Wétiko

fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan

Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum

Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság 1.

/ Toby Hemenway: Peak Oil and Urban Sustainability című írása, mely megjelent a Permaculture Activist 54. számában - fordítás általam: /

1994-ben a feleségem és én magunk mögött hagytuk Seattle-t és Dél-Oregon vidéki részére költöztünk. A város elhagyására az egyik okunk a sok közül, az önellátás vágyálma volt: hogy létrehozzunk egy permakultúrás tanyát, ami megnyirbálja erőforrás-felhasználásunkat és lehetővé teszi, hogy jobban kiélvezzük a természet bőségét. És az agyam egy eldugott zugában halkan ott lapult az aggodalom is, hogy egy napon a túlfogyasztás bulija véget ér - az olaj kifogy és a dolgok kezdenek majd csúnyán kinézni. Olyan helyen akartam megtelepedni, ahol kevésbé kell függnünk az olaj-köldökétől, ha majd elszakad.

Jó úton haladtunk az álom valóra váltása felé. Az egykor letarolt földünk vörös agyagos talaja helyenként már kezdett csokoládébarnává változni, bár észrevettem, hogy annak ellenére, hogy a fáink szépen cseperedtek, továbbra is tűzifára volt szükségem az energiavállalattól, és trágyára, ami mindig kétmérföldnyire volt. A kertünkben a gyümölcsök szépen teremtek, de bevallom, megpróbáltam nem figyelni, hogy mennyi vizet pumpálunk ki a kútból, miután a négy hónapos dél-oregoni száraz évszak alatt kiszáradtak az esővízgyűjtőink.

Elkezdtünk részt venni a helyi közösségben: mester kertészek, környezetvédő csoport, falugyűlés. Bár kezdetben lekötött minket a regionális élet, végül azt vettem észre, hogy szívesebben autózok egy órát Eugene-ig, hogy ismerősökkel találkozzam, minthogy megküzdjek a vidékünket átható fakitermelés-párti gondolkodással. Az évek múltán, ahogyan gondolkodásom egyre inkább az eugeneiekéhez igazodott és a munkám miatt szükségessé vált, hogy hetekig legyek távol tanítani és tervezni, a néhány helyi barát is lekopott. Minden szomszédunkkal jó beszélőviszonyban voltunk, de sosem találtunk velük közös nevezőt. A helyi bulik gyakran kezdődtek vizezett sörrel és torkolltak részeg verekedésekbe, úgyhogy ahogy múlt az idő, egyre ritkábban jártunk el.

Lassan felütötte a fejét a paranoia. Azon kezdtem tűnődni, hogy ha beütne a Nagy Összeomlás, valóban a megfelelő helyen lennék-e. Több mérföldes körzetben nálunk volt a legjobb kert, és ezt mindenki tudta. Ha összeomlik a törvény, lehet hogy a szomszédom, egy fegyver és kábszerárus bűnöző, egész egyszerűen agyonlőne a kajáért? És mi a helyzet a mellette lakó jobboldali fundamentalistával, aki poénból bóbitás szajkóra lövöldöz és amikor arra gyanakodott, hogy foltos bagoly él a fái közt, kivágta őket? Vagy mögöttük a két hadban álló családdal: az egyik egy vita során elsütötte a pisztolyt, és egyikük se állna félre, ha autóik összetalálkoznának az úton. Kezdtem érezni a társadalom egészére jellemző mintázat tükröződésének körvonalait. Technikailag megtehetnénk, hogy mindenkit ellássunk élelemmel, ruhával és hajlékkal, de tömegek éheznek, mivel nem tanultuk meg, hogyan toleráljuk és támogassuk egymást. Az emberek valódi problémája nem technikai, hanem társadalmi és politikai. Douglas megyében megoldottam a személyes túlélésünk szinte összes technikai problémáját, de a valódi biztonság társadalmi akadályai bámultak vissza rám.

Elszigeteltségünk azt is jelentette, hogy sok üzemanyagot égettünk. Egy egyszerű út a boltig, oda-vissza 40 perc volt. Szerencsére mindketten otthonról dolgoztunk és nem voltak gyerekeink, úgyhogy napokig el tudtunk lenni autó nélkül. De a kilométer-számláló magasabbra kúszott, mint a városban valaha is. Néhány család el is költözött a hegyről, mert kimerültek, hogy naponta többször forduljanak a meredek kavicsos és kátyús úton, hogy eljussanak munkába, iskolába, foci edzésre, zeneórára és boltba.

Nagy becsben tartottuk azt az egy évtizedes előnyt, amire vidéken szert tettünk, de végül kezdtek felhalmozódni a realitások. A munkánknak nem volt helyi felvevőpiaca. A közösségi rendezvények rámutattak az életmódjaink közötti szakadékra. És még mindig a kőolaj-szörnyeteg pórázán voltunk, csak egy kicsit hosszabb vezetékekkel, csövekkel és járdával. Az, hogy a szörny messzebbről kisebbnek látszott, már nem csapott be minket.

Volt egy pozitív oldala is. Elértük, amit célul tűztünk ki: értelmet adni az életünknek és megtalálni a munkát, amit szeretünk, és felnőni önmagunkhoz. A jelek már egyértelműek voltak. Eljött az idő, hogy visszatérjünk oda, ahol az emberek vannak, hogy ismét a dolgok sűrűjében legyünk.

Úgyhogy Portlandbe költöztünk, a város szívébe. És imádjuk. A sok jó ómen közül az első egy Kucinich [Dennis Kucinich - halálbüntetést, fegyverviselést és háborút ellenző képviselő - a ford. megj.] matricával felvértezett biodízel Mercedes volt. És az is örömteli, hogy néhány perc sétával elérhető a könyvesbolt, a jó kávé és a Ben and Jerry's.

A városban eltöltött első néhány napban a hátsó tornácon álltam, néztem az udvart és a fejemben permakultúrás álmok keringtek. Az egyetlen fa, egy elburjánzott európai szilva volt. Ezt leszámítva a kert üres, a terasz téglái, a pázsit és egy régi kutyafuttató uralták. És kicsi. Azon tűnődtem, hogy fognak beférni a kedvenc gyümölcsfáim erre az apró helyre.

Hamarosan megkaptam a választ is. A szilvafa a kerítés mellett állt, melyen a szomszéddal, Johnnyval osztoztunk, aki már 55 éve itt lakott. Egy napon a kerítés két oldalán Johnny és én szedegettük a roskadozó ágakról a szilvát, és egyszer csak átkiáltott: "Szereted a fügét?" Azt válaszoltam, hogy szeretem, és hamarosan egy lavórnyi fekete füge imbolygott át hozzám a kerítésen.

Mindig visszaküldtük Johnnynak a lavórt, de szinte azonnal visszatalált hozzánk, tele fügével. "Nem voltatok itt, mikor érett a kajszibarack", mondta Johnny, "De jövőre kaptok abból is."

Mivel a szilvás vödrök kezdték megtölteni a kertet, próbáltam átpasszolni néhányat az utca túloldalán lakó Theressanak. "Ó, nem", mondta, "Van saját szilvafám. De mikor érik a zöldalma, jó lenne ha vinnétek belőle. És a jövő évi őszibaracktól is el fogtok ájulni."

Találkoztunk szomszédunkkal Willel, aki könyörgött, hogy vigyünk el néhányat a kertjét elborító körtékből. Az utcában szépen termett az amerikai gesztenyefa, bár az ázsiai közösség már azelőtt ott volt, hogy én felkeltem. Törtem néhányat a helyi dióból és egész jó. És tegnap találtam egy közeli eperfát, tele krémes, lágy gyümölccsel.

A helyi erőforrások felmérése után átalakult a fejemben a terület-terv. Nincs szükségem az összes kedvenc fámra, csak azokra, amikből hiány van a szomszédaimnál (gondolok itt az ázsiai körtére, a datolyaszilvára és néhány korai és jól tárolható almára). Permakultúrás szóhasználatban a szomszédaim kertjei az én kettes és hármas zónáim. Továbbá Stacey és Troy a következő sarkon rábeszélték az üres telek tulajdonosát, hogy a nyolc család létrehozhasson rajta egy közösségi kertet. Hamarosan ellátják a környéket talajtakarással, jövőre pedig tele leszünk élelemmel.

A nagy vidéki lábnyom

Mindig azt feltételeztem, hogy ha beköszöntenek a rossz idők, városban lenni lesz a legrosszabb. Felülvizsgálom a véleményemet. Bár igaz, Portland kivételes hely. (Pszt! Ne szólj senkinek!) De nem állhatom meg, hogy ne hasonlítsam össze ezt a környéket a korábbival. Ott tizenkét család élt egy kétmérföldes út mentén, több száz méteres bekötőutakkal, mindenki külön telefon és áramvezetéken, saját víztisztítóval és kutakkal és nagy távolságokra ingázva. És annyira különbözőek voltak politikai és társadalmi nézeteink, hogy a viszályok, a pletykák és a biztonságosnak vélt témáktól kínos beszélgetések voltak a jellemzőek.

A városban tizenkét hasonló család, a régi környékemhez szükséges út, kábelek és csövek 10%-át használják. Sok szomszédom busszal vagy biciklivel jár munkába, vagy legrosszabb esetben is egy számjegynyi kilométert autózik. És a társadalmi és politikai nézeteink vannak annyira közeliek, hogy elég biztos lehessek abban, hogy ha beköszöntenek a nehéz idők, kölcsönösen támogatjuk majd egymást.

Nem tudunk most mélyebben belemenni a kérdésbe, hogy vajon fenntarthatóbb-e a város, mint a modern amerikai vidék, de ahol részletesebben vizsgáltam meg a kérdést, azt találtam hogy a városiaknak alacsonyabb az egy főre eső ökológiai lábnyomuk.

Az elmúlt két évtizedben emberek milliói költöztek ki a városokból. Sokan közülük kevésbé tehetősek, akiket a városi élet magas költségei szorítottak ki. Sajnos magukkal vitték a várost. A szomszédaink, amerre a szem ellát, mind tarra vágták a földjüket és több hektár füvet ültettek. Sokan hatalmas házakat építettek, mivel az alacsony kamatok a nagyobb alapterületet kifizetődővé tették. Néhányan az előkertjük elé vakító utcai lámpákat szereltek. Hajókat, quadokat, szabadidő-autókat és más benzinfaló játékszereket vásároltak. Szemben a korábbi önellátó vidéki emberekkel, ezek egyszerűen városi emberek, hatalmas telekkel. És több millió van belőlük.

Jane Jacobs és Lewis Mumford szociológusok külön-külön megállapították, hogy a nagy gazdasági világválság és más nehéz idők alatt, a városi lakosoknak általában jobban ment a soruk, mint a vidékieknek. Az okok főként a piaci erőhatásokra és egyszerű fizikára vezethetők vissza. Mivel a népesség nagy része városokban vagy azok környékén él, amikor a javakból hiány keletkezik, a városok nagyobb kereslete, sűrűsége és gazdasági ereje, magukhoz irányítja az erőforrásokat. Az elosztási csomópontok többnyire városokban vannak, így a kamionokat kiürítik, mielőtt elhagynák a várost.

A nagy gazdasági világválságban a farmereknek kezdetben megvolt az előnyük, hogy elláthatták magukat élelemmel, és a nehéz idők egy-két évvel később érték utol őket, mint a városokat. De azok a gazdák és hozzátartozóik, akik azt hitték, hogy jobban járnak a várostoktól távol, hamar kifogytak a többi alapanyagból: a kovácsműhelyek működtetéséhez szükséges szénből, hogy megjavíthassák a szerszámaikat, a trágyából, az orvosságból, a ruhából és szinte az összes nem-élelem dologból. A lakosság többi részének anyagi támogatása nélkül nem voltak képesek még élelmet sem termelni. A gazdáknak szükségük van piacra; az önellátás végül kimerített minden olyan erőforrást, ami a területen kívülről származott. 1929 és 1933 között, az amerikai farmok harmadát árverezték el. És nem csak a dust bowl [homok- és porviharok sorozata a '30-as években - a ford. megj] érintettjei szenvedtek. A farmok csődhulláma szétterjedt az országon, de egy földrajzi tényező fontos volt: a városok közelében kevesebb farm zárt be. A piacoktól túlságosan távollévőket elsöpörte a kansasi por.

A mai gazdák helyzete rosszabb. Kevés gazda termeszti meg a saját élelmét. Az agráripar végképp függővé tette őket a vegyszerektől és más kívülről származó termékektől. A városok legnagyobb hiányossága a farmokkal szemben az élelemtermelés, de a farmokról szinte minden más hiányzik - és ezek nagy része a városokból jön. Ha egy pillanatra félretesszük a mindennél fontosabb társadalmi és politikai kohézió kérdését, akkor ahhoz, hogy a városok túléljék az olajcsúcsot, létfontosságú, hogy megtanuljanak élelmet termelni. Vidéken az embereknek el kell látniuk magukat, a számukra szükséges szinte minden más dologgal. És mivel manapság, a korábbival ellentétben, a vidékiek többsége kitelepült városlakó, akik nem tudnak kertészkedni és nem értenek a földhöz, továbbá izoláltan élnek, ami a társadalmi kohéziót (egyelőre még) szükségtelenné teszi, az ő túlélésük még kétségesebb. Ha katasztrófa jön, lehet hogy a város kellemetlen hely lesz, de attól tartok, hogy a vidék még annál is sokkal rosszabb.

A valódi túlélés képességei

A permakultúra egyik fontos tétele a katasztrófákra való tervezés. Miközben Ben Haggard Santa Fé-i tervező arról a tűzvészről tartott beszédet, ami elpusztította Lama Foundation-beli otthonát, megkérdezték tőle, mi volt az eset legnagyobb tanulsága: "Készíts katasztrófa tervet," mondta. "Bármennyi is a valószínűsége egy katasztrófának a területeden, számolj vele, hogy bekövetkezik. Mert előbb vagy utóbb be fog."

