, mert a boldogság egy fontos fajtája a szorongástól és fájdalomtól való megszabadulás. A boldogság az, ahogy mások megtapasztalják az általad létrehozott értéket, ami enyhíti fájdalmukat.
Azonban sajnálatos módon, van itt egy kis pénznembeli probléma. Az emberekre nem szoktunk fájdalomcsillapítóként gondolni. Az emberek egyének, akikhez természetes módon vagyunk hajlamosak kapcsolódni, és nem pedig "megoldások problémákra".
A természetes forma, amivel az emberek bármiféle nekik adott fájdalom-enyhítő boldogságot viszonoznak, olyan dolgok mint a bizalom, hála, hűség, és a kapcsolati tőke más formái, amik értékesek, de nem lehet őket pénzre váltani, csak újra-befektetni. Ezek a boldogság természetes pénznemei.
A pénz nem a boldogság természetes pénzneme. És sajnos nincs átváltási ráta bizalomról vagy hűségről dollárra.
A fájdalomcsillapítás kiszervezése
Úgy lehet rávenni az embereket, hogy pénzt szórjanak (ahelyett vagy amellett, hogy bizalmat, hálát, stb. adjanak), ha az általunk képviselt megkönnyebbülést részben egy objektív formába externalizáljuk. Az emberek dolgokra szórják a pénzt, nem emberekre. Tehát olyan dolgokat kell csinálnunk, amik a személyünk által képviselt fájdalomcsillapítást testesítik meg.
Tehát az első és az utolsó elképzelés összeegyeztethető. A pénz, kapcsolati tőke értelmében nem boldogít. Azonban mégis vásárolható vele boldogság, fájdalomcsillapító tabletták externalizált formájában.
Ami azt jelenti, hogy a "megoldások problémákra" és a "boldogság" (abban az értelemben, ami pénzért kapható) valójában nem két külön kategória.
Mi a helyzet a boldogság olyan fajtáival (akár pénzzel, akár kapcsolati tőkével fizetünk értük), amik nem tűnek "fájdalomcsillapítás" típusúnak? Tényleg mindig csak azért fizetünk, hogy elkerüljünk valamiféle fájdalmat? Minden barátokkal eltöltött éjszaka csak "menekülés" az egyedüllét fájdalma elől? Minden menet a vidámparkban csak "menekülés" az unalom fájdalma elől?
Mi a helyzet a vággyal? Származhat a pénzszórás vágyból és nem ellenszenvből?
Ez egy kényes kérdés és azt hiszem, hogy a válasz az, hogy ha pénzt adunk ki, az ellenszenv.
Ha egy olyan vágy motivál, amit nem lehet bármely nyilvánvaló módon kifejezni a fájdalom-ellenszenv párossal (akár magunknak, akár empátián és kapcsolaton keresztül valaki másnak), általában azt fogjuk tapasztalni, hogy tökéletesen teljesíteni lehet pénz igénybevétele nélkül is.
Ez a gondolat lapul az elképzelés mögött, hogy a legjobb örömök az életben ingyenesek. Bizonyos értelemben ezek a tiszta örömök. Élvezetük nem okoz fájdalmat máshol, sem nekünk, sem valaki másnak. Így hát nem kell pénznek mozognia ahhoz, hogy segítsen megvalósítani őket.
Habár ezek a tiszta örömök nem olyan gyakoriak, mint hinnénk. A naplementék lehet, hogy ingyen vannak, de valószínűleg valakinek el kell viselnie némi fájdalmat ahhoz, hogy eljuttasson minket egy jó naplemente-néző helyre, tehát valahol pénznek kell szóródnia.
Vágyak és szorongások
Van itt a pénznek egy érdekes értelmezése. A közgazdaságtanban általában adósságként tekintünk a pénzre. Nevezetesen olyan adósságként, melynek a jövőbeli "növekedésbe" (értékteremtésbe) vetett remény a fedezete.
De ha egyetértünk abban, hogy egy képzeletbeli világban, ahol csak tiszta vágy van és nincs fájdalom, nem lenne szükség pénzre, a pénz-mint-remény nem értelmezhető.
A pénz-mint-fájdalomcsillapító viszont igen. Ha a gazdaságban forgó összes pénz az általunk elkerülni próbált összes fájdalom összegét képviseli, és nem az összes jövőbeli és remélt vagyont, egy csomó dolog hirtelen értelmet nyer.
Annyi pénzt nyomtatunk, amennyi a kollektíven megtapasztalt fájdalmat jelképezi. [a gazdasági növekedés lehet, hogy nem más, mint a fájdalmunk növekedése? - a ford. megj.] Ha találnánk egy isteni hatalommal bíró földönkívülit, aki képes lenne hitelt érdemlően garantálni, hogy megoldja minden fájdalommal kapcsolatos problémánkat, feléje szórnánk az összes pénzünket, és nem körbe-körbe egymásnak.
És ez némi bizakodásra is okot adhat. Az ellenszenv és a fájdalom hajlamos inflálódni. Tehát ha a nemzeti adósságot (Amerikában azt hiszem 16 billió dollár vagy valami hasonló) úgy értelmezzünk, mint Nettó Nemzeti Fájdalom, ha képesek leszünk egy kicsit fékezni az ellenérzéseinket és minden téren pontosabban célozni, talán csökkenthetjük az adósságot.
Ez általában véve azt jelenti, hogy olyan érték-teremtő dolgokat csinálunk, amik másoknak lehetővé teszik a pontosabb célzást, az enyhülés valódi érzetén és nem pedig hamis reményeken vagy előidézett félelmeken keresztül.
Természetesen fókuszálhatunk arra, hogy kiterjesszük az általunk legyőzött ellenérzések zónáját, ami a pénzgazdaságból (vagy fájdalomgazdaságból) való lassú visszavonulás egy módja. Hívhatod alacsony-pénztartalmú diétának. Hasonlóan működik, mint az alacsony-szénhidráttartalmú diéta, ami az emocionális evés (lásd. étel mint fájdalomcsillapító) okozta cukorbevitel szélsőséges ingadozásait olyan tápláló ételekkel helyettesíti, amik tisztább örömök forrásai és nem a fájdalomcsillapítás különféle módjai.
De van ebben egy bizonyos fokú önzés és a hatékonyság hiányának egy mintázata is. Lehet, hogy én jobb vagyok néhány ellenérzés és fájdalom legyőzésében, mint te és fordítva. Talán mindketten jobban járunk ha azokra a területekre összpontosítunk, amik az erősségeink és a többire pénzt szórunk. A pénzgazdaság nem csak a fájdalomgazdaságot jelképezi. Hanem az egyéni fájdalmak kezelésének kollektíven hatékony megközelítését is.
Ha jól csináljuk, a pénzzé tett érték még több értéket teremt és idővel mindannyiunknak egyre kevesebb pénzre lesz szüksége.
---
* Az amerikai politikai életben "carrot and stick"-ként ismert idióma. Amikor a számukra kedvező döntésre először finoman próbálják meg rábeszélni a másik felet (pl. pénzzel, adókedvezménnyel, stb.), de ha ez nem jön be, akkor marad a bot, amivel jól odacsapnak.
2012. november 8
Vissza a tetejére
A klasszikus marshmallow teszt egyszerű és ma már közismert. 1960-ban a Stanford Egyetemen választás elé állították a négyéves gyerekeket. Kapnak egy pillecukrot, de ha képesek várni a befalásával kb. 15 percet (míg a kísérlet vezetője visszajön), akkor kapnak még egyet.
Természetesen voltak gyerekek, akik azonnal befalták a cukrot és voltak olyanok is, akik türelmesen kivártak. Erős korrelációt találtak az önmegtartóztatás képessége és a gyerekek jövőbeli sikeressége között. A banális magyarázat az, hogy egyes gyerekek akár genetikai, akár valami más csoda képesség folytán sikeresebbek és életrevalóbbak másoknál. A kísérletet azóta sokan megismételték, és többen arra gyanakodtak, hogy a "kudarcot valló" gyerekek olyan családból érkeztek, ahol a felnőttek szavának nem lehetett hinni és a kiszámíthatatlanság volt az általános légkör, ezért a pillecukor azonnali elfogyasztása a lehető legracionálisabb döntés volt számukra. Legutóbb a Rochester Egyetemen újra elvégezték a kísérletet úgy, hogy közvetlenül a kísérlet előtt kiszámítható és kiszámíthatatlan környezetnek tették ki a gyerekeket, és a kiszámítható közegből érkező gyerekek közel négyszer hosszabb ideig bírták!
Nyilvánvaló, hogy a kiszámítható környezet mindenki számára előnyösebb. De mi van, ha történik valami katasztrófa, amitől az élet hirtelen kiszámíthatatlanná válik. Vajon a rossz családból származó gyerekeknek előnyük lesz?
2012. október 26
Vissza a tetejére
/ Részletek robert wolff "What It Is To Be Human"* című könyvéből. Mohari András fordítása, mely egy letölthető részlet alapján készült a szerző engedélyével: /
Bevezető
Az Emberek
Való világ, árnyékvilág
Fák az őserdőben
Rabszolgák
A mangófa
Sámán
Tanulok újra ember lenni
---
* A könyv újabb, átdolgozott kiadása Original Wisdom címen jelent meg.
2012. október 13
Vissza a tetejére
/ Masanobu Fukuoka - One Straw Revolution című könyvének 4. fejezete - fordítás általam: /
Táplálkozási zűrzavar
Egy fiú, aki három éven át lakott az egyik kunyhóban a hegyen, egy napon azt mondta, „Amikor az emberek 'természetes ételről' beszélnek, már nem tudom, mire gondolnak.” A „természetes étel” kifejezést mindenki ismeri, de nem világos, hogy pontosan mit is takar a fogalom. Sokan vannak, akik úgy érzik, hogy ha csak olyan ételeket eszünk, amik mesterséges vegyszerektől vagy adalékoktól mentesek, az egy természetes étrend, mások pedig homályosan úgy vélik, hogy a természetes étrend az, ha úgy esszük az ételt, ahogy az a természetben megtalálható.
Ha megkérdezzük, hogy vajon a tűzzel főzés és a só használata természetes vagy természetellenes, bárhogy válaszolhatnak. Ha a primitív idők embereinek étrendjét, amikor csak vadon élő növényeket és állatokat fogyasztottak „természetesnek” hívjuk, akkor azt az étrendet ami sót és tüzet használ, nem nevezhetjük annak.
De ha azzal érvelünk, hogy a tűz és a só felhasználásának ősidőkben megszerzett tudása az emberiség természetes sorsa, akkor az így elkészített ételek tökéletesen természetesek. Jónak minősíthető-e az az étel, amin alkalmazták az emberi elkészítés technikáit, vagy csak úgy jó, ahogyan a természetben megtalálható? A termesztett növényeket természetesnek nevezhetjük? Hol húzzuk meg a határt a természetes és természetellenes között?
Azt lehet mondani, hogy Japánban a „természetes étrend” kifejezés Sagen Isuzuka tanításaiból eredeztethető, a Meiji-korból. Elméletét később Mr. Sakurazawa [George Osawa] és Mr. Niki gondolta és finomította tovább. A Táplálkozás Útja (The Path of Nutrition), amit nyugaton Makrobiotika néven ismernek, a nem-kettősségen és a Ji csing jin-jang elképzelésein alapul. Mivel javarészt ez barna rizses étrendet jelent, a „természetes étrend” alatt többnyire teljes kiőrlésű gabonák és zöldségek fogyasztását értik. Nem lehet azonban a természetes étrendet egyszerűen barna rizs vegetarianizmusnak nevezni.
Akkor hát mi az?
Minden a zavar oka, hogy az emberi megismerésnek két útja létezik – diszkriminatív és nem-diszkriminatív.
[Ezt sok keleti filozófus megkülönbözteti. A diszkriminatív tudás az elemző, tudatos értelemből származik, és a tapasztalatot logikus keretbe próbálja rendezni. Fukuoka úgy véli, hogy ezen folyamat során az egyén a természeten kívül helyezi magát. Ez a „korlátozott tudományos igazság és ítélkezés”.
A nem-diszkriminatív tudás tudatos erőfeszítés nélkül jön létre, mikor az egyén olyannak fogadja el tapasztalatát amilyen, anélkül, hogy értelemmel magyarázná. Míg a diszkriminatív tudás elengedhetetlen a világ gyakorlati problémáinak elemzéséhez, Fukuoka úgy véli, hogy végső soron túl szűk perspektívát eredményez.]
Az emberek általában azt hiszik, hogy kizárólag a diszkriminatív tudásra alapozva lehet a világot tévedhetetlenül megismerni. Így a „természet” szó általános jelentése a diszkriminatív értelemmel érzékelt természetet jelöli.
Én elvetem azt az üres képet, amit az emberi értelem hoz létre a természetről és világosan megkülönböztetem a nem-diszkriminatív megértés által tapasztalt természettől. Úgy gondolom, hogy ha felszámoljuk a természet téves felfogását, a világ zavarának kiváltó oka meg fog szűnni.
