fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan
Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum
[Előzmény: Társadalmi átalakulás, lehetséges? 1.]
Folytatom a képzeletbeli vitát Derrick Jensen és Daniel Quinn között, ami igazából nem is vita, mert lényegében ugyanarról beszélnek, csak más megközelítésből, más stílusban és hangsúllyal.
Valóban megvalósulhat-e a gyakran csak paradigmaváltásnak nevezett átalakulás, és egyszer csak fenntarthatóvá alakul át a globális civilizáció? Ha a paradigmaváltás előtt összeomlana, az emberek azonnal nekilátnának újraépíteni? Elegendő hátat fordítani a “piramisépítésnek” és elsétálni?
/ Részletek a Language Older Than Words-ből és a Deep Green Resistance: Strategy to Save the Planet című könyv kapcsán írt gyakran ismételt kérdések rovatból, fordítás általam: /
Megvalósulhat a paradigmaváltás?
A főként oktatásra alapuló stratégia támogatói gyakran állítják, hogy a tudatosság építésére fordított kitartó munka végül egy globális "paradigmaváltást" fog eredményezni, ami a többség cselekedeteinek és véleményének drámai megváltozásával fog járni. A paradigmaváltás kifejezés Thomas Kuhn 1962-es könyvéből, A tudományos forradalmak szerkezetéből (The Structure of Scientific Revolutions) származik, de jelen helyzetünkre több okból kifolyólag sem alkalmazható. Bár a kifejezés 1990-től marketing szlogenné vált, Kuhn kifejezetten azt írta, hogy az ötlete az úgynevezett kemény tudományokra érvényes (fizika, biológia, kémia és hasonlók). Meghatározása szerint a paradigmák ezen tudományok uralkodó magyarázatrendszerei, "míg a humán tárgyakat tanuló diákok előtt folyamatosan több egymással versengő és egymással összemérhetetlen megoldás van a problémákra, olyan megoldások, amiket végül nekik kell megvizsgálniuk." A tudósok egyenletekkel magyaráznak, mondjuk az orbitális mechanika esetében, megegyezésre juthatnak, hogy mely elmélet a megfelelőbb a legkifinomultabb előrejelzést biztosító egyenletek kidolgozásához. A társadalomtudományoknál és más területeknél nincs meg ez a luxus, mivel nincs egyezmény arról, hogy mely problémák a legfontosabbak, hogyan értékeljék ki a kapott eredményeket és mely eredmény a legfontosabb, mennyire kell precíznek lennie és mi a teendő ha nincs eredmény.
Ezen különbségek miatt Kuhn azzal érvelt, hogy az igazi tudományos paradigmaváltás mindig jobb paradigmákhoz vezet, amik a világ egy részét jobban magyarázzák. De a társadalom egészére ez egyáltalán nem igaz - a domináns világnézeteket felválthatják a világot jelentősen rosszabbul magyarázó világnézetek, vagy amik károsak az emberekre és az élővilágra, olyan jelenség ez, ami aggasztóan gyakran fordult elő a történelem során.
Továbbá Kuhn azt állította, hogy a jobb paradigmákat hiába támasztják alá erős bizonyítékok, a tudományos közösség nem feltétlenül tér át rájuk azonnal. Azon tudósok, akik elavult paradigmák alapján dolgoztak egész karrierjük során, előfordulhat, hogy még a bizonyítékok túlnyomó többsége esetén sem változtatnak gondolkodásukon. Kuhn a Nobel-díjas Max Planck-ot idézi, aki azt mondta, hogy "az új tudományos igazság nem az ellenfelek meggyőzésével és felvilágosításával győz, hanem azért, mert az ellenfelei fokozatosan kihalnak és az új generáció számára az ötlet a kezdetektől fogva ismert lesz."
Még rosszabb hír számunkra, hogy Kuhn és Planck azt feltételezi, hogy a szóban forgó emberek ténylegesen és tudatosan próbálják megtalálni a létező legjobb paradigmát. Gyakorlatilag főállásban foglalkoznak a dologgal. Tényleg azt gondoljuk, hogy az emberek többsége az ébrenlétük nagy részében próbálja minél jobban megérteni a világot, próbálja megszűrni a rendelkezésre álló hatalmas mennyiségű információt, megérteni a történelmet, az ökológiát és a gazdaságtant? Az egész paradigmaváltás ötlete azt feltételezi, az emberek többsége aktívan keresi a jelenlegi nehéz helyzetünkre a nagyszabású megoldásokat, ahelyett hogy szándékosan tudatlanok és a kényelmes gazdasági és társadalmi rendszer felé elkötelezettek maradnának, amely jutalmazza a bolygó elpusztítását.
De álljunk meg egy pillanatra és vegyük Kuhn ötletének legoptimistább (és valamelyest megcsonkított) értelmezését, és feltételezzük, hogy egy jótékony paradigmaváltás fog történni, nem pedig a domináns politika és világkép tovább romlása. Ehhez a váltáshoz bőséges bizonyítékra van szükség, miszerint a domináns kultúra - a civilizáció - eredendően destruktív és arra van kárhoztatva, hogy az élővilággal együtt elpusztítsa önmagát. Mivel nem lehetséges a "globális ipari civilizáció" nevű kísérletet többször végigfuttatni, sok ember számára az egyetlen elkerülhetetlen empirikus bizonyíték a domináns rendszer alapvető fenntarthatatlanságára, csak magának a rendszernek az összeomlása lenne. Csak ezen a ponton lenne az emberek többsége komolyan és személyesen is érintett annyira, hogy megtanulja, hogyan éljen a bolygó elpusztítása nélkül. És még akkor is lennének olyanok, akik továbbra is ragaszkodnának elavult világnézetükhöz, míg - ahogyan Max Planck megfigyelte -, ki nem halnának, még az összeomlást követően is további több évtizeddel késlelteteve egy valóban pozitív paradigma elterjedtté válását. Ez azt jelenti, hogy még a legoptimistább és legésszerűbb esetben is, a "globális paradigmaváltás" több évtizeddel késne el.
Csak ott kellene hagynunk az egészet?
Ezzel két gond is van. Mivel a civilizáció behálózta az egész bolygót és még a Holdat is megtorpedózta, hová mehetnél? Az olvadó Északi-sarkra? Az óceán közepére, ahol negyvennyolcszor annyi a műanyag, mint a fitoplankton? Hová kellene menned? Dioxin van minden egyes anya tejében, úgyhogy még anyatejet sem ihatsz anélkül, hogy dioxint kapnál. Az Egyesült Államok és feltehetőleg az egész világ minden egyes patakja tele van rákkeltő anyagokkal.
Hová mehetnél?
Néhányan azt mondják erre, hogy "Ó nem, ez egy mentális állapot. Érzelmileg kell otthagynod és eltávolodnod." De az összes élet alapja a valódi, fizikai világ, és ettől nem tudsz eltávolodni.
A visszavonulás a morális összetettséggel szemben sem válasz. A kegyetlenségekkel szemben a visszavonulás nem válasz. Amikor szembesülsz az elkövetett kegyetlenségekkel, rád hárul, hogy minden szükséges eszközzel megakadályozd őket. Ha téged kínoznának halálra az alagsorban és én tudnék róla, azt akarnád, hogy otthagyjalak? Elfogadható lenne számodra ha azt mondanám, "Ó, itt egy megoldás, elsétálok." Minek neveznél, ha ezt tenném? Azt hiszem, hogy a "gyáva" a legkedvesebb szó, ami eszedbe jutna.
Honnan lehet tudni, hogy a civilizáció nem változtatható meg?
Nézz körül. A nagyhalak kilencven százaléka eltűnt az óceánokból. A lazacpopulációk összeomlanak. A vándorgalamb kihalt. Az őshonos erdők kilencvennyolc százaléka eltűnt, a vizes élőhelyeknek és az őshonos gyepterületeknek pedig a 99%-a. Miféle szabványokra van szükséged?
Hol van az a pont, ahol végül belátod, hogy ezt a rendszert nem lehet megváltoztatni?
A nyelv mely ősibb a szónál (A Language Older Than Words) című könyvemben kifejtettem, hogyan szenvedünk mindannyian attól, amit Judith Herman "Komplex poszt-traumatikus stressz zavarnak" nevez. Judith Herman felteszi a kérdést, "Mi történik, ha hosszú ideig rabságban tartanak, mint politikai foglyot vagy mint családon belüli erőszak elszenvedőjét?" Kezded elhinni, hogy minden kapcsolat alapja a hatalom, hogy az erőszak jogot szerez, hogy nem léteznek teljes mértékben kölcsönösségen alapuló kapcsolatok. Ez természetesen kultúránk egész episztemológiáját és kapcsolatait jellemzi. Őslakosok azt mondták, hogy az alapvető különbség az őslakos és a nyugati életmód között, hogy még a legnyitottabb nyugatiak is úgy látják, hogy odafigyelni a természeti világra az csak egy metafora, és nem ahogyan a világ valójában működik. Tehát a világ kiaknázható erőforrásokból áll, ahelyett, hogy más lényekből állna, akikkel kapcsolatba léphetnénk. Annyira a traumák hatása alatt állunk, hogy képtelenek vagyunk észrevenni, hogy valódi kapcsolatok is létezhetnek. Ez az egyik oka, hogy ezt a kultúrát nem lehet megjavítani.
A Színlelés Kultúrájában (Culture of Make Believe) arról írtam, hogy azért nem lehet megjavítani, mert ezen kultúra társadalmi jutalmazó rendszere elkerülhetetlenül kegyetlenséghez vezet. A versenyen és nem az együttműködésen alapszik és mint ilyen, elkerülhetetlenül az erőforrásokért folytatott háborúkhoz vezet.
Ruth Benedict antropológus megpróbált rájönni, hogy miért van az, hogy egyes kultúrák (az általa használt szóval) "jók", míg mások nem jók. Megfigyelte, hogy egyes kultúrák általában véve "barátságtalanok" és "mogorvák" - olyan kifejezések, amiket ő és az asszisztense, Abraham Maslow sem minősített tudományosnak -, míg más kultúrák folyamatosan "barátságosak".
Benedict persze nem az egyetlen, aki észrevette ezt a különbséget. Erich Fromm pszichológus úgy találta, hogy a kultúrák, általában egyértelműen, besorolhatók két különböző kategóriába: "élet-igenlők" vagy "pusztítók". A zuni pueblok, semangok, mbutuk és mások, akik az előbbi kategóriába tartoznak, rendkívüli módon különböznek kultúránktól. "Jelen van náluk egy minimális ellenségeskedés, erőszak vagy kegyetlenség, de nincs durva büntetés, alig van bűnözés és hiányzik a háború intézménye, vagy csak nagyon kis szerephez jut. A gyerekekkel kedvesen bánnak, nincs súlyos testi sértés; a nőket általában egyenrangúnak tekintik a férfiakkal, de legalábbis nem használják ki és alázzák meg őket; a szexualitással kapcsolatban általában megengedő és igenlő a hozzáállásuk. Nem jellemző sok irigység, kapzsiság, mohóság és kizsákmányolás. Szintén nincs sok verseny és individualizmus és az együttműködés a jellemző; a személyes tulajdon csak a használati dolgokra korlátozódik. Hozzáállásuk általában véve bizalommal teli, nem csak másokkal, hanem a természettel is; jellemző rájuk a jó humor és a depresszív hangulatok relatív hiánya."
Az olvasó jobban ráismerhet kultúránkra a Fromm leírásában"pusztító" kategóriába sorolt dobus, kawaikutl, azték és más kultúráknál. Ezeket a kultúrákat "a személyek közötti nagyobb erőszak, pusztítás, aggresszió és kegyetlenség jellemzi, a törzsen belül és másokkal is. Élvezik a háborút, gyakori a rosszindulat és az árulás. Az egész élet légköre ellenségeskedéssel, feszültség és félelemmel teli. Általában erős a verseny, és nagy hagysúlyt fektetnek a személyes tulajdonra (ha nem anyagi dolgokban, akkor szimbólumokban), szigorú hierarchiáik vannak, és jelentős a háborúskodás."
Fromm egy harmadik kategóriát is meghatároz, a "nem pusztító agresszív társadalmakat", ahová a szamoaiak, varjúk, ainuk és mások tartoznak, akiket "egyáltalán nem itatott át a pusztításra és kegyetlenségre való hajlam, vagy a túlzott gyanakvás, de nem annyira szelídek és bizalmasak, mint az "élet-igenlő" társadalmak."
Kultúránk mindenütt jelenlévő pusztítását és technológiai erőfölényét látva, sohasem volt aktuálisabb Ruth Benedict kérdése: Miért van az, hogy egyes kultúrák "jók", míg mások nem?
Benedict úgy találta hogy a "barátságtalan" és "mogorva", illetve a jó kultúrákat, amiket ő "biztonságos", vagy "alacsony-agressziójú", vagy "különösen együttműködő" kultúráknak nevez, nem lehet megkülönböztetni faji hovatartozás, földrajzi elhelyezkedés, klíma, méret, gazdagság, szegénység, összetettség, női vagy férfi ágú öröklődés, családméret, a többnejűség megléte vagy hiánya, stb. alapján. Kutatásai során rájött arra az egyszerű és magától értetődő szabályra, hogy mi különbözteti meg az agresszív és békés kultúrákat, egy olyan szabályra, amit kultúránk eddig gondosan elkerült: a békés kultúrák szociális formái és intézményei díjazzák az olyan viselkedést, ami a csoport egészére nézve hasznos, míg nem díjazzák az olyan viselkedést (és felszámolják céljait), ami az egyénnek jó, de kártékony a csoportnak. Az agresszív kultúrák szociális formái ugyanakkor az egyén haszonszerzését segítik elő, még akkor is, illetve különösen akkor, ha ez a csoport más tagjainak kárára történik. Ezen kultúrák tagjainak elsődleges és néha kizárólagos célja, hogy ők kerüljenek ki győztesen az "ember embernek farkasa" világukban.
Ez a kultúra a nagyon önző, pszichopata viselkedést díjazza, így ezt is kapjuk eredményül. Ez elkerülhetetlen.
A Végjáték első kötetében (Endgame I) kifejtettem, hogy az a kultúra, mely erőforrások importjára szorul, nem lehet fenntartható. Ahhoz, hogy egy kultúra fenntartható legyen, segítenie kell az őt tápláló földterületet, de ha erőforrásokat importálunk, az azt jelenti, hogy azokat a bizonyos erőforrásokat elhordjuk az adott földterületről. Ahogy nő a város, egyre nagyobb területet kell kipucolnia. Ez a fajta életmód soha sem lehet fenntartható. *
Ez a fajta életmód mindig is az erőszakon alapult. Ha egy kultúra az erőforrások importálására szorul, a kereskedelem sohasem lesz elég megbízható. Ha a következő vízgyűjtőn túli népnek olyan erőforrása van, amire ennek a kultúrának szüksége van, el fogja venni.
Az Egyesült Államok 100 milliárd dollárt költ évente Afganisztán elfoglalására. Ez az afgán férfiakra, nőkre és gyerekekre vetítve 3500 dollár fejenként, évente. Mindeközben az összes jobboldali tudós azt a kérdést teszi fel a rádióban, hogy "Nem lenne túl drága megállítani a globális felmelegedést?" Embereket ölni mindig van pénz. De arra sosincs elég pénz, hogy igent mondjunk az életre.
Fel fog támadni?
Erre van néhány válaszom. Először is, ez egy egyszeri, kifulladásig tartó buli. A könnyedén hozzáférhető olajtartalékoknak annyi. Soha nem lesz még egy olajkor. Soha nem lesz még egy földgázkor. Soha nem lesz még egy vas- vagy bronzkor. Továbbá soha nem jön el újra - vagy nem sokáig - például az óriási hajók kora, mert az erdőknek annyi. Ez a kultúra annyira sok pusztítást okozott, hogy már nem lesz meg az alap, amire egy hasonló civilizáció épülhetne. A termőtalajnak annyi. Nem, soha sem fog felemelkedni még egy ilyen civilizáció. Habár lehetnek - ha feltételezzük, hogy az emberiség túléli - kisebb méretű civilizációk, de még egy ilyen biztosan nem.
Másodszor, igazából nem gondolom azt, hogy ez lenne a megfelelő kérdés. Olyan ez, mintha felébrednél az éjszaka közepén és a családod sikolyát hallanád, majd felnéznél és megpillantanád a baltás gyilkost az ágyad mellett. Odafordulnál a melletted alvóhoz és azt mondanád, "Édesem, honnan tudhatnánk, hogy a baltás gyilkos nem fog betörni hozzánk a jövőben?" Most vagyunk krízisben és most kell kezdenünk vele valamit. Bárcsak megengedhetnénk magunknak azt a luxust, hogy azon aggódjunk, hogy ismét fel fog-e támadni a civilizáció, de nem engedhetjük meg. Először meg kell fékeznünk ezt a bolygógyilkoló kultúrát, és az aggódást, hogy fel fog-e támadni, meghagyni azoknak, akik utána jönnek.
Ez a kérdés emlékeztet egy másikra, amit egyszer feltettek nekem: "Mit gondolsz, mennyi időnk van hátra?" A mellette álló emberre mutattam. "Képzeljük azt, hogy épp kínozzák őt, ott abban a szobában. Halljuk a sikolyát. Mit gondolsz, mennyi ideje van hátra, mielőtt cselekednünk kellene? Mennyi időt kellene hagynunk a kínzóknak, mielőtt megállítanánk őket?" Jelenleg is történnek kegyetlenségek. Több száz faj hal ki naponta. És mennyi idejük van hátra? Semennyi. Számukra nem az a kérdés, hogy fel fog-e támadni a civilizáció. A kérdés az, mit lehet tenni a megvédésükért most.
---
* Fordítói megjegyzés:
A jelenlegi városaink valóban így működnek. Hatalmas területet pucolnak ki maguk körül és szerte a világban, ahonnan kipusztítanak mindent, az ember számára hasznos néhány növényt leszámítva és nem juttatnak vissza mást, mint kőolajból készült műtrágyákat, gyomírószereket és ipari mérgekkel szennyezett hulladékot. Azonban elképzelhető olyan város is (persze nem ebben a kultúrában), mely nem csak elhord egy földterületről, hanem vissza is juttat, amely nem ismeri a "szemét" fogalmát, csak komposztálható anyagokat, amely elég zöldterületet tart fenn a permakultúrás kerteknek és akár a gyűjtögető életmódot lehetővé tévő erdőkerteknek is. Egy ilyen település talán laza porták hálózataként képzelhető el, egy kisebb városmaggal, ami az olyan közszolgáltatásokat látja el, amiket egy helyen célszerű megoldani (pl. orvosi ellátás, piac, könyvtár, közösségi terek, stb). Persze kérdés, hogy egy ilyen települést a jelenlegi értelemben vett "városnak" neveznénk-e.