Egy jó tervben szerepet kapnak az olyan technikák is, amik megelőzik a katasztrófát, a romboló erőket olyan mechanizmusokkal vagy hozzáállással fogadják, hogy átalakíthassák őket produktív, vagy legrosszabb esetben is ártalmatlan erőkké. Ha az átalakítás rendszerei hiányoznak, még az enyhének tűnő események is pusztító hatással lehetnek. A csupasz földre hulló szelíd esőből hamar vízfolyások lesznek és lemossák a termőtalajt. Ha ugyanitt az eső növények szőnyegét találja, nem válik eróziós erővé, hanem életadó nedvességgé. Ahelyett, hogy elfolyna, a víz a növényekben raktározódik, hosszú ideig megőrződik. Ez a természet egyik titka: tudni kell, hogyan lehet olyan struktúrákat és rendszereket alkotni, amik a szélvihart frissítő szellővé, a perzselő napot pedig cukrokká és élő szövetekké alakítják.

Amit a természet nem tesz, az emberi pedig oly gyakran próbálja, hogy a hatalmas erőket legyőzendő és megsemmisítendő ellenfélként kezelje. Idén nyáron, mikor a hurrikánok többedszer tépázták meg a Karib-térséget, nevetséges javaslatok érkeztek az újságok olvasói levelek rovatába: Építsünk hatalmas ventilátorokat Florida partjainál, hogy elfújják a viharokat. Öntsünk olajat az Atlanti-óceánba, hogy elsimítsuk a hullámokat [ez végül a BP-nek köszönhetően meg is valósult - a ford. megj.]. És (elkerülhetetlenül), miért nem robbantjuk szét azokat a nyavalyás hurrikánokat néhány atombombával? (Legyen szó a Panama csatorna kiváltásáról vagy Saddam megbuktatásáról, valaki mindig felveti az atombomba ötletét.)

Szektorok átvétele

A permakultúra egy koncepcionális eszköze a katasztrófák kezelésére, hogy a hatalmas erőket szektorenergiákként kezeljük: olyan, a területen kívülről érkező hatásokként, melyekre a tervezőnek nincs befolyása. A szektorenergiákat olyan rendszerek tervezésével, vagy olyan elemek elhelyezésével kezeljük, amik eltérítik, elnyelik, vagy hasznosítják ezeket az erőket, vagy lehetővé teszik számukra, hogy zavartalanul elvonuljanak. Ez is a természet rendje, és mint mindig, sokat tanulhatunk tőle.

Ahogy az ökoszisztémák érettebbé válnak, a biomassza és a komplexitás nő. Az ökológus Ramon Margalef, 1963-ban írta: "Az ökológia bizonyos egységesítő elvei azt sugallják, hogy úgy gondoljunk a biomasszára, mint a "szervezettség őrére, ami arányban van a tényleges ökoszisztéma jövőben bekövetkező eseményekre gyakorolt hatásával." Más szóval mondhatjuk azt, hogy a biomassza, a komplexitás és az érettség többi mutatója, nem csak a rendszer rezilienciájának [rugalmasságának] mérőfokai, hanem egyfajta bölcsességé is. Egy érettebb ökoszisztéma esetén egy környezeti zavar, mint egy vihar vagy aszály utóhatásai, jobban függnek az ökológiai rendszer gazdagságától, mint a zavar természetétől. Az aszály, mely kiszárítja gyommezőt, meg sem kottyan egy érett őshonos erdőnek - az erdő megtanulta, hogy mit kezdjen az aszállyal. Kifejlett struktúrái, ciklusai és mintái vannak, amik szinte minden kívülről jövő hatást még több erdővé alakítanak, és amik a nehéz idők során megvédik a kulcsfontosságú ciklusokat. Bölccsé vált.

A katasztrófák ellen a természet két fő védekezőeszközt használ. Az első a térbeli sokszínűség: méretben, formában, fizikai mintákban és összetételben. Ha egy rendszer összes eleme fizikailag egyforma léptékű - mind ugyanakkorák, vagy egyforma a génállományuk - akkor egy zavar, ami ezen a léptéken következik be, le fogja rombolni az egész rendszert. A léptékbeli változatosság védelmet jelent. Ha egy hurrikán telibe talál egy lakókocsiparkot, a lakókocsikat elfújja, de a baktériumok, az egerek és más, egészen más méretű elemek megmenekülnek. Egy macskákat sújtó járvány lecsap az egerekre, de a lakókocsikat és a baktériumokat sértetlenül hagyja. Az érett ökológiai rendszerek kellően változatosak térben ahhoz, hogy bármely bekövetkező katasztrófa, csak az adott léptéken élő elemeket pusztítsa el, de szinte sohasem az egész élőhelyet.

Az érett ökoszisztémák második védekező eszköze az időbeli változatosság: arányban, gyakoriságban és időrendben. A talajközeli cserjék tavasszal gyakran előbb hoznak levelet, mint a fák lombjai, ami lehetővé teszi, hogy a cserjék elég fényt gyűjtsenek és sok levelet hozzanak. Amikor a fák levélbe borulnak, a cserjék fotoszintéziséhez a levelek tarka árnyékában bőven jut még szórt fény. Egy másik klasszikus példa az időbeli változatosságra a sáskák kikelési ciklusa. Úgy vannak időzítve, hogy prímszámú évközökben bukkanjanak fel, mint a 13 és a 17, hogy megzavarják azokat a ragadozókat, akiknek a rendszeres szaporodási ideje kiszámíthatóbb élelemforrást igényelne.

Hasonló megközelítésekkel számítanak a katasztrófára a permakultúrás tervezők is. Ahelyett, hogy az árvíz ellen betontöltéseket és más nyers erőre alapozott taktikákat használnánk, inkább olyan kerítést helyezünk el, ami elterülhet, mint a nád, és amit a víz elvonultával könnyű újra felállítani. A Lama Foundation ahelyett, hogy hatalmas kopár tűzvonalakat ásna a domboldalba, az utakat, a gödröket és az ültetvényeket többfunkciós tűzvédelemként, együtt használja. Amikor megérkezik a monszun Tucsonba, Bran Lancester ahelyett, hogy hagyná a vizet lefolyni a csatornába, inkább okosan elhelyezett mélyedésekkel egy gyümölcsfákkal teli, mulcsozott területre vezeti.

A permakultúra megfigyeli a természet bölcsességét és követi útmutatását, hogy a nagy energiaimpulzusokat mintázatok, szukszesszió [utódlás], peremterületek és a ciklikus lehetőségek felhasználásával átalakítsa a struktúrák, hozamok és tápanyagáramlás egyenletes forrásaivá. A permakultúrás tervezés figyelembe veszi ezeknek a "nagy impulzusoknak" a természetét, és mint az Aikidó, megmutatja, hogyan tanulhatjuk meg tőlük az energiáik felhasználását, hogy magunk és az ökoszisztéma javára váljanak.

[Folytatás: Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság 2.]

2012. február 22
Vissza a tetejére

Derszu Uzala

A Derszu Uzala egy nem mindennapi film. Akira Kurosawa rendezte, mégsem Japánról szól és nem Japánban játszódik, hanem a 19. századi Oroszországban, Szibériában. Szovjet-Japán koprodukció, orosz és tuvai színészgárdával, eredeti nyelven. A film Vlagyimir Arszenyev azonos című regényének adaptációja, 1976-ban a legjobb idegennyelvű film kategóriában Oscar-díjat nyert.

1902-ben expedíció indul Szibériába, élén a topográfus Arszenyev kapitánnyal (Jurij Szolomin), aki térképész csapatával együtt járja és méri fel az erdőket, mintegy megalapozva a későbbi katonai megszállást és területfoglalást. Egy éjjel találkozik Derszu Uzalával (Maxim Munzuk), a nanáj vadásszal, akit megkér, hogy csatlakozzon az expedícióhoz és segítse őket. A katonák csak nevetnek a vademberen, aki minden fában, folyóban és szélben élőt vél felfedezni, de hamar rájönnek, hogy az egész életét a tajgán eltöltő Derszu nélkül hamar odavesznének. A Derszu Uzala a barátság, a megbecsülés, az elmúlás és a változás története. Kurosawa emléket állít annak a természeti és társadalmi változásnak, amit az orosz birodalom terjeszkedése okozott Szibériában. Bár a történet nagyon egyszerű, a film hangulata, az érzések és a mondanivaló amit közvetít, magával ragadják a nézőt, a filmzene pedig külön említésre méltó.

A Derszu Uzala, habár cselekménye régen játszódik, mégis mai film, hiszen a ma emberének mesél arról, hogyan élhet az ember egyetértésben, békében a természettel. - Akira Kurosawa

Ajánlott írás:
Barátságok Szibériában (Derszu Uzala): Farkas István kritikája

2012. február 6
Vissza a tetejére

Walden

Az alábbi könyvet egy kedves barátomtól és bloggertársamtól kaptam kölcsön és szeretném én is olvasóim figyelmébe ajánlani. Rendkívüli és méltatlanul ismeretlen könyv. Az 1800-as évek közepén íródott, mégis napjaink környezetvédő és civilizációkritikus gondolkodásának egyik alapköveként tekinthetünk rá. Olyan gondolatokat fogalmaz meg, amik a blogomon megjelent írásokból is visszaköszönnek, és nem mellesleg nyelvezete ma is élvezettel és jó kedéllyel olvasható.

/ Íme a kiadó ismertetője, majd néhány részlet a könyvből: /

Henry David Thoreau 1817-ben született a Massachusetts állambeli Concordban. Apja ceruzák gyártásával és árusításával foglalkozott. A fiatal Thoreau a Harvard egyetemen ismerkedett meg az úgynevezett transzcendentalista szellemi mozgalommal és annak vezéregyéniségével, Emersonnal. Tanító lett, és Emerson hatására kezdte feljegyezni megfigyeléseit és elmélkedéseit - előbb csak a naplójába. Később előadásokat is tartott - ez volt a "transzcendentalisták" kedvenc műfaja -, és verseket írt. Egyéni filozófiáját ekkor így fogalmazta meg: "Ha én nem vagyok én, ki lenne az?" Thoreau két évet Emersonéknál töltött, majd New Yorkba ment, és Hawthrone segítségével megpróbált a folyóiratok rendszeres munkatársává, hivatásos irodalmárrá válni. Miután ez a kísérlete kudarcot vallott, visszatért Concordba, és apja társaként ceruzagyártásra adta magát. Az üzlet fellendült, a Thoreau-ceruzák egész Amerikában a legjobbak voltak. De Thoreau éppen az üzleti sikerektől riadt meg: féltette tőlük lelki és szellemi függetlenségét. A negyvenes években szakított mindennel, hátat fordított Concordnak, és két évig remeteként élt az erdőben. Ennek az időszaknak a tapasztalatait összegezte később fő művében, a Walden-ben.

Miután visszatért az erdőből, az Egy hét a Concord és a Merrimack folyón címmel megírta első könyvét, amelyben például ez a mondat is olvasható: "A külső akadályokat sohasem az élő emberek jelentették, hanem a halottak intézményei." Emersonhoz fűződő barátsága meggyengült, Thoreau egyre magányosabb lett. "A természetet részben azért szeretem, mert nem ember" - írta. [...]

Távol állt tőle, hogy híveket toborozzon - csupán úgy érezte, hogy nem bírja tovább elviselni azt az életet, amelyet polgártársai folytattak körülötte. A rohamosan fejlődő ország még távolról sem élte ki korlátlan lehetőségeit, de gyarapodásában, mohó lendületeiben máris megmutatkoztak egy vészes, nyomorító irányzat jelei. Nem Thoreau volt az első, aki a 18. századi felvilágosodás, sőt, a ókori görög humanizmus eszmevilágához nyúlt vissza egy embertelen, sivár jövő fenyegetései ellenében. De Thoreau volt az utolsó, aki meggyőződéséből még levonta - mert az akkori viszonyok között még levonhatta - a gyakorlati következtetéseket: megtagadta környezetét, kivonult a társadalomból, visszatért a természethez.

Thoreau alkalmazkodni akart a maga idealista értékelméletéhez, amelyet úgy fogalmazott meg, hogy a dolgok önköltsége azonos a megszerzésükre fordított életmennyiséggel. Ha olcsónak tartjuk az életet, mi sem természetesebb, mint hogy feláldozzuk a modern ipari fejlődés oltárán. De ha drágának tartjuk, akkor nem a kapitalista fejlődés, hanem az emberi boldogság lesz a társadalom célja.

Ez az elmélet talán naivul hangzik, mégis tiszteletet kelt, ha egy becsületes ember felteszi rá az életét. Thoreau lemondott a meggazdagodás, a társadalmi tekintélyszerzés lehetőségeiről, szakított Massachusetts állammal, az egész polgári élettel. Senkit sem akart rávenni, hogy kövesse példáját, ácsoljon kunyhót, és a modern civilizáció átkaival együtt vesse el minden kényelmét is. Thoreau csupán azt tette, amit lelkiismerete, jobban mondva a maga egyéni boldogságfelfogása sugallt. Így lett az állatok, madarak, halak barátja: 19. századi Szent Ferenc.

Remeteségének krónikája, a Walden különös varázsú könyv. Egyrészt azért, mert boldogság árad belőle, azé az emberé, aki visszatalált a természethez - és a természet utáni nosztalgia azóta csak még erősebb lett a nagyvárosok légszomjas lakóiban. Másrészt azért, mert erkölcsi bátorságot is sugároz, bizonyítva, hogy bátorság nélkül nem lehet a boldogságra törekedni. Thoreau nem csak rousseauista volt: nevéhez fűződik a polgári engedetlenség fogalma is, amely - mint 1849-ben megjelent híres tanulmányában kifejtette - azt jelenti, hogy a polgár köteles megtagadni az igazságtalannak tartott hatalmat. "Nem ismerem el azt az államot - írta -, amely a szenátus kapuja előtt úgy adja-veszi a férfiakat, nőket, gyermekeket, mint a barmot." Ezért foglalt állást a néger rabszolgaság ellen és a rabszolgafelszabadítás legendás élőharcosa, John Brown mellett.

Amikor Észak és Dél polgárháborújában kirobbant az a feszültség, amelyet épp Thoreau művei fejeztek ki a leghatásosabban, az író már súlyos beteg volt. A háború kimenetelét, a négerek felszabadítását már nem érhette meg; 1862-ben meghalt.