A nyugati természettudomány a diszkriminatív tudásból fejlődött ki; ugyanebből a forrásból származik keleten a Ji csing filozófiája és a jin-jang. De a tudományos igazság sohasem érheti el az abszolút igazságot és a filozófiák végül is nem többek a világ értelmezéseinél. A tudományos tudás felfogásában a természet egy elpusztított természet; egy kísértet, melynek csontváza van, de lelke nincs. A filozófiai tudás felfogásában a természet egy emberi töprengés alkotta elmélet; egy kísértet, melynek lelke van, de alakja nincs.
Nincs más mód a nem-diszkriminatív tudás felismerésére, mint a közvetlen intuíció, de az emberek próbálják valami ismerős keretbe illeszteni azzal, hogy „ösztönnek” nevezik. Valójában ez egy megnevezhetetlen forrásból származó tudás. Ha meg akarod ismerni a természet valódi arcát, hagyd el a diszkriminatív tudatot és lépj túl a relativitás világán. A kezdetektől fogva nem létezik Kelet vagy Nyugat, nincs négy évszak és nincs jin vagy jang.
Mikor ilyen messzire merészkedtem, a fiatalok megkérdezték, „Tehát nem csak a természettudományokat utasítod el, hanem a jin-jangon és a Ji csingen alapuló keleti filozófiákat is?”
Ideiglenes fogódzkodónak vagy útmutatónak értékesek lehetnek - válaszoltam-, de nem tekinthetők a legnagyobb eredményeknek. A tudományos igazságok és a filozófiák a relatív világról alkotott elképzelések, és ott helytállóak, értékük elismert. Például a relatív világban élő modern embereknek, akik felborítják a természet rendjét és saját testük és lelkük összeomlását okozzák, a jin-jang rendszer megfelelő és hatékony útmutató lehet a rend helyreállítására.
Ezek a elméletek hasznosnak mondhatók, mert segíthetnek az embereknek elérni egy egyszerű és tömör étrendet addig is, míg eljutnak a valódi természetes étrendig. De ha felismerjük, hogy az ember célja végső soron az, hogy túllépjen a relativitás világán, hogy a valódi szabadság birodalmában lubickoljon, akkor nem éppen szerencsés elköteleződve gürcölni egy elmélet mellett. Amikor az egyén be tud lépni abba a világba, melyben a jin és jang két aspektusa visszatér eredeti egységébe, ezen szimbólumok feladata véget ér.
Egy fiatal, aki nemrég érkezett, felszólalt: „Tehát ha természetes emberré válunk, azt ehetünk, amit akarunk?”
Ha várod az alagút túlvégén a világosságot, az alagút sötétsége tovább fog tartani. Ha már nem akarsz valami finomat enni, akkor megízlelheted az étel valódi ízét, bármit is eszel. Könnyű egy természetes étrend egyszerű étkeit az étkezőasztalra tenni, de kevesen vannak azok, akik valóban élvezni tudnak egy ilyen lakomát.
A természet étel-mandalája
Ugyanúgy gondolkodom a természetes ételről, ahogyan a természetes gazdálkodásról. Épp ahogyan a természetes gazdálkodás összhangban van a természettel, ami olyan amilyen, azaz amilyennek a nem-diszkriminatív tudat érzékeli, úgy a természetes étrend is az étkezés egy olyan módja, amiben a vadon nőtt ételek vagy a természetes gazdálkodással termesztett növények és a természetes módszerekkel befogott halak magunkhoz vételét a nem-diszkriminatív tudat szándék nélkül teszi.
Bár szándék mentes cselekvésről és módszer-nélküliségről beszélek, a mindennapi élet során idővel bölcsességre teszünk szert, amit természetesen tudomásul veszünk. Lehet bírálni a só és a tűz használatát a főzésben, mint az ember és természet szétválasztásának első lépését, de nem másról van szó, mint a primitív emberek által felfogott természetes bölcsességről. Úgy kellene tekintenünk rájuk, mint az ég adományozta bölcsességre.
A növények, melyek több ezer és tízezer év alatt az emberi lényekkel együtt élve fejlődtek ki, nem nevezhetők teljesen a földműves diszkriminatív tudásának eredményeinek, így hát természetben előforduló ételként tekinthetünk rájuk. De a pillanatok alatt megváltoztatott fajták, amik nem természetes körülmények között fejlődtek ki, hanem a természettől teljesen eltávolodott mezőgazdaság-tudomány fejlesztései, csakúgy, mint a tömeggyártásban előállított halak, kagylók és háziállatok, nem ebbe a kategóriába tartoznak.
A mezőgazdaságnak, halászatnak, állatgondozásnak, az ételek mindennapi valóságának, az öltözködésnek, a fedélnek a fejünk felett, a lelki életnek és valójában bárminek, a természettel összhangban kell lennie.
A következő ábrákat azért rajzoltam, hogy segítsenek elmagyarázni a tudományt és filozófiát meghaladó természetes étrendet. Az első összeszedi azokat az ételeket, amikhez a legkönnyebben juthat hozzá az ember és ezeket többé-kevésbé csoportokba szedi. A második az év különböző hónapjai során elérhető ételeket mutatja. Ezek az ábrák alkotják a természet étel-mandaláját [egy kör alakú ábra a keleti művészetben és vallásban, ami témájának összességét és teljességét jelképezi - a ford. megj.]. Jó látható ebből a mandalából, hogy szinte korlátlan mennyiségű étel található a földön.
Ha az emberek „nem-tudattal” [egy buddhista kifejezés, ami azt az állapotot írja le, amiben a személyes és a „külső” világ között nincs különbség] jutnak élelemhez, tökéletesen természetes táplálkozást érhetnek el akkor is, ha fogalmuk sincs a jinről és jangról.
Egy japán falu halászait és termelőit nem különösebben érdekli ezeknek az ábráknak a logikája. A természet receptjét követik, a közvetlen környezetükből származó szezonális ételek kiválasztásával.
Kora tavasztól kezdve, mikor a hét fű [kínai zeller, pásztortáska, gyopár, tyúkhúr, fiatal japán retek/jégretek, fehér retek, árvacsalán – a ford. megj.] előbújik a földből, a gazdák hét különböző ízt ízlelhetnek meg. Ezek különösen jól illenek a csigák, a tengeri kagylók és a turbán kagylók ízeihez.
Márciusban érkezik a zöld évszak. Zsurló, haraszt, fekete üröm, virágzó páfrány és más hegyi növények és persze a datolyaszilva, az őszibarackfa fiatal levelei és a hegyi yamgyökér hajtásai mind ehetőek. Könnyed és finom ízzel rendelkeznek, így ízletes tempura készíthető velük, de fűszerként is használhatók. A tavaszi hónapokban bőséggel teremnek a tengerparton az olyan finom tengeri zöldségek, mint a tengeri moszat, a nori és a tengeri hínár.
A szürke tőkehal, a tengeri keszeg és a csíkos disznóhal épp akkor a legízletesebb, amikor a bambusz friss hajtásai kibújnak. Az írisz virágzását karcsú szalaghallal és makréla sashimivel ünnepelhetjük. A zöldborsó, cukorborsó, holdbab és fava bab egyenesen a hüvelyéből is finom, de teljes kiőrlésű gabonával, mint a barna rizs, a búza vagy az árpa is főzhetjük.
Az esős évszak vége felé [ami Japán nagy részén júniustól július közepéig tart] besózzák a japán szilvát, és bőségesen lehet szamócát és málnát gyűjteni. Ebben az időszakban természetes, hogy a szervezetünk megkívánja a mogyoróhagyma ropogós ízét, az olyan vizes gyümölcsökkel egyetemben, mint a japán naspolya, a sárgabarack és az őszibarack. A japán naspolyának nem csak a gyümölcse ehető, a magját „kávévá” lehet őrölni, a levelek főzetéből készült tea pedig egyike a legjobb gyógyszereknek. A barack és datolyaszilvafák érett leveleiből fiatalító tonik készíthető.
Nyár közepén, a ragyogó nap alatt, nincs jobb időtöltés, mint dinnyét majszolgatni és mézet nyalogatni az árnyékban. Sok nyári zöldség is megérik és készen áll a szüretre, mint a sárgarépa, a spenót, a retek és az uborka. A szervezetnek a nyári tunyaság elűzéséhez szüksége van a növényi vagy szezámmagolajra is.
Nevezhetjük rejtélyesnek és valóban az, hogy a téli gabona tavaszi betakarítása éppen passzol a lecsökkent nyári étvágyához, és nyáron gyakran készítünk árpából különböző méretű és formájú tésztákat. A hajdinát nyáron takarítjuk be. Ez egy ősi, vad növény és étel, ami nagyon jól illik ehhez az évszakhoz.
Az ősz eleje egy vidám évszak, szójababbal és a kis piros azuki babbal, sok gyümölccsel, zöldséggel és különböző sárga szemű gabonával, melyek mind ekkor érnek. Az őszi holdnéző ünnepkor élvezhetjük a kölessüteményt. A forrázott szójababot taro-krumplival együtt tálaljuk. Ősz vége felé egyre gyakrabban kerül az asztalra kukorica és párolt vörösbab, matsutake gomba vagy szelídgesztenye. A legfontosabb, hogy a rizs, mely egész nyáron szívta magába a Nap sugarait, épp ősszel érik be. Ez azt jelenti, hogy bőségesen jut kalóriában gazdag élelem a hideg téli hónapokra.
Az első fagy megérkeztével úgy érezhetjük magunkat, mint akik a halárus standján bámészkodunk. A mélyvízi kék halak, mint a sárgafarkú és a tonhal, ebben a szezonban foghatók. Érdekes, hogy a japán retek és a leveles zöldségek, amik bőségesek ebben az évszakban, jól illenek ezekhez a halakhoz.
Az újévi ünnepek fogásai főleg savanyított és besózott ételekből készülnek, különösen szilveszterkor. Sok évszázadon át, minden évben sózott lazacot, hering kaviárt, vörös durbincsot, homárt, tengeri moszatot és fekete babot szolgáltak fel ezen a lakomán.
Kellemes kikapcsolódás télen kiásni a hóval borított földön a megmaradt retket és fehérrépát. Az év során termett gabonák és különféle babok, a miso és a szójaszósz mindig kéznél vannak. Csakúgy mint az ősszel félretett káposzta, retek, tök és burgonya, a tél dermesztően hideg hónapjai alatt is elérhető ételek. A póréhagyma és a vad mogyoróhagyma jól illenek az ilyenkor begyűjthető osztriga és a tengeri uborka finom ízéhez.
A tavasz érkezését várva megpillanthatjuk a martilapu hajtásait és a hóból kikandikáló kúszó eper muskátli ehető leveleit. A vízitorma, pásztortáska, tyúkhúr és egyéb vadon termő növények visszatérésével, természetes tavaszi növényeket szedhetünk a kertből, a konyhaablak alól.
Tehát egy szerény étrendet követve, a különböző évszakoknak megfelelő, kéznél lévő ételek összegyűjtésével és egészséges, tápláló ízük megízlelésével, a falubeliek elfogadják azt, amit a természet kínál.
A falubeliek ismerik az étel finom ízét, de a természet titokzatosságát nem tudják megízlelni. Vagy ha meg is tudják, szavakba önteni képtelenek.
A természetes táplálkozás a lábunk előtt hever.
Az étel kultúrája
Ha az a kérdés, hogy miért eszünk egyáltalán, kevesen merészkednek túl a tényen, hogy az élet fenntartásához és az emberi test növekedéséhez ételre van szükség. Ezen túlmenően azonban ott rejlik az étel és az emberi lélek mélyebb viszonya is. Az állatok megelégszenek azzal ha ehetnek, játszhatnak és alhatnak. De az embereknek is nagyszerű teljesítmény lenne, ha élvezni tudnák a tápláló ételt, az egyszerű napi rutint és a pihentető alvást.
Buddha azt mondta: „A forma üresség és az üresség forma”. Mivel a „forma” a Buddhista terminológiában az anyagra vagy a dolgokra utal, az üresség pedig a tudat, azt állítja, hogy az anyag és a tudat azonos. A dolgok sokféle színűek, formájúak és ízűek, és az emberek tudata egyiktől a másikig suhan, vonzódva a különböző minőségű dolgokhoz. De valójában az anyag és a tudat egy.
Szín
Hét alapvető szín van a világban. De ha ezt a hét színt összekeverjük, fehérré válnak. Ha egy prizma szétbontja a fehér fényt, hét színné válik. Amikor az ember „nem-tudattal” szemléli a világot, eltűnik a színből a szín. Nem-színű lesz. A hét szín csak akkor jelenik meg, ha a hétszínű diszkriminatív tudattal szemléljük.
A víz számtalan változáson megy keresztül, de attól még továbbra is víz marad. Ugyanígy, bár a tudatos elme úgy tűnik, hogy változásokon megy keresztül, az eredeti, mozdulatlan elme változatlan marad. Mikor valakit elcsábít a hét szín, az elme könnyen megzavarodik. Meglátja a levelek, az ágak és a gyümölcsök színét, míg az alapszínt nem veszi észre.