További érdekes gondolat, amit Derrick Jensen felvet, hogy fenntartható lehet-e egyáltalán egy olyan társadalom, ami nem csak, hogy erőforrások importálásán, hanem általában véve erőforrások felhasználásán alapul. Ha ránézel egy erdőre és az erőforrást látod, vagy ha ránézel egy fára és a pénzt látod, akkor egész másképpen fogsz vele bánni, mintha élőlényt vagy barátot látnál benne. Ha valamiben az erőforrást látod, akkor fel fogod használni, ahelyett, hogy kapcsolatba lépnél vele.
2011. október 4
Vissza a tetejére
/ Interjú Vine Deloriaval, amit Derrick Jensen készített. Megjelent a The Sun, 2000. júliusi számában, Hová tűnnek a bölények: Hogyan veszi semmibe a tudomány az élő-világot (Where the buffalo go: How science ignores the living world) címmel - fordítás általam: /
Vine Deloria egyike a legfontosabb amerikai őslakos íróknak (sajnos 2005. novemberében, 72 évesen elhunyt - a ford. megj.). Több mint negyed évszázadon át rendkívül olvasmányosan írta meg a nyugati kultúra kritikáját. Deloria munkájának központi eleme annak felismerése, hogy a természet leigázásával a technológia és azt megalapozó hitrendszer rabszolgáivá váltunk. Nem csak a szabadságunkat adtuk fel, hanem a természetes világgal való kapcsolatunkat is.
Deloria 1933-ban született Dél-Dakotában, a Pine Ridge sziú (Sioux) rezervátumban. Családja több nemzedéken át egyaránt megtapasztalta a fehérek és az indiánok kultúráját is. Egyik felmenőjének - egy fiúnak, aki egy szőrmekereskedőtől és a yankton sziú törzsfőnök lányától született - látomása volt, miszerint leszármazottai a domináns társadalom és az indiánok között lesznek közvetítők. [...]
Családja Illinois-ba költözött, hogy Vine részt vehessen az evangélikus felkészítő szemináriumon, hogy később, akárcsak az apja, lelkész lehessen. Négy éven át nappal filozófiát és teológiát tanult, esténként pedig hegesztéssel kereste a kenyérét. Bár befejezte tanulmányait, a "megoldások szembetűnő hiánya", amivel a szeminárium szolgált, egyre jobban kiábrándította.
1964-ben a National Congress of American Indians (Amerikai Indiánok Nemzeti Kongresszusa) igazgatójaként kezdett dolgozni és itt elkezdte érezni, mennyire fontosak a helyi, alulról szerveződő indián közösségek. Hamarosan rájött, hogy szükség lenne tanult indián ügyvédekre, akik a jogrendszeren át meg tudnák védeni a törzsi szuverenitást és az egyezményeket, így 1967-ben beiratkozott a Colorado Egyetem jogi karára.
Fenntartotta kapcsolatát a kereszténységgel, még az Evangélikus Egyház Ügyvezető Tanácsába is beválasztották. Egyik könyvében azonban szembeszállt gyermekkora vallásával: "Ha a kereszténység, ahogyan azt állítják, mindenkié, miért ne imádkozhatnának az indiánok Istenhez a saját felfogásuk szerint?" Már nem tartja magát kereszténynek, ha nagyon erőltetik, azt mondja, hogy "Hetednapi Abszentista" (Seventh Day Absentist).
Az 1970-ben megszerzett jogi diploma után több könyvet is írt és országszerte több egyetemen tartott előadásokat. Írásaiban és beszédeiben sohasem hátrált meg a közvetlen támadások és igazságtalanságok elől. Mintha nem lenne ideje vagy türelme napjaink oly jellemző politikailag korrekt beszédére. Már könyvcímei is erről a közvetlenségről tesznek tanúbizonyságot: Red Earth, White Lies, mely 1996-ban ismeretterjesztő kategóriában elnyerte a Colorado Center for the Book díját; Custer Died for Your Sins, ami felszínre hozta a sorozatosan megszegett egyezmények okozta ügyeket; és a God Is Red, mely továbbra is az egyik legjobb könyv, amit az amerikai őslakosok spiritualitásáról írtak.
Nemrég visszavonult a történelem, jog, vallási tanulmányok és politikatudomány professzorának pozíciójából a boulderi Colorado Egyetemtől. A coloradói Goldenben él feleségével, aki legtöbb munkájának szerkesztője.
---
Jensen: Mit gondolsz, mi az alapvető különbség a nyugati és az őslakos életforma között?
Deloria: Azt hiszem az alapvető különbség az, hogy az indián megtapasztalás egy élő világegyetemmel függ össze, míg a nyugati emberek - és különösen a tudósok - mindent, akár élő akár nem, tárgyakká redukálnak. És ennek óriási a jelentősége. Ha a téged körülvevő világot tárgyak összességének látod, amiket manipulálhatsz és kiaknázhatsz, óhatatlanul is el fogod pusztítani azt, miközben irányítani próbálod. És ezen kívül, ha a világot élettelennek tapasztalod, megfosztod magad mindattól a gazdagságtól, szépségtől és bölcsességtől, amit az egészben való részvétellel nyerhetnél.
Ahhoz, hogy a tudomány fenntartsa azt az elképzelést, miszerint a világ élettelen - és azokat, akik azt hiszik, hogy élő, primitív babonásokká alacsonyítsa - el kell vetnie a természeti világ minden olyan értelmezését, ami tartalmazza a szubjektív megtapasztalást, vagy a világ nem emberi részével való kommunikáció képességét. A tudomány ragaszkodik ahhoz - és ezért nagy árat fizet a megértésben -, hogy a megfigyelőnek, amennyire csak lehetséges, függetlennek kell lennie az általa megfigyelt eseménytől. Ezzel szemben az őslakos népek felismerik, hogy az embereknek részt kell venniük az eseményekben és nem elszigetelni magukat.
Ironikus, hogy míg a tudomány büszke arra, hogy a tudás után kutat, addig az indiánok tudáshoz juthatnak a madaraktól, állatoktól, folyóktól és hegyektől, ami elérhetetlen a modern tudomány számára. És az indiánok ezt a tudást jobb eredmények elérésére használhatják. Vegyük például a meteorológiát. A tudósok tudják, hogy bizonyos vegyületekkel teli felhők esőt fognak hozni, de ha ennyire mechanikus módon bánunk a természettel, az arra kényszeríti, hogy az elvárásainknak megfelelően cselekedjen. Az indiánok ugyanezt az eredményt békésen érték el, szertartásokkal és megkérve a szellemeket, hogy hozzanak esőt. A két módszer szöges ellentétben áll egymással. Mintha parancsolnál egy rabszolgának, vagy megkérnéd a barátodat, hogy segítsen.
A környezetükre hangolódva az indiánok találtak élelmet, kerestek ösvényeket, megvédték magukat a szélsőséges időjárástól és előre tudták jelezni az események bekövetkeztét, mivel megértették hogyan áll minden dolog kapcsolatban egymással. Ez a tudás nem csak az amerikai indiánok sajátja. Mindenki számára elérhető, aki elsősorban a természeti világban él, kellően intelligens és becsüli a többi élőlényt az ő intelligenciájukért. A más élőlények tisztelete minden cselekedetünket áthatja, ahogyan az ellentéte is, ha a világot élettelennek érzékeljük. Ha tárgyiasítod az élő dolgokat, akkor egy teljesen materialista világegyetem mellett kötelezed el magad - ami viszont nem áll összhangban még a modern fizika felfedezéseivel sem.
A tudomány alapgondolata, ahogyan az kifejlődött és alkalmazásra került, hogy rávegyük a gépeket vagy a természetet azon munka elvégzésére, amit az emberi lények nem akarnak elvégezni. Ez rendkívül praktikus, de csak rövidtávon.
Jensen: Miért?
Deloria: Az autó kifejlesztése például lehetővé tette az embereknek, hogy gyorsan jussanak el egyik helyről a másikra, de milyen ára volt mindennek a balesetekben és a természeti világ pusztulásában? És milyen hatása volt az autónak a lelki életünkre?
A kapitalista rendszerben az szabja meg a technológiát, aki a pénzt adja. Ez azt jelenti, hogy az alkalmazott tudomány sohasem az emberiség javát szolgálja, hanem a pénzügyi elitét vagy a hadseregét. Azt is jelenti, hogy a tudományt olyan szakértők uralják, akik meg tudták szerezni az intézmények támogatását, függetlenül attól, hogy ők rendelkeznek-e a legjobb bizonyítékokkal az elméletükhöz vagy sem.
Ha a hiedelmek és a tudás bebetonozódnak és intézményesednek, minden problémánkkal az intézményekhez fordulunk: az emberek mások által megtermelt élelmiszert vásárolnak, nézeteltéréseiket nem személyesen, közös megegyezéssel, hanem bíróságok és a törvényhozás előtt oldják meg, és ahelyett hogy kisebb csatákat vívnának a vadászatra és halászatra alkalmas területek használati jogáért, elvont elvek miatt folytatnak kiterjedt és borzalmas háborúkat. Hasonlóképp, a világról alkotott hiedelmeiket az anekdotikus történetek tanulságai helyett filozofikus és racionális elvekbe rendezik, a vallást pedig krédókká, dogmákká és doktrínákká alacsonyítják.
Nyilvánvaló, hogy minden társadalomnak szüksége van művelt emberekre, de a tanult emberek elsődleges felelőssége visszahozni a bölcsességet a közösségbe és elérhetővé tenni a többiek számára is. A hierarchiák miatt az európai gondolkodók nem töltötték be a megfelelő társadalmi funkciójukat. Ehelyett a tudomány és a filozófia a nyugati vallás által már kitaposott utat választotta és elködösítette magát. A tudományban, a vallásban és a politikában vezető szerepet betöltő emberekben van valami közös: felelősek egy olyan szaknyelv létrehozásáért, ami legtöbbünk számára annyira érthetetlen, hogy inkább átengedjük nekik a gondolkodás és a felelősség jogát. Cserébe ők egy halom olyan szép hazugságot fogalmaznak meg, amik álomba ringatnak bennünket és elvonják figyelmünket a gondjainkról, megfosztva bennünket összes jogunktól - és egyre inkább az élhető világhoz való jogunktól is.
Ahelyett, hogy a saját tapasztalatainkra és érzékeinkre hagyatkoznánk, gyakran a tudósoktól várjuk, hogy megmagyarázzák nekünk a világot. A tudósok magyarázatai viszont alkalmazkodnak a dogmákhoz és doktrínákhoz, amiket az egyetemeken és főiskolákon tanultak. A dolog elért arra a pontra, amikor egy Ph.D.-vel a kezében szinte bárki bármit mondhat, szentírásnak fogják venni és nem csupán egyvalaki véleményének.
Példa erre a hiszékenységre annak az elképzelésnek a széleskörű elfogadása, miszerint az indiánok a Bering-szoroson át érkeztek Amerikába. Az újságok és tankönyvek azt írják, hogy a régészek bebizonyították, hogy az emberek több hullámban költöztek ide-oda a Bering-szoroson keresztül, de egyáltalán semmi hasonlót nem bizonyítottak még be. Ha feltételezzük, hogy a radiokarbonos kormeghatározás többé-kevésbé megbízható, és hogy a kutatók nem dobnak ki "zajnak" minősítve olyan eredményeket, amikkel nem értenek egyet, minden amit be tudtak bizonyítani, hogy sok évvel ezelőtt ilyen és ilyen helyen embercsoport élt. Minden egyéb csak elmélet és spekuláció.
Jensen: Szóval úgy látod, hogy az elmélet, miszerint az ember Észak- és Dél-Amerikába a Bering-szoroson át érkezett inkább hit, mint ténykérdés?
Deloria: Még távolról sem láttam egyetlen meggyőző bizonyítékot rá. Ez egy doktriner hit, amit az intézményesített tudomány varrt a nyakunkba.
Már a spanyol papok elkezdték tagadni, hogy az indiánok voltak ezen föld őslakosai, amikor az indiánokat Noé özönvizének túlélőiként, vagy Izrael elveszett törzseinek tagjaként próbálták azonosítani. A modern tudományos elméletek részei egy mélyen gyökerező gondolatmenetnek, a zsidó-keresztény eurocentrikus világképhez való ragaszkodásnak. Az indiánok nem lehetnek egyszerűen indiánok. Valahonnan Európa környékéről kellett érkezniük.
Jensen: Miért olyan fontos kérdés az ősi eredet?
Deloria: Az emberek azt akarják hinni, hogy a nyugati félteke és különösen Észak-Amerika egy üres, kihasználatlan, termékeny föld volt, arra várva, hogy Isten szent utasításai szerint megműveljék. A félteke ezért azé, aki képes "megmenteni" azt a vadság állapotától. Ugyanezt az érvelést láthatjuk manapság Amazóniában és másutt. Ha az indiánok nem a kontinens eredeti lakói, hanem relatíve későn érkeztek, épp csak kicsomagoltak, mielőtt Kolumbusz bekopogott az ajtón, nem tarthatnak valós igényt a földre és büntetlenül elsöpörhetők. A tudomány ezért igazolni próbálja a történelmet és könnyít az öt évszázadnyi erőszak okozta bűntudaton. Még ma is hallom, hogy néhány nem-indián azt mondja: "Hát nem lehet, hogy mindannyian bevándorlók vagyunk valahonnan?" A rövid válasz az, hogy nem. Azáltal, hogy az észak-amerikai indiánokat bevándorlókká teszik, a nyugatiak tagadni tudják a tényt, hogy ez a mi kontinensünk.
Egy másik módszer, amivel a tudomány csillapítja a nyugat bűntudatát, hogy azt állítja, bizonyítható, hogy az indiánok épp olyan pusztítók, mint a nyugatiak. Biztosan hallottál már a pleisztocén túlvadászat hipotézisről, ami bármiféle valódi bizonyíték nélkül azt állítja, hogy amint "megérkeztek" ide az indiánok, elkezdtek legyilkolni mindent, ami csak a szemük elé került. Amikor ötven évvel ezelőtt Carl Sauer elsőként felvetette a hipotézist, Loren C. Eiseley azonnal megsemmisítette, mivel számos olyan aggályt vetett fel, amiket sohasem sikerült megcáfolni. Az egyik az a tény, hogy nem csak a nagy emlősök tűntek el a pleisztocén kor végén, hanem a madarak, a puhatestűek és a békák is, amiket nem lehetett a kihalásig vadászni. Továbbá nincs bizonyíték arra, hogy a törzsi vadászok az ősi technikákat használva képesek voltak kiirtani - vagy akár csak jelentősen megváltoztatni - egy állatpopulációt, kivéve ha a vadászok és a zsákmány egy nagyon szűk területre korlátozódtak. A ma élő és még mindig kőkorszaki módszereket használó modern törzsek alátámasztják ezt.
A túlvadászás elmélete így halott maradt egészen az 1960-as évekig, amikor újraélesztette a Pleistocene Extinctions (Pleisztocén Kihalások) című könyv. Azóta, mivel a természeti világ pusztítását egyre nehezebb volt figyelmen kívül hagyni, a nyugatiak lelkiismeretének is egyre erősebb nyugtatókra volt szüksége, úgyhogy az elmélet teljes erejével éledt újjá. Annak ellenére, hogy még mindig alig volt mellette valódi bizonyíték, az ideológiai funkciója - hogy bebizonyítsa, hogy a pusztítás része az emberi természetnek és nem csak egy pusztító életmód és világkép eredménye - elég fontos volt ahhoz, hogy igazolja a tudományos kánonba való felvételét.
Még egy új elmélet is született, miszerint az indiánok voltak a felelősek, hogy a bölény a kihalás szélére került. Eszerint az érvelés szerint az indiánok téli táborai megfosztották a bölényt a takarmányától, így a populációja összeomlott.
Jensen: Hogy állíthat ilyet valaki?
Deloria: Egyszerű. Úgy, hogy figyelmen kívül hagy minden olyan bizonyítékot, ami cáfolja az elméletét, mint például az 1870-es újságcikkek a fehér vadászokról, akik vagonszámra rakodtak a hajókra a bölénybőrt. Csak Dodge City környékén 3 millió bölényt öltek le három év leforgása alatt.
Jensen: Ha az indiánok nem a Bering-szoroson át jöttek, akkor hogy kerültek erre a kontinensre? Mit mondanak maguk az indiánok?
Deloria: Az utóbbi kérdést nem teszik fel elégszer és ez a tudományos tradíció egy újabb problémájára mutat rá. Valamiért az a feltételezés él, hogy a tudósok és az európaiak jobban ismerik hogyan érkeztek ide az indiánok és hogyan éltek Kolumbusz előtt, mint maguk az indiánok. Ez a hozzáállás a legfölényesebb. Ásás és elemzés helyett miért nem kérdezik meg inkább az indiánokat? És miután megkérdezték, miért nem veszik komolyan a válaszokat?
Az indiánok meggyőződése eredetükről törzsről törzsre jelentősen különböző. Sok törzs a történetét egyszerűen egy bizonyos helyen kezdi és leírja vándorlásaikat. Mások azt állítják, hogy hajóval érkeztek egy másik kontinensről. (Az archeológusok természetesen nem hisznek nekik, mivel úgy gondolják, hogy az indiánok nem tudtak hajót építeni, ami abszurd). Számos törzs azt mondja, hogy itt teremtették őket. Néhány másik azt állítja, hogy egy átjárón át érkeztek egy másik világból. Besétáltak egy barlangba vagy alagútba, míg teljesen sötét nem lett, és addig sétáltak, amíg egy kis fény jelent meg előttük. Ahogy mentek a fény felé, az egyre nőtt, míg fokozatosan fel nem tűnt, hogy egy új világ bejárata.
Én a Csendes-óceán északnyugati partvidékén élő törzsek elképzelését kedvelem, mely szerint a nagyon távoli múltban még nem a fizikai világ volt az uralkodó, és megváltoztathattad alakod, megtapasztalhattad milyen az élet állatként, növényként, vagy madárként. Aztán a világ átalakult és néhányan abban a formában maradtak, állatokká, növényekké lettek, és így tovább.