---

/ Részletek a könyvből: /

A gazdaságról

Valaki azt mondja nekem: "Miért nem takarékoskodik? Hiszen úgy tudom, szeret utazni: felülhetne a vonatra, még ma elmehetne Fitchburgbe, látná az országot." Igen ám, de nekem is megvan a magamhoz való eszem! Tapasztaltam, hogy a leggyorsabban az utazik, aki gyalog jár. Azt felelem az ismerősömnek: versenyezzünk, melyikünk ér oda előbb. A távolság harminc mérföld, az útiköltség kilencven cent. Ez kis híján egy teljes napszám. Én még emlékszem rá, hogy ennek a vasútvonalnak az építkezésén hatvan cent napszámot fizettek a munkásoknak. Nos, én elindulok most ebben a minutában gyalog, és estére odaérek; hetekig vándoroltam már ilyen tempóban. Barátom időközben megkeresi az útiköltségre valót, és valamikor a holnapi nap folyamán érkezik oda, vagy esetleg ma későn este, ha olyan szerencsés volt, hogy megfelelő munkát kapott. Ahelyett, hogy Fitchburgbe menne, a nap nagyobb részét mindenesetre itthon tölti és végigdolgozza. És így, ha a vasút a világot átérné, azt hiszem, én akkor is mindig megelőzném: ami pedig az ország megismerését, a tapasztalatgyűjtést illeti, azt hiszem már csak lóhátról beszélnék vele.

Ez az egyetemes törvény, ezen senki nem változtathat, és a vasútra nézve sem tehetünk kivételt. Ha olyan vasútat építenénk, amely körüléri a világot, és mindenki számára hozzáférhető, a bolygó egész felületét el kellene egyengetnünk. Az embereknek az a homályos elképzelésük, hogy ha eléggé kitartóan buzgólkodnak részvényekkel meg ásókkal, a végén eljutnak valahová, másodpercek alatt és fillérekért; de hiába rohannak a tömegek az indóház felé, hiába kiáltja el magát a kalauz: "Felszállás!" - mire a füst elszáll, és a gőz lecsapódik, azt fogjuk tapasztalni, hogy kevesen utaznak, a többin átgázol a technika - és az egésznek a címe ez lehetne: "Siralmas baleset." Persze aki megkereste az útiköltséget, az valóban utazhat, ha addig él; de valószínűleg addigra elveszti rugalmasságát, és elpárolog az utazhatnékja. Hogy az ember élete java részét pénzkereséssel töltse, csak azért, hogy hátralévő s kevésbé értékes részében kétes szabadságot élvezhessen: erről eszembe jut az angol, aki Indiába ment, hogy vagyont szerezzen, aztán visszamehessen Angliába, és költő gyanánt élhessen. Miért nem azzal kezdte, hogy beköltözött egy padlásszobába? "Micsoda? - kiáltja felém egy millió ír munkás, az ország valamennyi kalyibájából. - Hát nem jó ez a vasút, amelyet építettünk?" Jónak jó, válaszolom én: azazhogy viszonylag jó, mert rosszabbat is csinálhattatok volna; de mivel testvéreim és felebarátaim vagytok, jobb időtöltést kívántam volna nektek, mint azt, hogy a sárban turkáljatok.

Hol éltem, miért éltem

A rossz, mit ember tesz, túléli őt.

Igen gyorsan élünk. Az emberek azt hiszik, hogy fontos, hogy a Nemzet-nek legyen kereskedelme, exportáljon jeget, beszéljen telegráfon, utazzék óránként harminc mérföldes sebességgel, s mindezt akkor is, ha nekik - az embereknek - személy szerint mindebben nincsen részük; de hogy úgy éljünk-e, mint a páviánok, vagy úgy, miként az emberek, ez a kérdés máig sincs végérvényesen eldöntve. Ha nem vágunk talpfát, nem kovácsolunk vasúti sínt, ha nem áldozunk éjt-napot ennek a munkának, hanem ahelyett az életünket igyekszünk jobbá kovácsolni, akkor ki fog vasutat építeni? És ha nem épül meg a vasút, hogy jutunk idejében a mennyországba? De ha otthon maradunk, és a magunk dolgával törődünk, akkor ugyan kinek kell a vasút? Nem mi használjuk a vasutat: a vasút használ el minket. Gondolkoztál-e valaha azon, hogy mik azok a talpfák, amelyeket a sínek alá fektetünk? Minden talpfa egy munkás, ír vagy jenki. Rájuk fektetik a síneket, és aztán betemetik őket homokkal, és a vagonok simán elsiklanak rajtuk. Szilárd talapzatot alkotnak, efelől biztosak lehetünk. És minden pár évben újakat fektetnek le, s újakat temetnek be homokkal, hogy a vonat végigrohanhasson rajtuk; s így, ha némelyek abban az élvezetben részesülnek, hogy kényelmesen utazhatnak, számtalan soknak az jut osztályrészéül, hogy mások az ő hátukon utaznak. És ha a vonat történetesen elgázol valakit, aki álmában a talpfák között mászkál - s így talpai rossz irányban helyezkednek el - megállítják a vonatot, fölébresztik, és óriási ribilliót csapnak, mintha ez olyan kivételes eset volna. Megnyugtat a hír, hogy a pálya mentén minden öt mérföldnyire jut egy munkáscsapat, melynek az a feladata, hogy a talpfákat ellenőrizze, helyén tartsa és elegyengesse, mert ez mégiscsak annak a jele, hogy az eltemetettek egyszer föltámadhatnak.

Miért sietünk annyira, miért herdáljuk úgy az életet? Úgy látszik, eltökéltük, hogy éhen halunk, még mielőtt megéheztünk.

[...]

Több mint öt esztendeig éltem tehát így, a két kezem munkájából, és azt tapasztaltam, hogy évente hatheti munkával meg tudom keresni azt, amire szükségem van. Telem tehát teljes egészében, valamit nyaram jó része megmaradt tanulásra, szellemi munkára. Próbáltam iskolában tanítani, de úgy láttam, hogy költségeim keresetemmel arányosan, helyesebben aránytalanul növekedtek, mert megfelelőképpen kellett öltöznöm, viselkednem, mi több: hinnem és gondolkoznom, és ráadásul még időmet is elvesztegettem. Minthogy nem embertársaim javáért buzgólkodtam, hanem a tanítást csupán megélhetési forrásnak tekintettem, csakhamar beláttam, hogy ez nem vezet semmire. Próbáltam kereskedni is, de rájöttem, hogy tíz esztendeig tartana, amíg valamire viszem ezen a téren és addigra valószínűleg elvinne az ördög. Őszintén szólva attól féltem, hogy addigra, amint mondani szokás, jó üzletember válnék belőlem. [...] Míg ismerőseim habozás nélkül léptek a kereskedelmi vagy más szabad pályákra, én ezt szemeltem ki magamnak, mint legalkalmasabbat: egész nyáron járom a dombokat, leszedem az utamba kerülő bogyót, s aztán eladom, ahogy éppen sikerül - egyszóval Admetosz marháit legeltetem. Arról is ábrándoztam, hogy gyógyfüvet gyűjtök, vagy örökzöldet szedek, és szekérszámra árulom a faluban, vagy akár a városban olyanoknak, akik otthonukban is szívesen emlékeznek az erdőre. De azóta megtanultam, hogy a kereskedés az átok bélyegét nyomja rá mindenre: még ha mennyei üzenetekkel kereskedünk is, a kupeckedés átka akkor is hozzátapad.

Mivel bizonyos dolgokat jobban szeretek másoknál, szabadságomat pedig mindenek fölött sokra tartom, mivel továbbá nehéz helyzetben is könnyen élek, nem akartam időmet azzal tölteni, hogy drága szőnyegeket meg egyéb fényűző berendezési tárgyakat vásárolok, ínyencségekkel táplálkozom vagy görög avagy gótikus stílusban épült palotába költözöm - erre még nem láttam elérkezettnek az időt. Ha van, aki nem érzi terhesnek e javak megszerzését, és megszerezvén őket, tud velük mit kezdeni, ám foglalkozzék ezzel teljes odaadással. Némelyek "szorgalmasak", s látszólag önmagáért szeretik a munkát - vagy talán azért, mert nagyobb bajoktól mentesíti őket: az ilyen embereknek egyelőre nincs mondanivalóm. Aki nem tudna mit kezdeni több szabad idővel, mint amennyit jelenleg élvez, annak csak azt a tanácsot tudom adni, dolgozzék kétszer annyit, mint most - dolgozzék, amíg kifizeti önön vételárát, és szabadságlevelet kap. [...]

Röviden összefoglalva: hitem s tapasztalatom szerint egyaránt meg vagyok róla győződve, hogy fenntartani magunkat e földön nem keserves fáradság, hanem szórakozás, ha egyszerűen és bölcsen élünk. [...]

Egy ismerős fiatalember, aki néhány hold földet örökölt, azt mondta nekem egyszer: úgy érzi, neki is úgy kellene élnie, mint ahogy én élek, ha megvolna rá a módja. A világért se szeretném, ha bárki a kedvemért az én életmódomhoz alkalmazkodnék, egyrészt, mert ki tudja, mire beletanul, addigra én talán már egészen másféle életmódot ókumláltam ki magamnak, másrészt, mert azt kívánom, hogy az emberek legyenek minél különbözőbbek; végül és főként azt szeretném, hogy mindenki nagy körültekintéssel válassza meg és kövesse a maga életmódját, s nem apjáét, anyjáét vagy a jó szomszédét.

A tavak

Flint tava! Milyen szegényesek helyneveink. Mi jogon adja nevét ennek a mennyei víznek az a piszkos, ostoba farmer, akinek a tanyája a tópartig leért, s aki oly kíméletlenül lekopasztotta e partokat? Holmi flintás flótás, aki fogához verte a garast, jobban szerette a dollár vagy a cent fényes felszínét, mint a tóét, mert a maga képét láthatta rajta; aki még a tóra leszálló vadrécéket is betolakodónak tekintette, s ujjai horgas, kemény karmokká görbültek, mert világéletében hárpia módra harácsolt velük... nem, én nem fogadom el ezt az elnevezést. Nem azért megyek oda, hogy őt lássam, vagy róla halljak - róla, aki sosem látta igazán azt a tavat, sosem fürdött benne, sosem szerette, sosem ápolta és oltalmazta, sosem szólt egy jó szót az érdekében, és sohasem köszönte meg Istennek, hogy megteremtette. Nevezzük el inkább a benne úszkáló halakról, a partjait látogató két- vagy négylábú vadról, a vadvirágokról, amelyek körülötte nőnek, vagy egy ismeretlen vademberről, gyermekről, kinek története összefonódik a tóéval - csak ne arról az emberről, akinek semmiféle jogcíme nincsen erre, legföljebb az adásvételi szerződés, amelyet egy vele egy húron pendülő szomszédjával vagy a hatósággal kötött -, ne arról az emberről, aki csupán a tó pénzértékével törődött, kinek jelenléte bemocskolta a partot, aki kimerítette volna vizeit is; aki csak azt sajnálta, hogy nem kaszáló vagy áfonyamező az egész; kinek szemében tehát semmi sem indokolta a tó létét, szívesen kiszárította volna, és eladta volna a fenekén lévő iszap áráért. Nem hajtotta a vizet az ő malmára, és semmiféle kiváltságot nem jelentett a számára, hogy nézheti.

Semmire sem becsülöm az olyan embert, sem a munkáját, akinek a gazdaságában mindennek megvan az ára, aki a táj minden szépségét, de akár az Úristent is piacra vinné, ha egy centet kaphatna érte, mert neki a piac az igazi istene; akinek a tanyáján semmi sem terem szabadon, földjén nem gabona, mezején nem virág, fáján nem gyümölcs terem, hanem dollár, aki nem törődik a gyümölcs szépségével, mert gyümölcse csak akkor érett számára, amikor dollárrá váltotta. [...]

Nem, nem; ha a táj legszebb pontjait emberekről kell elnevezni, akkor nevezzük el a legkiválóbbakról, a legnemesebbekről.

Baker Farm

Sokszor üldögéltem abban a viskóban, a régi időkben, még mielőtt megépült volna a hajó, amely a Field házaspárt áthozta Amerikába. John Field becsületes, dolgos, de nyilvánvalóan ügyefogyott ember volt, és felesége részéről igazán bátorságra vall, hogy annyi ebédet meg tudott főzni azon a rozoga tűzhelyen; kerek, zsíros képéről, kövér melléről sugárzott a reménység, hogy egyszer még felviszi Isten a dolgukat; kezében örökké ott volt a törlőrongy, ám fáradozásának eredménye nem látszott sehol. [...]

A gazda időközben elbeszélte élete történetét, elmondta, milyen keményen dolgozik egy szomszéd farmernek, ásóval vagy irtókapával feltöri számára a szűz lápot, holdanként tíz dollár fizetség, no meg a trágyázott föld egy esztendei használata fejében; széles arcú kisfia vígan dolgozott az oldalán, nem sejtve, milyen rossz üzletet csinált az apja. Megpróbáltam segíteni rajta, közölni tapasztalataimat; elmondtam, hogy én vagyok az egyik legközelebbi szomszédja, s noha horgászni járok oda, és úgy festek, mint holmi naplopó, ugyanúgy a két kezem munkájából élek, mint ő; elmondtam, hogy kicsiny, de világos, tiszta házban lakom, amely alig került többe, mint amennyi bért általában egy, az övéhez hasonló düledező viskóért évente fizetnek, és ha úgy akarná, egy-két hónapon belül ő is hasonló palotát építhetne magának; elmagyaráztam, hogy nem fogyasztok teát, kávét, vajat, tejet, sem friss húst, és így nem is kell megdolgoznom e költséges élelemcikkekért; másfelől, mivel nem dolgozom keményen, nem is kell sokat ennem, és táplálkozásomra igen keveset költök; ő ellenben, mivel tea, kávé, vaj, tej, marhahús alapjára helyezkedik, kénytelen keményen dolgozni, hogy ezeket meg tudja fizetni, s ha már keményen dolgozott, ismét sokat kell ennie, hogy pótolja szervezete elhasználódott erejét - és így mindig ugyanannyi a nap, mint a kolbász, sőt több a nap, mint a kolbász, mert szegény Field ráadásul elégedetlen, és úgy érzi, elfecsérli életét, pedig amikor Amerikába jött, egyebek közt az is csábította, hogy itt az ember mindennap ehet teát, kávét, marhahúst. De az igazi Amerika az az ország, ahol jogodban áll olyan életmódot folytatni, amely lehetővé teszi, hogy mindezeket nélkülözd, ahol az állam nem próbál rákényszeríteni, hogy hozzájárulj az effélék használatából közvetve vagy közvetlenül, de menthetetlenül következő rabszolgaság, háborúk meg egyéb fölösleges kiadások fenntartásához.