Ez az ételekre is igaz. Rengeteg emberi fogyasztásra alkalmas természetes alapanyag van a világban. Az elme megkülönbözteti és jó vagy rossz tulajdonságokkal ruházza fel őket. Ezután az emberek tudatosan kiválasztják azokat, amikre szerintük szükségük van. Ez a kiválasztási folyamat akadályozza a legalapvetőbb emberi táplálkozás felismerését, amit az ég hellyel és évszakkal határozott meg.
A természet színei olyan könnyedén változnak, mint a hortenzia virágai. A természet örök változásban van. Nevezhetjük ezt végtelen mozgásnak vagy mozdulatlan mozgásnak is. Amikor észérvek szerint választjuk ki az ételeket, természetképünk állandóvá válik és a természet átalakulásait, mint az évszakok változásai, figyelmen kívül hagyjuk.
A természetes étrend célja nem az, hogy hozzáértő embereket hozzon létre, akik szilárd érvekkel tudják alátámasztani és kiválasztani a különböző ételeket, hanem hogy nemtudó embereket képezzen, akik tudatos különbségtétel nélkül étkeznek. Ez nem ellenkezik a természet útjával. A jó étrend a „nem-tudat” felismerésével kezdődik, elfogadva a szín színtelenségét anélkül, hogy elvesznénk a formák részleteiben.
Íz
Van egy olyan mondás, hogy „nem tudhatjuk, milyen íze van egy ételnek, míg meg nem kóstoljuk”. De még ha meg is kóstoljuk, az íze függ az időtől, a körülményektől és az ízlelő személyétől.
Ha megkérdezünk egy tudóst, hogy miből áll az íz, akkor megpróbálja különválasztani a különböző összetevőket és jellemezni az édes, a savanyú, a keserű, a sós és a csípős arányával. De az ízeket nem lehet elemzéssel meghatározni, és a nyelvünk hegyével sem. Bár az öt alapízt a nyelv érzékeli, a benyomásokat az elme gyűjti össze és értelmezi.
Egy természetes életet élő ember azért tudja megtalálni a megfelelő étrendet, mert az ösztönei jól működnek. Megelégszik az egyszerű étellel, ami tápláló, finom és napi orvosságnak is jó. Az étel és az emberi lélek egyek.
A modern emberek elvesztették ezt a tiszta ösztönt és ennek következtében nem képesek begyűjteni és élvezni a tavasz hét füvét. Mennek és különböző ízeket keresnek. Az étrendjük rendszertelenné válik, kiszélesedik a szeretem és nem szeretem közötti szakadék és ettől az ösztönük még inkább zavarodottá lesz. Ezen a ponton kezdenek el az emberek erős fűszereket és bonyolult főzési technikákat alkalmazni, tovább növelve a zavart. Az étel és az emberi lélek elidegenedtek egymástól.
Manapság a legtöbben eltávolodtak a rizs ízétől. A teljes kiőrlésű szemeket addig finomítják és dolgozzák fel, míg csak az íztelen keményítő marad. A fényezett rizsből hiányzik a teljes rizs egyedülálló illata és íze. Ezért igényli a fűszereket és ki kell egészíteni más ételekkel vagy leönteni valami mártással. Az emberek tévesen azt gondolják, hogy nem számít, hogy rizs tápértéke alacsony, mivel vannak kiegészítő vitaminok és más ételek, mint a hús vagy a hal, amik biztosítják a hiányzó tápanyagokat.
A finom ételek nem önmaguktól finomak. Az étel csak akkor ízletes, ha valaki úgy gondolja, hogy az. Bár a legtöbb ember szerint a marha- és csirkehús ízletesek, de egy olyasvalaki számára, aki testi vagy lelki okok miatt úgy döntött, hogy nem eszi meg őket, visszataszítóak.
A gyerekek akkor is boldogok, ha csak játszhatnak vagy semmit sem csinálnak. A diszkriminatív felnőtt viszont eldönti, hogy mi teszi őt boldoggá és csak akkor elégedett, ha ezek a feltételek teljesülnek. Nem feltétlen azért ízlenek neki az ételek, mert bennük vannak a természet finom ízei és táplálóak a testnek, hanem mert arra kondicionálta az ízlését, hogy jó az ízük.
A tészta finom, de az automatákból származó instant tésztáknak rendkívül rossz íze van. A reklámok viszont képesek eltávolítani a gondolatot, hogy rossz az ízük, és sok embernek még ezek a gusztustalan tészták is valamiképpen finomakká válnak.
Van egy mondás, hogy ha az embert becsapja a róka, még a lócitromot is hajlandó megenni. Nincs min nevetni. Manapság az emberek az eszükkel étkeznek, nem a testükkel. Többségüket nem érdekli, hogy az étel tele van nátrium-glutamáttal, csak a nyelvük hegyével ízlelnek, úgyhogy könnyedén becsaphatók.
Kezdetben az emberek egyszerűen azért táplálkoztak, mert éltek és mert az étel ízletes volt. A modern ember azonban kitalálta, hogy ha nem bonyolult fűszerekkel készíti el az ételt, akkor az íztelen lesz. Ha nem próbáljuk finommá tenni az ételt, akkor rájövünk, hogy a természet már megtette helyettünk.
Abból kellene kiindulni, hogy az étel önmagában is finom, de ma minden erőfeszítésünkkel ízt akarunk hozzáadni. Ironikus, hogy a finom ételek majdnem teljesen eltűntek.
Az emberek megpróbáltak finom kenyeret készíteni és a finom kenyér eltűnt. A pazar ételek elkészítésének igyekezetében hasznavehetetlen ételeket készítettek, és most az emberek étvágya kielégítetlen.
Az ételek elkészítésének legjobb módja, ha megőrizzük a természet finom ízeit. A régmúlt napi bölcsessége lehetővé tette, hogy az emberek különböző savanyúságokat készítsenek, mint a napon szárított, besózott, korpás, miso-s savanyúság, így magának a zöldségnek az ízét is megőrizték.
A főzés művészete a tengeri sóval és a ropogó tűzzel kezdődik. Ha olyasvalaki készíti, aki tisztában van a szakácsművészet alapjaival, akkor az étel megőrzi természetes ízét. Ha a főzéstől valami furcsa és egzotikus íze lesz, és ha az egész célja csupán a száj kényeztetése, akkor a főzés tévúton jár. A kultúrára legtöbbször úgy gondolunk, mint amit egyedül az emberiség törekvése hoz létre, tart fenn és fejleszt. Pedig a kultúra mindig az ember és a természet partnerségében gyökerezik. Amikor az emberi társadalom és a természet összetartozását felismerik, a kultúra magától kialakul. A kultúra mindig szoros kapcsolatban volt a hétköznapi élettel és így adták tovább a következő nemzedéknek és maradt fenn napjainking.
Az emberi hiúság és a kényelem hajszolásának eredménye nem nevezhető valódi kultúrának. A valódi kultúra a természetben születik, egyszerű, alázatos és tiszta. Valódi kultúra hiányában az emberiség odavész.
Amikor az emberek hátat fordítottak a természetes ételeknek és a feldolgozott ételeket választották, a társadalom a saját pusztulásának útjára lépett. Azért van ez, mert az ilyen ételek nem a valódi kultúra termékei. Az étel egyenlő az élettel és az életnek nem szabad eltávolodnia a természettől.
Csak kenyéren élni
Nincs jobb annál, mint finom ételeket enni, de a legtöbb ember számára az étkezés csupán a test fenntartására szorítkozik, hogy legyen energiája öregkoráig dolgozni és élni. Az anyák gyakran mondják gyermekeiknek, hogy egyék meg az ételt – még ha nem is ízlik nekik – mert jót tesz.
De a táplálkozást nem lehet elválasztani az íz érzékelésétől. A tápláló ételek jók az emberi testnek, étvágygerjesztőek és önmagukban is finomak. A megfelelő táplálkozás elválaszthatatlan a finom íztől.
Nem olyan régen ezen a vidéken a gazdák napi étke rizsből, árpából, misoból és savanyúságból állt. Ez az étrend hosszú életet, erős alapot és jó egészséget biztosított. A párolt zöldségek, párolt rizs és a vörös bab havonta egyszeri lakomának számított. A gazda egészséges és erős teste egy egyszerű, rizsen alapuló étrenden is képes volt önmaga táplálására.
A Kelet hagyományos barnarizs és zöldség étrendje jelentősen különbözik a nyugati társadalmakétól. A nyugati táplálkozástudomány úgy véli, hogy ha nem eszünk minden nap bizonyos mennyiségű keményítőt, zsírt, fehérjét, ásványi anyagot és vitamint, akkor nem tudjuk megőrizni kiegyensúlyozott étrendünket és egészségünket. Ez a hit hozta létre az olyan anyákat, akik gyermekeik szájába tömik a „tápláló” élelmiszereket.
Azt feltételezhetnénk, hogy a nyugati dietetika, a kidolgozott elméleteivel és számításaival nem hagy kétséget a megfelelő étrenddel kapcsolatban. A tény azonban az, hogy több problémát hoz létre, mint amit megold.
Az egyik gond, hogy a nyugati táplálkozástudomány nem törekszik arra, hogy az étrendet a természet ciklusaihoz igazítsa. Ez ahhoz vezet, hogy az emberek elidegenednek természettől. Sajnos gyakran következik ebből a természettől való félelem és az általános bizonytalanság érzése is.
Egy másik gond, hogy a spirituális és érzelmi értékek teljes feledésbe merültek, pedig az ételek közvetlen kapcsolatban állnak az emberi lélekkel és érzésekkel. Ha az emberi lényre pusztán fizikai objektumként tekintünk, nem leszünk képesek létrehozni egy átfogó étrendet. Ha zavarodottan csipegetjük össze az információ darabkáit és töredékeit, az eredmény egy tökéletlen étrend lesz, ami eltávolít a természettől.
"Egyetlen dologban benne rejlik minden, de ha mindent egyesítünk, semmi sem lesz belőle." A nyugati tudomány képtelen megérteni a keleti filozófia ezen tanítását. Kedvedre elemezheted és vizsgálhatod a pillangót, de nem tudsz pillangót készíteni.
Vajon milyen gyakorlati gondok merülnek fel, ha a nyugati tudományos étrendet széles körben alkalmazni kezdjük? Egész évben elérhetővé kell tenni a magas minőségű marhahúst, tojást, tejet, zöldséget, kenyeret és más ételeket. Szükségessé válik a nagyüzemi termelés és a hosszútávú tárolás. Japánban ennek az étrendnek az átvétele a gazdákat máris arra késztette, hogy olyan nyári zöldségeket termesszenek télen, mint a fejes saláta, uborka, padlizsán és paradicsom. Nem kell sokáig várni és a gazdákat arra kérik majd, hogy datolyaszilvát szüreteljenek tavasszal és barackot ősszel.
Ésszerűtlen elvárás, hogy elérhetünk egy teljes értékű, kiegyensúlyozott étrendet pusztán azzal, hogy évszaktól függetlenül összeeszünk mindenfélét. A természetesen érő növényekkel összehasonlítva, az évszakon kívül és szükségszerűen természetellenes körülmények között termesztett zöldségek és gyümölcsök kevés vitamint és ásványi anyagot tartalmaznak. Nem meglepő, hogy az ősszel és télen termesztett nyári zöldségek sehol sincsenek ízben és zamatban azokhoz képest, amik organikus és természetes módszerekkel, napon értek.
A kémiai analízis, a táplálkozási mutatók és más hasonló szempontok a hiba fő okai. A modern tudomány által meghatározott élelmiszer távol áll a hagyományos keleti étrendtől és aláássa a japán emberek egészségét.
Az étrend összefoglalása
Világunkban az étrendet négy fő kategóriába sorolhatjuk:
(1) Megszokott vágyakon és íz preferenciákon alapuló laza étrend. Követői szeszélyeik és képzeteik szerint ingáznak előre-hátra. Nevezhetjük ezt az étrendet önkényeztetőnek, üres evésnek.
(2) Biológiai következtetéseken alapuló szokásos táplálkozás, amit a legtöbben követnek. A tápláló ételeket a test fenntartása érdekében eszik. Ez a materialista, tudományos evés.
(3) Spirituális elveken és idealista filozófián alapuló étrend. Korlátozó és a sűrítés irányába törekszik, a legtöbb "természetes" étrend ebbe a kategóriába tartozik. Hívhatjuk ezt az elvek étrendjének.
(4) Természetes étrend, mely az ég akaratát követi. Elutasít minden emberi tudást, így ezt az étrendet nevezhetjük nem-diszkriminatív étrendnek.