Az indiánok legtöbb tudása eredetükről szertartásos körülmények között tárható fel, és olyan nézeteket vall az időről, a térről, az anyagról és a kozmikus célról, amiket a tudományos látásmód eretneknek tart. Emiatt az ilyen beszámolókat általában elutasítják, mint értelmetlen babonákat: aranyos tábortüzes történetek csupán, semmi közük a valósághoz.
Jensen: A tudományfilozófus Paul Feyerabend azt mondta, hogy "ami nem illeszkedik a kialakított kategória-rendszerbe, vagy azt mondják, hogy nem kompatibilis vele, azt vagy valami szörnyűségnek, vagy ami még gyakoribb, egész egyszerűen nemlétezőnek tekintik".
Deloria: Ez a szokásos tudományos eljárás. Kidobod azokat az eredményeket, amikkel nem értesz egyet, csak azokat veszed figyelembe, amik "értelmesek", aztán kijelented, hogy "Nézd, be van bizonyítva". Nonszensz.
A tudósok a számukra hasonlónak tűnő forrásokból és körülményekből adatokat gyűjtenek, majd sok elmélkedést követően bejelentik, hogy felfedeztek "törvényeket", amik a világegyetem működéséért felelősek - néhány nem elhanyagolandó kivételt leszámítva, amikről szinte sosem hallunk. Ezeket az "anomáliákat" néha beismerik és gyümölcsöző viták alapjául szolgálhatnak, de gyakoribb, hogy egész egyszerűen besöprik a szőnyeg alá. A tudományos mérőműszerek növekvő pontossága folyamatosan felfedi a korábban megállapított tudományos kánon hibáit, bár ez a tudósok többségét úgy látszik nem zavarja, ahogyan minket sem, pedig sokkal jobban oda kéne figyelnünk.
A tudósok a természeti világra rendkívül korlátozó törvényeket rónak, ilyen módon a lehetséges választ is korlátozzák. Hiányos és gyakran irreleváns kérdéseket tesznek fel. Véleményem szerint a tudományosnak nevezett területeknek jelentős időt kellene fordítaniuk arra, hogy újragondolják, mi az amit valóban bizonyítani tudnak és mi spekuláció, és ezután újrafogalmazni alapelveiket. Meg kellene állapítani a bizonyítékok szabványát. Kellene, hogy legyen némi fegyelem és bátorság. A tudósoknak fel kellene szólalniuk, amikor megkérdőjelezhető - vagy nemlétező - bizonyítékokra hivatkozva, hitelesnek tűnő kijelentések hangzanak el.
Jensen: Egy barátom azt mondta, hogy a tudomány még a kereszténységnél is erősebb társadalmi kontrollt jelent, mert ha nem hiszel a kereszténységben, akkor egész egyszerűen pokolra vagy kárhoztatva, ami szerinted nem létezik, míg ha nem hiszel a tudományban, akkor hülyének fognak nézni.
Deloria: Azt gondolom, hogy a tudomány átvette a kereszténység helyét, mint társadalmunk uralkodó vallása. Láthatod ezt, amikor valaki bíróság elé megy, hogy vallási jogokat alapozzon vagy védjen meg. Ha a tudomány és a vallás összetűzésbe keveredik, a vallás mindig veszít. Igaz ez a keresztény fundamentalistáktól kezdve az indiánokon át az ortodox zsidókig mindenkire: akárkire, akinek a vallásos nézete elfogadhatatlan a tudósok számára.
Jensen: Mik az élő világ megtapasztalásának jobb módjai?
Deloria: Azt mondanám, hogy annak ha erővel vesszük rá a természetet, hogy felfedje titkait, egy lehetséges alternatívája, ha inkább megfigyeljük és alkalmazkodunk a nagyobb ritmusaihoz. Ezt az alternatívát számos más kultúra gyakorolja, de nyugaton sok ember számára ijesztő, mert olyan forrásokból jut információkhoz, amik lehet, hogy miszticizmussal színezettek. Például sok évszázaddal ezelőtt három nővér jelent meg a szenekáknak, és azt mondták, hogy szeretnének kapcsolatot létesíteni a "kétlábúakkal". Bizonyos szertartások megtartásáért cserébe, amik segítik őket a gyarapodásban, a nővérek növényekké fognak változni és etetni fogják az embereket. A három nővér babbá, kukoricává és tökké változott. A szenekák termőföldjei sohasem merülnek ki, mert ez a három növény, azon kívül, hogy egymással spirituális kapcsolatot ápol, egy kifinomult természetes nitrogén-ciklust is kialakít, ami a földet termékennyé teszi.
Aztán később jött a fehér ember, csak kukoricát és búzát vetett és hamarosan kimerítette a talajt. Majd miután számos kísérletet végzett, a tudósok "felfedezték" a nitrogén-ciklust és feltalálták a műtrágyát, hogy kiváltsák a természetes nitrogént. De most már azt is tudjuk, hogy ezeknek a vegyszereknek kellemetlen mellékhatásaik vannak, amik ránk még károsabbak lehetnek, mint a talajra.
A lényeg az, hogy minden tudományos "felfedezésre" jut a természet folyamatainak egy vagy több alternatív értelmezése is. De nem tudhatunk ezekről az alternatívákról, míg teljesen el nem vetjük azt az elképzelést, hogy a természetet erővel kell rávennünk a titkainak elárulására, ahelyett hogy megfigyelnénk és odafigyelnénk a ritmusaira.
Jensen: Hallottam olyan dél-amerikai törzsekről, akik leszednek egy mérgező növényt, és valami összetett eljárás során - háromszor felforralják, lefölözik a habját, és így tovább - gyógyszerré változtatják. Általában azt feltételezik, hogy a törzsek próbálkozásokon és kudarcokon keresztül jutnak el idáig, de számomra ez nevetségesnek tűnik, mivel az eredeti növény halálos méreg. Ezzel szemben te azt írtad, hogy "az hogy madaraktól és állatoktól információt lehet szerezni a növényekről, nevetségesen magától-értetődőnek tűnik az amerikai indiánok számára."
Deloria: Rengeteg olyan indián történet van, ahol a növény megjelenik valaki álmában és beszél hozzá, vagy az illető egy erdőben sétál és egy növény hirtelen azt mondja, "Ehető vagyok, de ezeket a különféle dolgokat kell tenned, hogy megehess."
Amikor jóval fiatalabb voltam, a indiánok tudását a növényekről elvittem a tudósokhoz, hogy megvizsgálják. De mindig szét akarták szedni a növényt, addig bontani szét, míg megtalálják az összetevőit. Teljesen értelmetlen volt az igyekezetük, mivel a sámánok nem így használják. Ők egészben használják, a természetes összetevőket pedig tea vagy borogatás formájában nyerik ki belőle. Nem szedheted szét kémiailag, mert az egész növény az, ami gyógyít, nem pedig valamelyik összetevője.
Jensen: Mintha ez eljutna a nyugati és az őslakos kultúra közötti alapvető különbség legbelső lényegéig: egésznek látni egy növényt és hagyni, hogy szó szerint beszéljen hozzád, vagy Francis Bacon szavaival élve "kínpadra vetni" a természetet és "kiszedni belőle a titkait".
Deloria: Így van, bár a legnagyobb tudósok is belekóstoltak a spirituális dolgokba és úgy vélték, hogy egy misztikus és intuitív élmény biztosította számukra a tudást. Ez még Descartes, az első materialista esetére is igaz, aki arról híres, hogy különválasztotta a lelket és a testet, az embert és a természetet. Ő azt állította, hogy egy angyal jelent meg előtte, hogy elmagyarázza neki ezeket a dolgokat. Heisenberg, Einstein és Bohr is váratlanul világosodott meg. Miben más ez, mint az indián szertartás és annak meghallása, hogy a növény azt mondja: "tedd ezt"?
Jensen: Hallottam olyan szertartásokról, melyekben az indiánok énekelnek a kukoricának. Miben segít ez? Miért hat az éneklés a növényre?
Deloria: Energiát és megbecsülést adunk a növénynek. Olyan ez, mint mikor kosárlabdázni tanítod a gyermeked és bár nem talál bele a kosárba azt mondod, "Hé, ez egy jó dobás volt". Nem csak azt mondjuk a növénynek, hogy "Tisztelünk és nagyra értékelünk téged", hanem elismerjük azt a tényt is, hogy fejlődik. Ez közvetlen energiaátvitel.
Bármelyik ostoba tud egy élő dologgal gépként bánni és kényszeríteni, hogy teljesítsen bizonyos feladatokat. Ehhez nem kell más, mint kellő mennyiségű erő. De az erőszak eredménye rabszolgaság lesz, mind az áldozat, mind az alkalmazó számára.
Jensen: Ezzel kapcsolatban egyik könyvedben az osage törzsfőnök, Big Soldier szavait idézed: "Látom és csodálom az életmódotokat... Szinte bármit megtehettek, amit csak akartok. Ti fehérek olyan hatalommal bírtok, hogy szinte bármely állatot leigázhatjátok a saját hasznotokra. Rabszolgákkal vagytok körülvéve. Minden ami veletek kapcsolatos, láncokra van verve és ti magatok is rabszolgák vagytok. Attól félek, hogy ha osztoznék veletek a céljaitok elérésében, én magam is rabszolgává válnék."
Deloria: Ez a legjobb, amit indián valaha mondott. A Coloradói Egyetemen tanítok és a tanítványaim többsége meg van győződve róla, hogy szabad, pedig épp úgy viselkednek, mint bárki más. Mind ugyanazokat a dolgokat csinálják. Mind ugyanúgy gondolkodnak. Szinte olyanok, mint egy csorda, vagy mintha klónok lennének. Egy bizonyos életmód rabjai. A helyzet az, hogy ha már egyszer elcserélted a spirituális látásmódot az anyagi kényelemre, rendkívül nehéz újra visszakapni. Látom, hogy ezek a gyerekek a hegyekbe járnak kirándulni, próbálnak kapcsolatba lépni a természettel, de nem lehet vele pusztán túrázással kapcsolatba lépni. Benne kell élned. Ezeknek a fiataloknak nincs módjuk az őket rabszolgasorba taszító társadalom kritizálására, mivel csak alkalmanként, hétvégén jutnak ki belőle. Lehet, hogy gyönyörű kilátást látnak és kifejlesztik a világ esztétikai értékei iránti megbecsülést, de nem fogják metafizikailag megérteni, hogy kik is ők valójában.
Ebben az értelemben az Appalache-hegységbeli szegény fehérek és a vidéki feketék sokkal közelebb vannak a természeti világhoz, mint a diákjaim, mivel ők egész nap benne élnek. Az is közös ezekben a csoportokban, hogy elnyomja őket az iparosítás és a föld tönkretétele, melytől az életük függ. A természeti világhoz fűződő kapcsolatuk megtanítja őket arra, hogy kik ők. És ez nem csak valami elvont viszony, hanem egy bizonyos fával vagy heggyel való kapcsolat.
Jensen: Sokáig egy helyben élni hogyan tanít meg arra, hogy ki vagy te?
Deloria: Ha elég sokáig élsz egy helyben, elkezded elveszíteni azokat a védelmi rendszereket, amiket az ipari civilizációban való túléléshez építettél és belezuhansz a föld ritmusába. Kifejleszted a természeti világ egy másfajta érzékelését, és már nem kell absztrakt módon gondolkodnod a dolgokról. Ehelyett az fog eszedbe jutni, hogy hogyan néz ki a föld és mit mond neked. Feltételezem, hogy sok Appalache-hegységbeli ember rendelkezik ezzel az érzékkel, különösen azok, akik már öt vagy hat nemzedék óta a hegyekben élnek. Elkezdtek alkalmazkodni a földhöz, szemben azzal, hogy kényszerítsék, hogy a föld alkalmazkodjon hozzájuk. Ha beszélsz velük, azt fogod észrevenni, hogy hiányzik belőlük az úgynevezett civilizált emberekre jellemző sok elvont kétely.
Jensen: Miféle elvont kételyek?
Deloria: Folyton azon tűnődni, hogy ki vagy te. Folyton bizonyítani önmagad, bizonyítani, hogy elég jó vagy, elég erős vagy, elég gazdag, elég szép. Folyton próbálni meghatározni önmagad azzal, hogy mivel keresed a kenyered, mik a hobbijaid, mit engedhetsz meg magadnak. Látszik, mennyire hatékony túlélési stratégia ez New York-ban, de ha olyan helyen élsz, ahol nem kell egyfolytában megkérdőjelezned az identitásod, akkor nem kell aggódnod ezek miatt. Egyszerűen önmagad lehetsz.
Az ipar gépezete miatt már senkinek sincs valódi identitása. Úgyhogy folyamatosan számokat és lényegtelen módokat kell nyújtani az embereknek, hogy meghatározhassák magukat. Ha megnézed a bestseller listát láthatod, hogy ezek a könyvek mind azt ígérik, hogy elmondják hogyan légy önmagad. Nos, a föld ad egy alapot, nem kell küzdened ezzel a kérdéssel. Ha sokáig egy helyben élsz, akkor egy folyamatos, tapasztalaton alapuló kontextusod lesz. Ha nem, akkor az életed apró, összefüggéstelen tapasztalatokra korlátozódik. Ahhoz, hogy valóban úgy érezd, hogy élsz, annyit kell elcsípned ezekből az élményekből amennyit csak bírsz. Így szükséged lesz az MTV-re, a bevásárlóközpontokra és a diszkókra.
Jensen: A modern indiánok hogyan szakadtak el a földtől?
Deloria: Nyilvánvaló, hogy vannak néhányan, akiknek a törzse Dél-Georgia mocsarai mellől származik, viszont egy rezervátumban élnek Oklahomában, vagy Los Angeles déli részén. A korombeli emberek többsége már rezervátumban vagy rezervátumokhoz közeli városokban nőtt fel, de ma már jelentős számú fiatal indián nő fel a külvárosokban. Amikor ezek a gyerekek visszatérnek az indián kultúrához, csak a felszínt látják meg, nem a lényeget. Ezért fontos, hogy egy helyen élj, vagy legalább gyakran meglátogasd az otthonod és az embereid: hogy kapcsolatban maradj azzal aki vagy, nem csak a korosztályodbeli fiatalokkal, hanem a családoddal, az őseiddel és a törzzsel, ahová születtél. A fiatal külvárosi indiánok gyakran már nem tudják megkülönböztetni a saját törzsüket az indiánokról szóló általános információktól. Black Elk (Fekete Jávorszarvas) beszédei indiánok egész nemzedékének váltak a bibliájává, pedig csak egyetlen sziú sámánról van szó.
Az etnikai identitásvesztés természetesen nem csak indián probléma. A nagyvárosokban is zajlik. Vegyük például a római katolikus templomokat. Korábban volt ír katolikus templom, két házzal odébb egy olasz templom, aztán hat házzal odébb egy litván templom. Manapság, anyagi okokból, a három templomot eggyé kell összevonni és az emberek elveszik az etnikai alapú közösséghez tartozás érzését. Egyetlen nagy templomba homogenizálódnak, ami a sok kompromisszum miatt, amit meg kell hozniuk, már semmit sem képvisel.
Mind újra kell tanulnunk a saját kulturális hagyományainkat. Körülbelül hat évvel ezelőtt összehoztam különböző törzsek hagyományőrző embereit néhány konferenciára az indiánok tudásáról. Tele volt érzelemmel az egész, szinte traumatikus volt. A közönségből kevesen hallottak valódi indián mesélőket a saját hagyományaikról mesélni. Egy mesélő felállt, negyven percen át beszélt és az egész közönség könnyekben volt. Az emberek odajöttek hozzám és azt mondták, "Még soha életemben nem tapasztaltam hasonlót". És én azt válaszoltam, "Nos, ezt tették az elődeink. Nem 24 órán át kergették a bölényt. Leöltek egy bölényt, lakomát csaptak, majd néhány szabadnap következett, amikor körülülték a tábortüzet és történeteket meséltek." Ezek a hagyományok hihetetlenül erős jellemű és boldog embereket eredményeztek.
Jensen: Hogyan tudjuk újraéleszteni ezt a fajta közösséget?
Deloria: Nos, a saját esetemben én azzal kezdeném, hogy összeszedném ami már le lett jegyezve és kellően megismerném, de aztán kimennék, hogy megkérdezzek néhány vént, hogy mennyire is pontosak ezek. A legtöbb könyv a dolgok csak egy részét írja le és néhány valójában tévesen. A szerzők mindössze találnak egy indiánt, aki véletlenül épp hajlandó beszélni és leírják amit mond. Amint nyomtatásba kerül, kizárólagossá válik: "Ez az, amiben a sziú indiánok hisznek" vagy "ez az, amiben a sosonok hisznek". De a sámánok és a vének gyakran másképp tudják.
A legtöbben a mai idősek közül talán a 1930-as években váltak felnőtté. Ami azt jelenti, hogy a nagyszüleik még nem rezervátumokban nőttek fel, hanem az utolsó nemzedék voltak, akik szabadon éltek. Most veszítjük el az utolsó embereket, akik még beszéltek az utolsókkal, akik még szabadok voltak. Nagyon veszélyes idő ez. Amikor az én nemzedékem is elmegy, az emberek már arra sem fognak emlékezni, hogy valaha voltak olyan vidéki közösségek, ahol nem volt aszfaltozott út. A rezervátumokhoz közeli kisvárosokban már nincsenek padok sem, ahová az emberek leülhetnének és beszélhetnének. Hová lettek az összejövetelek, a régi vendégségek? A törzsi tanácsoknál nincsenek, mert azok csak politikai döntéshozásra szolgálnak. A powwow-on sincsenek (az észak-amerikai indiánok nagy összejövetele - a ford. megj.), ahol mindenki a táncversenyen igyekszik győzni. A régi rokonsági kötelességek is mind halványulnak. Hány ember tudja manapság, indián vagy sem, hogy hol nyugszanak a nagyszülei? Már nincsenek családi temetők. Nem lehet már visszatérni egy olyan helyre, ahol otthon érzed magad.
Jensen: Szerinted miért pusztít el a nyugat minden hagyományos kultúrát, amit csak elér?