Szántszándékkal úgy beszéltem vele tudniillik, mintha filozófus volna, vagy azzá akarna válni. Örülnék, ha a föld minden lápját, rétjét azonmód ugaron hagynák, ha ez együtt járna az emberek fokozatos felszabadulásával. Nem kell történelmet tanulnia senkinek ahhoz, hogy ráébredjen, mitől művelődik a leghatásosabban. De sajna, az ír földműves számára a művelődés csupán valamiféle eszmei-erkölcsi irtókapával végezhető el. Elmagyaráztam neki, hogy nehéz munkájához erős bakancsra, vastag ruhára van szüksége, s ez is hamarosan elhasználódik, bepiszkolódik, én ellenben könnyű cipőben, vékony öltözékben járok, ami feleannyiba kerül, még ha az ő szemében netán úriasnak is látszik (ami nem igaz); azonkívül egy-két óra alatt, fáradságos munka nélkül, pusztán szórakozásból, annyi halat fogok, amennyit két nap alatt sem fogyasztok el, vagy annyi pénzt keresek, amennyiből egy hétig is elélek. Ha ő is vállalná ezt az egyszerű életet a családjával együtt, akkor nyáron mind kijárhatnánk áfonyát szedni szórakozásul. John csak nagyot sóhajtott ennek hallatára, az asszony csípőre tett kézzel állt, és rám meredt; mind a ketten mintha azon törték volna a feküket, vajon van-e elegendő tőkéjük, hogy nekivágjanak ennek az új életnek, vagy elegendő számtani ismeretük, hogy folytatni is tudják. Amolyan találomra-hajókázásnak vélték, és sehogy sem tudták elképzelni, hogyan jussanak így biztos révbe; ezért hát - gondolom - továbbra is a maguk módján, bátran szembetámadják az életet, foggal-körömmel harcolnak ellene, mert nem elég ügyesek, hogy finom ékkel repegessék vaskos oszlopait, és részletről részletre küzdjenek meg vele; azt hiszik, úgy kell vele elbánni, durván, mint a bogánccsal. De vesztes csatát vívnak, szegények, mivel John Field - sajna! - számítás nélkül él, és számítás nélkül vall kudarcot.

-Horgászik néha? - kérdeztem tőle. - Ó, igen, néha fogok halat, ha ráérek, szép sügért fogok. - Milyen csalétket használ? - Kukaccal apró aranyjászt fogok és azzal fogom a sügért. - Menned kéne, John - szólt közbe az asszony csillogó, reménykedő arccal; de John késlekedett.

A zápor elmúlt, a keleti erdő felett ívelő szivárvány szép estét ígért, így hát én is indulni készültem. Amikor kiléptem a házból, vizet kértem, hogy belekukkantsak a kútba, és ezzel kiegészítsem a környezetről szerzett értesüléseimet; de haj, a kúttal baj van: a víz elapadt, megitta a homok, elszakadt a kötél, a vödör elveszett... Odabenn ezalatt kiválasztottak egy megfelelő edényt, vizet szűrtek, forraltak, és hosszas tanácskozás, huzavona után végre kihozták a szomjazónak, annyi időt sem hagyva, hogy kihűljön, leülepedjék. Itt ez a lötyedék tartja fenn az életet, gondoltam, ezért hát behunytam a szemem, és a vízben úszkáló piszokszemcséket óvatosan elhárítva ajkam útjából, tőlem telhetően jót húztam belőle az igazi vendégbarátság nevében. Ha a jó modor forog kockán, nem vagyok finnyás.

Ahogy a zivatar után elhagytam az ír paraszt házát, és folytattam utamat a tó felé, egy pillanatig balgaságnak éreztem, hogy én, aki iskolát, egyetemet jártam, alig várom, hogy csukát foghassak, és ennek érdekében tocsogós réteken, mocsáron és ingoványon gázolok át, vad és ember nem járta helyeken caplatok. De aztán, ahogy leszaladtam a lejtőn a pirosodó Nyugat felé, vállamon a szivárvány, fülemben Isten tudja, honnét érkező halk csilingelés a megtisztult levegőben, Jó Szellemem mintha ezt súgta volna: Eredj fiam, és vadásszál, horgásszál, naphosszat, amerre kedved tartja, minél távolabb, egyre távolabb, és pihenj meg gondolkodás nélkül patakparton, vagy kandalló tüzénél, ahogy adódik. Ifjúságodban se feledkezzél meg Teremtődről. Ébredj gondtalanul hajnal előtt, keresd a kalandot. Hadd, hogy a dél más tavaknál találjon, legyen otthonod, ahol az est utolér. Nincs nagyobb térség, mint amit itt találsz, nincsen jobb játék, mint amit itt játszadozhatsz. Vadulj el bátran természeted szerint, mint az a szittyó meg tarack, amiből sohasem lesz puha angol széna. Ám dörögjön az ég, ám fenyegesse a farmerek termését: téged nem fenyeget. Húzódj a felleg védelmébe, míg ők tető alá húzódnak. Ne hadd, hogy a megélhetés gond és foglalkozás legyen: maradjon mulatság, időtöltés. Élvezd a földet, de ne birtokold. Az emberek hit és vállalkozó szellem híján olyanok, amilyenek: adnak és vesznek, robotolnak, mint a jobbágyok és ezzel múlik el életük.

2012. február 2
Vissza a tetejére

Az Önellátás Mítosza

/ Toby Hemenway: The Myth of Self Reliance című írása - fordítás általam: /

Nemrég egy prominens permakultúrás egy halom emailt küldött ki, olyan kezdeményezések után kutatva, ahol "az emberek teljesen önfenntartóak saját élelmezési, ruházkodási, lakhatási, energia és közösségi szükségleteiket illetően." Itt van hát, a "teljes önfenntartás mítosza", egyenesen a világ egyik legismertebb permakultúrásától. Az Egyesült Államokban a permakultúrás körök többségében az elképzelést, hogy valaki a legalapvetőbb szinten felül bármiben is önfenntartó tud lenni, rég elhagyták, és felváltották az óvatosabb "önellátó" [önmagára-támaszkodó, self-reliant] kifejezéssel. De aligha lehetséges még ez is, és azon túl, hogy kifejezi a konzumerizmus bilincseitől való megszabadulás igényét, nem hiszem, hogy kívánatos lenne.

Kicsit keresgéltem az interneten és azt találtam, hogy az "önfenntartás" jó néhány népszerű permakultúrás weboldalon kívánatos célként jelenik meg. Szeretnék beverni néhány szöget a kifejezés koporsójába. Az én szótáram szerint az önfenntartó azt jelenti, hogy valaki "képes fenntartani magát külső segítség nélkül". Ki él külső segítség nélkül? Senki. De boncolgassuk egy kicsit tovább. Többségünk egyetért abban, hogy ha valaki "élelem tekintetében önfenntartó", akkor az élelmiszerigénye 100%-át a saját földje és munkája szolgáltatja. Még sohasem találkoztam olyannal, aki elérte ezt. Biztos vagyok benne, hogy vannak néhányan, de még a főállású gazdálkodók is termelnek az élelmük mellett eladásra gabonát, hogy megvehessék azokat az ételeket, amiket nem lenne célszerű termeszteniük.

Hallom, hogy az emberek azt mondják, az élelmük 30%, 50%, vagy akár 70%-t is megtermelik. Általában arra gondolnak, hogy zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, ami kiteszi az élelmük teljes költségének vagy súlyának valamennyi százalékát - de nem a kalóriáit. A zöldségeknek magas a nedves-tömegük, de alacsony a kalóriatartalmuk. Ha megtermeled a zöldségigényed 100%-át, akkor hozzájutsz napi kalóriaigényed 15-20%-ához, kivéve ha főleg burgonyán és más keményítőtartalmú zöldségeken élsz. A legtöbb napi kalória a gabonákból, húsból és tejtermékekből származik. Így ha nem foglalkozol nagy tételben gabonatermesztéssel vagy állattartással, nem valószínű, hogy tápanyagtartalom tekintetében élelmed több mint negyedét magad termeled. Ebben az esetben nem korrekt azt állítás, hogy "70%-ban önfenntartó vagy". Ha kalóriáid legnagyobb része a földedről származik, akkor szinte biztos, hogy teljes munkaidőben gazdálkodással foglalkozol, és tisztellek a kemény munkádért. Kezdhetjük látni mennyire nehéz, sőt nemkívánatos az önfenntartás. Ha valóban önfenntartó vagy élelemből, nem sok minden másra lesz időd, még egy permakultúrás rendszerben sem.

De még ha minden élelmed magad is termeszted, állíthatod-e, hogy önfenntartó vagy, ha nem te termeled a magjaidat és biztosítod összes trágyaigényed? Honnan származnak a gazdálkodáshoz szükséges eszközeid és az üzemanyagod? A permakultúrások tisztában vannak vele, csakúgy mint bárki más, az élet mennyire szorosan összefügg. Hol van az a pont bármiben is, ahonnan azt állíthatod, hogy nem állsz kapcsolatban a szélesebb emberi közösséggel? Tényleg lehetséges élelemből "teljesen önfenntartóvá válni"?

Vessünk egy gyors pillantást a ruházkodásra, a hajlékra és az energiára. Még ha magad varrod is a ruháidat, te termeszted a gyapotot és neveled a birkát? Ha a házadhoz te hántoltad a fát vagy fejtetted a követ, te készítetted az üveget és gyártottad le a vezetékeket is? Egy szigetüzemű háznál, mennyi mérnök és hány gyár szövevényes hálózata vett részt a napelemek legyártásában? Mindezekre támaszkodunk.

Azt állítani, hogy önfenntartóak vagyunk, szinte sértés és mindazok semmibe vétele, akiknek a vállán állunk. Az amerikai permakultúrások egy elég politikailag korrekt csapat, és többünknek nyilvánvalóvá vált, hogy az "önfenntartás" nem csak lehetetlen, hanem egy pofon mindazoknak, akik verejtéke ellát minket, és a cowboy etika egy újabb állandósulása, mely az egyént a világegyetem központjába helyezi. Úgyhogy a kifejezés átalakult "önellátóra", ami jelezi, hogy kölcsönösen függünk egymástól, de úgy döntöttünk, hogy kevésbé szeretnénk másokra támaszkodni. Jó esetben az önellátás az alapvető igények kielégítéséhez szükséges képességek kifejlesztését jelenti, hogy ne kelljen az etikátlan és pusztító iparágakat támogatnunk. De úgy látom, hogy nem annyira önellátó egyénekre, mint önellátó közösségekre van szükség, ahol nem mindenki tudja, hogyan kell szőni vagy gazdálkodni, de ruha és élelem mindenkinek jut.

A weboldalak és e-mailek tanúsága szerint, van a permakultúrában egy mély elfogultság, miszerint az a legnemesebb út, ha mindent magunk csinálunk, a saját földünkön. És amennyiben a képességeinknek köszönhetően kevésbé függünk a monopolista vállalatoktól, úgy gondoljuk, hogy érdemes elsajátítanunk őket. Azonban ahogyan egyre inkább lekorlátozzuk az életünket azokra a dolgokra, amiket képesek vagyunk magunk elvégezni, úgy csökkennek a lehetőségeink. Minden kifelé irányuló kapcsolat gazdagít bennünket. Ha létrehozzuk az egymásrautaltság hálóját, gazdagabbá, erősebbé, biztonságosabbá és bölcsebbé válunk. Miért ne akarnál másokra támaszkodni? Ha teljesen meg akarnánk fejteni az okát, az egy pszichológiai nyúl-üreg mélyébe vezetne, de egy része azon a hiedelmen alapul, hogy a többiek megbízhatatlanok vagy etikátlanok, és hogy a kölcsönös függőségekkel gyengítjük magunkat. Míg a régi mondás, miszerint "Ha valamit jól akarsz csinálni, csináld magad", egyszerűen gyenge vezetői képességekről árulkodik.

Ha még mindig kételkedsz, a szentíráshoz folyamodok és idézek Mollison Introduction to Permaculture (Bevezetés a Permakultúrába) című könyvének második oldaláról: "Elkezdhetünk részt venni élelmünk egy részének megtermelésében. Ez nem jelenti azt, hogy mindannyiunknak magunknak kell megtermelnünk a saját krumplinkat, de azt igen, hogy közvetlenül olyanoktól kezdjük vásárolni, akik már most felelősséggel termelik. Sőt, valószínűleg jobban járunk, ha egy termelői bevásárló közösséget szervezünk a környékünkön, mintha krumplit termesztenénk."

Ahogyan a veterán permakultúra tervező Larry Santoyo mondja, az igényeid kielégítéséhez törekedj a lehető legnagyobb általánosságra. Ha úgy gondolkodunk, hogy "meg kell termelnünk az élelmünket", az fájdalmasan korlátozott. Ha úgy gondolkodunk, hogy "az élelmiszer igényünket felelősen kell kielégítenünk", akkor hatalmas lehetőségek tárulnak fel, amikből kiválaszthatjuk a számunkra legstabilabbat és legmegfelelőbbet. Az egyéni erőfeszítések gyakran kevésbé stabilak és reziliensek, mint a közösségi vállalkozások. És rossz tervezésre vallanak: az önellátás azt jelenti, hogy egy kritikus funkciót csak egyféleképpen biztosítunk. Ha minden élelmed magad termeled meg és valami bajod esik, akkor sérült leszel, éhes, és tolókocsiból nézheted, ahogy elhervadnak a növényeid. Egy közösségi gazdaságban ez nem történne meg. És azoknak, akik a társadalom közelgő összeomlása miatt aggódnak: a portyázó répatolvaj bandák nagyobb valószínűséggel rohanják le a magányos földed, míg te az egész napos fárasztó munka után szundítasz, és kevésbé valószínű, hogy megtámadnak egy csapat erős, vasvillával felfegyverzett gazdát, akik éjjel-nappal őrködnek.