Az emberek elsőkként az üres étrendtől fordulnak el, ami megszámlálhatatlan betegség forrása. Ezután a tudományos étrendből ábrándulnak ki, ami pusztán a biológiai élet fenntartására tesz kísérletet, és sokan áttérnek az elvek étrendjére. Végül ha ezt is meghaladjuk, elérkezünk a természetes ember nem-diszkriminatív étrendjéhez.
A nem-diszktriminatív étrend
Az emberi életet nem a saját ereje tartja fenn. Az embert a természet szüli és tartja életben. Ilyen kapcsolatban áll az ember a természettel. Az étel az ég ajándéka. Az emberek nem a természetből hozzák létre az ételt; égi adomány.
Az étel egyszerre étel és nem étel. Az ember része és az emberen kívül is áll.
Amikor az étel, a test, a szív és az elme tökéletesen egyesül a természetben, lehetővé válik a természetes étrend. Szabad a test, amelyik követi ösztönét, eszi ami jóízű és tartózkodik attól ami nem.
Lehetetlen leírni a természetes étrend szabályait és arányait (Nem lehet létrehozni egy határozott kódot vagy rendszert, amelyben ezeket a kérdéseket tudatosan el lehet dönteni. A természet vagy maga a test szolgál útmutatóul. De ez a finom útmutató, a diszkriminatív elme vágyainak és ténykedéseinek lármája miatt, a legtöbb ember számára észrevétlen marad). Az étrendet a helyi környezet és minden egyes ember egyedi testfelépítése és különböző igényei határozzák meg.
Az elvek étrendje
Mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy a természet mindig teljes és kiegyensúlyozott, tökéletes harmóniában van. A természetes ételek teljesek és ebben a teljességben benne van, hogy táplálóak és jóízűek is.
Olybá tűnik, hogy az emberek a jin és jang rendszerének alkalmazásával, meg tudják magyarázni a világegyetem eredetét és a természet változásait. Úgy is tűnhet, hogy az emberi test harmóniáját meg lehet határozni és tudatosan fenn lehet tartani. De ha valaki túl mélyre ássa magát a tanokba (ahogyan az a keleti orvoslás tanulmányozásához elkerülhetetlen), a tudomány felségterületére jut és nem lesz képes megszabadulni a diszkriminatív perspektívától, ami pedig alapvető fontosságú.
Elmerülve az emberi tudás finom részleteiben, anélkül hogy felismerné korlátait, az elvek étrendjének alkalmazóját csak a különálló dolgok érdeklik. De amikor éleslátásával megpróbálja megragadni a természet értelmét, nem veszi észre a lába előtt történő apró dolgokat.
A tipikus beteg ember étrendje
A betegség akkor keletkezik, amikor az emberek eltávolodnak a természettől. A betegség súlyossága egyenesen arányos az eltávolodás mértékével. Ha a beteg ember visszatér az egészséges környezetbe, gyakran a betegség megszűnik. Ha a természettől való elidegenedés szélsőséges méreteket ölt, a beteg emberek száma növekedni kezd. Majd erősödni kezd a természethez való visszatérés vágya. De a tiszta megértés, hogy mi is a természet, hiányzik ebből a vágyból, így az igyekezet gyakran hiábavaló.
Még ha valaki egyszerűen is él a hegyekben, akkor se biztos, hogy megérti a valódi lényeget. Ha megpróbálsz tenni valamit, az erőfeszítéseid sosem fognak a kívánt eredményre vezetni.
A városokban élők óriási nehézségekkel szembesülnek, ha el akarják érni a természetes étrendet. A természetes ételek egész egyszerűen nem érhetőek el, mert a gazdák felhagytak a termelésükkel. De ha meg is tudnák vásárolni, a testüknek kellően fittnek kellene lennie egy ilyen kiadós koszthoz.
Ezekben a helyzetekben, ha megpróbálunk egészségesen étkezni vagy egy kiegyensúlyozott jin-jang étrendet követni, gyakorlatilag természetfeletti akaraterőre és ítélőképességre lesz szükségünk. A természethez való visszatéréstől távol, egy bonyolult és furcsa "természetes" étrend fog létrejönni, ami csak még távolabb löki az egyént a természettől.
Ha benézünk az "egészséges élelmiszereket" áruló boltokba, napjainkban friss ételek, csomagolt ételek, vitaminok és étrend-kiegészítők szédítő választékát találjuk. Az irodalomban sok különféle típusú étrendről állítják, hogy "természetes", tápláló és a legjobb az egészségünk számára. Ha valaki azt állítja, hogy a főzés egészséges, lesz valaki aki azt állítja, hogy a főzés csak arra jó, hogy beteggé tegyen. Egyesek kiemelik a só alapvető fontosságát, mások azt mondják, hogy a sok só betegséget okoz. Ha van valaki, aki a gyümölcsöket meghagyja a majmoknak, lesz valaki más, aki szerint a zöldség és gyümölcs a hosszú és boldog élet titka.
Különböző időkben és különböző körülmények között a fenti vélemények mindegyike igaz lehet, úgyhogy az emberek összezavarodnak. Vagy leginkább, egy zavarodott emberben e történetek még nagyobb zavart okoznak.
A természet állandó átalakulásban van, pillanatról pillanatra változik. Az ember nem képes felfogni a természet valódi arcát. A természet arca megismerhetetlen. Megpróbálni elkapni a megismerhetetlent teóriákkal és formális elméletekkel olyan, mintha egy lepkehálóval próbálnánk elkapni a szelet.
Ha nem a megfelelő célpontot vetted célba, akkor máris mellé lőttél. Az emberiség olyan, mint a vak, akinek fogalma sincs, hogy merre tart. A tudomány sétabotjával botorkál és a jin és jang határozza meg útját.
Amit mondani akarok az az, hogy ne a fejeddel étkezzél, vagyis szabadulj meg a diszkriminatív elmétől. Azt reméltem, hogy az étel-mandala, amit korábban rajzoltam, támpontként és annak bemutatásául szolgálhat, hogy a különféle ételek hogyan viszonyulnak egymáshoz és az emberi lényekhez. De ha egyszer megnézted, kidobhatod azt is.
Leginkább arra lesz szükségünk, hogy kifejlesszük az érzékenységet, hogy hagyjuk, hogy a testünk válasszon magának ételt. Csak magukra az ételekre gondolni és megfeledkezni a lélekről olyan, mint betérni a templomba, elolvasni a szútrákat és kívül felejteni Buddhát. Ahelyett, hogy filozófiai elméletek tanulmányozásával próbálnánk megérteni az ételt, jobb ha a napi étrendünkből jutunk el egy filozófiához.
Az orvosok a beteg emberekkel törődnek; az egészségesekről a természet gondoskodik. Ahelyett, hogy megbetegednénk, aztán egy természetes étrendhez menekülnénk gyógyulásért, inkább természetes környezetben kellene élnünk, hogy a betegség fel se üsse a fejét.
A fiatalok, akik azért jönnek, hogy a kunyhókban éljenek a hegyen, egyszerű életet éljenek, természetes ételeket fogyasszanak és a természetes gazdálkodást gyakorolják, tudatában vannak az ember végső céljának, és úgy döntöttek, hogy a létező legközvetlenebb módon szeretnék megélni.
Étel és gazdálkodás
Ez a természetes gazdálkodásról szóló könyv szükségszerűen magába foglalja a természetes ételek kérdését is. Mert az étel és a gazdálkodás ugyanazon érme két oldala. A tűznél is világosabb, hogy ha nem gazdálkodunk természetesen, akkor az emberek nem juthatnak hozzá a természetes ételekhez. De ha a természetes étrend nem alakul ki, akkor a gazda továbbra is össze lesz zavarodva, hogy mit termesszen.
Ha az emberek nem válnak természetessé, nem létezhet sem természetes gazdálkodás, sem természetes étel. Az egyik kunyhóban a hegyen, ezeket a szavakat hagytam a kandalló felett egy fatáblán: "Megfelelő étel, Megfelelő cselekvés, Megfelelő tudat" ("Right Food, Right Action, Right Awareness"). A spirituális megvilágosodás Buddhista Nyolcrétű útjának mottója nyomán). A három egymástól elválaszthatatlan. Ha az egyik hiányzik, egyik sem működhet. Ha az egyiket felismerjük, mindet felismerjük.
Az emberek önelégültségükben olyannak hiszik a világot, mint ahol a zűrzavarból és zavarodottságból "fejlődés" fakadhat. De a céltalan és romboló fejlesztés a gondolatok összezavarodásával jár együtt, ami nem kevesebbet eredményez, mint az emberiség leépülését és összeomlását. Ha nem értjük meg tisztán, hogy mi ezeknek a tevékenységek a mozdulatlan forrása - mi a természet -, nem leszünk képesek visszanyerni az egészségünket.
[Folytatás: Az okosságnak álcázott ostobaság]
2012. szeptember 7
Vissza a tetejére
/ Részlet John Taylor Gatto – The Six-Lesson Schoolteacher című írásából – Mohari András fordítása: /
Szólítsanak Gatto tanár úrnak. Huszonhat éve, jobb dolgom nem lévén, megpróbálkoztam a tanítással. Angol nyelv és irodalom tanítására vagyok képesítve, de egyáltalán nem ezzel foglalkozom. Iskolát tanítok, és díjakat nyerek vele.
A tanítás sokféle dolgot jelent, ám Harlemtől Hollywoodig hat lecke fordul elő gyakran az iskolai oktatásban. Többféle módon fizetnek meg ezekért a leckékért, mint képzelik, így talán nem árt tudniuk, hogy mik is ezek a leckék.
Elsőként a következő leckét tanítom: „Maradjatok a saját osztályotokban.” Nem tudom, ki dönti el, hogy a diákjaimnak ott van a helyük, ám ez nem is rám tartozik. A gyerekek meg vannak számozva, tehát ha valamelyikük eltűnik, vissza lehet vinni a megfelelő osztályba. Az évek során drámaian megsokasodtak a gyerekek számozásának módjai, így ma már nehéz észrevenni az embert a számok jelentette teher alatt. A gyerekek számozása nagy és igen nyereséges üzlet, jóllehet csalókák a céljai.
Mindenesetre mondtam már, hogy ez nem rám tartozik. Az én dolgom az, hogy ezt az összezártságot megkedveltessem a gyerekekkel, vagy legalábbis elviseltessem velük. Ha minden jól megy, a gyerekek el sem tudják képzelni magukat máshol; a jobb osztályokra irigységgel és félelemmel tekintenek, a butábbakat pedig megvetik. Az osztály tehát többnyire jól megrendszabályozza saját magát. Az iskolához hasonló megbundázott versenyeknek ez az igazi tanulsága. Az ember megtanulja, hogy hol a helye.
Mindazonáltal – az általános terv ellenére – megpróbálom jobb vizsgaeredmények elérésére sarkallni a gyerekeket azzal az ígérettel, hogy végül jutalmul magasabb osztályba léphetnek. Célozgatok rá, hogy eljön majd a nap, amikor egy munkaadó a vizsgaeredményeik alapján felveszi őket, bár saját tapasztalatból tudom, hogy a munkaadók (joggal) közömbösek az ilyesmik iránt. Sosem hazudok egészen, de beláttam, hogy az igazság és az [iskolai] oktatás nem egyeztethető össze egymással.
A számozott osztályok tanulsága az, hogy az osztályból csak valami csoda folytán lehet kijutni. Amíg ez be nem következik, addig az embernek a helyén kell maradnia.
Második leckeként azt tanítom a gyerekeknek, hogy úgy kapcsolódjanak föl-le, akár egy villanykapcsoló. Megkövetelem tőlük, hogy teljesen odafigyeljenek az óráimon, izgatottan föl-le ugráljanak a székükben, élénken versengjenek egymással a kegyeimért. Amikor viszont megszólal a csengő, ragaszkodom hozzá, hogy azon nyomban felhagyjanak a munkával, és gyorsan siessenek a következő munkahelyre. Az osztályomban soha semmi fontos nem ér véget, és amennyire tudom, a többiben sem.
A csengők tanulsága az, hogy semmilyen munkát nem érdemes befejezni, akkor meg minek törődjünk igazán bármivel is? A csengők az iskolaidő titkos logikáját jelentik; könyörtelenül érvelnek; a csengők elpusztítják a múltat és a jövőt, minden időközt egyformává alakítanak, ahogy egy térkép is minden élő hegyet és folyót egyformává tesz, jóllehet nem egyformák. A csengők közömbösséggel oltanak be minden cselekvést.
Harmadik leckeként azt tanítom, hogy adják meg magukat a parancsok előre meghatározott láncolatának. A hatalom jogokat adhat és vonhat meg, megfellebbezhetetlenül. Tanárként személyes döntések sokaságába avatkozom bele; engedélyezem az általam jogosnak ítélteket, vagy fegyelmezni kezdek, ha valakinek a viselkedése veszélyezteti a hatalmamat. Ítéleteim bőven vannak, mert osztályomban állandóan teret követel magának az egyéniség. Az egyéniség átok minden osztályozási rendszer számára, az egyéniség az osztályelmélet ellentmondása.