Deloria: Azt gondolom, hogy a hatalmon lévők nem akarják, hogy tudjuk, lehet másképpen is élni, mivel az ipari állam sikeréhez minden állampolgárnak az ipari gépezet részévé kell válnia. Ha vannak olyan emberek, akik vidéken élnek és többé-kevésbé önellátóak, akik az idejüket énekléssel és versírással töltik, arra csábíthatják azokat, akik még a gépezet részei, hogy maguk is jobb élet után nézzenek. Ha látod, mennyire stresszmentesek az őslakosok, aztán megnézed az ipari gépezet okozta stresszt, akkor észreveszed, hogy az egész rendszer megőrült. Nem mi irányítjuk a gépeket; ők irányítanak minket. Ezért a rendszernek minden alternatívát össze kell zúznia.
Ez a kereszténység öröksége. A keresztény etika állítólag az, hogy "szeresd a felebarátod", de a történelem során a keresztények gyanakvóak voltak és rettegtek minden olyan felebarátjuktól vagy szomszédjuktól, akik mások mint ők. És ha azok a felebarátok nem voltak hajlandóak megváltozni, egész egyszerűen megölték őket. Bizonyos, hogy indiánok millióit kényszerítettek választani a kereszténység - és ezáltal a rabság - vagy a halál között. Ma is ugyanez történik, csak vallásos helyett gazdasági fogalmak mögé bújtatva.
Jensen: Miben mások az indián vallások, mint a nyugatiak?
Deloria: A legtöbb indián kultúra sosem rendelkezett vallással, abban az értelemben, hogy nem voltak dogmáik és hitvallásuk, és nem volt egy olyan mindenható istenségük, mint amilyenről a keresztények beszélnek - egy bizonyos magasabb szintű személyiség, aki imát és imádatot követel. Ehelyett élőt érzékeltek a világ minden területén, és Woniya-nak (szellemnek) nevezték, és hozzá fordultak útmutatásért.
Jensen: Szóval az indiánok úgy hiszik, hogy mindennek lelke van?
Deloria: Nem egészen. Ez nem olyasvalami amiben hisznek. A különféle indián vallások arról szólnak, hogy az emberek annyira bensőséges viszonyba kerülnek a környezetükkel, hogy kapcsolatba lépnek az ott lakó szellemekkel. Ez nem hitkérdés, hanem része a tapasztalatuknak. Úgy gondolom van, hogy a nem-indiánok is megtapasztalják ezt, amikor sok időt töltenek egy helyben.
Az indiánok úgy hiszik, hogy a világegyetemben minden értékes és az élet bizonyos kérdéseiben útmutatást ad számunkra. Minden él és döntéseket hoz, amivel befolyásolja a jövőt, tehát a világ folyamatosan teremti önmagát. Mivel minden pillanat valami újat hoz, törekednünk kell arra, hogy ne ítéljünk túl hamar. Meg kell látnunk, hogyan találkozik az általános és a rendkívüli, egy összefüggő, rejtélyes történetben. A bölcsességgel és az idővel - ami az öregedéssel válik lehetővé - felfedezhetünk rejtett kapcsolatokat.
Ebben a világegyetemben minden tevékenység, esemény és élőlény összefügg. Ezért nem számít, hogy valaki milyen létformában él; ember vagy vidra vagy szikla vagy csillag, részt vesz a valóság folyamatos teremtésében. Az indiánok számára az élet nem egy veszélyes dzsungel, "vöröslő foggal és karommal", amilyennek azt a nyugati ideológia szereti tettetni, hanem a kölcsönös tisztelet szimfóniája, melyben minden zenésznek megvan a maga szerepe. A megfelelő helyen kell lennünk és a pillanatnak megfelelő szerepet kell játszanunk. Mivel mi, emberek érkeztünk utolsónak ebbe a világba, mi vagyunk a többi élőlény "fiatal testvérei", és ezért nekünk kell eltanulnunk tőlük mindent. Nem annak kéne lennie a valódi célunknak, hogy felfedezzük a fizikai valóság absztrakt szerkezetét, hanem hogy megtaláljuk a megfelelő utat, amelyen járhatunk.
Azt is hozzátenném, hogy egy másik jelentős különbség a nyugati és az őslakos vallások között, hogy a bennszülött csoportoknak sosem volt szükségük messiásra. Valójában az ő világukban nincs is hely egy messiás számára.
Jensen: Miért van ez?
Deloria: Ha a világ nem egy "siralomvölgy", akkor nincs szükség megváltásra. Az indiánoknak fogalmuk sem volt egy teljesen más világról - a mennyországról - amihez képest az itteni világ értéktelen. Ehelyett az indián vallásokat, amint azt a szociológus Robert Bellah megjegyezte, "a személyes, társadalmi és a kozmikus összhang" érdekli, és "az olyan dolgok - mint az eső, az aratás, a gyerekek, az egészség - amik az ember számára mindig fontosak voltak." Az észak-amerikai indiánok nem vágynak transzcendenciára. Egész egyszerűen csak többet szeretnének megtudni a valóságról, amelyben élnek.
Miért van szükségük a nyugati embereknek - és a közel-keletieknek akiktől a vallásuk származik - messiásra? Miért érzékelik negatívnak a fizikai világot? Társadalmaik miért szenvednek válságoktól? Miért ragaszkodnak a hithez, hogy a végső valóság egy másik, elképzelhetetlen birodalomban található, minden érzékelésen és az emberi életen túl? Nem értem. A vallás, ahogyan azt én tapasztaltam, nem a hiedelmek kántálásáról szól, hanem egy módszer arra, hogy segítsen megérteni életünket. Úgy gondolom nélkülözhetetlen, hogy bensőséges kapcsolatunk legyen a világgal amelyben élünk, és bármely vallás ami más helyeket tart fontosabbnak világunknál - mennyországot és efféléket - egy téveszme, mindössze egy vezérlőeszköz a befolyásolásunkra.
Jensen: Akkor mi tehát egy indián számára az élet legvégső célja?
Deloria: Az érettség. A képesség, hogy az élet hétköznapi tapasztalataiból következtessünk és felfedezzük valódi jelentésüket.
Tudom, hogy ez most épp olyan elvontnak hangzik, mint bármi amit egy nyugati tudós vagy filozófus mond, de az indián tapasztalat kontextusában ez egyáltalán nem elvont. Az érettség az egész élet tapasztalataiból való következtetés kérdése, mivel először információt szerzünk, utána tudást és utána bölcsességet. Az információ addig gyűlik, amíg elér egy kritikus tömeget és megjelennek benne a minták és magyarázatok. Ez az, ahonnan a nyugati tudomány a "törvényeit" veszi, de a tudósok a folyamatot itt abbahagyják, mert azt feltételezik, hogy a saját elméjük termékei a világmindenség szerkezetének velejárói. Ezzel szemben az indiánok hagyják, hogy a folyamat tovább folytatódjon, mert a korai elemzés nem vezet teljes megértéshez. Mikor elérjük a nagyon idős kort, vagy más módokon teszünk szert a képességre, hogy az élményeinkből következtessünk - leggyakrabban látomásokból -, elkezdjük megérteni, hogyan függ össze a tapasztalat, az egyéniség és a természet körforgása. Ez az állapot hozza létre a bölcsességet.
Mivel a nyugati tudomány oly erősen koncentrál az információra, ezért a fiatalságot és nem az érettséget kapja eredményül. A több ezer plasztikai sebész léte Amerikában igazolja a tényt, hogy még nem léptük át azokat az érzelmi akadályokat, amik távol tartanak az érettség megtapasztalásától.
Jensen: Van egy okanagan indián barátom British Columbiából. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy honnan származnak az álmaink, és azt válaszolta, hogy "Mindenki tudja, hogy az állatoktól kapjuk őket". A te válaszod mi lenne erre a kérdésre?
Deloria: Ne feledd, hogy az indiánok kapcsolata a földdel nem absztrakt, hanem minden részletre kiterjedő, a talaj egy darabjához kötődik. Az én népem a síkságról származik, így mi azt mondjuk, hogy az álmaink a szellemektől származnak, nem az állatoktól. Ez azért van, mert ha körbenézel a Nagy Síkságon (Great Plains), csak három nagyobb vadállatot találsz: a bölényt, a medvét és a farkast. És nem találkozol velük folyton. Ezzel szemben a Csendes-óceán északnyugati partvidékén, ahonnan a barátod származik, annyira sok élő dolog van, hogy az ember könnyen elveszhet a tömegben. Úgyhogy ha ő azt mondja, hogy az álmok az állatoktól származnak, teljesen igaza van - az ő szülőföldjén. Ha én azt mondom, hogy az álmok a szellemektől származnak, nekem is igazam van, de csak a síkságokon.
Jensen: Elég világosnak tűnik számomra, hogy ha a domináns kultúra megteheti, el fogja pusztítani a bolygót.
Deloria: Ez nem kérdéses.
Jensen: Mit tehetünk?
Deloria: Amíg úgy gondolunk a tudományra, mint ami gyógyír mindenre és ez azt jelenti, hogy legyőzzük a természetet, addig nincs mit tenni. Az egyre durvább időjárásra például az a válaszunk, hogy betonbunkereket építünk, hogy megvédjenek a tornádótól. Alkalmazkodni próbálunk a pusztító rendszerhez ahelyett, hogy otthagynánk.
Jensen: Felvetetted azt a gyönyörű lehetőséget, hogy talán a kihalás nem örökre szól, hogy a veszélyeztetett fajok elmennek és egyszer visszatérnek majd, amikor az élőhelyükkel újra megfelelően bánnak.
Deloria: Közel tíz évvel ezelőtt beszéltem a Társaság az Ökológiai Helyreállításért (Society for Ecological Restoration) tagjaival. Elmondtam nekik, hogy az indiánok hagyományos tudása szerint az élőlények sosem halnak ki. Elmennek, de hatalmukban áll visszajönni. Azt jósoltam, hogy a helyreállított területeiken, ha helyesen bánnak velük, a növények amikről azt hitték, hogy kihaltak, négy vagy öt év múlva segítség nélkül visszatérnek. A növények jönnek vissza elsőként, aztán az állatok, majd a madarak.
Természetesen a közönség azt hitte, hogy őrült vagyok. De később, amikor kimentem egy csésze kávéért, néhányan utánam jöttek. Azt mondták, "Önnek igaza van. Hét éve dolgozunk egy mocsár helyreállításán Wisconsinban és az összes őshonos növény visszatért."
Nem annyira rendkívüli ez, mint amilyennek hangzik. A vének azt mesélték, hogy a bölény két világ között mozog. Nyáron az emberek hetekig hatalmas csordák közepén találják magukat. De télen csak néhány bölény marad a folyók medrében vagy fent a füves síkságon. Hová tűnnek a hatalmas csordák? A sziúk szerint a föld alá mennek. Körülbelül tíz olyan hely volt, ahol bementek vagy kijöttek.
Amikor először hallottam róla, nem hittem el. Aztán beszéltem néhány vénnel, akik azt mondták, "Természetesen," és megmutatták a tanúhegyeket, ahonnan tavasszal a bölény elő szokott jönni. Azt gondoltam őrültség, úgyhogy átfésültem az irodalmat, de nem találtam benne egyetlen beszámolót sem a nagy téli csordákról. Aztán eljött a június és azok a nyomorult síkságok ismét tele lettek bölénnyel. Aztán ősszel megint kezdtek eltűnni.
Még most is próbálom megfejteni. De hát erről szól az élet. Fogod a különböző tényeket, összehozod őket és azt mondod "Nos, mi is a kérdés valójában?" És oly gyakran nyűgöz le a felfedezés, hogy a téma sokkal mélyebb, mint amit valaha képzeltem. A lényeg, hogy kérdezzünk és ne hagyjuk abba a kérdezést.
2011. szeptember 23
Vissza a tetejére
/ Herman Daly - Growth, Debt, and the World Bank című írása - fordítás általam: /
Amikor a '60-as évek elején posztgraduális képzésre jártam közgazdaságtanból, azt tanították, hogy a növekedés és fejlődés korlátozó tényezője a tőke. Pumpálj tőkét a gazdaságba és növekedni fog. Ahogy növekszik a gazdaság, újra befektetheted a növekményt mint új tőkét és akkor exponenciálisan fog növekedni. A végeredmény pedig egy tehetős gazdaság lesz. Kezdésnek, hogy a dolog beinduljon, a tőke a megtakarításokból, az elkobzásokból, vagy külföldi segélyekből és befektetésekből származik, később a saját nemzeti növekedésének növekményéből. A tőke testesítette meg a technológiát, melytől a hatalmát kapta. A tőke mágikus eszköznek tűnt, de kevés volt belőle. És ez akkoriban meggyőzően hangzott.
Évekkel később, amikor a Világbanknak dolgoztam, nyilvánvalóvá vált, hogy a tőke már nem korlátozó tényező, ha ugyan valaha az volt. Billió dollárnyi tőke áramlott körbe a bolygón, projektek után kutatva, melyekbe befektetve növekedésnek indulhatna. A Világbank rájött, hogy a korlátozó tényező az volt, amit ők úgy neveztek, hogy "finanszírozható projektek" - olyan konkrét beruházások, amelyben az absztrakt tőke megtestesülhet és értékét elfogadható mértékben növelheti, általában évente tíz százalékkal, vagy még többel, hétévenként megkétszereződve. Mivel nem volt elegendő finanszírozható projekt, ami elnyelhetné a rendelkezésre álló pénztőkét, a Világbank úgy döntött, hogy serkenteni fogja az ilyen projektek létrehozását azáltal, hogy technikai támogatást nyújt a kölcsönfelvevő országoknak, hogy "országfejlesztési tanácsokat" állítsanak fel. Nincs kétség afelől, hogy ezen projektek közül sok hasznos volt, de továbbra is nehéz volt tíz százalékkal növekedni anélkül, hogy akaratlanul is kiszorítanának embereket, vagy kimerítenék a természeti tőkét és ezt bevételként könyvelnék el, bár mindkét dolgot nagyban űzték. És a kölcsönöket vissza kellett fizetni. Természetesen visszafizették őket, de gyakran nem a projektek legtöbbször elkeserítő bevételeiből, hanem a kölcsönfelvevő kormányok általános adóbevételeiből. Az a tény, hogy független és adóztatni képes államoknak hiteleztek, nagyban növelte a visszafizetés valószínűségét - és talán a projektek elfogadása körül is ösztönzött egy kis lazaságot.
De honnan származott ez a sok felesleges pénztőke? Nem a megtakarításokból (Kínát leszámítva), hanem a részletes tartalékrátájú bankrendszer által létrehozott új pénzből és könnyű hitelekből, felerősítve a tőzsde egyre növekvő befolyásával. Akik az új pénzt kapták, elvették az erőforrásokat a meglévő felhasználási módoktól, mert magasabb árat kínáltak. Ha vannak fel nem használt erőforrások és az új felhasználási módok nyereségesek, akkor az ideiglenes áremelkedést ellensúlyozza az új termelés - vagyis a növekedés. Csakhogy az erőforrások és a környezet nem állnak korlátlanul rendelkezésre és a finanszírozható projektek hiánya lefékezte ezt a növekedést és azt eredményezte, hogy túl sok pénztőke próbált túl kevés finanszírozható projektben megtestesülni.
A Világbanknak rá kellett jönnie, hogy miért alacsony a projektjeinek a megtérülése. Ám a fentebb vázolt válasz ideológiailag elfogadhatatlan volt, mert a növekedés ökológiai korlátaira utalt. Hamarosan a Világbank közgazdászai találtak egy számukra sokkal elfogadhatóbb választ: a mikroszintű projektek nem lehetnek termékenyek egy irracionális és nem hatékony kormányzati politika uralta makrokörnyezetben. A megoldás így az lett, hogy a makrogazdaságokat át kell alakítani "strukturális kiigazításokkal" - szabad kereskedelem, export vezérelt növekedés, kiegyensúlyozott költségvetés, az infláció szigorú féken tartása, a szociális támogatások visszavágása, dereguláció, munka és természetvédelmi törvények felfüggesztése - az úgynevezett Washington Konszenzus. De hogyan lehet meggyőzni a kölcsönfelvevő országokat, hogy végrehajtsák ezeket a fájdalmas, makroszintű "strukturális kiigazításokat", hogy olyan környezetet teremtsenek, amelyben a Világbank által finanszírozott projektek termékenyek lehetnek? A könnyű válasz az volt, hogy természetesen a hitelek egy új formájával, a strukturális kiigazító kölcsönökkel, melyekkel elő lehetett segíteni (vagy lefizetni) a politikai reformok által meghatározott "strukturális kiigazítást". A másik oka az átalakításoknak vagy "politikai kölcsönöknek" az volt, hogy gyorsan lehessen nagy mennyiségű dollárt pumpálni olyan országokba, mint Mexikó, hogy megsegítsék a költségvetési egyensúlyt, mely az amerikai magánbankoktól kapott hitelek visszafizetéséhez volt szükséges.
Továbbá a politikai hitelekhez, amik immár a Világbank hiteleinek közel felét tették ki, nem volt szükség drága projekttervekre és felügyeletre, mint a projekthiteleknél. A pénz könnyedén mozog. A Világbank úgy tűnik, hogy úgy definiálta a hatékonyságot, mint "a lehető legtöbb pénz mozgatása, a lehető legkevesebb gondolkodással."
Feltehetnénk a kérdést, hogy minek venne fel egy ország hitelt kamatra ahhoz, hogy olyan politikai változásokat eszközöljön, amiket önmaga, hitelek nélkül is megtehetne, már ha úgy gondolja, hogy ezek a változtatások jók? Talán nem is akarták igazán a változtatásokat és kellett egy kis csúszópénz, hogy megtegyék azt, ami tényleg az érdekükben állt. Talán a jelenlegi hitelfelvevő kormánynak csak egy újabb kölcsönre volt szüksége, hogy eltapsolja a pénzt a barátai és rokonai között és a kamattal terhelt visszafizetést a következő kormányra hagyja.
Az ilyen gondolatok nem kaptak túl nagy figyelmet a Világbankban, amit épp a közelgő "negatív fizetési flow" szelleme kísértett, vagyis hogy a régi hitelek kamattal növelt visszafizetései nagyobbak voltak, mint az új hitelek mennyisége. Vajon a Világbank végül összezsugorodik és feleslegessé válva megszűnik? Szörnyű gondolat, bármely bürokrácia számára! De a Világbank negatív fizetési flowjának ellentéte, ha a kölcsönfelvevő országok adóssága örökké növekszik. A Világbank természetesen nem állította, hogy része lenne a szegény országok eladósodottságának növekedésében. Ehelyett a tőke beinjektálásával az adós országok növekedését segítette elő, ama képességüket, amellyel kívülről is tőkét tudnak vonzani. Kit érdekel ha nő az adósság, ha a GDP is nő. A feltételezés az volt, hogy a reál szektor is olyan gyorsan fog növekedni, mint a pénzügyi szektor - hogy a fizikai vagyon épp úgy fog nőni, mint az adósság.