A közösségi önellátás létrehozása egy újabb lehetőséget is ad a permakultúra zónáinak alkalmazására: a nullás zóna ebben az értelemben az otthonunk és a földünk. Az egyes zóna a kapcsolatunk más egyénekkel és családokkal, a kettes zóna a helyi kereskedelem és a környékünkön zajló tevékenységek, a hármas zóna a regionális vállalkozások és szervezetek, és a négyes zóna a nagyobb és távolibb vállalatok. Miért korlátoznánk magunkat kizárólag a nullás zónára? Megszervezhetjük az életünket úgy, hogy a négyes zónába tett kiruccanásokra - mint amilyen az üzemanyag vagy a fémtermékek vásárlása - nagyon korlátozottan legyen szükségünk, miközben a helyi őstermelői piacra és éttermekre gyakran. Ez erős közösséget épít.

Az önellátás nem növeli a társadalmi tőkét, azt a valódi újratermelődő erőforrást, ami csak használat közben növekszik. Miért ne akarnék kapcsolódni a közösségemhez, a számomra lehetséges összes módon? Ha nem elégítjük ki a közösségünk igényeit, nagyobb eséllyel fognak a szomszédaink egy nagyáruházban vásárolni. Az önellátásba vetett kritikátlan hit egy olyan pusztító mítosz, ami a lehetőségeket azok kezébe adja, akik a közösségünket elveszik tőlünk.

Ha szereted a gazdálkodást, akkor igen, termeld meg az élelmed. És a maradékot cseréld el olyan dolgokra, amikre szükséged van, olyan módon, hogy azzal támogasd a közösségedet. De valóban van különbség egy gazda, aki a munkája eredményét, az ételt cseréli el javakra és pénzre, és köztem, aki a munkám eredményét, az oktatást cserélem el javakra és pénzre? Mindketten életenergiánkat cseréljük el egy olyan rendszerben, ami fenntart minket és szeretném azt hinni, hogy mindketten bölcs és etikus döntést hozunk.

Egy jó permakultúrás rendszer a lakosok igényeit felelősen és ökológiai szempontok szerint biztosítja. Semmi sincs a permakultúrában, ami azt állítaná, hogy minden terméshozamnak a tulajdonos földjéről kell származnia! Ha mást nem is tudok elérni ezzel az írással, legalább lerombolom ezt a mítoszt. A permakultúrás tervezési rendszer egyszerűen csak annyit mond, hogy a szükségleteinket és termékeinket felelősen kell kezelnünk a tervünkben, nem pedig a földünkön. Ez magában foglalhat és kell, hogy foglaljon külső kapcsolatokat is. Ha te egy akupunktúrával foglalkozó orvos vagy, és a jövedelmedet a közösséged biztosítja, és a szükségleteidet főleg olyan helyi forrásokból biztosítod, amiket etikusnak gondolsz, akkor az egy remek permakultúrás dizájn. A terv erősebbé válik attól, ha a szükségleteid és a termékeid sok külső elemhez és rendszerhez kapcsolódnak.

Nagyon is permakultúrás dolog az olyan képességek kifejlesztése, amik még mélyebben a földhöz, az otthonhoz és a közösséghez kötnek. És néha a képességek, amikre az önellátás után kutatva teszünk szert, éppen azok, amikre a jobb közösségi léthez is szükségünk van. De önmagában az önellátás mint cél egy elavult mítosz, aminek ki kell halnia. Permakultúrátlan.

Kapcsolódó bejegyzés:
Az olajcsúcs és a városi fenntarthatóság

2012. január 28
Vissza a tetejére

A Szibériai Nomádok Civilizálása

Miután elolvastam Piers Vitebsky The Reindeer People (Rénszarvasemberek) című könyvét, úgy éreztem mindenképpen meg kell osztanom a könyv magával ragadó hangulatának legalább egy részét. Az evenekről egyébként sem érhető el sok információ magyarul, ráadásul a szerző hatásosan írja le, mennyire pusztító volt a szovjet rezsim az őslakosok számára. Hová lettek a szibériai sámánista és animista népek? Hová tűntek el egész törzsek, életmódjukkal, nyelvükkel és kultúrájukkal együtt? Akit érdekel az is, hogyan élnek ezek az emberek ma, mennyit sikerült megőrizniük múltjukból, mennyire különböznek még ma is az őket körülvevő többségi társadalomtól és milyen a nomád élet a tajgán a rénszarvasok között, annak ajánlom elolvasásra a könyvet (jelenleg sajnos csak angolul).

/ Részlet Piers Vitebsky - The Reindeer People című könyvéből - fordítás általam: /

A repülőutat Szebjánba egy Antónov-2, egy tizenkét üléses, kétfedelű kis repülőgép fedélzetén tettük meg, ami 1947-es tervezése óta az északi falvak mentőövévé vált. Plato és néhány csendes even mellett ültem, amint két órán át repültünk az erdős síkság felett, melyen kígyóként tekergett a Léna folyó, mint egy északi Amazonas, a 6000 láb magas hegyek felé. Ez volt a Verkhojanszk hegység, a hegycsúcsok félholdjának külső pereme, melyek szakadatlan sorban, 400 mérföldön keresztül futottak az Északi-tengerig. Ahogy múlik a békés tél, ebben a szinte teljesen szélcsendes kanyarulatban a hőmérséklet néha az északi-sarki rekord, -71 Celsius fok közelébe süllyed, amit csak egy Déli-sark melletti hely tud megdönteni az Antarktiszon. Pár évvel később, mikor visszatérek ide télen is, a saját bőrömön tapasztalom meg, amit eddig csak fizikából tanultam: vagyis hogy a hideg az univerzum alapállapota, míg a meleg egy szűkös erőforrás.

A rövid nyarak alatt a hőmérséklet elérheti a 30 fokot is, így a hőkülönbség az év egyik végétől a másikig nagyobb, mint a víz fagyás és forráspontja között, vagyis itt a legnagyobb a hőmérséklet ingadozás a világon. Ennek ellenére a nyári felmelegedés nem tart elég sokáig ahhoz, hogy néhány centiméternél mélyebben felolvassza a fagyott talajt. A felszín alatt a föld fagyott marad. Ez a permafroszt, mely az évszázadok során még a leghatalmasabb vörösfenyőket is csak lassan, sekély gyökérzettel hagyja növekedni. Néha a földalatti medencék fagyott vizéből álló jégtömbök a tavaszi eróziónak köszönhetően mamut tetemet hoznak a felszínre, ami az evenek legendája szerint az agyaraival buktatta fel az üledéket, hogy az idő kezdete előtt megalkossa az első szárazföldet. Az áthatolhatatlan föld csapdába ejti a rosszul felszívódó talajvizet, és nyáron néhány hétre a mocsaras vidéket szúnyogok lepik el. Ahogyan a rénszarvasok, én is elviselhetetlenebbnek találtam ezt, mint a szélsőséges hideget.

A harmadik órában áttörtük a hegyfalat és beléptünk a hegycsúcsok útvesztőjébe, néha sziklák szürke árnyalatai mellett repülve, máskor patakokat követve, amik vékony barázdákként eredtek a csupasz hegycsúcsokról és mocsarakat tápláló hatalmas, láthatatlan áramlásokká egyesültek. Némely északi lejtőn még késő nyáron is állandó hófúvások voltak. Nem a Jakutszktól térképen mért 200 mérföldes távolság, hanem ezen hegyek szeszélyessége volt az, ami Szebjánt annyira megközelíthetetlenné tette.

Amikor feltűnt a falu, láthatóan emberi célra készített tisztásnak látszott. A tajga vad tereinek irányításra jött létre, és abból az anyagból nőtt ki, melynek megszelídítésére tervezték. A tömör, orosz stílusú faházakat a környező hegyek erdejeiből származó vörösfenyőből építették és egyenetlen, vörösfenyő deszkákkal fedték. Az 1 négyzetmérföldnyi földterületre összeterelt 750 lakosával, az emberi jelenlét abszurd koncentrációja volt ez, ahonnan a mindössze 90 aktív pásztor 4300 négyzetmérföldön (azaz 1,1 millió hektáron), fél Walesnyi területen át vándorolt, hogy 20.000 rénszarvasról gondoskodjon. A falu élete, amit az oroszok a föld és a rén-emberek irányítására építettek és melynek adminisztrációjában maguk is részt vettek, gazdag és összetett volt. A későbbi években, amikor a pásztorok táboraiban eltöltött hosszú tartózkodás után visszatértem a faluba, ahogyan a pásztoroknak, nekem is zsúfolt metropolisnak tűnt. De amikor 1988-ben először értem földet a parányi leszállópályán, úgy éreztem, hogy elértem az egyik legtávolabbi helyet, ahol csak ember élhet. Ha az apró, piros-fehér repülőgép nem jönne vissza, hogy felvegyen, egy hónapba telne elérni azt az utat, ami a 300 mérföldre fekvő Jakutszkba vezet.

De nem csak a fizikai elszigeteltsége miatt tűnt ez a hely annyira távolinak. Láthatatlannak tűntem, mint az űrutazó, aki egy másik dimenzióban lévő bolygót látogat meg. Úgy tűnt, hogy nem a félelem miatt hiányzott a szemkontaktus, mint Leningrádban, hanem mert az emberek annyira magukba forduló életet éltek, hogy nem volt benne hely egy másik világból érkező idegennek. Mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, és ez a valami teljességgel kideríthetetlen volt. Az egyedüli emberek, akik egyáltalán tudomásul vették ottlétemet, azok voltak, akik nagyon pontos, hivatalos utasításokat kaptak, hogyan bánjanak velem. Akkor még nem értettem az evenek mások életébe be nem avatkozó kulturális ethoszát, de antropológus létemre észre kellett volna vennem, hogy minden mozdulatomat figyelik és értékelik. Az egyik házban lakott Tolja testvére Anna, aki rendkívüli részletességgel ismerte minden család életének történetét és az egyik legértékesebb információforrásommá vált. Egy másik házban meglátogathattuk az öreg Vaszilij Pavolvicsot, az 1928-ban a szovjet titkosrendőrség által elhurcolt és soha többé viszont nem látott Baibalchan törzsfőnök fiát. Vaszilij Pavlovics, a régi törzsi történetek őrzője, az even költészet szakértője és archaikus tunguz nyelven írt saját dalainak szerzője volt Tolja egyik kedvence. A szomszédban pedig egy öreg élt, aki sosem tudott hozzászokni az épületekhez, így állandóan sátorban lakott, míg a gyerekei a házban. A falu szélén élt a mindenben kompetens Vlagyimir Nyikolajevics feleségével, unokájával, egy saját maga által épített házban, ami erősebb, újszerűbb és tisztább volt, mint a többi. A többi házban szétszórva éltek a farm tisztviselői, a tanárok, a nővérek, a hivatalnokok, állatorvosok; kaleidoszkóp mintájára változó szövetségeket, féltékenységeket alkotva az igazgató irodájának hatalma körül.

Petr Afanasevics, az állami farm igazgatója és szövetségese az Öreg Efimov, csakúgy mint mások, a farm ikerházaiban laktak, viszont külön áramgenerátorral rendelkeztek. Ekkorra már a pásztor családoknak is volt házuk, amit főhadiszállásként és raktárként használtak, és a körkörös vándorlásaikat a rénszarvasokkal néha megszakították egy-egy kirándulással a faluba. A pásztorok és vadászok és családjaik - ha a nyári szünet alatt meglátogatták őket -, voltak az egyedüli emberek, akik valaha is kimozdultak a tajgába. Ha bárki más a falun kívülre utazott, légi úton ment Jakutszkba, vagy Szangar körzet központjába, ami egy kis szénbányász város a hegyek Jakutszk felőli oldalán. Szibéria őslakosai, azóta hogy 2-3000 évvel ezelőtt háziasították a rénszarvast, elsőként a Szebjánhoz hasonló falusiaknak köszönhették annak megtapasztalását, hogy milyen az, ha lepakolhatnak az ucsákjaikról (felnyergelt rén - a ford. megj.) és nem kell újra felpakolniuk.

Épp ez az állandóság volt a szovjet hatóságok szándéka. Az 1920-tól folyamatosan alapított falvak célja az volt, hogy az északi őslakosokat rávegyék a letelepedett életmódra. De ezzel létrehozták a 22-es csapdáját, ami még ma is a rénszarvaspásztorok legfőbb problémája. Ezen a vidéken a bányászattól eltekintve nincs más mód a megélhetésre, csak a rénszarvassal kötött partnerség; és nem élhetnek a rénszarvassal másképp, csak ha követik folytonos vándorlását.

A környezetre adott hagyományos válasz a nomád életmód volt, melyben éves körforgásban egész családok éltek és vándoroltak együtt. Az új hatóságok azonban – a világ többi kormányával egyetértésben -, meg voltak róla győződve, hogy az ilyen szívből jövő nomadizmus „elmaradott”. A megoldásuk az volt, hogy a rénszarvas pásztorkodást pusztán gazdasági tevékenységgé minősítették át. Az úgynevezett „nomád életmódot” eltörölték (vagy a forradalom buzgó megfogalmazásában „likvidálták”), és felváltották a sokkal fejlettebb és civilizáltabb „ipari nomadizmussal”.

A tajga egy óriási szabadtéri húsgyárrá változott, ahol a rénszarvasokkal való törődést elválasztották a családtól és egy olyan állássá alacsonyították, mint bármely másik. Egy szoros interjú keretében, egy halom statisztikai adat segítségével amit hamar le is jegyzeteltem, az igazgató Petr Afanasevics elmagyarázta, hogyan is történt mindez. A pásztorokat tizenhárom, sorszámozott „brigádba” sorolták, ez egy olyan kifejezés, mellyel a szovjet rezsim az egyszerű civil munkát kvázi katonai fegyelemmel próbálta megtölteni. Egy brigádban általában voltak állandó tagok és volt néhány kevésbé elkötelezett fiatal, aki jött-ment. A tipikus brigád 6 férfi pásztorból állt, egy férfi „brigádvezető” irányította és egy „tábori munkás” nő főzött rájuk. Minden egyes brigád közel 2000 rénszarvast terelgetett. Az emberek és rénszarvasok adott csoportjaira 'brigád', 'nyáj', vagy 'x-edik számú tábor' néven hivatkoztak. Az elkövetkezendő évek során megtapasztalom, hogy az egyes brigádoknak megvan a saját stílusuk és hangvételük, amit a táj, az állatállomány és a brigádvezető személyisége, a tagok közti személyes kapcsolatok alakítottak, és az, hogy mennyire voltak a hatóságok pártfogoltjai vagy kegyvesztettjei.