Íme néhány gyakori megjelenési formája: a gyerekek egy kis egyedüllét reményében ki akarnak osonni a vécére azzal az ürüggyel, hogy vécézniük kell; a folyosón kicsalnak belőlem egy magányos pillanatot azzal, hogy inniuk kell. A szabad akarat néha a saját szemeim előtt jelenik meg a látókörömön kívüli dolgoktól felmérgesített, lehangolt vagy felvidult gyerekek képében. A tanárok számára az ilyen dolgokra vonatkozó jogok nem létezhetnek; csak visszavonható kiváltságok léteznek.
Negyedik leckeként azt tanítom, hogy kizárólag én határozom meg, mit fognak tanulni. (Jobban mondva, érvényre juttatom azoknak a döntéseit, akiktől a fizetésemet kapom.) E hatalom birtokában szempillantás alatt el tudom különíteni a jó gyerekeket a rosszaktól. A jó gyerekek minimális összetűzéssel és kellő lelkesedés kimutatásával teszik azt, amit előírok számukra. A tanulni érdemes milliónyi dolog közül kiválasztom azt a néhányat, amelyre van időnk. A döntés az enyém. A kíváncsiságnak nincs fontos szerepe a munkában, csakis az alkalmazkodásnak van.
A rossz gyerekek természetesen küzdenek ez ellen, megpróbálják nyíltan vagy burkoltan maguk eldönteni, hogy mit tanulnak. Hogyan engedhetjük meg ezt, ha iskolai tanárok akarunk maradni? Szerencsére vannak módszerek az ellenállók akaratának megtörésére.
Ez egy újabb módja annak, ahogyan a függőség leckéjét tanítom. A jó emberek megvárják, hogy a tanár megmondja nekik, mitévők legyenek. Ez mind közül a legfontosabb lecke: hogy más, nálunk jobban képzett emberektől várjuk, hogy értelmet adjanak az életünknek. Nem túlzás azt állítani, hogy az egész gazdaságunk ennek a leckének az elsajátításától függ. Gondoljanak csak bele, mennyi minden hullna darabokra, ha a gyerekeket nem tanítanánk függőségre: a szociális szolgáltatások aligha élnék túl, beleértve a gyorsan növekvő tanácsadóipart is; a televízióval együtt mindenféle tömegszórakoztatás eltűnne, ha az emberek újra szórakoztatnák magukat; az élelmiszerellátók, a vendéglők és a készétel-raktárak megfogyatkoznának, ha az emberek újra maguk készítenék el az ételeiket, és nem idegenekre hagynák a főzést. A modern törvénykezés, gyógyászat és gépészet is eltűnne – a ruhaiparral együtt –, hacsak nem biztosítjuk, hogy gyámoltalan embereket ontsanak magukból az iskoláink minden egyes évben. Az isten szerelmére, ne bolygassuk meg az egyensúlyt!
Ötödik leckeként azt tanítom, hogy az önbecsülésük egy megfigyelő megítélésétől függjön. A diákjaimat állandóan kiértékelik és megítélik. A tanulók szülei minden hónapban egy lenyűgöző pontosságú jelentést kapnak, hogy ezzel elégedettséget ébresszenek bennünk, vagy hogy pontosan – egyszázalékos pontossággal – megmutassák, mennyire kell elégedetlennek lenniük a gyerekeikkel. Egyesek talán meglepődnének azon, hogy milyen kevés idő és megfigyelés szüli ezeket a beszámolókat, ám a tárgyilagosnak tűnő iratok súlyuknál fogva tökéletlenséget körvonalaznak, ami aztán arra készteti a gyereket, hogy az idegenek alkalmi megfigyeléseiből bizonyos következtetésekre jusson önmagát és a jövőjét illetően.
Az önértékelés – a bolygó összes főbb filozófiai rendszerét összekötő kapocs – nem kap szerepet ezekben a dolgokban. A beszámolók, osztályzatok és vizsgák tanulsága az, hogy a gyerekek ne bízzanak magukban vagy a szüleikben, hanem inkább hagyatkozzanak a képesített hivatalnokok értékelésére. Az embereknek meg kell mondani, hogy mit érnek.
Hatodik leckeként azt tanítom a gyerekeknek, hogy figyelik őket. Mindegyik tanulót állandó felügyelet alatt tartom, mint ahogyan a munkatársaim is. A gyerekeknek nincs magánterületük; nincs önmagukra fordítható idejük. A teremváltásra 300 másodpercet kapnak, hogy kevés alkalmuk legyen az összevissza bratyizásra. A gyerekeket arra bátorítjuk, hogy árulkodjanak egymásra, vagy akár a szüleikre is. Természetesen a szülőket is bátorítom, hogy jegyezzék fel saját gyerekük csökönyösségét.
„Házi feladatot” adok nekik, hogy ez a felügyelet az otthonukra is kiterjedjen, ahol egyébként a tanulók olyasminek az elsajátítására fordíthatnák az időt, amire nem lenne szabad – talán az apától vagy az anyától tanulnák meg, vagy egy okosabb szomszédtól.
Az állandó megfigyelés tanulsága az, hogy senkiben sem lehet megbízni, hogy a magánélet nem törvényes. A megfigyelés régi vágya bizonyos befolyásos gondolkodóknak; ezt írta elő Kálvin az Institutióban, Platón „Az állam”-ban, ezt írta elő Hobbes, Comte, Francis Bacon. E gyermektelen férfiak mind ugyanarra a dologra jöttek rá: a gyerekeket alapos megfigyelés alatt kell tartani, ha központilag szeretnénk irányítani a társadalmat.
Kapcsolódó bejegyzések:
Az amerikai oktatás rejtett története
Az iskola ellen
Miért nem oktatnak az iskolák
2012. augusztus 23
Vissza a tetejére
/ Részletek Ran Prieur néhány írásából - fordítás általam: /
A személyes takarékoskodás nem fogja megállítani a klímaváltozást. Csak akkor tenné, ha mindenkinek saját olajkútja lenne. Ekkor átszerelhetnéd a házad napelemesre, lezárhatnád a kutat és a földben hagyhatnád az olajat. A gyakorlatban viszont minden olajat (és földgázt, szenet, stb.) annak adnak el, akinek kell és senki sem beszél arról, hogy hagyjuk a földben. Az összeset el fogják égetni és amit te megtakarítasz, elégeti majd valaki más. Viszont el fog jönni az idő, amikor annyira drága lesz kitermelni a megmaradt olajat, hogy a megújulók olcsóbbak lesznek, és ekkor gazdasági okok miatt fogják a földben hagyni. Tehát a klímaváltozás csökkentésének legjobb módja, ha a pénzt megújuló energiák kutatására költjük, az olajat pedig arra használjuk, hogy kiépítsük a jelenlegi rendszer alternatíváit.
Az Adbusters Who the F**k Do You Think You Are (Ki a f*sznak képzeled magad) című írása majdnem teljes tévedés és üzenetének népszerűsége és feltétel nélküli elfogadása lehangoló. Itt a szöveg:
Hibáztatod Kínát. Hibáztatod Indiát. Hibáztatod Amerikát. Hibáztatod a vállalatok vezérigazgatóit, az olajvállalatokat, a homályos és zavaros "rendszert", a nemzetközi egyezményeket, a baloldal képmutatását, a jobboldal igazlelkűségét, a tanárokat, a gazdaságot, a szüleidet, a gyerekkorodat, a munkádat, a bankszámládat, a mentális egészségedet, a kormányt, mindenkit és mindent, kivéve magadat. Ébresztő! Ez nem vicc. Az ökológiai katasztrófa most zajlik, és a te öt-bolygónyi életmódod az elsődleges oka.
Az Adbusters-nek igaza van abban, hogy ha hátradőlünk és ujjal mutogatunk, anélkül hogy bármit is tennénk, az hiba. De az alternatíva, amit javasol, egy még nagyobb hiba. Ha felelősnek érzed a fentieket, akkor legalább szerveződhetsz és megváltoztathatod őket. De a saját életmódod megváltoztatása egyáltalán nem fogja megállítani az ökológiai katasztrófát. Még ha rá is tudnál venni egymillió embert, hogy kevesebb erőforrást használjanak, a felszabaduló erőforrásokat felhasználnák mások. Ahhoz, hogy fogyasztói oldalról, önkéntességgel állítsd meg a fogyasztást, a világ összes fogyasztóját be kéne szervezned. Olyan ez, mint a milliárd lyukból spriccelő tömlő. Nekiállnál meggyőzni egymilliárd embert, hogy fájdalommal küszködve fogják be ujjaikkal a lyukakat vagy inkább elzárnád a csapot?
Néhány évvel ezelőtt is írtam erről:
Ha a "zölddé" válásról gondolkodunk, szinte mindig azon gondolkodunk, hogy mit tehetnénk mint egyének, és szinte sohasem gondolunk a gyártás szabályozására. Képzeld csak el: ahelyett, hogy bűntudatot keltenénk 50 millió emberben, hogy eldobható Starbucks poharakat használnak, egyszerűen betilthatnánk az eldobható poharak gyártását és kész. Azért nem ezt tesszük, mert amikor 1953-ban Vermont törvényben tiltotta meg az eldobható üvegek használatát, a Gonosz erői megalakították a Keep America Beautiful nevű szervezetet, ami azóta is megakadályozza az ilyen törvényeket, és általában véve elhitetik velünk, hogy a hulladékkezelés "az egyén felelőssége, és nem a termelési folyamat része."
Természetesen hiba volt "gonosz" szót használnom. A vállalatok csak gépek és pontosan azt teszik, amire tervezték őket: profitot termelnek, az externáliák figyelembevétele nélkül. Azért tervezték őket ilyenre, mert az emberek még mindig kezdők a nagy és komplex rendszerek tervezésében. És ahogy egy korábbi írásomban is írtam, azért alkalmazzuk a káros rendszerekre az erkölcsi ítélkezést, mert az őseink törzsekben éltek, ahol az erkölcsi ítélkezés működött, mivel szégyenbe hozta a célpontját. A kormányokra, vállalatokra és a bennük dolgozó emberekre viszont nem hat a megszégyenítés. De működik akkor, ha ezek a rendszerek szégyenítenek meg minket! Az alulról-felfele irányuló megszégyenítés hatástalan, a fentről-lefele irányulót viszont mindig használják. Ellen kell állnunk neki, mint minden felülről jövő hatalomnak.
Sosem mondtam, hogy az embereknek bűntudatot kellene érezniük az erőforrások felhasználása vagy bármiféle politikai ok miatt. Bűntudatnak akkor van helye, ha megcsaltad a feleséged. A politika kőkemény taktika. Taktikailag viszont semmi módját nem látom a jelenlegi rendszer megállításának vagy megváltoztatásának. De rengeteg módja van, hogy a repedésein át új rendszereket építsünk. Személy szerint én nagyon spórolós vagyok az energiával. Nem használok légkondit, tegnap a napon sütöttem a kenyeret egy szolár-sütővel, és úgy tűnik én vagyok az egyetlen Spokane-ben, aki biciklivel jár a Costco-ba. Hogy miért? Először is, hogy pénzt takarítsak meg, amit aztán más dolgokra költhetek, mint a jó szerszámok, az egészséges ételek és hogy ne kelljen dolgoznom. Másodszor pedig, hogy készüljek azokra az időkre, amikor a legtöbbünknek így kell majd élnie. Továbbá a külső energiáktól úgy érzem magam, mintha azoknak az energiáknak és a forrásaiknak a rabszolgája lennék, míg ha nélkülük is boldogulok, az szabaddá tesz.
Néhány olvasó vitatkozott a fenti kijelentésemmel, de nem változtattam meg a véleményem. Az olaj nem marad a földben mindaddig, amíg nem lesz más versenyképesebb alternatíva és a személyes takarékoskodásnak elenyésző hatása van arra, hogy ez mikor fog bekövetkezni. Nagyobb általánosságban viszont azzal az erkölcsi értékrenddel sem értek egyet, ami azt képzeli, hogy a cselekedeteink majd varázsütésre megsokszorozódnak. Egy cselekedet mércéje nem az, hogy elméletileg mi történne, ha mindenki ezt tenné, hanem az, hogy mi fog történni, ha valóban megteszed.
Ide kapcsolódik Bruce Sterling javaslata a cselekedetek mércéjére, amit a Ribbonfarm Acting Dead, Trading Up and Leaving the Middle Class (Tetszhalottság, Minőségi Csere és Kilépés a Középosztályból) című bejegyzése is kifejt:
A halott dédapád teszt:
A takarékoskodó-zöld típusoknak az élet másról sem szól, mint a vízfogyasztás csökkentéséről, a szelektív hulladékgyűjtésről, a komposztálásról, az ökológiai lábnyom csökkentéséről és más olyan cselekedetekről, amiket az élettől való félelemmel teli, nem-generatív visszavonulás jellemez. Folyamatos egzisztenciális hibernáció.