A Világbank feladata, hogy hitelezzen, hogy kifelé nyomja a pénzt az ajtón, hogy pénzpumpa legyen. Ha tényleg a pénztőke lenne a korlátozó tényező, az országok sorban állnának a kiváló projektekkel és a Világbank elosztaná közöttük a tőkét. De pénztőkéből szuper bőség van, míg kiváló projektekből hiány, úgyhogy a Világbanknak aktívan kell kifele nyomnia a pénzt. Ahhoz, hogy a pumpálást felgyorsítsák, országfejlesztési csapatokat küldenek, hogy projekteket agyaljanak ki. Ha a projektek kudarcot vallanak, akkor feltalálják a strukturális kiigazító hiteleket, hogy kedvezőbb makrokörnyezetet indukáljanak. Ha a strukturális kiigazító hiteleket a korrupt kormányok kenőpénzként kezelik, a Világbank nem panaszkodik túl sokat, mert fél, hogy a pénzpumpa lassulása "negatív fizetési flow" indít el.
De ha a tőke már nem a mágikus korlátozó tényező, melynek jelenléte elszabadítja a gazdasági növekedést, akkor mi?
"A tőke", mondja Frederick Soddy, "nem más, mint befektetésből származó jövedelem, osztva a kamatrátával és szorozva 100-al" (Cartesian Economics, 27. oldal). Később kifejti, hogy "Bár jóleső lehet a kölcsönzőnek úgy tekinteni rá, mintha a vagyona még mindig létezne valahol "tőke" formájában, az a kölcsönfelvevő által felhasználásra került fogyasztás vagy beruházás formájában, és akár az ételt vagy az üzemanyagot, nem lehet később újra felhasználni. Adóssággá vált, egy jövőbeni fizetési ígéretté..."
Más szavakkal, a pénzügyi értelemben vett tőke, egy projektből származó, jövőbeli elvárt nettó hozam, osztva a kamatrátával és szorozva százzal. Mágikus dolog helyett, ez egy meghagyás, egy zálog a valódi termelő gazdaság jövőjén - vagyis visszafizetendő adósság, amit ha a távoli jövő kamatfizetéseinek forrásául szolgálhat, talán nem is kell visszafizetni.
Természetesen az adósság a jelenben felhasznált valódi erőforrásokért cserébe keletkezik, amiket viszont, ahogy Soddy kifejti, nem lehet a jövőben újra felhasználni. De ha egy finanszírozott projekt több erőforrást tud kiaknázni és több munkaerőt tud foglalkoztatni a jövőben, így növelve a társadalom összbevételét, akkor az adósságot vissza lehet fizetni kamatostul és marad egy kis extra is profitnak. De ez megköveteli az energia és a munkaerő megnövekedett felhasználását - másképpen fogalmazva, megköveteli a fizikai gazdaság növekedését. Az ilyen fajta növekedés megvalósítható volt a tegnap "üres" világgazdaságában, de a mai telített világgazdaságban nem. Ma már általánosságban ismert, hogy világszerte túl sok az adósság, állami és magánadósság egyaránt. Azért keletkezett ennyire sok adósság, mert abszurd módon irreális várakozásaink voltak a növekedést illetően. Eszünkbe nem jutott volna, hogy maga a növekedés többe fog nekünk kerülni, mint amennyit ér, hogy szegényebbé fog bennünket tenni és nem gazdagabbá. Márpedig ezt tette. És a közgazdászok, bankárok és politikusok egyetlen megoldási javaslata, hogy még többet ugyanabból! Nem tudnánk végre időt szakítani, hogy megbeszéljük az egyensúlyi gazdaság ötletét?
2011. szeptember 5
Vissza a tetejére
/ Részlet John Mohawk: From first to last bite címmel, a Bioneers konferencián adott beszédéből - fordítás általam: /
Kolumbusz érkezése előtt az indián népek mind a saját földjükön éltek, ahol rengeteg fajta dologgal kerültek kapcsolatba: növényekkel, állatokkal, mikroklímákkal, kontinenseken átívelő különféle tájakkal és évszakokkal - elképesztően sokfajta dologgal. Az egy adott területen élő, egy nyelvet beszélő és módszereket használó népeknek folyamatosan döntéseket kellett hozniuk, mire fordítják energiájukat, hogyan fognak fennmaradni azon a területen. Több száz kultúra élt, több száz ilyen régióban és mindegyik más döntéseket hozott. De egyvalami közös volt bennük: néha több száz nemzedéken át ugyanazon állatok és növények társaságában éltek.
Amiben biztosak lehetünk, hogy sok időt töltöttek kísérletezéssel. Feltételezhetően több ezer éven át kísérleteztek. Ha eleget próbálkozol, előbb utóbb sikereket érsz el, nem igaz? Az orvosságok terén ijesztően sokféle döntést kellett meghozniuk. Mely növényt használják? A növény mely részét használják? Mikor szedjék le azt a növényt? Hogyan használják, lenyeljék, dörzsöljék, mit csináljanak vele? Egy adott betegség esetén több ezer növény és több tízezer növényi rész közül kellett választani - a borogatástól kezdve az elixíren át, a növény elfogyasztásáig.
Tudomásom szerint még senki sem talált olyan gyógynövényt, amit a területen élő őslakos népek ne ismertek és használtak volna. [...]
Ha azon töprengenek, hogy hány különféle ételt ehettek régen az indiánok, elárulom, hogy döbbenetesen sokféle zöldséget és gabonát fogyasztottak. Mai modern étrendünkhöz képest elképesztő az a változatosság, ahogyan étkeztek. Pedig az iskolában azt tanultuk, hogy a modern amerikai mezőgazdaság az emberiség történelmében, a valaha látott legnagyobb választékot biztosítja számunkra. Ez hatalmas hazugság.
Az igazság az, hogy 1491 előtt az indiánok egy olyan világban éltek, ahol egyrészről senki sem súgta a fülükbe, hogy mit és hogyan tegyenek, másrészről közösségeket alkottak. Egy olyan társadalomban éltek, melyben a tudás felhalmozása volt az öregek megbecsülésének egyik jelentős oka, ezért egy negyven év feletti személy számára igen bölcs ötletnek tűnt, hogy elkezdjen odafigyelni a dolgokra. Ha a kor előrehaladtával elkezdik majd tisztelni, birtokában kell lennie valamiféle értékes tudásnak, mellyel segítheti az emberek túlélését. Ezért az emberek ahogyan öregedtek, valójában mind inkább felelőssé váltak a csoport tudásának megőrzéséért. [...]
A törzsi közösségek néha negyven-ötven emberből álltak, néha pár százból, de olyan is előfordult, hogy két-három ezerből, de minden esetben maga a csoport volt felelős az életért és halálért. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy gyermek megszületett, ők voltak felelősek érte. Nem csak az anyja, hanem az egész csoport. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett, mindannyian figyeltek rá; általában amíg a gyerek még kicsi, a nők azok akik odafigyelnek, de ahogyan cseperedett, kiváltképp ha fiú, egy bizonyos pont után ezt a feladatot a férfiak vették át.
Tehát bármi történt is vele az élete során, az a szemük előtt történt. Amikor még kicsi volt, ha nem gyarapodott, ők észrevették. Ha etették valamivel és nem gyarapodott, ők észrevették. Ha valami mást adtak neki és gyarapodott, ők észrevették. Az életük során előforduló összes lehetőségnél választhattak; Az ösztönözte őket, hogy megfigyelték, mely ételek segítik az embereket a leginkább. És nem az, hogy mely ételek hoznak sok pénzt, hanem hogy mely ételeknek van a legjobb biológiai hatásuk, főként a fiatal és idős emberek számára.
Vagyis ez egy olyan társadalom volt, mely úgy gondolta, hogy az étel orvosság, bár ez számomra teljesen magától értetődő. Amikor egyszer kórházba kerültem, szó szerint a konyhából akartak megölni. Ők nyilvánvalóan nem hiszik azt, hogy az étel orvosság. Bármilyen gyógyszert is adnak, annak kedvező hatását az étellel semlegesítik. De hát ez az egészségügyi rendszer nem a gyógyításról szól, hanem a pénzről.
1491-ben a társadalom érdekelt volt abban, hogy megtalálja a létező legjobb étrendet. Egy adott dologból csak bizonyos mennyiséget tudtak megtermelni, így el kellett dönteniük, milyen kukoricát, milyen babot fognak termeszteni. Lényegében nagyon át kellett gondolniuk, hogy mire fordítják idejüket és energiájukat. Arányban kellett állnia azzal, amilyen előnyöket az élelem biztosított. És az egyetlen előny, ami érdekelte őket, az emberek egészsége. A gyerekeké, a felnőtteké és az időseké, de mindig az egészséget tartották a legfontosabbnak. [...]
Ez nem sokban különbözik attól, mint amit az állatok tesznek. Egy napon egy ló elcsatangolt a farmról, fél kilométert haladt egy sárga kukorica ültetvény mellett, hogy végül fehér kukoricára leljen. Ínyenc egy ló volt ez. Nem csupán kukoricát akart enni, hanem a legjobb kukoricát kereste. A lovak és a tehenek tudják mi a jó számukra. És mi is, ha odafigyelünk testünkre és ösztöneinkre.
De az emberek, legalábbis a civilizált egyének, mára képtelenekké váltak a megérzéseik követésére. Volt idő, amikor a törzsek képesek voltak erre, amikor a csoportok hosszú ideig éltek egy helyben, az élelemre orvosságként tekintettek és jelentős tudást halmoztak fel róluk. Az őslakosok bölcsessége az a tudás, amivel az emberek akkor rendelkeztek, amikor maguk feleltek a saját túlélésükért és amit megőriztek nemzedékről nemzedékre.
Szeretném felhívni a figyelmet egy könyvre, ami nagyon érdekes és érdemes elolvasniuk. Weston Price élelemről és a degeneratív betegségekről szóló könyve. Ő egy fogorvos volt, aki a 30-as években alkotott. Amikor őslakosok között járt, észrevette, hogy szinte mindannyiuknak jó állapotban voltak a fogaik és ez nagyon meglepte. Azt feltételezte, hogy a primitív őslakosoknak, akik nem járnak fogorvoshoz, biztosan nem lehetnek jók a fogaik. De kiderült, hogy a gazdagoknak, akik fogorvoshoz járnak rosszak a fogaik, míg a primitív őslakosoknak jók.
Ezután észrevette, hogy azon őslakosoknál, akik a saját étrendjükön étkeztek, nem jelentkeztek az Észak-Amerikában egyébként gyakori degeneratív betegségek - nem volt magas a vérnyomásuk, nem volt cukorbetegségük, nem voltak keringési zavaraik és szívkoszorúér problémáik. Megírta ezt a mára már klasszikussá vált könyvében. Ha érdekli önöket a téma, ajánlom, hogy olvassák el. [...]
Az erőszakos asszimiláció alatt az indiánokkal elhitették, hogy a népük nem rendelkezett semmiféle tudással, hogy nem tudnak tisztán gondolkodni, hogy ők csak vademberek és így tovább. Tapasztalataim szerint ezeknek épp az ellenkezője igaz. Ma viszont már nincs tudásuk és magukévá tették a hitrendszert, hogy a boltból származó étel jó, hogy az orvos tudja és megmondja mi a jó számukra. Szert tettek erre a hitre, és hiányzik a késztetés, hogy tegyenek a betegségek elkerüléséért és az egészség megőrzéséért.
Most olyan időket élünk, mikor mindannyian újragondolhatjuk mindezt, mivel világszerte egyre erősebb az az általános mozgalom, melynek tagjai úgy gondolják, hogy az étel orvosság. Erről szól a Slow Food mozgalom is. Az emberek egy igen széles közössége egyetért ezzel. Ma már ki merjük mondani, hogy oda kéne figyelnünk arra, hogy másképpen étkezzünk és esetleg olyan ételeket együnk, amik nem a boltból származnak; talán megtermelhetnénk ételeink egy részét magunk. Ma már nem fognak olyan megvető gúnnyal nézni ránk, mint korábban.
2011. augusztus 29
Vissza a tetejére
Mostanában gyakran hallhatunk hajléktalanokkal kapcsolatos híreket. Az állam háborút indított a hajléktalanok ellen. Megtisztították tőlük az aluljárókat, majd a köztereket, most az erdők következnek, nehogy már valahol is maradásuk lehessen. Szeretnék megosztani egy fejezetet Daniel Quinn - A civilizáción túl című könyvéből (talán így többekhez eljut), ami teljesen megváltoztatta azt, ahogyan ezekre az emberekre és általában a "hajléktalan problémára" tekintek.
/ Részlet Daniel Quinn - A civilizáción túl című könyvéből - fordítás általam: /
Kelletlen úttörők
Visszafogott becslések szerint, egyidejűleg körülbelül fél millió olyan ember él az Egyesült Államokban, akiket a civilizáción túlra, egy általunk hajléktalanságként azonosított társadalmi és gazdasági gödörbe toltak. A hajléktalanság valamivel több, mint a szegénység eufemizmusa, hiszen a szegénység egy olyan formájára hívja fel a figyelmet, mely a legmodernebb városokban kap helyet, ahol a tér annyira értékes, hogy a legkevésbé sem pazarolható el a szegényekre. Az olcsó lakhatás megszűnésével ezekben a városokban „bent” egész egyszerűen nincs már hely a szegények számára.
A hajléktalanok folyóját több különböző ér alkotja. Egyrészt áll az értelmi fogyatékosokból, akiknek az intézményeken kívül helyezése az ’70-es években volt divat. Másrészt áll a félig- vagy alulképzett munkásokból, akik munkahelyeit olcsóbb munkaerőjű országokba exportálták, vagy a gépesítésnek köszönhetően leépítették. Továbbá áll az ötvenes vagy hatvanas években „hátrányos helyzetűeknek” nevezett elhagyott nőkből és gyerekekből, faji vagy etnikai előítéletek áldozataiból, képzetlenekből, krónikus munkanélküliekből. Őket mind áldozatoknak tartjuk. Ám vannak még a hajléktalanok folyójában csellengők, kábítószer függők, csövesek, alkoholisták és csavargók, akik mivel látszólag maguk „választották” a hajléktalanságot, „megérdemelten” szegények.
A hajléktalanság megszüntetése
A hivatalnokok (választóik kimondatlan igényeire válaszul) természetesen meg szeretnék szüntetni a hajléktalanságot. Ez nem egy rosszindulatú hozzáállás. A feltételezés az, hogy a hajléktalanok valóban el akarnak tűnni (legalábbis az áldozatok) – azáltal hogy munkát, otthont találnak és újrakezdik a „normális” életet. A hivatalnokok feladata tehát, hogy segítsenek és ösztönözzék a hajléktalanokat a normális életmenethez való visszatérésre. Mindenekelőtt tilos bármi olyat tenniük, ami elősegítené, hogy a hajléktalanok továbbra is hajléktalanok maradhassanak. Röviden szólva a hajléktalan létet szüntelen szenvedéssé, a lehető legnehezebbé és megalázóbbá kell tenni és biztosítani kell, hogy az állami felügyeletek őrei tisztában legyenek azzal, hogyan valósítsák ezt meg.
Természetesen a nyilvánosság igényli a hajléktalan menhelyeket, de ezektől a legkevésbé se várható, hogy vendégszeretőek legyenek; senki se vágyhat arra, hogy „ottmaradjon”. Ha a hajléktalanok elkezdenének „ottmaradni” ezeken a szállásokon, az öngól lenne, hisz a cél az, hogy a hajléktalan életmódból vezessük ki őket. A hivatalok által fenntartott menhelyeket bármi áron elkerülni szándékozó hontalanok inkább húzódnak meg bárhol máshol – sétányokon, parkokban, alagutakban, elhagyott házakban, hidak alatt, és így tovább. A rendőröknek muszáj rendszeresen kirakniuk őket ezekről a területekről is, hiszen ha bárhol jól éreznék magukat, akkor mi motivációjuk lenne, hogy felhagyjanak a hontalansággal? A hajléktalan lét minél nyomorúságossá tétele és tartása kemény, atyai szeretetnek tűnik – a legjobb és legkedvesebb dolog, amit tehetünk értük.
A baj csak az, hogy valamilyen furcsa oknál fogva ez egyáltalán nem működik.
Ha tavaly nem vált be …
Egy a kultúránkat vizsgáló földönkívüli antropológus legjelentősebb felismerése minden bizonnyal az lenne, hogy mennyire különös a kudarcra adott válaszunk: Ha valami tavaly nem vált be, idén próbáljuk meg ÚJRA (és ha lehetséges TÖBBSZÖR).
Minden évben több törvényt hozunk, több rendőrt alkalmazunk, több börtönt építünk, több bűnözőt ítélünk el és hosszabb időre – mindezt anélkül hogy akár a legcsekélyebb mértékben közelednénk a bűnözés „felszámolásához”. Nem jött be tavaly, vagy azelőtt, vagy azelőtt, vagy azelőtt, vagy azelőtt, de biztos lehetsz benne, hogy idén is megpróbáljuk, tudva a kétség legkisebb szikrája nélkül, hogy idén se fog működni.
Minden évben több pénzt költünk az iskolákra annak reményében, hogy „kijavíthatjuk” őket, akármi is a bajuk és az iskolák minden évben makacsul kijavítatlanok maradnak. A pénz nem segített rajtuk tavaly, meg az azelőtti évben sem, meg azelőtt sem, és azelőtt sem, de biztos lehetsz benne, hogy idén is megpróbáljuk, tudva a kétség legkisebb szikrája nélkül, hogy idén se fog működni.
Minden évben megpróbáljuk felszámolni a hontalanságot és a hontalanok minden évben itt maradnak közöttünk. Nem tudtuk visszarugdosni őket a fősodorba tavaly sem, és azelőtt sem, meg azelőtt sem, meg azelőtt sem, de biztos lehetsz benne, hogy idén is megpróbáljuk, tudva a kétség legkisebb szikrája nélkül, hogy idén se fog működni.