A pásztorok élete, akár csak a bevándorló orosz bányászoké vagy olajmunkásoké, a földön végzett műszak és a faluban eltöltött szabadság között kezdett ingadozni. A műszak fogalmát néha annyira szó szerint vették, hogy a távozó pásztoroknak csak néhány percük volt, hogy a helikopter pörgő rotorja alatt átadják az információkat a nyáj helyzetéről az éppen érkező csapatnak. Még a rénszarvas is másfajta élőlénnyé változott. Közlekedési eszközből, mellyel más, vadon élő állatokra vadásztak, mostanra hússá vált - egy végtermékké. A pásztorok még mindig tartottak néhány lovaglásra idomított rénszarvast (kasztrált hímeket, hogy kezelhetőek legyenek), de a nyáj méretét, hogy folyamatos utánpótlást szolgáltasson a vágóhidaknak, hatalmasra növelték. Ez a növekedés általában 80%-ban nőstény tenyészállatokból állt.

Csak azokat a férfiakat tekintették bevethetőnek a földön, akik „napi szinten érintettek voltak a rénszarvastenyésztésben és akik számára a nomadizmus nélkülözhetetlen volt”. A családfőt a brigádvezetővel helyettesítették, és független fiatalokkal vették körül, akik szüntelenül mozogtak a brigádok között. A nőket viszont, akik korábban főztek, varrtak, bogyókat és gyógynövényeket gyűjtöttek, miközben vidámságot, szeretetet és társaságot nyújtottak, „a rénszarvastenyésztéssel nem közvetlenül összefüggőnek” minősítették és eltávolították. Mivel „fel nem használt erőforrásokká” váltak, tipikus szovjet női foglalkozásokat kaptak a faluban, mint szakács, nővér, ügyintéző, könyvelő, tanár és takarító. Bevezették a 'civilizált', ám veszteséges formáit a gazdálkodásnak, csak hogy biztosítsák a foglalkoztatottságot, mint amilyen a sarki rókák tenyésztése ketrecekben a bundájukért, vagy a tehenek gondozása, amik takarmány és menedék nélkül az év 9 hónapjában képtelenek lettek volna a túlélésre. Két generációba telt, mire a nőket sikerült eltüntetni a földről. A '80-as évekre már minden brigádban csak egy nő maradt, aki fizetett „tábori munkás” volt, hogy főzzön a pásztorokra.

Még jóval azelőtt, hogy Szibériába értem volna, láttam a moszkvai metróban egy szocreál mozaikot, amin a Szovjet Birodalom különböző népeinek képviselői, mindannyian nemzeti népviseletükben, gyümölcsöket hoztak különféle ökológiai területükről a nagy fővárosba. Ez volt Perszepolisz birodalmi változata, de még annál is több. Ahogyan más nagy birodalmak, a Szovjetunió is felfalta a kisebb közösségeket, felhasználva a peremterületeken található erőforrásokat a központ fogyasztására és újraelosztására. De ez a birodalom egyik korábbira sem hasonlított. Míg a többi, miután beszedte az őslakosoktól és a barbár törzsektől a sarcot békén hagyta volna őket, ahogyan tették azt a cárok is, a szovjet civilizáció arra vállalkozott, hogy ezeket a kisebbségeket is bevonja a nagy-emberi-evolúció tervébe, oktatást és még az uralkodó elitbe vezető utat is nyújtva nekik.

1836-ban Puskin, az orosz magaskultúra nagy ikonja, a következőket írta:

"Nevem bejárja ezt az orosz hazát,
Visszhangzik a szláv s finn ajakon, a még
Vad tunguzén s a messze puszta
Híve: a kalmuk is eltanulja." (Illyés Gyula fordítása)

Amit Puskin költői túlzásként írt le, a szovjet rezsim valóra váltotta: a tunguz népek tényleg őt szavalják, talán a saját nyelvükön is, de oroszul bizonyosan - és már nem vadak. Amikor Tolja tréfálkozik vagy valami felháborítót tesz, a „Vad tunguz vagyok” kijelentése egy művelt ember irodalmi tréfáját jelzi. A Szovjetunió a '20-as és a '80-as évek között, a forradalom előtti, műveletlen tömegeket, a világon valaha látott legtöbb írástudóval rendelkező társadalommá változtatta (az írástudatlanság elleni „küzdelemmel” és annak „megsemmisítésével”). A filozófia, irodalom és természettudományos könyvek megjelenésüket követően általában 100.000-es példányszámban keltek el, és még a költészetről, vagy az ősi szkíták sírhelyeiről szóló köteteket is el lehetett adni 1000 példányban. 1980-ban Moszkva vagy Leningrád zsúfolt metrójában néma ingázók sorát láthattuk, mindannyian komoly könyvekbe burkolózva, melyeket újságpapírba csomagoltak, hogy védjék a borítót (és ezekben a nyitott, de még bizonytalan időkben talán azért is, hogy eltakarják a címet. 1988-ban a leningrádi metróban majdnem letartóztattak az éber kommunista őrök, amikor meglátták, hogy a sámánizmusról olvasok könyvet.)

A vad, északi őslakos népekre is kiterjesztették ezt az irodalmi programot és a legokosabb fiúkat és lányokat a Hertzen intézetbe vitték, ami egy külön, az őslakosok oktatására szánt kollégium Leningrádban, és ahol tanárokká, hivatalnokokká és pártmunkásokká változtatták őket, mielőtt visszatérhettek otthonunkba, mint az új szovjet kultúra belső misszionáriusai. 1947-től az Antónov-2 repülőgépek egészen a pásztor falvakig jutottak, a '60-as években pedig a helikopterek egyenesen a nomádok sátraihoz repültek. Egész családokat küldtek el ingyenes szabadságra szovjetunió-szerte és a szocialista blokk szomszédos országaiba. Bár tisztában voltam vele, hogy a férfiak fiatal korukban szolgáltak a hadseregben, de arra nem számítottam, hogy ezek a röghöz kötött férfiak és nők, akik úgy néztek ki, mint akik még soha sem hagyták el a hegyoldalt, a Fekete-tengernél eltöltött gyógyüdülésükről, Mongóliában, Dzsingisz Kán középkori fővárosában tett kirándulásukról, vagy egy prágai kávézóban, egy kubai értelmiségivel, Kafkáról folytatott beszélgetésükről fognak mesélni.

Létrejött egy új hivatalos terminológia, amely rámutatott, hogy a falu, melyet legelők koncentrikus körei öveztek, önmaga is egy nagyságrendekkel nagyobb, moszkvai központból induló koncentrikus kör külső peremén helyezkedik el. A falvak jelentették a „népesség pontokat” - jelezve, hogy nélkülük és rajtuk túl nem létezhet népesség; és az „ellátási pontokat”, mintha az ellátmány csak kívülről érkezhetne és nem a földtől. A helyszíneket a rénszarvas legelőkhöz való közelség helyett inkább a könnyű megközelíthetőség alapján választották ki. Az egyik hivatalos könyv jól láthatóan semmibe véve a pásztorok saját szempontjait azt írta, hogy amennyiben egy falu úgy helyezkedik el, hogy lehetővé teszi a legelők könnyű megközelíthetőségét, az 'hiba', és a falut meg kell szüntetni vagy átköltöztetni. Szebján az első kunyhók 1920-as felépülése óta állandó helyen maradt, de sok más északi falut többször is áthelyeztek.

Minden birodalomnak ellentmondásos a peremterületeihez fűződő hozzáállása, hol nyersanyagforrásnak, hol biztonsági puffertérnek, hol társadalmi felelősségvállalásnak tekintve azokat. A szovjet állam hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy felkutassa a legtávolabbi, legapróbb közösségeket is és a „sajátjává” (szvoj, ami jelentheti azt is, hogy kevésbé furcsává vagy idegenné) változtassa őket. A szovjet politikát az észak feletti „uralom” megszerzésének ideája mozgatta. Oszvojenyie, a kifejezés szó szerint kisajátítást jelent. Az uralmat a futurisztikus technológiai fejlődés és a szoros politikai irányítás kombinációjával valósították meg. Moszkva központi helyzetéből nézve az ország legnagyobb vagyona a távolság volt, mivel végtelen természeti erőforrásokat foglalt magába. A légi közlekedés és a rádió megszelídítette a messzeséget és felszámolta a távolságot. Miközben a nemzetközi határok zárva voltak, hogy távol tartsák a kémeket és a romboló külföldi ideológiákat, az ország belsejét homogén térré változtatták, melyben a szovjet állampolgárokat az ország egyik végéből a másikba lehetett költöztetni és bárhová is mentek, pontosan ugyanazokat a körülményeket találták.

Napjainkban a rénszarvaspásztor közösség minden tagja az alkalmazkodás és a kompromisszumok összetett állapotában él a struktúrákkal, amik alatt felnőttek. A rezsim standardizálta az egymástól több ezer mérföldre található kollektív és állami farmok irányítását, melyek teljesen különböző kultúrájú és a rénszarvas pásztorkodásról egyedi tudással rendelkező embereket tömörítettek. Habár ez a politika sem tudta megakadályozni, hogy a helyi körülmények nagyon különféle eredményeket produkáljanak. Az Alaszkával szemben található Csukotka-félszigeten néhány ezer csukcs terelt egyetlen rénszarvas nyájat, ami 1980-ra az iparosított pásztorkodás hatására több mint fél milliósra duzzadt, ami tönkretette a családszerkezetet és reménytelenül függővé tette őket az állami farmoktól. A Jamal-félsziget nyenyecei viszont képesek voltak megőrizni a hagyományos családi berendezkedésüket, sok saját tulajdonban lévő rénszarvassal együtt, és nagyobb mértékben tudtak részesülni a folyamatosan növekvő hatalmas csordájukból. De ők is ugyanazon hatalmas olaj- és gázipari kitermelések árnyékában élnek, amik nyomorúságossá tették a hantik és manysik életét, és kénytelenek elviselni az óriás gépeket, amik összezúzzák a földet és kitépik a növényzetet, a migrációs útvonalaikat mélyen szétvágó gázvezetékek zümmögését és a legelőikre kiömlött több millió liternyi olajat...

Letöltés: Piers Vitebsky – Reindeer People (részlet) (PDF, 140Kb)

2012. január 16
Vissza a tetejére

A teljesítménygörbe két oldala

/ Részletek Ran Prieur írásaiból a teljesítménygörbe és a gazdaság kapcsolatáról - fordítás általam: /

Simon Funk Behind the Power Curve című írásában remek magyarázattal szolgál [a teljesítménygörbéről]. A lényeg az, hogy a repülés fizikájában, ha egy bizonyos sebesség felett repülünk, akkor egyre több energiabefektetéssel, egyre gyorsabban haladhatunk. De ha ez alá a sebesség alá kerülünk, akkor egyre több energiát használunk el, miközben lassabban haladunk, csak hogy fenn tudjuk tartani a magasságunkat. Az egyetlen módja, hogy elhagyjuk a teljesítménygörbe "hátsó" oldalát és visszakerüljünk az "elejére", hogy csökkentjük a magasságot.

Ez remek hasonlat sok mindenre. Funk megemlíti a pénzügyi adósságot, ahol egyre több és több pénzt költünk a kamatra, vagy a szoftvervállalatokat, amik kifutnak a határidőből és képtelenek kikeveredni belőle és a személyes célok hajszolását, ahol "magának a keresésnek is ára van" és érdemesebb feladni és inkább a személyes fejlesztésre összpontosítani.

Nyilvánvalóan érvényes ez a fogyasztói-kapitalista társadalomra is, ami több és több pénzt pazarol el, hogy egyre kevesebb és kevesebb ember botrányosan magas életszínvonalát fenntartsa. A magasság csökkentése egy rakás adósság elengedését jelentené és az elit vagyonának és hatalmának csökkentését, és ha nem tesszük meg önként, átesésbe [stall] kerülünk és lezuhanunk.

[...]

Itt egy lenyűgözően érdekes cikk arról, hogy mi történt valójában az Air France 447-es járatának fedélzetén. Alapvetően mind a három pilóta óriási hibákat vétett. Először is, zivatarok hatalmas tömegével álltak szemben, a kapitány pedig azt mondta: "a vihar bekaphatja" és belerepült. Át tudott volna repülni rajta, és a robotpilóta is átrepülhetett volna rajta, de épp amikor a vihar legveszélyesebb részéhez értek, a kapitány elment pihenni. Mikor a sebességmérő érzékelője bejegesedett, a robotpilóta kikapcsolt, és a kormányt a legkevésbé tapasztalt pilótára hagyta. Ő elkövette a repülőiskola-első-napjának hibáját, felhúzta a gép orrát és úgy tartotta. A másodpilóta ezt nem vette észre. A gép az aerodinamikai átesés állapotába került, és az ezt jelző, ordító hangú szirénát, amit úgy terveztek, hogy "képtelenség legyen figyelmen kívül hagyni" mind a három pilóta figyelmen kívül hagyta, egészen az óceánig. Bármely pillanatban megmenthették volna a gépet, ha lejjebb engedik az orrát, csökkentik a magasságot és növelik a sebességet, de mire a kapitány átvette az irányítást, már nem volt hová ereszkedni. Ironikus, hogy azt hitték, elvesztették az irányítást a gép felett, mikor valójában túlzottan is irányították, csak épp rosszul.

Van ebben egy olyan tanulság is, hogy a technológia elpusztítja a képességünket, hogy a technológia nélkül is életben tudjunk maradni, de inkább egy másik megközelítést választok és a gazdasághoz hasonlítom. Csak egy gyakorlatlan és pánikba esett pilóta reagál az átesésre az orr felhúzásával, de a globális gazdaság szinte összes "pilótája" úgy gondolja, hogy az "átesésre" a legjobb válasz az, ha még több pénzt költünk, hogy beindítsuk a növekedést. Itt már feszegetem a hasonlat határait, de azt hiszem, hogy a pénzt úgy kezelik mint a magasságot, és a növekedést mint a sebességet. Ebben az esetben adósságba kerülni (csökkenteni a magasságot), hogy növekedést (sebességet) vásárolhass, megfelelő lépésnek tűnik.