A tetszhalotti viselkedést a legkönnyebben az alábbi teszttel vehetjük észre: ha olyasmit csinálsz, amit a halott dédapád jobban csinálna nálad, akkor a tetszhalottiság esete áll fenn. A halott dédapád nem használ vizet vagy műanyagot és valójában miközben beszélünk, nem csak a holmijait hasznosítja újra, hanem önmagát is. Ezt múld felül.
De a tetszhalottiság túlmutat a takarékoskodó-zöld viselkedésen. Míg a spártai egyszerűség erény, ha az egész életed értelmévé válik, az már probléma. A haldokló középosztály egy részének a takarékosság lett az életcélja.
[Forrás: Ribbonfarm, fordítás általam]
Sterling ötlete tehát az, hogy ha bármi olyat teszel, amit a halott dédapád a sírban jobban csinálna nálad, akkor elpazarolod az életed. Kevesebb erőforrást használsz? A dédapád semennyi erőforrást nem használ, és ha beszélhetne hozzád, azt mondhatná, "Ne olyan dolgokat csinálj, amikre egy halott is képes. Te élsz - csinálj valami olyat, amire csak az élők képesek!"
Természetesen maximálisan támogatom az ipari és fogyasztói társadalomból való kilépést, de nem az öko-puritanizmus miatt. Ha megtanulsz kevesebb energiából és kevesebb pénzből élni, akkor erősebbé válsz. Több strukturálatlan időd lesz kifejleszteni a belső motivációt, több mentális tered függetlenül gondolkodni és több olyan képességed, amik az ipari gazdaság további hanyatlásával mindenkinek a javára válhatnak. Ne a "világot mentsd meg", hanem légy egy eljövendő jobb világ magja.
Mivel hivatkoztam a Ribbonfarm bejegyzésére, jobb ha hozzáteszem, hogy nem mindenben értek egyet vele. Tetszik az ötlet, hogy a középosztályt egyszerre hagyjuk el mindkét irányba [bizonyos téren szegényedés, más téren gazdagodás: a számodra igazán fontos dolgokban legyél nagyon igényes, a többiben pedig add le az igényeidet. - a ford. megj.], de szkeptikusnak kell lennem a drága eszközök beszerzésével kapcsolatban is. Anne azt írja:
A minőségi csere csak akkor ésszerű, ha erős elhatározás van benned, hogy néhány dologban különösen jó akarsz lenni, ami ellenkezik az amerikai középosztály dilettáns kultúrájával. Szeretjük azt hinni, hogy bárki lehet jó kertészkedésből, hajóépítésből, tőzsdézésből vagy írásából, csak egy kis gyakorlat és néhány jó "....kezdőknek" könyv kell hozzá.
Erről eszembe jut valami, amit az utazásom során vettem észre. A legtöbb embernek sokkal több gyakorlati képességről szóló könyve van, mint amennyit valaha megtanul. Ez rendben van, ha összeomlásra építesz közösségi könyvtárat, de attól tartok, hogy az emberek azt gondolják, "Bárcsak tudnám, hogyan kell ezt csinálni, ezért veszek a témáról egy könyvet és az majd rávesz, hogy megtanuljam." Ez nem így működik. Ha valami, hát akkor az olvasás arról, hogy hogyan kell csinálni, adni fog egy hamis elégedettségérzetet és agyoncsapja a motivációdat, hogy tényleg csináld. Azt javaslom, hogy mindaddig ne olvass "hogyan-kell" könyveket, amíg olyan erős késztetést nem érzel, hogy már semmi sem tud megállítani.
De van az eszközökkel kapcsolatban egy mélyebb kétségem is. Vegyük az "It Might Get Loud" című filmet. The Edge [a U2 gitárosa és billentyűse - a ford. megj.] a legfejlettebb elektronikus effekteket használja és amikor kikapcsolják őket, totál bénán játszik. Eközben Jack White szándékosan vacak gitárt használ, mert így fejlesztheti a képességét, hogy még ezen is jól játsszon. A PBS csatorna Rock and Roll dokumentumfilmjében van egy rész, ahol egy zenekar felkutatja és megszerzi ugyanazt a keverőt, amit New Order is használt a legütősebb albumán, és azt hiszik, gyerekjáték lesz használni, de rájönnek, hogy fájdalmasan nehéz. Ernest Hemingway, amikor kézi írógépet használt, két szóközt hagyott minden szó után, hogy lelassítsa magát. Tom Waits arról híres, hogy a zenészeit hideg szobába rakja, hogy jobban játszanak. Vagy vegyük a rozoga eszközöket, amiket George Lucas használt az eredeti Csillagok Háborúja forgatásánál, és hasonlítsuk össze a menő CGI-vel, amivel az előzményeknél rendelkezett. Arra célzok, hogy bizonyíték van rá, hogy kreatívabbak vagyunk, amikor nehéz körülmények között dolgozunk, tehát a "jó" eszközöknek megvan az a veszélye, hogy ha könnyedebbé teszik a munkát, csökkentik a kreativitást.
---
Fordítói megjegyzés:
Meszlényi Attila remek bejegyzésében felhívja a figyelmet arra, ami mellett a legtöbben elszaladnak, mégpedig hogy nem szabad összekevernünk a hatékonyság és a takarékoskodás fogalmát. A Jevons-paradoxon csak a hatékonyságról szól és semmit sem mond a takarékoskodásról. Az egyre hatékonyabb technológiák valóban nem eredményeznek alacsonyabb felhasználást, mert könnyebben és relatíve olcsóbban juthatunk hozzájuk, ami ahhoz vezet, hogy egyre több helyen és egyre többet fogjuk használni őket. A hatékonyságnövelés azért eredménytelen, mert nem takarékoskodni, hanem növekedni akarunk. A technológia nem fog takarékoskodni helyettünk. Ha egyszercsak mindenki takarékoskodni kezdene, az alacsonyabb fogyasztást, alacsonyabb keresletet jelentene, ami magával rántaná a termelést is, és kisebb környezetterheléssel, szeméttel, kibocsátással, stb. járna. Persze amíg a népesség folyamatosan növekszik és amíg a rendszer növekedésre épül, elmosódik a kettő közötti különbség. Jelenleg elképzelni sem tudjuk, hogy a gondokat ne még több fogyasztással, hanem kevesebbel oldjuk meg.
Felmerülhet a kérdés, hogy az önkéntes takarékoskodás alternatívája nem egy olyan rendszer lenne-e, ami kényszerítést alkalmaz, vagyis szabályozással orvosolja a problémát. Tehát végeredményben úgyis takarékoskodni fogunk, csak nem önként, hanem kényszerből, és ha nem önként tesszük, azzal csak a kormányzat kezébe adunk még nagyobb hatalmat. Szerintem ez a gondolatmenet csak részben helyes. Talán sok ezer év múlva az ember (újra) megtanulja, hogyan lehet központi kormányzat nélkül élni. De amíg a kormány létezik, az egyetlen dolog amiben tényleg a hasznunkra lehet, az az iparágak szabályozása. Nem a fogyasztókat kell szabályozni, hanem a gyártókat. Sokkal hatékonyabb és gyorsabb, mint az egyéni törekvések.
Az átlagember azonban, mivel nem hajlandó az önkorlátozásra, sosem támogatna egy olyan kormányt, ami akár gyártói, akár fogyasztói oldalról akadályozni akarja őt egyre növekvő igényei kielégítésében. A gondolkodásmód megváltozása nélkül a szabályozás sem vezetne eredményre, a nép egyszerűen megpróbálná kijátszani vagy lerombolni ezeket az intézményeket. Persze a csökkenő energia ettől még a népesség egyre nagyobb hányadát fogja takarékosabb életmódra kényszeríteni, ám az emberek ezt nyomorúságként fogják megélni. (Ezt a folyamatot már ma is láthatjuk.)
Tehát a lényeg: bár a takarékoskodás elkerülhetetlen (és kívánatos), a motiváció több szempontból sem mindegy. Nem mindegy, hogy önként tesszük azért, mert azt gondoljuk, hogy mindenkinek így kellene tennie és akkor megmentjük a civilizációt, a Földet (vagy még inkább: ezt az életmódot); vagy azért tesszük, mert a kormányzat rákényszerít; vagy esetleg azért, hogy kiszabadítsuk magunkat a gépezet szorításából és felszabaduló energiánkat még több ember kiszabadítására és egy jobb világ építésére fordítsuk.
2012. augusztus 16
Vissza a tetejére
/ Az eredeti írás a Leaving Babylon blogon jelent meg, Permadesign címmel - fordítás általam: /
A permakultúra a természet könyvének olvasásáról szól. - Toby Hemenway
Ahhoz, hogy az ember valaha is fenntarthatóan éljen ezen a bolygón, fel kell hagynunk azzal, hogy a fenntarthatóságra úgy gondoljunk, mint amit meg kell terveznünk. - Paula Hay
A permakultúra mostanra elérte azt, hogy már nem csak a gazdálkodás és kertészkedés egy másféle módját, hanem egy komplett eszköztárat nyújt azoknak, akik egész humánökológiák tervezéséről álmodoznak - olyan élőhelyekről és élelemtermelésről, melyek a természetes ökoszisztémákra jellemző sokszínűséggel, stabilitással és rezilienciával rendelkeznek. De van a permakultúra csodálatos világának egy szembetűnő hiányossága. A természet utánzását, amit szorgalmaz, nem terjeszti ki kellő mértékben.
"Figyeld meg mi történik a természetben és utánozd; alkalmazz már kialakult stratégiákat" írja Bill Mollison. Ahelyett, hogy küzdenénk az anyatermészet ellen vagy megpróbálnánk irányítani, kövessük útmutatásait. Elvégre is, elég régóta gondoskodik az életről - 3.8 milliárd éve, hogy pontosak legyünk. Evolúciós siker vesz körül minket; a fenntartható világ, amelyre vágyunk, itt van körülöttünk. Egészen biztos, hogy merítenünk kell a természet bölcsességéből ahhoz, hogy az emberi erőfeszítésekbe bölcsességet vigyünk.
Alkalmazzuk hát ezt a remek tanácsot a saját eszköztárunkra is. Tervezési szempontból mitől működőképesek a természetes ökoszisztémák? Mi, emberek, még épp csak kapisgáljuk a megértés felszínét. De azzal tisztában vagyunk, hogy a tó felett nem őrködik egy tervező, mozgatva az ebihalakat és lengetve a nádast, a bozótot sem igazgatja egy főnök, oda egy kis szedret, amoda pedig egy kis vadrózsát vezényelve. A permakultúrások mégis úgy viselkednek, mintha azt a beavatkozó Istent követnék, akihez az evangéliumi kereszténység ragaszkodik.
Vajon a természet az ökológiai rendszereket tervrajzok segítségével tervezi? Elképzel előre néhány milliárd évet, aztán megvalósítja? Egy kiégett rétet vajon tervszerűen alakít ki? Erre még gondolni is kár. A természet egész életen át tartó megfigyelése során egyre biztosabb vagyok abban, hogy a természet fejlődése során mindig a jelen igényeit és lehetőségeit veszi figyelembe, hogy apró lépésekkel működik és nem grandiózus tervek szerint, és hogy minden élő teremtmény egymásra utalt és egymáshoz alkalmazkodó táncán alapul, melynek kimenetelét nem lehet megjósolni.
"A permakultúra a jelenkor problémáinak megoldására, a természeti világba beépült mintázatokhoz fordul inspirációul", mondja Jan Martin Bang a mély tapasztalatokon alapuló, Eco-villages [Öko-falvak] című könyvében. Lehet, hogy eljött az ideje, hogy a permakultúra a figyelmét a meta-szintre fordítsa, és magát a tervezési folyamatot is a természetről mintázza? Örömmel látnám, ha a természet iránti csodálatunkat és leleményes tervezésének utánzását kiterjesztenénk a tervezésének módjára is.
Az alábbiakban közreadok néhány gondolatot, amik a permatervezés útmutatójául szolgálhatnak. Jómagam permakultúrás tudása csekély, korlázotott és befejezetlen. Így hát csak rámutatok egy hívogató élre, ahol a kreatív erők játszanak, arra várva, hogy még több ember csatlakozzon hozzájuk.
Hogyan tervez tehát a természet?
És most ellenállok a késztetésnek, hogy tovább találgassak, vagy hogy kitörjön belőlem egy magvas és tökéletlen tanács. Ez szembe menne mindazzal, amit írtam. A következő lépések az együttműködők közösségéből fognak kikerülni, olyan emberekéből, akiket a szükség mozgat, hogy a perma-dizájnt alulról szerveződő, biologiai metaforák segítségével kiterjesszék egy sokkal folyamatosabb irányba. Úgyhogy visszafogom magam és inkább elmondok egy történetet. Hátha rávilágít a mondandóm lényegére.