Új elmék új válasza
Ahhoz, hogy kitaláljunk egy jobb választ a kudarcra, nem szükséges (ahogy mondani szokás) zseninek lenni. Én így fogalmaznám meg: Ha valami nem vált be tavaly és azelőtt és azelőtt – vagy bármikor a jegyzett történelem során – akkor PRÓBÁLJUNK KI VALAMI MÁST.
Mélyen hiszünk a problémákra adott katonai válaszokban. „Háborút” hirdetünk a szegénység ellen. Ha kudarcot vall, akkor „háborút” hirdetünk a kábítószerek ellen. „Harcolunk” a bűnözés ellen. „Megküzdünk” a hontalansággal. „Csatába” indulunk az éhezés ellen és reméljük, hogy sikerül „legyőznünk” az AIDS-et.
A mérnökök nem engedhetik meg maguknak, hogy olyan következetesen valljanak kudarcot, mint a politikusok és a hivatalnokok, így inkább tudomásul veszik az ellenállást (ahogy én is). Például tisztában vannak vele, hogy egy épület nem lehet olyan merev, hogy kibírjon egy földrengést. Így ahelyett, hogy legyőznék a földrengés erejét minél merev épületekkel, inkább tudomásul veszik azt, azáltal hogy rugalmasabbakat építenek. Tudomásul venni valamit nem jelent meghátrálást, sokkal inkább úgy hátrálni, hogy közben közelebb jutunk az elérni kívánt célhoz. A földrengésbiztos épület nem azért marad állva, mert legyőzi a földrengés erejét, hanem mert tudomásul veszi azt – azáltal hogy bevonja a megoldásba és foglalkozik vele.
Amint elég bátrak leszünk ahhoz, hogy így álljunk a hajléktalanokhoz, hogy elfogadjuk és bevonjuk őket a megoldásba, ahelyett hogy harcolnánk ellenük, akkor ott figyelemre méltó dolgok fognak történni – és nem csak a hajléktalanok számára.
Meghallgatni a hajléktalanokat
A hajléktalanság tudomásul vételének egyik eleme, hogy elfogadjuk a tényt, hogy a szegények következetesen a számukra elérhető legkevésbé rossz lehetőséget fogják választani. Ha úgy találják, hogy a híd alatt élnek, ahelyett hogy a két sarokkal odébb található szép, tiszta, önkormányzati menhelyen húznák meg magukat, biztosak lehetnek benne, hogy – az ő szempontjukból legalábbis – nem tévedtek. Lehet, hogy a menhelyre bekerülés módja elviselhetetlenül barátságtalan, önkényes, megalázó, vagy a házirendjük drákói. A lényeg, hogy a híd alatt menedéket keresni, bármily kényelmetlen is, de jobban elviselhető. Természetesen ami egyvalaki számára a legkevésbé rossz, nem feltétlenül ugyanaz másvalakinek.
New York utcalakói elmondhatják önöknek, hogy annyira sok étel található mindenfelé, hogy szinte lehetetlenség éhezni. De még így is vannak olyanok, akik inkább elkerülik ezt a bőséges világot és mélyen a föld alatt maradnak, ahol gazdagon találnak friss húst (ha megbarátkoznak a gondolattal, hogy földalatti nyulakat – vagyis patkányokat – vadásszanak, öljenek és főzzenek).
A hajléktalanság tudomásul vételének egy másik eleme, hogy elfogadjuk a tényt, hogy a hajléktalanok tisztában vannak a helyzetükkel. Nem feltétlenül úgy, mint egy társadalomtudós, egy közgazdász vagy egy várostervező, de egy gyakorlatias és személyes szemszögből mindenképp. Lehet, hogy nem tudnák elmagyarázni az ipari termelés visszaesésének folyamatait, de tudják, hogy azok akik folyamatosan és önelégülten arra utasítgatják őket, hogy „találj végre egy állást”, valójában egy meseországban élnek és valami olyan munka világáról papolnak, ami évtizedek óta nem létezik.
A hajléktalanság földrengés?
Egy hajótörött már harmadszor bukott alá, amikor észrevett egy elhaladó hajót. Összeszedve utolsó erejét, kétségbeesetten kalimpált segítségért. Valaki a fedélzeten észrevette és gúnyosan visszakiabált: Szerezz egy hajót!
Peter Marcuse társadalomtudós írta: „A hajléktalanság nem csak azt a felismerést sugalmazza, hogy a rendszer gépezete kudarcot vallott abban, hogy a mindenki számára szükséges alapvető menedéket biztosítsa, hanem ezen túl azt a társadalmi felismerést is, hogy a rendszer elért határaihoz, amiket nem tud meghaladni, létrehozott egy olyan világot, melyet már képtelen irányítani.” (Kiemelés általam)
Szeretem ezt az idézetet, mert a „rendszer gépezete” olyan szépen passzol a mérnöki hasonlatomhoz. Ez a gépezet létrehozott egy világot, melyben olyanok élnek, akiket már nem tud irányítani. Hogy lefordítsam ezt a saját hasonlataim rendszerére, Marcuse azt állítja, hogy a hajléktalanokat átlökték egy olyan társadalmi és gazdasági senki-földjére, ami a civilizáción túl található. És amikor ez a gépezet megpróbálja őket erővel visszahúzni oda, ahová tartozniuk kellene, kudarcot vall – ismételten és folyamatosan.
Jacques Attali technológiai guru bejelentette a munkásosztály korának végét, „a gépek az új proletariátus” mondja. „A munkásosztály megkapta a felmondólevelet.” De mindannyian tudjuk, hogy a nemdolgozók számára a civilizációként ismert rendszerben nincs hely. Hova máshová vihetné őket ez a felmondólevél, mint – túl ezen a rendszeren?
Hogy nézne ki, ha tudomásul vennénk?
Tudjuk, hogy néz ki a hajléktalanság elleni „küzdelem”. Két fronton támadunk, az egyiken például menhelyeket nyitunk a fedél nélkülieknek, de (mivel nem akarjuk, hogy ottmaradjanak) olyan barátságtalanná tesszük őket, amilyenné csak lehet. A másik fronton pedig táborozási tilalmat vezetünk be, ami törvényen kívül helyez mindenkit, aki nem akar a menhelyeken maradni. Ez a törvény lehetővé teszi (vagy kényszeríti) a rendőrségnek, hogy zaklassa azon hajléktalanokat, akik „nincsenek a helyükön” vagy akik ott bukkannak fel, ahol nem szeretnénk látni őket. Amíg a hajléktalanok ki nem húzzák magukat, munkát találnak és valami csodával határos módon felemelik magukat a középosztály fősodrába, a fej vagy írás játékot játsszuk.
A hajléktalanság tudomásul vétele úgy nézne ki, hogy segítünk a hajléktalanoknak sikeressé válni MIKÖZBEN hajléktalanok. Micsoda ötlet! Szinte hallom a liberálisok és konzervatívok együttes felháborodott üvöltését. Segítsünk az embereknek sikeres hajléktalanokká válni? De hisz mi azt akarjuk, hogy hajléktalanként kudarcot valljanak! (És így visszatérnek majd a társadalom fősodrába).
A hajléktalanság tudomásul vételének első lépése lehetne, hogy kivonjuk a bűncselekmények köréből és nem szabályozzuk a hajléktalanokat. Örömmel szoktuk kivonni a szabályozás alól trillió-dolláros iparágakat, melyek aztán elképzelhetetlen károkat okoznak, de kivonni a szabályozás alól a tehetetlen szegényeket – micsoda gondolat! A szabályozatlan megtakarítások és hitelintézetek hivatalnokai ugyan lehet, hogy már milliárdoktól szabadítottak meg minket, de legalább nem lógnak az utcán rongyos ruhákban!
Hadd szállásolják el magukat
A hajléktalanság szabályozása és bűncselekménnyé nyilvánítása egyenlő azzal, ha a földrengéssel merev épületekkel akarunk szembeszállni. A hajléktalanság kivonása a szabályozás és a bűncselekmény kategória alól egyenlő azzal, hogy tudomásul vesszük, hogy a „rendszer gépezete … létrehozott egy olyan világot, melyet már képtelen irányítani”. Azért kellene abbahagynunk a hajléktalanság irányítását, mert az irányításon túl van, épp mint a földrengés. És mivel nem tudjuk legyőzni, meg kellene tanulnunk kihozni belőle a legjobbat.
Több ezer kilométer használaton kívüli, lakható alagúthálózat van Manhattan alatt, ahonnan egyetlen ok miatt tiltották ki a hajléktalanokat: a hajléktalanok megpróbálhatnak ott élni. A hajléktalanok valóban megpróbálnak ott élni, tehát a hivatalok meg vannak győződve róla, hogy kötelességük, hogy elkergessék őket onnan. Azzal magyarázzák, hogy senkinek sem lenne szabad alagutakban élni. Nem lakótérnek tervezték őket. Nem biztonságosak. Egészségtelenek. Mindezek ellenére néhány hajléktalan mégis inkább alagutakban élne, mint kapualjakban vagy hidak alatt.
Ahelyett, hogy rájuk küldik a rendőrséget, hogy zavarják ki őket az alagutakból, a hivatalnokoknak inkább mérnököket kellene odaküldeniük, hogy megkérdezzék, milyen szolgáltatásokat tudna biztosítani számukra a város, ami javíthatna az életkörülményeiken. Ilyen válaszokat kapnának: „Jól jönne a segítség a csatornázást, a vizet és villanyt illetően.”
Ne próbáljuk meg bekergetni a hajléktalanokat olyan helyekre, amik nekünk megfelelőnek tűnnek. Inkább segítsünk nekik túlélni azokon a helyeken, amiket ők megfelelőnek találnak.
Hadd lássák el magukat élelemmel
Ahogy meg akarjuk tagadni tőlük, hogy menedéket találjanak az alagutakban, elhagyott épületekben, kunyhókban, a híd alatt, stb., épp úgy akarjuk megtagadni, hogy hozzáférjenek a teljes értékű, tökéletesen ehető ételekhez, amiket naponta dobunk ki városaikban. Egyes éttermekben már bevett gyakorlat, hogy ammóniával szennyezik az ételeket mielőtt kidobják, hogy ehetetlenek legyenek. Mások lakatokat szereltek fel a szemetesekre. Képzeljük el ehelyett azt, hogy segítünk a hajléktalanoknak, hogy megszervezzék a maguk rendszerét ezen ételek elosztására, melyek nagy része jelenleg szemétlerakókon rohadva végzi.
Mekkora felháborodást keltene egy ilyen javaslat városaink jómódú polgárai között. Milyen borzasztónak (és még erkölcstelennek is) tűnne számukra, hogy a „naplopók” csak úgy megéljenek azokon a dolgokon, amik számukra már nem kellenek. Sőt, nem csak hogy megengednénk, hanem még ösztönöznénk is – megkönnyítenénk! – ahelyett, hogy „küzdenénk” ellene és felszámolnánk!
Hadd alakítsák ki a saját megélhetésüket
Kultúránkban valami furcsa oknál fogva arra tanítjuk gyermekeinket, hogy lenézzék a dögevőket. A zsákmány és a ragadozó hősiesek, de a dögevők megvetendőek. Az igazság az, hogy világunk élhetetlen lenne dögevők nélkül. Beborítanának a holttestek. A dögevők a megélhetésüket a világ biológiai hulladékából nyerik. Ahelyett, hogy átkozzuk őket, inkább áldanunk kellene. Napjainkban a legtöbb halálos autóbalesetet olyan madarak takarítanak el, mint a varjak és keselyűk. Ha ezek a madarak kihalnának, nekünk kellene átvennünk kötelességüket. Amit ezek a dögevők jelenleg térítésmentesen végeznek számunkra, a saját zsebünkből kellene fizetnünk.
Az egyetlen „becsületes” megélhetési mód a hajléktalanok számára nagy általánosságban a dögevés – és ez az életmód többnyire kielégíti őket. Ez egy olyan munka, ami lakcím, felügyelet, időmérés, vagy társadalmilag elfogadott ruházat nélkül is végezhető – és mindvégig rugalmas.
David Wagner tanulmányában leírja, hogy egy északi városban egy csapat részeg együtt dolgozik, hogy kitermelje és eladja a rezet egy elhagyott épület romjaiból. Természetesen ez illegális, még ha a réz egyébként kárba is veszne. Ahelyett, hogy minden lehető módon akadályoznánk ezt a tevékenységet, miért ne könnyítenénk inkább meg? Hatalmas mennyiségű anyagot lehetne visszanyerni és újrahasznosítani ezen a módon, nem csupán takarékoskodni lehetne az erőforrásokkal, hanem csökkenteni a szemétre kerülő veszélyes hulladékok mennyiségét is.
Engedjétek el az embereimet!
A hajléktalanok azért vannak a „civilizáción túl”, mert a civilizáció hierarchiája képtelen elérni őket, nem volt képes úgy bővíteni a rendszert, hogy az őket is magába foglalja. Így a legtöbb amit tenni tud, hogy elnyomja, pusztítja és akadályozza őket. A hajléktalanság tudomásul vétele azt jelentené, hogy „elengedjük őket” úgy, ahogy a bibliai fáraó elengedte az Izraelitákat.
Azt állítom, hogy a hajléktalanok valójában szeretnének hajléktalanok lenni? Nem egészen. Vannak köztük „rövidtávúak”, akik egy rossz szerencse folytán landoltak az utcán és akik szeretnék újraépíteni középosztálybeli életüket. Egyik javaslatom sem akadályozná ezt. A többiek sem feltétlen azért vannak az utcán, mert imádnak hajléktalanok lenni, hanem mert az alternatívák rosszabbak, mint a hajléktalanság – intézményesítés, véget nem érő családi erőszak, árvaházak, melyek vakok és közömbösek az igényeikkel szemben és a munkapiac, mely nem ad valódi reményt a felemelkedésre.
A tény azonban az, hogy sokan akik kezdetben akaratuk ellenére váltak hajléktalanná, idővel más véleménnyel lesznek róla.
Szeretem az életem olyannak, amilyen most”
Ezt egy alagút-lakó mondta Jennifer Toth riporternek. Majd így folytatta: „Független vagyok és azt csinálok, amit én akarok. Nem mintha lusta lennék vagy nem akarnék dolgozni. Leggyakrabban a városban sétálok és fémdobozokat gyűjtök. Én ezt az életet szeretném élni.”
Egy másik alagút-lakó elmesélte, hogy testvére folyton a nyomában van és azt szeretné, ha visszatérne a normális életbe. „Ajánlott nekem 10.000 dollárt. Nem érti. Ez az a hely, ahol pillanatnyilag lenni szeretnék. Lehet, hogy nem örökre, de most igen.”
David Wagner egyik alanya a folyamatos otthoni zaklatás elől menekülve úgy találta, hogy az utcai élet „király. Ott alszom ahol akarok. Együtt lógunk emberekkel, iszunk, szabad vagyok, mint a madár.” Másvalaki szerint, aki tizenkét évesen menekült el otthonról, mert bántalmazták, „jó volt. Utaztam, végig a parton le egészen délig. Nagyszerű volt és akármi történt, sohasem fordultam vissza.”
Még úgy is, hogy az utca csak a legkevésbé rossz alternatíva, az emberek gyakran érzik úgy, hogy több támogatást kapnak ott, mint otthon. Egy csellengő, amikor utcai barátairól mesélt Katherine Coleman Lundy-nak, ezt mondta, „Ha ételre vagy néhány dollárra van szükségük, adok nekik… Amikor nekem van szükségem valamire és nekik van, ők adnak.” Egy másik csellengő azt mondta Jennifer Toth-nak, „Valódi támogatást kapunk egymástól, nem csak egy órára valami szociális munkástól, hanem olyan emberektől, akik valóban törődnek velünk és megértenek.”
Nem vagyok TELJESEN egyedül!
David Wagner a Checkerboard Square: Culture and Resistance in a Homeless Community című tanulmányának végén ezt írja: „Mi lenne, ha a hajléktalanok… lehetőséget kapnának a társadalmi mobilitásra és a társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférésre, ahelyett hogy egyéni ellenőrzést, felügyeletet és kezelést kapnának? Mi lenne, ha az ügyvédek, szociális munkások és a többiek hasznosítanák a hajléktalan szubkultúra szoros és összetartó társadalmi hálóját? Mi lenne, ha azokon a területeken, ahol az utcalakók csoportosulnak, lakhatást biztosítanánk, olyan megfelelő szállást, ami nem igényli a csoport elhagyását, hanem ami megosztható az utcatársakkal… Mi lenne, ha a szociális juttatásokat nem egyénenként, hanem közösségileg osztanánk el és így a jövedelempótlást vagy az élemet, hajlékot és egyéb javakat egyének helyett egész embercsoportoknak adnánk. Nem kellene órákat várniuk, hogy a személyes életük igényeit kielégíthessék, hogy folyamatosan megújítandó engedélyekért álljanak sorba egy szociális irodában, hanem kollektív engedélyt kapnának, mint a hajléktalan csoport tagjai (vagy mint más szegény embercsoportok tagjai).”
Mindezen javaslatok (melyeket még Wagner is radikálisnak nevez) a hajléktalanság valóságának tudomásul vételét jelentik. Ezek a javaslatok segítenék a hajléktalanokat megfelelő életet élni miközben hajléktalanok – és hogy úgy éljenek, ahogy ők akarnak (szemben azzal, ahogy a kormányzati szociális munkások szerint élniük kellene).
Ellenvetések
A hajléktalanság tudomásul vételének ötlete mindkét politikai oldalon ellenvetéseket fog szülni. A liberálisok ezt „feladásként” fogják értékelni, pedig olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy az utak állapotának romlását tudomásul venni olyan, mintha „feladnánk” az útkarbantartást. A hajléktalanság tudomásul vétele azt jelenti, hogy meghallgatjuk a szegényeket, akik úgy gondolják, hogy képesek gondoskodni önmagukról – olyan segítséggel, amire úgy érzik, hogy szükségük van, ahelyett hogy olyan segítséget kapnának, amit szerintük kellene, hogy kapjanak.
A politikai paletta másik végén a konzervatívok ezt az ingyenélők elkényeztetéseként fogják értékelni, akiket inkább meg kellene fegyelmezni és büntetni, amíg össze nem szedik magukat és találnak egy „rendes állást”. Végül is olyannak tűnhet ez, mintha segítenénk a szegény halásznak új hálót szőni ahelyett, hogy hallal etetnénk.