Valójában a magasság a gazdaság méretének feleltethető meg. A gazdaság akkor növekszik, ha növeljük az olyan tevékenységek számát és gyakoriságát, melyekben pénz cserél gazdát. Mint a repülőgépnek, ami túl magasan száll, a túl nagyra nőtt gazdaságnak is egyre erősebben és erősebben kell dolgoznia, hogy fenntartsa növekedését. Mostanra átesésbe került, és a megoldás a gazdaság önkéntes csökkentése: egy csomó adósság eltörlése és egy csomó tevékenység pénztelenítése. Például a munkanélküliek vigyázhatnának egymás gyerekeire, ahelyett, hogy fizetnek a gyermekfelügyeletért, és megtermelhetnék a saját élelmüket, ahelyett, hogy megvennék. Ha ezeket a tevékenységeket pénztelenítjük, azt "válságnak" (depression) nevezik, pedig valójában csak a változás az, ami nyomasztó. Ha az emberek megszokják, rájönnek, hogy a közvetlen haszonért dolgozni sokkal tartalmasabb, mint pénzért. Tehát az élet értelmetlensége (kiüresedése) olyan, mint a repülőgép sebessége.

[...]

De észrevettem valami mást is. Funk így jellemzi a teljesítménygörbe fizikáját:

A látszólagos ellentmondás a hatékonyságra vezethető vissza - ahhoz, hogy alacsonyabb sebességen is fenntartsuk a magasságot, a repülőgépet egyre jobban meg kell dönteni és igen hamar a légellenállás fogja felemészteni az összes energiát. Ezen a ponton tehát ahelyett, hogy előrefelé nyomna minket, az üzemanyag arra megy el, hogy felkavarja a levegőt.

2011. december 12
Vissza a tetejére

Afganisztán emberi arca

Mindannyiunk fejében él egy kép a haderő uralta Afganisztánról, a robbantásokról és a terrorról. Kiváltságosak voltunk, hogy bepillanthattunk az afganisztáni emberek mindennapjaiba és megörökíthettük néhányuk portréját. Reméljük, hogy a képek amiket már ismersz, összeolvadnak majd az itt látottakkal és gazdagítják a Hindukus országáról alkotott véleményedet. - Lukas és Salome Augustin

Kapcsolódó bejegyzések:
Khadak (filmajánló)
180° Dél (filmajánló)

2011. december 6
Vissza a tetejére

Kik azok az érintetlen törzsek?

Gyakran ismételt kérdések az érintetlen törzsekkel kapcsolatban, a Survival International alapítvány oldaláról, fordítás általam:

Kik azok az "érintetlen" vagy "elveszett" törzsek?
Ez csupán üres szentimentalizmus. Rendkívül valószínűtlen, hogy léteznek olyan törzsek, akik teljességgel ismeretlenek mindenki más számára.

Akkor mit értünk "érintetlen" alatt?
Olyan népeket, akiknek senkivel sincs békés kapcsolatuk a fősodorbeli vagy domináns társadalomból. Közel 100 ilyen érintetlen törzs van a világban.

Ez azt jelenti, hogy senki mással sincs kapcsolatuk?
Nem. Mindenkinek vannak szomszédai, még ha egy bizonyos távolságra vannak is. Ha az egy másik érintetlen törzs, előfordulhat, hogy nincs békés kapcsolatuk egymással.

Vajon valaha kapcsolatba kerültek velünk?
Bizonyos esetekben valószínűsíthető. Egyesek kapcsolatba kerülhettek a gyarmatosító társadalommal, akár az elmúlt évszázadokban, és aztán visszavonultak a kapcsolatfelvétel eredményezte erőszak elől. Mások egykor lehet, hogy nagyobb törzsi csoportok részei voltak, aztán különváltak és elköltöztek.
Egyesek, akik ma nem foglalkoznak növénytermesztéssel, hanem tisztán a vadonból tartják fenn magukat, régebben lehet, hogy rendelkeztek zöldségeskertekkel. Lehet, hogy azért hagytak fel a növénytermesztéssel, mert menekülniük kellett a terjeszkedő társadalom elől.

Tehát nem biztos, hogy úgy élnek, ahogy az elmúlt évszázadokban?
Senki sem él úgy. Egyes amazóniai csoportok a törzsek közti kereskedelemből még fegyverekhez is hozzájuthattak, anélkül, hogy valaha is láttak volna fehér embert. A legtöbb érintetlen törzs használ fémeszközöket, amiket találtak, vagy a szomszédaiktól loptak, vagy cseréltek, sok-sok éven vagy akár nemzedéken keresztül. Az Andaman-szigetek érintetlen népei öreg hajóroncsokból nyertek ki fémet, és így tovább. Az édesburgonya, néhány polinéziai törzs főterménye, valójában Dél-Amerikából jött, jóval az európaiakkal való találkozásuk előtt.

Léteznek akkor ősi társadalmak?
Minden nép állandóan változik és ez az érintetlen törzsekre is igaz. A Survival alapítvány nem "ősi" törzsekről és kultúrákról beszél. Ők nem visszamaradottak vagy "kőkorszakiak", mindössze másképpen élnek.

Mióta élnek ott?
A legtöbb törzsi nép számos nemzedék, akár évezredek óta a földjén él.

Egyes beszámolók szerint az érintetlen törzsek nem igaziak.
Vannak olyan "első találkozások", amik meg vannak rendezve a turisták kedvéért, de valójában elég sok valódi érintetlen törzs létezik. Néha meglepően közel vannak olyan népekhez, akik akár már évtizedek óta kapcsolatban vannak velünk.

Mi a Survival alapítvány álláspontja az odautazásról?
Senkinek sem kellene megpróbálnia eljutni olyan törzsekhez, akik nincsenek gyakori kapcsolatban a kívülállókkal. Ez mindenki számára veszélyes. Csak akkor adjuk ki a hozzávetőleges helyüket, ha ez feltétlen szükséges a földjük megvédéséhez.

A brazilok szerveztek "első találkozásos" expedíciókat. Mi erről a Survival véleménye?
Azok, akik ilyen expedíciókat szerveztek, végül megbánták. Azt hitték, hogy szükséges a kapcsolatfelvétel ahhoz, hogy megvédjék az őslakosokat, de a törzset legtöbbször végül úgyis elpusztították. A mai felvilágosult gondolkodás az, hogy békén kell őket hagyni és arra kell törekedni, hogy megvédjük őket.

Ha elrepülünk felettük, az nem számít egyfajta kapcsolatfelvételnek?
Ez néha nélkülözhetetlen, hogy megtudjuk, nem költöztek-e el, és nem hódították-e meg földjüket. Fontos lehet felhívni a külvilág figyelmét, vagy akár bizonyítani a létezésüket. Szükséges ahhoz, hogy megvédjük őket a pusztítástól, de nem lenne szabad turisztikai céllal művelni.

Ha repülőgépet látnak, az nem változtatja meg a világnézetüket?
Mint már írtuk, az érintetlen törzsek számos alkalommal láttak már repülőgépet. Az elképzelés, hogy ez lerombolja az önképüket és/vagy spirituális hitüket, a fikció világába tartozik és azon a téves feltételezésen alapul, hogy kultúrájuk roppant törékeny. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezek az emberek valójában erősek és jól tudnak alkalmazkodni a kinti javakhoz - egyesek nagyon régóta ezt teszik. A törzsi népek nem attól pusztulnak el, ha meglátnak valamit, vagy hozzájutnak valamihez a külvilágból, hanem az erőszaktól és a fertőzésektől, amit a földjük meghódítása eredményez.

Hogyan reagálnak a repülésekre?
Elrejtőznek vagy ellenséges hozzáállást tanúsítanak. Egyértelművé teszik, hogy szeretnék, ha békén hagynák őket.

De nem lehet, hogy csak azért teszik ezt, mert nem látják a "mi" életformánk előnyeit? Ha megismernék, lehet hogy csatlakozni akarnának hozzánk!
Esélyük sem lenne. A valóságban a telepes társadalom által kínált jövőkép számukra az, hogy a létező legalacsonyabb szinten "csatlakozzanak" be - leggyakrabban koldusként vagy prostituáltként. A történelem tanulsága szerint a törzsi emberek sokkal rosszabb állapotban végzik a kapcsolatfelvétel után, mint előtte, gyakran holtan.

Miért vannak veszélyben?
A kívülállók meg akarják szerezni a földjeiket vagy erőforrásaikat, kivágni a fákat, bányászni, gátat vagy utat építeni, állatot tenyészteni, letelepülni, stb. A kapcsolatfelvétel általában erőszakos és ellenséges, de a fő halálozási ok a gyakori betegségek (influenza, rubeola, stb.), amikre az érintetlen népeknek nincs immunitásuk és gyakran halálosnak bizonyulnak.

Mire van szükségük?
Hogy az élőhelyüket biztonságban tudják.

Nem hagyhatjuk őket békén örökké...
Ha az alternatíva a pusztulásuk, akkor miért nem? Kinek kell meghoznia ezt a döntést, nekik, vagy "nekünk"? Ha úgy döntenek, hogy kapcsolatba akarnak kerülni a kinti társadalommal, meg fogják találni a módját. A gond az, hogy még mindig széles körben elterjedt a nézet, hogy ezek a népek primitívek és képtelenek dönteni a saját sorsukról. Az embereknek joguk van dönteni önmagukról, ahelyett, hogy egy hódító társadalom kezei között pusztulnának. Senki sem gondolja, hogy "romantizálás" lenne a gyarmatosítás, a rabszolgaság vagy az apartheid ellenzése.

2011. december 1
Vissza a tetejére

Érintetlen törzsek

A BBC Human Planet című dokumentumfilmjében került bemutatásra az első bizonyítékul szolgáló légi felvétel, hogy a brazil őserdőben még élnek érintetlen emberi törzsek, akik nem állnak közvetlen kapcsolatban a civilizációval.

A felvételek lenyűgözőek, ahogyan az egész BBC Human Planet sorozat. A Földet az emberi közösségek és életmódok szempontjából mutatja be. Döbbenetes volt számomra látni, mennyi különféle módon tud élni az ember, mennyire alkalmazkodóképes és hogy ezen életmódok közül mennyi lenne a maga nemében teljesen fenntartható, ha a nyugati kultúra nem gyakorolna rájuk nyomást. Pápua Új-Guinea őserdeiben él például egy törzs, melynek hagyományait 40.000 évesre becsülik. És még mindig itt vannak. Ha békén hagyjuk őket, valószínűleg további 40.000 év múlva is itt lesznek.

Ezek az emberek a bizonyítékok arra, hogy az emberi faj képes fenntarthatóan élni ezen a bolygón. Ők a bizonyítékok arra, hogy nem az emberi természettel van az alapvető probléma, hanem a kultúrával.

"Mindössze 50 év alatt a bolygó őserdeinek felét kivágták. Több mint 100 őserdei faj hal ki naponta. Gyakran még azelőtt, hogy felfedezték volna őket. És nem csak állatokat és növényeket veszítünk el, hanem emberi kultúrákat is, amikről szinte semmit sem tudunk.

Még a 21. szádadban is léteznek népek, akik az emberiség többi részétől elkülönülten élnek. És gyakorlatilag mindegyikük az őserdőkben. Ezek a hatalmas, felfedezetlen erdők az utolsó olyan helyek a Földön, ahol egész közösségek tudnak észrevétlenül élni. Braziliában a becslések szerint 70 izolált törzs élhet, ami 2/3-a a teljes világénak. Jose Carlos Meirelles a FUNAI-nak, a brazil kormány egy hivatalának dolgozik, melynek a brazil őslakosok védelme a feladata. Azt reméli, hogy ma megpillanthatja ezen érintetlen törzsek egyikét.

- Most meg kellene fordulnunk. Fordulj meg.

Oda kell érnie, mielőtt mások teszik.

- A területek figyelése a feladatunk. Biztosítani, hogy senki sem avatkozik be és az emberek békében élhetnek.

A fakitermelés és a bányászat folyamatosan közeledik és vannak, akik tagadják, hogy egyáltalán léteznek érintetlen törzsek.

- Ezeket a törzseket könnyedén kipusztíthatják. Lecsapják őket, mint egy szúnyogot és senki sem fogja észrevenni. Ok, már majdnem ott vagyunk.

Meirellesnek bizonyítékokra van szüksége. A küzdelem ezeknek az embereknek a megvédéséért, létük bizonyításától és nyilvánosságra hozatalától függ.

- Egy képnek róluk nagyobb hatása van, mint ezer szónak. Akkor hisszük, ha látjuk.

Ez a legelső légi felvétel egy érintetlen közösségről.

- Hihetetlen... léteznek még ilyen emberek a 21. században.

Nagyon keveset tudunk az életmódjukról vagy akár a nyelvükről. És Meirelles szeretné, ha ez így is maradna. 40 évet szentelt az érintetlen törzsek külvilágtól való védelmének, de ez nem olyan egyszerű, hogy csak békén hagyjuk őket.

- A jövőjük, nem a saját kezükben van. Hanem rajtunk múlik... a lelkiismeretünkön. Ha az illegális bányászok és favágók kapcsolatba kerülnek velük, nem forgatni fognak, hanem lőni.

Stabilizált zoom-objektív használatával lehetséges volt 1 km távolságból forgatni, hogy a lehető legkevésbé zavarjuk őket. Meirelles úgy hiszi, hogy minél többen tudnak róla, hogy ezek az emberek itt vannak, annál hatékonyabb lehet a küzdelem az életmódjuk megőrzéséért.

- Fontos az emberiség számára, hogy ezek a népek léteznek. Emlékeztetnek rá, hogy lehetséges... másképpen élni. Ők az utolsó szabad emberek ezen a bolygón.

Az emberek úgy tudtak itt fennmaradni, hogy az erdő részeivé váltak. De épp ez a specializálódás az, ami oly' sebezhetővé teszi őket, ezekben a változó időkben...