Volt egy asszony, aki egy tanfolyam keretében permakultúrás tervezőket hívott a városi telkére. Ők több vonzó tervet is készítettek a család számára, ő úgy döntött, hogy az egyiket jelentős költségek és erőfeszítések árán megvalósítja. Mikor minden elkészült és szép volt meg jó, azt vette észre, hogy a kertje köszönőviszonyban sincs gyermekei valóságával, akik végigtapostak az ágyásokon és lezúzták a szerencsétlen káposztákat. Végül a kert nagy részét visszaalakították gyeppé. Vajon ad ez a család a permakultúrás tervezőknek egy újabb esélyt? És a föld?
Befejezésül, ismételten Christopher Alexander szavait idézem.
A 20. század általános nézete az építéssel kapcsolatban célorientált és mechanisztikus volt, elsődleges célja a végeredmény és nem a folyamatok önmagában való jósága. Az építésre úgy tekintettek, mint egy bizonyos végeredmény eléréséhez szükséges módszerre. Az építész által rajzolt terv - a főterv - volt a cél, a művészet nevében. A célhoz vezető folyamatot önmagában nem tartották fontosnak, csak annyira, amennyire segítette (vagy akadályozta) a kívánt cél elérését.
A mechanisztikus szemlélet túlontúl leegyszerűsített, célorientált megközelítése, melyet korunkra megtanultunk elfogadni, megbénította az építészetet. Az építészet mechanisztikus szemléletében az épületre elsősorban úgy tekintünk, mint egy kívánt végállapot tervére, és nem fordítunk kellő figyelmet az útra vagy a folyamatra, hogy egy épületet úgy építsünk meg, hogy valami eredendően szépet hozzunk létre. De ami a legfontosabb, hogy a célorientált szemléletet mögött rejlő és azt megtámogató, jóformán változások nélküli, statikus világkép, egész egyszerűen nem valós. Mint világfelfogás, egyértelműen képtelen leírni a dolgokat olyannak, amilyenek valójában. Bénító hatása van az építészetünkre és a tervezésünkre, mert nem igaz a közönséges, hétköznapi tényekre. Valójában minden folyamatosan változik, növekszik, fejlődik. Az emberi test változik. A fák leveleket növesztenek és a levelek lehullanak. Az úton repedések keletkeznek. Az emberek élete hétről hétre változik. Az épület a széllel, az esővel, és a föld mozgásával együtt mozdul. Az épületeket, utcákat és kerteket miközben lakják folyamatosan változtatják, néha javítják, néha lerombolják őket. A városok az idők során több száz vagy akár több millió ember együttműködésének áramlásaként jönnek létre.
Miért nélkülözhetetlen ez a folyamat-szemlélet? Mert a "dizájn" eszméje, a ... képzeletbeli jövő rajzai, a ... jövőbeli végállapot perspektívájának akvarelljei irányítják érzékelésünket, hogy mit kell tennünk - annak ellenére, hogy közük nincs az élő környezet jelenlegi természetéhez vagy a gondjaikhoz vagy a lehetőségeihez. És társadalmilag elmaradottak, mivel szükségképpen csökkentik az emberek részvételét a saját világuk állandó alakításában.
2012. augusztus 6
Vissza a tetejére
/ Dmitrij Orlov – Miserable Pursuits című írása – Mohari András fordítása: /
Egy Washingtonba tartó vonaton írom ezeket a sorokat. Egy, a Community Action Partnership által támogatott konferenciára utazom, amelyet „Az új valóság: az elszegényedett Amerika felkészítése a nehéz időkre” címmel tartanak. A programban szerepel a foglalkoztatás, a táplálkozás, a lakásépítés, az egészségügy, a biztonság, az oktatás, a közlekedés, sőt még a közösségi összetartás és a kommunikáció némileg érzelgős témáinak részletes tárgyalása is. És végül, de nem utolsó sorban – közvetlenül a koktélok felszolgálása előtt – szó lesz a kultúráról is. A javaslatokból aztán jelentést állítanak össze, és a megállapításokat ismertetik majd a CAP ebben a hónapban tartandó éves konferenciáján.
Az elszegényedett Amerika vélhetően a kevés jó munkalehetőség, a rossz táplálkozás, a roskadozó lakások, a megfizethetetlen egészségügy, a zsarnoki, ugyanakkor pocsék biztonság, a dinoszauruszlovagló Jézusokban bővelkedő oktatási programok, a rozoga kisteherautókból és a kátyúkkal teli utakból álló közlekedési hálózat, a mainál alig valamivel összetartóbb közösségek és a továbbra is a vállalatok által uralt kommunikáció országa lesz.
Na de mi a helyzet a felsorolás legvégén szereplő furcsa témával, a kultúrával? Azt várnánk, hogy a szegények műveletlenek, tudatlanok és faragatlanok lesznek, de ezen túlmenően nem arra számítanánk, hogy a szegénységhez való alkalmazkodás következtében kifejlődik a szegénység kultúrája? Az antropológusok az emberek minél változatosabb környezetben való életben maradását és boldogulását lehetővé tevő alkalmazkodási mechanizmusnak tekintik a kultúrát. Mások talán dzsigget járásnak, vagy egy hangszer pöcögtetésének, miközben halkan dudorásznak. Számomra a kultúra mindenek előtt irodalmat jelent.
Eduard Limonov orosz író megírta a szegénységgel kapcsolatos amerikai élményeit. Örömmel fedezte föl, hogy közsegélyből kipótolhatja a bevételét. De arra is hamar rájött, hogy jól el kell lepleznie ezt az örömöt, amikor elmegy fölvenni az ingyen jött pénzét. Érdekes módon Amerikában kizárólag a szerencsétleneknek és az elesetteknek jár közsegély, azoknak nem, akik egyébként teljesen elégedettek, csak éppen egy kis ingyen pénzre van szükségük. Amerikában is ugyanúgy lehetséges boldog szegénységben élni, mint másutt, de itt az embernek választania kell: a számtalan kellemetlen helyzet elkerülése érdekében vagy a szegénységét, vagy a boldogságát kell eltitkolnia. Ha ingyen szeretne közpénzhez jutni, akkor csak az utóbbi lehetősége marad.
Az is érdekes, hogy az amerikaiak óriási többsége – gazdagok és szegények egyaránt – egészen alávalónak találná Limonov viselkedését: egy külföldi író közsegélyből él Amerikában, miközben mellette pénzt keres! Az érthetőnek tűnik, hogy a gazdagok így éreznek; ha a szegényeket nem lehet szerencsétlenné tenni, akkor mégis mi értelme van gazdagnak lenni? De miért törődjenek ezzel a szegények? Egy újabb kulturális furcsaság: nem a közpénzek sikkasztása zavarja őket. Említsük meg nekik a hiábavaló katonai programokra elpazarolt milliárdokat, és ásítva azt válaszolják majd, hogy ez a dolgok szokásos menete. De mondjuk csak nekik, hogy valahol egy szegény ember ingyen ebédet eszik, és erre rögtön fölháborodnak. Elképesztő, de az amerikaiak nagy hívei Lenin forradalmi parancsának: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” Az amerikaiak szájából elhangzó egyik legudvariatlanabb kérdés: „Mivel foglalkozik?” Erre az egyetlen helyes válasz egy önelégült mosollyal és jeges csönddel kísért „Tessék?”. Ekkor aztán feltételezik, hogy vagyonos emberrel van dolguk, és szégyenkezve hason csúsznak.
Nagyon megdöbbentő, de sok szegény amerikai túlzott büszkeségtől hajtva akkor sem fogad el közsegélyt, ha nyilvánvalóan szüksége van rá. A legtöbb orosz nevetségesnek tartaná az efféle hozzáállást: mit nem szeretnek az „ingyen pénzben” ezek a szegény agyalágyultak? Azt, hogy pénz, vagy azt, hogy ingyen van? Élnek olyan oroszok az USA-ban, akik talán mást állítanának; ők azok, akik az amerikai társadalomba való beilleszkedés érdekében sokat magukévá tettek a helyi álszenteskedésből. A kevésbé képmutató pillanataikban viszont még ők is elismerik, hogy egyenesen butaság visszautasítani az ingyen pénzt. És nyugodtak lehetünk afelől, hogy az utolsó fillért is fölmarkolják. Oroszország anyácska nem nevelt tökfejeket.
De ne az áldozatot hibáztassuk. Ezek a szegény emberek azért nem vennék föl a pénzt, mert agymosást kaptak. A tömegmédia – főként a televízió és a reklámszakma – a tehetősek kezében van, és szakadatlanul az emberek fejébe veri, hogy a nehéz munka meg az önellátás erény, közben pedig démonizálja a tétleneket és a szegényeket. Az amerikai munkahelyeket a nyereségük növelése érdekében Kínába és Indiába áthelyezők el szeretnék hitetni az emberekkel, hogy az ebből származó nyomorúság kizárólag a nyomorúságos helyzetben levők hibája. És bár a pénzügyi indítéknak jelentős szerepe lehet ebben, mégse felejtsük el megemlíteni azt a fontos tényt, hogy a tömegnyomor előidézése önmagában is kiemelt cél.
Elvégre nagyon nehéz ma gazdagnak lenni. Valaha elég volt egymillió dollár ahhoz, hogy milliomos legyen az ember – ma már nem elég! Manapság legalább tízmillió kell ahhoz, hogy az ember tökéletesen megóvja és teljesen elszigetelje magát a gazdasági valóságtól. És minél több pénze van, annál jobban nyugtalanítják a pénzpiacok vad ingadozásai meg a szakértők ijesztő előrejelzései. Lassan már ott tartunk, hogy elfogadható becslést adhatunk valakinek a nettó vagyonáról az alapján, hogy az illető mennyire látszik idegesnek és szerencsétlennek.
Nemrég magam is megszemlélhettem ezt a szerencsétlenséget. Egy hétig kint nyaraltunk a Cod-foknál. Vitorlással mentünk oda-vissza (a szél ingyen van), és ott helyben horgonyoztunk le (egészen megfizethetők a helyi kikötőhelyek). Furnérlemezből épített saját készítésű csónakunkkal közlekedtünk a part meg a vitorlás között, és kerékpárral jártuk a környéket, ehető gombákat szedve a kerékpárút mentén. Az évnek ebben az időszakában Massachusettsnek ezt a részét elözönlik a New York-i és New Jersey-i rendszámú csillogó szabadidőautók legújabb modelljei. A középkorú, tehetős amerikai irodai szörnyek különféle alfajaihoz tartozó egyedek vezetik őket – ügyvédek, orvosok, fogorvosok, bankárok, lobbizók és üzletemberek; azok, akik éppen megpróbálnak meglépni az összes zsákmánnyal. Némileg elrontják a fenséges látványt ezek a mogorva, savanyú ábrázatú, érdes hangú szörnyek meg a petyhüdt, agyongyógyszerezett feleségeik, akiknek olyan a hangjuk, mint a száraz forgópánté. Amikor éppen nem kocsikáznak céltalanul föl-alá, akkor elegáns éttermekben ücsörögve játszadoznak az ételükkel és fenyegetően pletykálkodnak. Már rég elfelejtették, hogy mit jelent boldognak és gondtalannak lenni; fájdalmas nézni, ahogyan erőlködve úgy tesznek, mintha jól éreznék magukat. Biztosak lehetünk benne, hogy szegény, ám boldog embereket látva egészen elkékülnek a dühtől.
Nem kárörvendés ez részemről. Igazán sajnálom ezeket a szegény gazdagokat, és még jó hírem is van számukra: egyáltalán nem gyógyíthatatlanok. Ismerek olyan embereket, akik idő előtt megőszültek, lefogytak, és gyakran sikítozva ébredtek, miközben végignézték, ahogyan elúszik az utolsó megtakarított 500 ezer dollárjuk, jókora adósság alá temetve őket. De amint elszáll a pénzük, és amint elillannak a szigorú hitelezők a maradék vagyonukkal, máris kevesebb dolog miatt kell aggódniuk, és így esélyük nyílik újra átgondolni, hogy mi a fontos, mi a lényeges, mi okoz örömet nekik. Így hát ahol bánat van, ott öröm is van, és nem kell túlzottan búslakodnunk a szegény gazdagok sorsán, mert ahogy a dolgok jelenleg haladnak, a gondjaik valószínűleg maguktól is meg fognak oldódni. Ne feledjük, hogy a szegénységtől menekülni igyekvők előtti rettentő, gyakran leküzdhetetlen kihívásokhoz képest lefelé törekedni olyan könnyű, mint leesni egy fatörzsről, némi előrelátással pedig kényelmesen és stílusosan is meg lehet csinálni ezt.
Amerika szegényeinek is van jó hírem. Habár egyre valószínűtlenebb, hogy akár egy kicsit is gazdagabbak lesznek, az igazság az, hogy már most is elég gazdagok. Nemrég hallottam az NPR-en egy szegény családról: leárazott élelemért jártak különféle boltokba, és megálltak az élelmiszerbanknál is – a saját kisbuszukkal! Íme egy szegény család, amely a világ más tájain beillene busztársaságnak is! Amikor nem találtak elég leárazott élelmet, akkor is jutott elegendő ennivaló a gyerekeknek, a felnőttek pedig kihagytak egy-egy étkezést. Ami egy egészséges dolog: az éhség a jó étvágy jele, és ha a legtöbb amerikai óriási derékbőségét nézzük, akkor az időszakos koplalás bölcs döntésnek bizonyul. Ami még fontosabb: úgy tűnt, az a család meglehetősen örült a sorsának.