A hivatalnokok kifogásai lesznek a leghangosabbak, mivel a hajléktalanságnak tétje van számukra, túlmutat egyszerű elveken. Sok ember él abból, hogy „küzd” a hajléktalanság ellen és számukra annak fokozatos megszűnésével a megélhetésük is fokozatosan veszélybe kerülne (persze sosem lennének olyan ostobák, hogy ezt így nyíltan beismerjék).
Ha valaki 1998-ban Los Angelesben ellopott egy bevásárlókocsit, ezer dolláros bírságra és száz napos elzárásra számíthatott. Amikor egy ismeretlen adakozó szétosztott ezer darab „legális” bevásárlókocsit a hajléktalanok körében, a hivatalnokok savanyú képet vágva bejelentették, hogy „jószándékú tett, de hasztalan”.
A legsokatmondóbb ellenvetés mind közül
A hajléktalanság tudomásul vétele – valójában lehetővé tenné a szegények számára, hogy az utcán éljenek – megnyitná kultúránk börtönkapuit. A jogfosztottak és elégedetlenek kiözönlenének. Ez lenne az emberek első jelentősebb elmozdulása az általam csak „civilizáción túlinak” nevezett társadalmi és gazdasági senki-földje felé.
A Varjak Törzse az elnyomás megszűnésével növekedésnek indulna – talán robbanásszerűen.
Nem akarjuk, hogy ez megtörténjen, igaz? Te jó ég, dehogy.
Zűrzavar lenne. Vagy még annál is több.
Carlos, egy a Manhattan Riverside Parkban élő csellengő, Jennifer Tothnak ezt mondta: „Megváltoztatnám a világot úgy, hogy számunkra is legyen benne hely. Egy jó hely, ahol valódi szabadságunk lenne, és nem egy lyukban élnénk.”
Micsoda veszélyes gondolatok… egy hely a hajléktalanok számára is … egy jó hely … valódi szabadság … nem egy lyukban …
Több őrt a tornyokhoz! Kapukat megerősíteni!
2011. augusztus 22
Vissza a tetejére
Sohasem próbálkoztam korábban dalszövegfordítással (lehet, hogy nem is kéne), de ez a dal annyira jó, hogy most mégis megpróbálom:
Neutral Milk Hotel - In the Aeroplane Over the Sea
Milyen gyönyörű arcot
Találtam itt
Ami a nap körül kering
Milyen gyönyörű álom
Ami bevillanhat a képernyőn
És egy szempillantás alatt eltűnhet előlem
Lágy és édes
Hadd tartsam meg itt, közel magamnál
És egy napon meghalunk
És hamvaink egy repülőgépről
Szállnak majd a tenger felett
De most még fiatalok vagyunk
Heverjünk csak a nap alatt
És számláljunk meg minden gyönyörűséget amit látunk
Imádok mindannak
A karjaiban lenni, amit magamnál tartok
Milyen furcsa életre
Leltünk itt ma este
Az utcáról zene hallatszik
A felhők fénylenek
Anna szelleme itt van körülöttem
Hallani ahogy átjár ringató és csilingelő hangja
Lágy és édes
Ahogy a hangjegyek mind meghajlanak és a fák fölé érnek
Most, hogy eszembe jutottál
Úgy benyúlnék a szádba
Hogy ujjaimmal mozgassam az izmokat
Amik hangodat oly lággyá és édessé tették
Most már nem tudjuk hol tartjuk
A titkokat amik téli ruhákban szunnyadnak
Valakivel akit oly régóta szerettél
De már a nevére sem emlékszel
Milyen gyönyörű arcot
Találtam itt
Ami a nap körül kering
És ha majd találkozunk egy felhőn
Kacagni fogok hangosan
Kacagni fogok hangosan mindenkivel, akit csak látok
El sem tudom hinni
Milyen különös egyáltalán bárminek is lenni
2011. augusztus 16
Vissza a tetejére
[Előzmény: Az őrült gépek kora 1.]
/ Részletek Ran Prieur - The Age of Batshit Crazy Machines című írásából - fordítás általam: /
A "fejlődés" egy olyan vallás, mely a valóság változásán alapul. Az állítólagos fejlődés a megfigyelhető változástól két módon különbözik: Először is objektív és abszolút értelemben jónak van minősítve. Egy dolog azt mondani, hogy "Tetszik nekem ez a változás", és más dolog egy tévedhetetlen, mindenható entitásra hivatkozni, aki egyetért a te választásoddal. Másodsorban, a fejlődés visszafordíthatatlan, hiába fordulnánk más irányba vagy mennénk körbe, a világok, amiket magunk mögött hagytunk, nem érhetők el újra. Olyan ez, mintha mind több és több narancssárga színt kapnánk, és most már a zöld, a piros, de még a fakó narancs is örökké elveszett volna. Ez a rabság iránya. A nyugati kultúrában csak két másik hasonló mitikus hely van, ahová ha bemész, soha többé nem hagyhatod el: a pokol és a fekete lyuk. [...]
Ezen változás mechanizmusa a "gyorsulás", ami "Moore törvényén" alapul: 1965-ben Gordon Moore megírta hírhedt cikkét, amiben rámutatott, hogy a processzorokban található tranzisztorok száma exponenciálisan növekszik. Azóta a számítógépek erejét mérő sok más számról is kiderült, hogy exponenciálisan vagy még annál is gyorsabban növekszik. De Moore maga sosem nevezte ezt törvénynek. Ez csupán a jelenlegi rendszer viselkedése, és csak találgatni lehet, hogy meddig fog még folytatódni.
Néhány kocka azt hiszi, hogy a gyorsulás valamiképpen bele van építve a történelembe, vagy akár a metafizikába. Visszavezetik a kőkörszakig vagy még tovább és spekulatív módon kivetítik az emberi agynál is bonyolultabb számítógépekre, amik tudatosabbak, okosabbak és gyorsabbak nálunk, amik addig fognak fejlődni, mígnem végül helyettesítik az embert, vagy akár magát a biológiai életet is. (Ezt gyakran nevezik "transzhumanizmusnak", de szándékosan kerülöm ezt a kifejezést, mert vannak a transzhumanizmusnak olyan formái, amikhez nem társulnak gépek). Azt képzelik, hogy végül lehet egy olyan számítógépünk, ami "nagyobb" belül, mint kívül, ami tökéletesen képes lesz modellezni az egész univerzumot.
A kérdés, amit sosem tesznek fel: minek? Úgy tűnik, az hiszik, hogy ez igazolja önmagát, minthogy a sűrűség/sebesség információjának feldolgozása értékes mint a sűrűség/sebesség információjának feldolgozása. Azzal érvelhetnének, hogy ahogyan a bioszféra jobb, mint az világegyetem, mert sűrűbb és összetettebb, egy számítógépes áramkör is jobb, mint a bioszféra.
Apró különbség, hogy a bioszféra nem azáltal nyerte az összetettségét, hogy elpusztította a világegyetemet, míg az ő rendszerük a bioszféra elpusztítása által nyert komplexitást. Mindig azt állítják, hogy ők az "evolúciót" képviselik, vagy egy "új evolúciós szintet". De az evolúciónak nincsenek szintjei. Az evolúció egy biológiai folyamat, melyben a fajok alkalmazkodnak és az egész életközösség változatosabbá és összetettebbé növekszik. Néha az egészet visszavágja egy katasztrófa, de újraépíti önmagát. Az evolúció nem arról szól, hogy az egyik életforma kiüti a másikat, különben nem lennének már algák és baktériumok és 350.000 ismert bogárfaj. El kell gondolkodnunk azon, hogy mivel nincs biológiai alapja annak az elképzelésnek, hogy egy új életforma kipusztítja majd a korábbiakat, hogyan jutottak erre az elképzelésre?
A gépek nem fogják az "evolúciót az emberi fajon túlra mozdítani", mivel sohasem az emberi faj volt az evolúció elsődleges mozgatórugója. A többi életforma szemszögéből nézve, mi csak annyiban szolgáltuk az evolúciót, hogy mostoha körülményeket hoztunk létre, amelyhez más fajok vagy alkalmazkodtak, vagy kihaltak. Még a kőkorszaki emberek is kihalásba hajszoltak néhány fajt. A gabona alapú mezőgazdaság feltalálásával ez felgyorsult, és ismét tovább gyorsult az ipari korszakkal. Most már úgy tűnik, hogy mi okozzuk a legnagyobb tömeges kihalást, a dinoszauruszokat kipusztító aszteroida óta.
De még szigorúan emberi szempontból sem egyértelmű, hogy a közelmúlt változásainak iránya jó-e. [...] Még időszámításunk óta is vannak dolgok, amik romlottak. Az ősi Görögországban még a rabszolgáknak is mély társadalmi szerepük volt, mint a háztartás részei, szemben akár még a magas beosztású modern dolgozókkal is, akiket tárgyként kezelnek, kicserélhető alkatrészekként a profit gépezetében. [...] Ha a középkori emberek meglátogathatnának minket, lenyűgözné őket az alkohol, a pornográfia és az édességek terén elért fejlődésünk, és ledöbbennének a biofóbiánkon, a kerítéseinken, a fizikai tereink élettelenségén, az értelmetlen és stresszes létezésünkön, a gyakorlati képességeink teljes hiányán és azon, hogy milyen mértékben hagyjuk, hogy uraink minden tevékenységünket szabályozzák. [...]
Az egyik legnépszerűbb techno-utópista vízió a halhatatlanság, de gondolj csak bele: Vagy csak az elit számára lenne fenntartva, vagy a gyermekvállalás közel teljes tilalmával járna, vagy talán a féktelen öngyilkosság kultúrájával. Ami még rosszabb, hogy az emberek cserélődése nélkül a tudomány és a kultúra totális stagnálását kapnánk, mivel a halhatatlan elit megakadályozna bármely változást, ami nekik nem kedvez. Thomas Kuhn megfigyelte, hogy tudományos paradigmaváltások csak akkor történnek, amikor a régi paradigma védelmezői kihalnak. Ha már 500 évvel ezelőtt feltalálták volna a halhatatlanságot, a tankönyveinkben még mindig az állna, hogy a Föld a világegyetem központja.
A "haladás" szubjektív, minőségi értelemben való igazolása is egy vesztes játék - minél mélyebbre nézel a csillogó felszín alá, annál ocsmányabban néz ki. Ezért szinte kizárólag számokban beszélnek: kisebb chipek, gyorsabb számítógépek, több információ, magasabb komplexitás, gazdasági növekedés. Végső soron ez egy vallásbeli különbség, alapvető értékekben van a nézeteltérés. De én a vallásomat teljes nyíltsággal hirdethetem, mondván, hogy a számoknak igazolniuk kell azt, amit a saját életminőséged megtapasztalásában, és amit a más, emberi és nem emberi élőlények életminőségével kapcsolatos együttérzésedben jelentenek. Ők viszont nem állhatnak ki és hirdethetik az ellenkezőjét, mondván, hogy az életünknek kell igazolniuk azt, amit a számoknak jelentenek - pedig ez az ipari civilizáció értékrendje, de ha ilyen nyíltan van megfogalmazva, egyértelműen őrültségnek hangzik. [...]
Mit mondanának, ha a gyorsulást működtető ideg-központ mégis kapna egy találatot? Mondjuk, ha hirtelen lerombolnák a World Trade Centert, vagy leégne az alexandriai könyvtár, vagy az egész maja civilizáció kifogyna a termőtalajból és elpusztulna? Feltételezhetően rámutatnának, hogy a görbéjük mindezektől függetlenül tovább emelkedik. De akkor fel kell tennünk a kérdést: Úgy rajzolják ezt a görbét, mint a bolondok, akik egy tortillán is Jézust vélik látni? Csak azokat a pontokat kötögetik össze, amik megerősítik az elméletüket és minden mást figyelmen kívül hagynak? A Római Birodalom komplexitása odaveszett, de nézd, a görbe a vízimalmok elterjedésével továbbra is emelkedik. Amerika rendőrállammá vált, a globális vállalatok gazdasága megtorpant, az olcsó energiának már szinte annyi, de nézd, a számítógépek egyre gyorsabbak! [...]
A tudat számítógépbe "töltéséről" (vagy "feltöltésről") beszélnek. A kulcskérdés azonban nem az, hogy "Tényleg te lennél-e az ott bent?" vagy, hogy "Van értelme arról beszélni, hogy milyen lenne géppé válni és ha igen, tényleg milyen az?" A kulcskérdés az, hogy van-e lehetőséged géppé válni, majd visszatérni?
Ha nem, akkor az összes többi kérdés megválaszolhatatlan és értelmetlen. Nem lehet tapasztalati alapon "belépésről" vagy géppé "válásról" beszélni. Csak arról beszélhetünk, hogy egy gépet rólad mintáznak. A gyakorlatban ez nem jelentené azt, hogy te meghalsz, mert ezt egy pár fanatikuson kívül senki sem vállalná be. Még mindig ott lennél, és lenne egy számítógépes intelligencia, amit az agyadról (és ha van eszük, akkor a tested többi részéről is) mintázva terveztek. Na most, leszámítva ha fanatikus vagy, nem azt fogod gondolni, hogy "Miként segíthetnék lényem ezen felsőbbrendű verziójának, hogy minden veszélyt semlegesítsen és örökké élhessen?", hanem azt, hogy "Nos, itt van egy okos gép, amit rólam mintáztak. Vajon mit fog tenni? És hogy lehet a segítségemre?"
De ez újra az a forgatókönyv, amiről már beszéltem. Nem számít, hogyan hozzák létre a mesterséges intelligenciát, emberek beszkennelésével, vagy valami más módszerrel. Ha nem tudunk bemenni és kijönni, akkor a belső és a külső világ abszolút szétválik - különös módon épp, mint a fekete lyuk eseményhorizontja. Anélkül, hogy ott lettünk volna, nem fogjuk ezeket az entitásokat "saját magunknak" tekinteni, és soha sem fogunk teljes mértékben megbízni bennük. És a visszatérés lehetősége nélkül, vajmi kevéssé fogja érdekelni őket a mi lassú, unalmas világunk.
Ha viszont be tudunk menni és ki is tudunk jönni, akkor minden megváltozik. Nem foglalkozom azzal, hogy hogyan tudnák ezt megvalósítani, már akkor átléptük Holnapország határát, amikor az érv kedvéért feltételeztem, hogy a számítógépipar túl fogja élni az ipari civilizáció összeomlását. Ha le tudják olvasni a tested és beprogramozni egy gépbe, talán miután bent töltöttél egy szubjektíve hosszú időt, vissza is tudnak írni a testedbe. Vagy, ha az embereknek már most is vannak idő-tömörített misztikus élményeik vagy álmaik, talán kiválthatják ezt az állapotot és felerősíthetik az idő kontrakciót és beiktathatnak egy számítógéppel irányított teljesen interaktív világot.
Idő kontrakció nélkül sokat nem ér a dolog - csak a videojátékok és az internet egy nagyon csinos változata. Idő kontrakcióval viszont a mienk lesz minden: a fiatalság forrása, a Mátrix és Pandora szelencéje.
Tételezzük fel, hogy képesek lennénk megvalósítani az 1000-1 időtömörítést. Nyolc óra alatt egy évet élhetnél. Elolvashatnál száz könyvet vagy megtanulhatnál három nyelvet vagy kitanulhatnál egy harcművészetet vagy élhetnél egy szimulált erdőben, hogy megtanuld a mély-ökológiát, vagy új szimulált világokat tervezhetnél vagy feltalálhatnád az időt még jobban tömörítő technológiát.
Természetesen a hadsereg lenne ott legelsőnek. Képzelj el valamit, ami olyan mint a kolibri, de gyors, mint a golyó. A gyorstérben mozgó üzemeltetőnek úgy tűnne, mintha mindenki le lenne merevedve. Besétálhatnál az ellenség bázisába és lyukakat fúrhatnál a falba, a fegyverekbe, a koponyákba, mielőtt észrevennék, hogy ott voltál. Lehetetlenné válna a fizikai ellenállás.
De aztán tegyük fel, hogy valaki más tervezne valami akkorát, mint egy szúnyog, ami képes lenne beosonni és elpusztítani a kolibriket. Irdatlan gyors fegyverkezési verseny jönne létre, ami feltehetőleg magának a tech rendszernek a közel teljes pusztulásával járna, úgyhogy csak a győztes oldal elitje járhatna a gyorstérbe. Abban a valószínűtlen esetben, ha a győztesek jó szándékúak lennének, megengednék, hogy bárki gyorsíthassa a tudatát, de valamiképpen megakadályoznák a fegyverek készítését. De aztán valaki tervezne egy sim-et, ami elhozza a megvilágosodást, vagy egy kultusznak való engedelmességet, vagy az őrületet. Akárhogy is játszódna le, a világ nagyon rövid idő alatt totálisan átalakulna.
Legrosszabb esetben: a gépek megölnének minden biológiai életet, a bennük található emberi perspektívák pedig megőrülnének és megtapasztalnák a trillió évnyi poklot. Vagy csak minden életet örök és abszolút irányítás alá helyeznének. Vagy megölnék a Földet és aztán egyszerűen elpusztulnának. Elfogadható: extrém összeomlás, az emberek kihalnak, és a Föld tíz millió év alatt rendbe jön. Jobb: a high-tech világ megsemmisíti önmagát, az öko-közösségekben élők túlélik, és helyreállítják az életet, miközben megküzdenek az elit fennmaradó hatalmi fellegváraival, amik épp a pusztítás következő fordulójának magjait próbálják elhinteni.
Legjobb esetben: az időtömörített virtuális valóság jó irányba alakítja át az emberi tudatot és a bioszférát jobbá tesszük, mint valaha volt, integrálva a vad gépi életet a vad biológiával, ahelyett hogy helyettesítenénk vele, rugalmasságot adva hozzá, és mi emberek élhetünk ebben a világban és a végtelen számú szimulált rész-világban.