Olyan tudás őrzői ők, ami lehetővé teszi az emberek számára, hogy természetes környezetben éljék életüket.

Kapcsolódó bejegyzés:
Kik azok az "érintetlen" törzsek?
Mentawai

2011. november 30
Vissza a tetejére

Kulturális Téveszme

[Előzmény: Túlnépesedés tulajdonképpen nincs is?]

/ Részlet Daniel Quinn – If they give you a lined paper write sideways (Vonalas füzetlapon, keresztben írj) című könyvéből - fordítás általam: /

Daniel: A kezdetektől fogva azt mondom, hogy a feladatunk az, hogy az emberek szavai mögé tekintsünk, hogy megértsük az implicit elképzeléseket, amik a szavakat létrehozták.

Elaine: Igen, most már értem. És milyen figyelemfelkeltő dolgok vannak még?

Daniel: Olyan elemeket kell keresni, amik kultúránk bölcsességéből származnak - amiket anélkül fogadunk el, hogy tudatosulnának vagy megvizsgálnánk őket. Például egyike ezeknek, hogy mindenki különbséget tud tenni helyes és helytelen között. Úgy képzeljük, hogy ez a tudás egyenesen az emberi elme felépítéséből ered. Valójában ezt használjuk a cselekedeteink épelméjűségének mércéjeként a bíróságokon. És eszerint a mérce szerint én őrült lennék.

Elaine nevet.

Daniel: Egyik első könyvemben - azt hiszem talán az Izmaelben - felhívtam rá a figyelmet, hogy a misszionáriusok meg voltak döbbenve, hogy az őslakosok, akik között dolgoztak, nem tudták mi a helyes és helytelen, és azt írtam, hogy a misszionáriusok megfigyelése meglehetősen pontos volt. Jó néhány felháborodott levelet kaptam olyanoktól, akik azt gondolták, hogy rossz hírbe hozom az őslakosokat, és azt állítom, hogy ők valamiképpen alacsonyabb rendűek. Akármit is gondoltak a misszionáriusok, természetesen ezek az emberek meg tudták különböztetni a helyest a helytelentől!

Elaine: Nem világos, miért mondod azt, hogy te magad sem tudod mi a jó és a rossz.

Daniel: Számomra - ahogyan a megtérített őslakosok számára - ezek elég önkényes kategóriák, amiket kedvünk szerint változtathatunk. Például, nagyon jól tudod, hogy az abortusz Roe v. Wade előtt (precedens értékű bírósági döntés az USA-ban - a ford. megj.) szigorúan tilos és helytelen volt. Roe v. Wade után viszont elfogadott lett, bár természetesen továbbra is vannak emberek, akik szerint helytelen. Most akkor helyes vagy helytelen?

Elaine: Úgy gondolom a nőknek joguk van az abortusz mellett dönteni.

Daniel: Úgy érted joguk van valami helytelent cselekedni?

Elaine: Nem. Ez nem valami helytelen.

Daniel: Nem mered helyesnek nevezni?

Elanie: Nem.

Daniel: De biztosan tudod, hogy több tízmillió amerikai szeretné felülvizsgálni a Roe v. Wade-et, és az abortuszt ismét törvényen kívül helyezni.

Elaine: Igen.

Daniel: És ha sikerrel járnának és sikerülne megváltoztatni a törvényt, akkor helyes vagy helytelen lenne az abortusz?

Elanienek nincs válasza.

Daniel: Ha szeretnéd tudni, hogy mennyire helytelennek tűnt az abortusz az ötven évvel ezelőtt élt emberek számára, nézd meg a Detective Story című filmet, ami Sidney Kingsley roppant népszerű Broadway színdarabján alapul. A történet egy zárdában játszódik, ahol a nyomozó, akit Kirk Douglas alakít, kikérdezi az egyik legundorítóbb bűnözőt, akivel valaha találkozott, egy abortuszt végző orvost. Szerencsétlenségére buzgósága arra a szörnyű felismerésre vezeti, hogy a saját felesége is egykor az illető páciense volt. Ezután már a feleségét is épp annyira undorítónak látja, mint magát az abortuszt végző orvost és könnyekben fakad ki. Ezt a filmet nem egy bigott kisebbségnek szánták. Négy Academy Awads díjra nevezték és egyet el is nyert.

Elaine még mindig nem tud mit mondani.

Daniel: Ha a jelenlegi törvényt megváltoztatnák, az abortuszt vállaló nőket bebörtönöznék. Igaz?

Elaine: Ez így van.

Daniel: Igazságtalan lenne a büntetés?

Elaine: A törvény szerint nem.

Daniel: Ah, a törvény! Tehát ha megváltoztatjuk a törvényt, akkor valami, ami helyes volt ma, holnap helytelenné válhat. Így van?

Elaine: Igen. És természetesen a fordítottja is igaz. Valami, ami helytelen volt ma, holnap helyessé válthat, ha megváltozik a törvény.

Daniel: A halálbüntetés helyes vagy helytelen?

Elaine: Vannak akik szerint igen, mások szerint nem.

Daniel: Tehát együttvéve, meg tudják ezek az emberek különböztetni a helyest a helytelentől?

Elaine: Hát ebben az esetben nem.

Daniel: És az abortusz esetén összességében tudják?

Elaine: Nem.

Daniel: Az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat helyes vagy helytelen?

Elaine: Ismét, vannak akik szerint helyes, mások szerint helytelen.

Daniel: És mi van az eutanáziával?

Elaine: Szintúgy. Van akik szerint helyes, mások szerint nem.

Daniel: Mi van az állatok tudományos kísérletekben való felhasználásával?

Elaine: Ugyanez.

Daniel: De ezek mind olyan emberek, akik azt állítanák, hogy meg tudják különböztetni a helyest a helytelentől, nem igaz?

Elaine: Igen, azt hiszem.

Daniel: De valójában, valami furcsa oknál fogva, nem értenek egyet a fentiekben és még sok más esetben.

Elaine: A legtöbb esetben azt hiszem egyetértenek. Például mindannyian egyetértenek, hogy a gyilkosság helytelen.

Daniel: A gyilkosság definíciója az, hogy helytelen, Elaine. A gyilkosság a helytelen emberölés. Nem így van?

Elaine: De igen.

Daniel: De nem minden emberölés helytelen. Az önvédelemből ölés nem helytelen és nem is számít gyilkosságnak.

Elaine: Ez igaz.

Daniel: Az emberek azzal is egyetértenének, hogy a lopás helytelen, de ismét, a lopás definíciója az, hogy helytelen. A lopás a helytelen elvétel. Azzal mindenki egyet tud érteni, hogy amik helytelenként vannak definiálva, azok helytelenek. Más szóval az emberek akkor tudják megkülönböztetni a helyest a helytelentől, ha a törvény megmondja nekik, hogy melyik melyik. De ugyanez a törvény meg is változhat. Ami ma helyes, holnap helytelenné válhat és fordítva.

Elaine: Igen, ez igaz.

Daniel: Most már megérted, miért volt nehéz az őslakosoknak, hogy megértsék a különbséget, ami a misszionáriusok számára olyannyira egyértelmű volt? A misszionáriusoknak teljesen magától értetődőnek tűnt. Az őslakosoknak meg - ahogyan nekem is - teljesen önkényesnek.

Elaine: Ez példa valamire, amit a Civilizáción Túlban írtál. Nem emlékszem pontosan minek nevezted. Kulturális... valami.

Daniel: Kulturális téveszme. A hit, hogy az elképzelések, amik a kultúránktól származó bölcsességből erednek, az emberi elme veleszületett részei, magából az emberi elme szerkezetéből származnak. Eszerint a kulturális téveszme szerint, ha valaki képtelen különbséget tenni helyes és helytelen között, az vagy retardált, vagy őrült... És ez jó végszónak tűnik.

Elaine: Lenne egy kérdésem.

Daniel: Oké.

Elaine: Amikor az élelmezési versenyről írsz, azt hiszem az "Új Reneszánszban", azt mondod, hogy azzal, hogy szisztematikusan átalakítjuk más fajok biomasszáját emberi anyaggá, aláássuk a biodiverzitást ezen a bolygón.

Daniel: Igen, és?

Elaine: Ez nem olyasvalami, amit te helytelennek tartasz?

Daniel: Nem teljesen értetted meg itt a lényeget. Engem nem érdekel, hogy a dolgokat ezen kategóriák valamelyikébe soroljam, helyesek vagy helytelenek. Másképpen szólva, a lényeg nem az, hogy amit teszünk az helytelen, hanem, hogy fenntarthatatlan. Aláássa az emberi faj jövőjét ezen a bolygón és nem köntörfalazok azzal, hogy ezt most a helyes vagy helytelen kategóriába kellene sorolni. Nem érdekel, hogy melyik.

Elaine: Rendben, igazad van. Tényleg nem értettem meg a lényeget. Azt hiszem most már értem. De ha már itt vagyunk, van még egy kérdésem, vagy inkább talán csak egy észrevételem.

Daniel: Ki vele.

Elaine: Azt hiszem, hogy a legmegdöbbentőbb mondat az írásaidban, hogy "Az életnek nincs egyetlen helyes útja". De van egy sejtésem, hogy ez az emberek egyik fülén be, a másikon meg ki.

Daniel: Valóban úgy tűnik, ami meglepett engem. Az biztos, hogy nem váltott ki egyetlen olyan nagy vitát sem, amiről tudomásom lenne, bár jött ezzel kapcsolatban néhány kérdés. Az egyik olvasó azt írta, "Azt hiszem van az életnek egyetlen helyes útja, mégpedig, hogy hagyunk mindenkit úgy élni, ahogy akar." Mit válaszolnál erre?

Elaine [egy kis gondolkodás után]: Nem tudom.

Daniel: Gondold át az ebéd alatt. Van egy kiindulópontod... Ez a kérdés egy bizonyos referenciakeretből ered. Nem fogadhatod el ezt a referenciakeretet gondolkodás nélkül. Képzeld magad az illető helyébe és áss a szavai mögé. Aztán távolodj el tőlük és nézd meg, hogy van-e értelmük. Olyan ez, mint egy alku, és az illető első ajánlata az, hogy "Az életnek van egyetlen helyes útja, mégpedig, hogy hagyunk mindenkit úgy élni, ahogyan akar." Ha alaposan megfigyeled az ajánlat feltételeit, észre fogod venni, hogy miért kell elutasítanod. Értelmetlen amit mond. Meg kell fogalmaznod a saját ajánlatodat, a saját referenciakeretedből, és akkor meg lesz a válaszod.

Péntek: délután

Daniel: Nos, mire jutottál?

Elaine: Attól tartok, semmire. Nem igazán látom, hogyan vitatkozhatnék vele.

Daniel [némi gondolkodás után]: Azon gondolkodtam, hogy általában véve mi akadályoz téged, és remélem nem bántalak meg a következtetésemmel. Természetesen nem az én felfedezésem, hogy társadalmunkban a nőktől általában elvárják az engedelmességet, míg a férfiaktól a tolakodást.

Elaine: Ez kétségtelen.

Daniel: Azért nem tudod hogyan vitatkozz az illető felvetésével, mert engedelmességgel álltál hozzá, mondván, "Igen, úgy tűnik ennek van értelme."

Elaine: Azt hiszem, ez igaz. Értem az érvelését és látok benne némi igazságot.

Daniel: Ahhoz, hogy bármiféle előrelépést érjünk el, attól tartok, kénytelen leszel ellenállni a berögzült ingernek, hogy hallgass, bólogass és engedelmeskedj.

Elaine: Az iskolában eltöltött fél élet eredménye ez.

Daniel: Teljességgel megértem, de itt az ideje, hogy megküzdj ezzel az ingerrel.

Elaine: Tudom. Megteszem, ami tőlem telik.

Daniel: Ebben az esetben, amit tenned kell, hogy megfordítod a táblát. Ismered ezt a kifejezést?

Elaine: Megfordítani a táblát? Igen, persze.

Daniel: Mi a "tábla"?

Elaine: Ó, nos, azt nem tudom pontosan.

Daniel: Szoktál sakkozni?

Elaine: Igen.

Daniel: Megfordítani a táblát a létező legagresszívebb lépés. Ha a fekete bábukkal játszol és látod, hogy az ellenfél nyerő pozícióba került, megfordítod a táblát, úgyhogy te leszel a nyerésre álló fehérekkel és ő a feketékkel. Elbitorolod a fölényét.

Elaine: Ez aligha szabályos lépés.

Daniel: Nem, de innen származik a kifejezés. Pillanatnyilag úgy tűnik, az állítást megfogalmazó személy áll nyerésre. Az állítása értelmesnek tűnik. Azt szeretném, ha megfordítanád a táblát és az ő helyzetéből játszanál.

Elaine: Hogy lehet ezt megtenni?

Daniel: Az ő javaslata az alábbi: "Az A egyetlen helyes módja, hogy hagyunk mindenkit úgy A-ni, ahogy akar.". Helyettesíts be az A helyére bármely tetszőleges igét.

Elaine: Nos, lássuk... imádkozni?

Daniel: Próbáld ki.

Elaine: Az imádkozás egyetlen helyes módja, ha hagyunk mindenkit úgy imádkozni, ahogy akar.

Daniel: Mit gondolsz erről?

Elaine: Ennek semmi értelme. Az, hogy hagyjuk, hogy mindenki úgy imádkozzon, ahogy akar, az nem az imádkozás egy módja.

Daniel: Próbálj meg behelyettesíteni valami mást.

Elaine [egy pillanat múlva]: A táncolás egyetlen helyes módja, ha hagyunk mindenkit úgy táncolni, ahogy akar.

Daniel: És miért ne?

Elaine: Mert az, hogy hagyjuk, hogy mindenki úgy táncoljon, ahogy akar, az nem a táncolás egy módja.

Daniel: Tehát mi a helyzet az eredeti kijelentéssel?

Elaine: Mond valamit, amit meg kéne tenned, de azt nem mondja meg, hogy hogyan kellene élned. Az, hogy hagyjuk, hogy mindenki úgy éljen, ahogy akar, nem az élet egy útja.

Daniel: Tehát bajosan nevezhetnénk az élet egyetlen helyes útjának.

Kapcsolódó bejegyzések:
Alapvető emberi jogok
A civilizáción túl

2011. november 28
Vissza a tetejére