Így hát szegény, ám boldog és gondtalan jövő várhat még sokunkra, tétlen gazdagokra és tétlen szegényekre egyaránt – egy boldog, ugyanakkor eléggé szegény családra. Ám ahhoz, hogy így lehessen, meg kellene változtatnunk a kultúrát. Hadd tudja meg mindenki, hogy az ingyen ebéd igenis nagyon jó dolog, mindegy, hogy ki eszi, vagy hogy miért eszi. És ne törődjünk Lenin „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” mondásával. Ha már itt tartunk, szabaduljunk meg az elcsépelt „a munka szabaddá tesz” (Arbeit macht frei) mondástól is, amelyet a nácik annyira szerettek, hogy a koncentrációs táboraik kapuira kovácsolták. Hajítsuk ki a kommunistákat, a fasisztákat és a kapitalistákat a történelem közmondásos szemétdombjára! Idézzük inkább mindenfelé Jézust: „Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. … Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? … Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” Ámen.
---
A bibliaidézet a Károli-féle Bibliából való.
2012. július 24
Vissza a tetejére
/ Tim Kreider - The 'Busy' Trap című esszéje - fordítás általam: /
Ha a 21. századi Amerikában élsz, valószínűleg rengetegszer mondták már neked az emberek, hogy mennyire elfoglaltak. Ez lett az alapértelmezett válasz, ha megkérdezed valakitől, hogy hogy van: "Elfoglalt!", "Annyira elfoglalt", "Őrülten elfoglalt." Elég nyilvánvaló, hogy ez egy panasznak álcázott dicsekvés. A sablon válasz pedig egyfajta gratuláció: "Ez legyen a legkisebb baj," vagy "Jobb, mint az ellenkezője."
Figyeljük meg, hogy általában nem azok mondják, hogy mennyire elfoglaltak, akik két műszakban dolgoznak az I.C.U.-n [intenzív osztály - a ford. megj.] vagy busszal ingáznak három minimálbéres munkahely között; ők nem elfoglaltak, hanem fáradtak. Kimerültek. Élőhalottak. Hanem azok, akiknél a panaszolt elfoglaltság tisztán önként vállalt: munkák és kötelességek, amiket maguk választottak, különórák és tevékenységek, amikre a gyerekeiket "buzdították". A saját ambíciójuk, késztetésük vagy szorongásuk miatt elfoglaltak ők, mert az elfoglaltság rabjai és rettegnek attól, amivel esetleg szembe kéne nézniük a hiányában.
Szinte mindenki, akit ismerek, elfoglalt. Nyugtalannak és bűnösnek érzik magukat ha nem dolgoznak, vagy ha nem olyasvalamit csinálnak, ami előremozdítja a munkájukat. A barátokkal töltött idejüket úgy osztják be, mint az eminens diákok, akik csak azért jelentkeznek közszolgálatra, mert az jól mutat az egyetemi felvételin. Nemrég írtam egy barátomnak, hogy megkérdezzem, van-e valami programja erre a hétre, és azt válaszolta, hogy nem nagyon ér rá, de szóljak ha lesz valami és talán tud szakítani rá egy pár órát. Tisztázni akartam, hogy a kérdésem nem valami jövőbeli meghívás előzetes figyelemfelhívása volt; ez maga volt a meghívás. De olybá tűnt az elfoglaltsága, mint valami morajló zaj, amin át kiált hozzám, és már meg sem próbáltam visszakiáltani.
Manapság már a gyerekek is elfoglaltak, fél órákra be vannak táblázva tanórákkal és órán kívüli tevékenységekkel. A nap végén olyan fáradtan érnek haza, mint a felnőttek. Én a "kulcsos gyerekek" generációjába tartozom [akik saját kulccsal, üres lakásba értek haza az iskolából, mert a szülők későig dolgoztak - a ford. megj.] és minden délután volt három óra teljesen strukturálatlan, többnyire felügyelet nélküli időm, ami alatt a World Book Enciklopédia lapozgatásától kezdve, rajzfilmek rajzolásán át, a haverokkal az erdőben lófrálásig, hogy egymás szemébe homokot szórjunk, mindenfélét csináltam, csupa olyan dolgot, amik a mai napig értékes képességekre és felismerésekre vezettek rá. Ezek a szabad órák váltak számomra a mintává, ahogyan az életem hátralevő részét tölteni szeretném.
Ez a mostani hisztéria nem az élet szükséges és elkerülhetetlen velejárója; mi választottunk magunknak vagy törődtünk bele. Nem sokkal ezelőtt Skype-oltam egy lány ismerősömmel, akit a magas lakbér kiűzött a városból és most egy művészlakásban él egy dél-franciaországi kisvárosban. Az állította, hogy évek óta először érzi boldognak és nyugodtnak magát. A munkáját most is elvégzi, de már nem emészti fel az egész napját és minden gondolatát. Azt mondja, úgy érzi magát, mint az egyetemen - nagy baráti köre van, akik minden este összejönnek egy kávézóban. Újra van barátja. (Egyszer keserűen úgy jellemezte a New York-i randikat, hogy: "Mind túl elfoglaltak és azt hiszik, hogy képesek jobban csinálni.") Korábban tévesen azt hitte, hogy a személyisége ilyen - hajtós, nyűgös, nyugtalan és szomorú - de kiderült, hogy csak a környezete torzította azzá. Nem mintha bárki is így akarna élni, ahogyan senki sem ül szívesen dugókban, könyököl stadionokban, vagy vesz részt a középiskolai hierarchia kegyetlenségében - olyasvalami ez, amire kollektíve kényszerítjük egymást.
Az elfoglaltság a létezés egy önigazolása, barikád az üresség ellen; az életed nyilván nem lehet ostoba, értelmetlen vagy triviális, ha iszonyú elfoglalt vagy, teljesen be vagy táblázva, a nap minden órájában ugrásra készen állsz. Ismertem egyszer egy nőt, aki gyakornok volt egy magazinnál, ahol nem engedték ki ebédelni, hátha valamilyen okból sürgősen szükség lenne rá. És ez egy olyan szórakoztató magazin volt, melynek létjogosultsága megkérdőjeleződött a távirányítókon megjelentő "menü" gombokkal, így hát nehéz másképp tekinteni erre a látszólagos nélkülözhetetlenségre, mint egyfajta intézményes önámításra. Egyre több és több olyan ember van ebben az országban [és nem csak ott - a ford. megj.], akik semmi kézzelfoghatót nem csinálnak. Ha a munkád nem olyan, amit egy Richard Scarry könyvben egy macska vagy egy boa végzett, akkor kötve hiszem, hogy nélkülözhetetlen lenne. Azon tűnődöm, hogy ez az egész színpadi erőfeszítés nem egy kísérlet-e azon tény elkendőzésére, hogy a legtöbb dolog amit teszünk, nem számít.
Én nem vagyok elfoglalt. Én vagyok a leglustább ambiciózus ember, akit ismerek. Ahogyan a legtöbb író, én is mihasznának érzem magam, aki egyetlen napot sem érdemel meg, ha azt írás nélkül tölti el, ugyanakkor azt is érzem, hogy négy-öt óra elegendő ahhoz, hogy megkeressek még egy napnyira valót ezen a bolygón. Legjobb hétköznapjaimon reggel írok, aztán hosszan biciklizem, délután ügyintézek, este pedig a barátaimmal találkozom, olvasok vagy filmet nézek. Számomra ez tűnik a nap egy ésszerű és kellemes tempójának. És ha felhívsz és megkérdezed, hogy nem akarnám-e véletlenül félretenni a melót és megnézni a Met [Metropolitan Művészeti Múzeum - a ford. megj.] új amerikai szárnyát, vagy lányokkal szemezni a Central Park-ban, vagy csak naphosszat jéghideg mentás koktélokat inni, azt fogom válaszolni: hánykor?
De pont az elmúlt pár hónapban, alattomos módon, szakmai kötelezettségek miatt elkezdtem elfoglalt lenni. Most először voltam képes rezzenéstelen arccal azt válaszolni, hogy "nem érek rá", hogy ezt vagy azt csináljam, amire kérni szerettek volna. Láttam, hogy miért élvezik az emberek ezt a kifogást; fontosnak és felkapottnak érzed magad tőle. Kivéve, hogy én valójában utálok elfoglalt lenni. A postaládám minden reggel tele volt e-mailekkel, olyan dolgokat kérve tőlem, amiket egyáltalán nem akartam megcsinálni, vagy olyan problémákat vetve fel, amiket most már meg kellett oldanom. Kezdett az egész egyre elviselhetetlenebbé válni, míg végül elmenekültem a városból erre az Ismeretlen Helyre, ahonnan ezt a szöveget írom.
Itt többnyire nem háborgatnak a kötelezettségek. Nincs TV. Ha meg akarom nézni a leveleimet, el kell mennem a könyvtárig. Néha egy egész hét is elmúlik anélkül, hogy összefutnék egy ismerőssel. Eszembe jutottak a boglárkák, a poloskák és a csillagok. Olvasok. És hónapok óta először most végre képes vagyok befejezni néhány igazi írást. Nehéz bármit is mondani az életről anélkül, hogy alámerülnél a világba, de arra is szinte lehetetlen rájönni, hogyan lehet mindezt a legjobban megfogalmazni anélkül, hogy ismét eltávolodnál tőle.
A semmittevés nem csak egy nyaralás, luxus vagy bűn; hanem épp oly nélkülözhetetlen az agyunknak, mint a D vitamin a szervezetünknek, és ha megfosztjuk magunkat tőle, az épp annyira torzító mentálisan, mint az angolkór. A tér és a csend amit a tétlenség ad, elengedhetetlen, hogy hátrébb lépjünk az élettől és egésznek lássuk, hogy váratlan kapcsolatokat fedezzünk fel és várjuk az inspiráció viharos nyári villámcsapásait - ami paradox módon szükséges bármely munka elvégzéséhez. "Az ébren álmodás gyakran az esszenciája mindannak, amit teszünk," írta Thomas Pynchon egy esszéjében a lustaságról. Arhimédesz "eurékája" a fürdőkádban, Newton almája, Jekyll és Hyde és a benzolgyűrű: a történelem tele van a tétlen pillanatokban előbukkanó inspirációkról szóló történetekkel. Már-már elgondolkodtató, hogy vajon nem a naplopók, munkakerülők és semmirekellők felelnek-e több nagyszerű ötletért, találmányért és remekműért a világban, mint a keményen dolgozók.
"A jövő célja a teljes munkanélküliség, hogy játszhassunk. Ezért kell lerombolnunk a jelenlegi politikai-gazdasági rendszert."
Ez úgy hangozhat, mint valami vízipipázó anarchista kijelentése, pedig valójában Arthur C. Clarke volt, aki a búvárkodás és a flipperjátékok között szakított egy kis időt, hogy megírja a Gyermekkor végét, és feltalálja a távközlési műholdakat. Egy régi kollégám, Ted Rall, nemrég írt egy cikket, melyben azt javasolta, hogy válasszuk el a jövedelmet a munkától és minden állampolgárnak adjunk garantált fizetést, ami egy olyan őrült elképzelésnek tűnik, amit egy évszázaddal később alapvető emberi jognak fognak tekinteni, mint az abortuszt, az egyetemes választójogot és a 8 órás munkanapot. A puritánok tették erénnyé a munkát, nyilvánvalóan megfeledkezve arról, hogy Isten büntetésnek szánta.
Lehet hogy összeomlana a világ, ha mindenki úgy élne, mint én. De az ideális emberi élet szerintem valahol az én dacos tunyaságom és a világ többi részének vég nélküli, őrült nyüzsgése között lehet. Az én dolgom csak az, hogy rossz példát mutassak; hogy én legyek a gyerek, aki az ablakon át, az osztálytermen kívülről gúnyolódik rajtad, arra késztetve, hogy csak most az egyszer találj valami kifogást és szabadulj el onnan, gyere ki és játssz. Saját eltökélt tétlenségem többnyire inkább luxus volt semmit erény, de már régóta tudatosan úgy döntöttem, hogy az időt választom a pénz helyett, mivel mindig tisztában voltam vele, hogy a földön eltöltött korlátozott időm legjobb befektetése az, ha a szeretteimmel töltöm. Elképzelhetőnek tartom, hogy a halálos ágyamon megbánom, hogy nem dolgoztam keményebben, hogy elmondhassak mindent, amit el kell mondanom, de azt hiszem amire igazán vágyni fogok az az, hogy ihassak még egy sört Chris-szel, beszélgessek még egy jó hosszút Megan-nel, és kacaghassak még egy utolsót Boyd-dal. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne érj rá.
2012. július 17
Vissza a tetejére