2011. július 28
Vissza a tetejére
"Sokszor mondtam már, hogy a tudományt nem lehet megállítani... Isten az embert a saját képmására alkotta. Isten arra szánta az embert, hogy eggyé váljon Istennel. Eggyé fogunk válni Istennel. Hamarosan közel akkora tudással és hatalommal fogunk rendelkezni, mint Isten. A klónozás és a DNS újraprogramozása az első komoly lépés ebbe az irányba. Igen, Istenekké fogunk válni." - Richard Seed
Megnéztem a TechnoCalyps című háromrészes dokumentumfilmet (ahonnan a fenti idézet is származik), és eléggé felkavart, úgyhogy rávettem magam, hogy lefordítsam Ran Prieur kritikáját, melyet Don't Fear The Singularity és The Age of Batshit Crazy Machines címmel írt a transzhumanizmusról és a techno-utópista gondolkodásról. A két esszé ugyanazon írás rövidebb és bővített változata, de míg az előbbi összeszedettebb, az utóbbi tartalmaz néhány további érdekes gondolatot és érvet, ezért két részletben közlöm őket, elsőként a rövidebb írást, majd a bővebből néhány részletet:
/ Ran Prieur - Don't Fear The Singularity - fordítás általam: /
A techno-utópizmus legnagyobb ötlete a "Szingularitás". A szó a fekete lyukakkal foglalkozó tudományból származik - ez a fekete lyuk középpontja, ahol az anyag nulla térfogatúvá és végtelen sűrűségűvé préselődik, az idő és tér törvényein túl, ahol a gravitáció annyira erős, hogy még a fény sem hagyhatja el. A jövőre vonatkoztatva azt akarják vele kifejezni, hogy a "fejlődés" egy olyan helyre vezet bennünket, amit nem tudunk sem előre jelezni, sem megérteni, sem visszatérni onnan.
Legalább a hasonlatuk helytálló: a változások jelenlegi iránya az összehúzódásról és nem a növekedésről szól, és elkerülhetetlenül az összeomlásba és egy új világba vezet. Végzetes beképzeltség azt hinniük, hogy szeretni fogják. Alapvetően azt képzelik, hogy a számítógépek folyamatosan jobbak és gyorsabbak lesznek, míg felül nem múlják a biológiai életet, és ekkor képesek leszünk "feltölteni" a tudatunkat a halhatatlan robotokba, vagy a virtuális mennyországba. Ezen fantázia motorja a "gyorsulás", mely állítólag magában foglalja az evolúciót és túl is mutat rajta, örökké előre haladva.
Mitológiájuk leggyengébb része az, amit biztosra vesznek. Ha a civilizáció az evolúció része, akkor nem olyan, mint a szárnyra kapott madarak - hanem mint a dinoszauruszok kihalása, egy globális katasztrófa, ami legyalulja a bioszférát egészen a gyökeréig, hogy aztán az kipróbálhasson valami mást. A civilizáció remek evolúciós lehetőséget biztosított a baktériumok és a patkányok számára, akik a kiirtási kísérleteinknek köszönhetően fejlődhetnek. De számunkra nem volt jó. Csak találgathatunk, hogyan éltek az emberek a kőkorszakban, de a történelem során megfigyelt legtöbb "primitív" nép jobb egészséggel, több boldogsággal, politikai hatalommal és a létezés könnyebbségével bírt, mint szinte az össze civilizált ember, leszámítva a legszerencsésebbeket. Még a középkori jobbágyok is kevesebbet és lassabban dolgoztak, mint a modern ember és pénzüknek kisebb részét passzolták fel a hierarchiának. Még az egészségügyi rendszer - mindenki kedvenc példája a "fejlődés" hasznosságára - is folyamatosan egyre költségesebbé válik, miközben az emberek alapvető egészsége - a képességük, hogy ezen rendszer nélkül is éljenek és boldoguljanak, folyamatosan csökken.
Ezzel szemben, a mitológiájuk legerősebb része az, ahová minden figyelmüket összpontosították, a gondos és kifinomult érveiket, hogy a miniatürizálásnak, vagy az információ átviteli sebességének nincsenek technikai korlátai. Kicsit olyan ez, mint a Húsvét-szigetiek, amikor azt mondják, hogy nincsenek fizikai korlátai, hogy mekkora szobrokat építhetnek - és mivel a szobrok folyamatosan egyre nagyobbakká váltak, bizonyára az evolúció kiterjesztései és örökké egyre nagyobbakká fognak válni. Miközben épp az utolsó fákat vágják ki...
Nyilvánvalónak tűnik, hogy a gyorsulást rövidre fogja zárni az ipari civilizáció összeomlása, ahogy az energiaválság, a termőtalaj kimerülése, az éhínségek, az erőforrásokért folytatott háborúk és a központi irányítás növekvő eredménytelensége lehetetlenné teszi a fizikai infrastruktúra fenntartását, és a számítógépek új generációinak gyártását. De néhány gyorsuláshívő érdekes választ ad, mondván az általuk leírt görbét nem lassította le a Római Birodalom bukása, vagy a pestis, hogy az "innováció" folyamatosan növekedett, és hogy a politikai decentralizáció fázisai valójában jót tesznek a technológiának.
Képzeld el a következőt: Az Amerikai Birodalom elbukik, az autópályákon fű nő, de a számítógépek viszonylag kis energiát igényelnek, úgyhogy az internet még mindig működik. És minden, a pusztulást túlélő technológiai szakember most munkanélküli, rengeteg szabadideje van az innovációra, és megszabadult a fej-nehéz és merev vállalati struktúrától. Az elit fellegvárai még mindig rendelkeznek az új hardverek gyártásához szükséges erőforrásokkal, míg az információ feldolgozásához szükséges szerverek, a párhuzamos hálózatok és az ötletek olyan emberektől származnak, akik rozoga házakban élnek, gyékénygyökéren vegetálnak és agyhullámolvasókkal, meg régi laptopokkal kapcsolódnak a hálózathoz.
Impozáns jóslat, és nem állítom, hogy elképzelhetetlen. Továbbá egy megfelelő típusú összeomlás lehetővé teheti, hogy a rendszer tovább működjön, visszavágva az erőforrások kimerülését és az öko-katasztrófát fűtő fogyasztást.
Szóval, a vita kedvéért feltételezzünk még száz év "fejlődést". Ez elvezet bennünket az egész téma legérdekesebb jelenségéhez, a nem kívánt következményekhez. Például, amikor a techno-futuristák száz évvel ezelőtt megálmodták, hogy mindenkinek kell egy autó, senki sem látta a parkolókból és egymást érő bevásárlóközpontokból álló hatalmas városokat, vagy a dugókat, amikben tízezernyi elhízott sofőr lassabban mozog és közben több energiát éget el, mint egy lovas. Hasonlóképp, mik az elmúlt tíz év számítástechnikai fejlődésének eredményei? Most már mozgó reklámokkal telepakolt weboldalakat böngészhetünk. A kínai kormány számára lehetővé válik, hogy milliárdnyi állampolgárát RFID kártyákkal kövesse nyomon. És a virtuális valóság legújabb trendje: a számítógépek ma már elég erősek ahhoz, hogy emulálják a régi számítógépeket, így játszhatunk a régi játékokkal, amik még kreatívak voltak, mielőtt az új gépek lehetővé nem tették a programozóknak, hogy minden figyelmüket a fényképszerű valósághűségre és a menő hanghatások létrehozására fordítsák.
A számítógépek gyorsulása a szélesebb világban nem gyorsulásként jelenik meg. Hanem zavarként, harmóniát romboló rendetlenségként, az ellenőrzés szigorításaként, lélektelen, hamis világok létrehozásaként, és még lassulásként is. Napjaink legjobb PC-i lassabban indulnak el, mint egy régi Commodore 64. Egyszer egy repülőúton fél órát ültem a kapunál, mert egy faxra vártak. Megjegyeztem, hogy "Jó, hogy feltalálták a faxkészüléket, különben három napot kéne várnunk, míg ideküldik postával". Senki sem értette a viccet. Faxkészülékek nélkül már átkozottul felszálltunk volna! Az új technológiák új körülményeket hoznak létre, amik felemésztik a technológia előnyeit, vagy még annál is többet. A hűtők lehetővé teszik, hogy kevésbé friss ételeket fogyasszunk és megteremtik a keresletet az élelmiszerek nagy távolságokra való hurcolására. Az antidepresszánsok lehetővé teszik azon környezeti faktorok fennmaradását, amik még több embert taszítanak depresszióba. A "munkaerő-takarékos" tisztító technológiák megnövelik a társadalom igényét a tisztaság iránt, és nem takarítanak meg munkát a rendrakásban, viszont munkát teremtenek mindenhol máshol. A járművek gyorsulnak, az ingázással töltött idő növekszik. Ez mindig is így volt, és a kockafejek feladata bebizonyítani, hogy a jövőben nem így lesz. De meg sem próbálják.
Azt sem hiszem, hogy egyáltalán értik. Elutasítják ellenfeleiket, mondván "ludditák", de úgy tűnik képtelenek megérteni a valódi luddita mozgalmat: ami nem egy érzelmi reakció volt az ijesztő új eszközökkel szemben, de nem is jobb munkakörülmények követelése - mivel az ipari forradalom előtt a saját kezükben voltak a munkakörülményeik és nem volt szükség "követelésekre". El sem tudjuk képzelni az iparosodás előtti emberek önállóságát és szakértelmét, akik tudták, hogyan kell saját kezűleg, vagy a családjuk keze munkája által elkészíteni mindazt, amire csak szükségük volt. Az hisszük, hogy van politikai hatalmunk, mert eredménytelen választásokon leadhatjuk voksunkat olyan jelöltekre, akik nem minket képviselnek. Azt hisszük, hogy a "szabadság" azt jelenti, hogy panaszkodhatunk az interneten és gyorsan hajthatunk a kocsinkkal - minden bizonnyal az eddigi legszabályozottabb és körülhatároltabb népszerű tevékenységek. Mi vagyunk a történelem leggyengébb emberei, minden egyes szükségletünkkel a hatalom óriás és őrült blokkjaitól függünk, melyekbe nincs beleszólásunk. Ezért vagyunk annyira stresszesek, félelemmel telik és depressziósok. Mindezt az ipari technológiák tették lehetővé, amik az emberi szükségletek kielégítését az alulról szerveződő és élő emberi rendszerekről a felülről szerveződő, halott, mechanikus rendszerekre változtatták. A ludditák erre próbálták felhívni a figyelmet.
Hasonló a helyzet a vadászó-gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságra való átállással, a szimbolikus nyelvek feltalálásával, de még a kőeszközökkel is. Ray Kurzweil, a The Age of Spiritual Machines (A Spirituális Gépek Kora) szerzője a gyorsulást így illusztrálja: "Több tízezer évvel ezelőtt több tízezer évünkbe telt míg rájöttünk, hogy egy kő mindkét oldalának kiélezésével egy hasznos eszközt kapunk." Amit nem vett figyelembe, hogy megérte-e? Persze, előnyöket biztosított a feltalálójának, ami az önző verseny morális rendszerében megéri. De ökológiai szempontból lehetővé tette az emberek számára, hogy több állatot öljenek, és néhányat feltehetőleg ki is pusztítottak, és emberi szempontból valószínűleg ritkábbá tette a prédát, miközben növelte az emberek számát, így végeredményben növelte a vadászatra fordítandó munkát is, gyakorlatilag nulla nettó hasznot hozva, vagy ha beleszámoljuk az eszközkészítésre fordítandó munkát, amitől most már függővé vált a túlélésük, akár veszteséget is.
Miért fontos ez a techno-utópiával kapcsolatban? Mert ez az, ami ledönti a techno-utópiát. A kockafejűek minden védelmüket az "irracionális" társadalmi ellenérvekre összpontosítják, anélkül, hogy észrevennék a valódi veszélyt. Az, hogy a fejlődés kritikája jogos, még a legsötétebb rémálmaikban sem sejlett fel. A Szingularitás azért fog elbukni, mert az emberi vezetők annyira elkötelezettek érzelmileg a változás általuk támogatott irányába, hogy nem értik mi romolhat el, mivel azt sem érik, hogy mi romlott el.
Persze, az ipari technológia egyes dolgokban nagyon hatékony volt: lehetővé tette a náciknak, hogy az IBM lyukkártyás adatbázisával nyomon kövessék az állampolgáraikat és megkönnyítette a népirtást; lehetővé tette Drezda és Nagaszaki felgyújtását; rákot okozva több milliárd embernek, egy olyan járványt, ami a történelem előtt gyakorlatilag nem is létezett; lehetővé tette a civilizáció bölcsőjének szegényített uránnal való beszennyezését, örökké alkalmatlanná téve az emberi életre; lehetővé tette, hogy néhány száz ember több száz milliót irányítson. Jelentős része a techno-transzhumanizmusnak, bár ritkán van nyilvánosan kimondva, a hadsereggel való kapcsolata. Amikor a kockafejűek arról álmodoznak, hogy "feltöltik" magukat a gépekbe és olyan számítógéppé "válnak", ami egy hónap alatt több száz év gondolkodását elvégzi, a hadsereg embereinek máris megvannak az ötleteik, hogy miről gondolkodnának: jobb fegyvereket terveznének, robotrepülőket, csatahajókat és műholdas kommunikációs hálózatot vezérelnének, legyőznék az ellenségeket, akik előbb-utóbb a központi irányításnak ellenálló, egyszerű emberek lesznek.
És miért ne? Akár egy hiper-spirituális gépről, akár egy "terrorista" fejében szétrobbanó golyóról van szó, mindez a gépek győzelme az ember felett, vagy a fizika győzelme a biológia felett. Divat mostanában a "kialakulásról" beszélni, az olyan komplex rendszerekről, melyek önmagukat építik alulról felfele és önszabályozók; de miközben komplexitásról és káoszról beszélnek, továbbra is egyszerűségről és irányíthatóságról fantáziálnak. Kíváncsi vagyok, hogyan bánnak a techno-utópisták a füvükkel? Hagyják, hogy vadon nőjön, nem lustaságból, hanem szándékosan, nyitva hagyva a lehetőséget, hogy több ezer különféle organizmus kialakítson egy komplex rendszert? Vagy használják a legújabb találmányokat a fűnyírásra és a "gazok" és "kártevők" eltávolítására, létrehozva a tökéletes rendet, ahol a fű a beton sterilitásával vetekszik?
Tinédzser koromban én is techno-utópista voltam és emlékszem, mit éreztem: Az emberek zajosak, koszosak, veszélyesek és érthetetlenek, míg a gépek kiszámíthatók, csendesek és tiszták, így természetes, hogy át kell vegyék a helyünket, vagy nekünk kell eggyé válnunk velük. Ez a kockák végső győzelme a parasztok felett (az angol szlengben a geek ellentéte a jock, ami talán "vagánykodó parasztgyereknek" fordítható - a ford. megj.) - az egyszerű emberek elavulnak, míg a nagy elmék a silány testükből tökéletes és halhatatlan testbe költöznek. Ez a kockafejű megfogalmazása annak, amit Travis Bickle mondott a Taxisofőrben: "Egy nap eljön a "nagy eső" és lemossa az utcákról ezt az irdatlan mennyiségű mocskot."
Természetesen a legtöbbjük nem ismerné be, hogy így gondolkodik, de vajon hányan tudnák tagadni a hazugságvizsgálat és gondolatolvasás legújabb technológiáinak pillantása alatt? Mihez fognak kezdeni, mikor a gépeik nem azt mondják nekik, amit hallani szeretnének? "Spirituális gépekről" beszélnek - óvatosabbnak kéne lenniük, hogy mit kívánnak! Mi van, ha az első embernél-okosabb-számítógép beleveti magát az asztrológiába és az okkultizmusba? Mi van, ha Druidistává vagy Wiccává válik? És ha elkezd megküzdeni egy ősi harcos lelkével?
Mi van, ha építenek egy világszimulációs programot, hogy megmondja nekik, hogyan lehet a fejlődést a legjobban irányítani és azt hozza ki, hogy az optimális globális társadalom a vadászó-gyűjtögetők törzsei? Ez lenne aztán az evolúció új szintje - persze ironikusan. Akkor aztán tönkretennék a saját a gépeiket, vagy addig programoznák őket újra, míg olyan választ nem kapnak, ami kompatibilis zavaros emberi elfogultságukkal? Egy olyan kultúrában, mely a farmot többre értékeli a dzsungelnél, meddig tudnánk tolerálni egy olyan intelligenciát, ami feltehetőleg olyan világot akar, ami a dzsungelt egy parkolóvá változtatja?
Mi van, ha az első bio-nano-superagy megőrül? Honnan tudná bárki is? Nem lehet, hogy egy a mienkétől teljesen eltérő szinten lévő, nagyobb komplexitással bíró elme bármit is tenne, az őrültségnek tűnne számunkra? Mi van, ha megpróbálná megölni alkotóját, majd önmagát? Mi van, ha az első mondata az lenne, hogy "Utálom magamat és meg akarok halni"? Ha egy számítógép 100-szorosan összetettebb nálunk, mennyivel lenne érzelmileg érzékenyebb nálunk? Mennyivel depressziósabb? Mennyivel zavarodottabb? Mennyivel kegyetlenebb? Még a sajátunknál fele olyan bonyolult agyat sem lehet egyszerűen felprogramozni - nevelni kell, és jól kell nevelni. Hány informatikus nevelte fel gyermekeit egyaránt érzelmileg egészségesnek, és hogy folytassák a szüleik hivatását? Ha erre egy a saját magukkal csaknem azonos élőlénnyel se képesek, hogy lesznek valaha is képesek egy hiper-komplex idegen intelligenciával? Ismételten, káoszról beszélnek, miközben irányítást vizionálnak: modellezhetjük a részvénypiacot, kiszámíthatjuk a társadalmi problémák megoldásait, megtudhatjuk, hogy hol és mikor kell finganunk ahhoz, hogy egy hónappal később Barbadoson eső essen. Persze, talán, de fogalmunk sincs mit fog tenni az a valami, amit létrehozunk ezeknek a számításoknak az elvégzésére.
Egy bizonyos mértékig a kockafejűek is megértik ezt, és még a keblükre is ölelik: azt mondják, hogy amint képbe kerül a Szingularitás, minden megjósolhatatlanná válik. Ugyanakkor azt feltételezik, hogy az új intelligencia motivációi, értékei, esztétikája, legalább távolról hasonlítani fog az övékhez; hogy a "racionális önérdeknek" nevezett kulturális találmány alapján fog működni, hogy a "fejlődés" és "gyorsulás", ahogyan mi értjük őket, folytatódni fognak.
Minden gyorsulás addig tart, amíg el nem fogy az, ami fűti, vagy amíg vissza nem hat és meg nem változtatja azokat a körülményeket, amik lehetővé tették. A baktérium a Petri-csészében addig szaporodik, amíg be nem tölti a csészét és fel nem eszi az összes táplálékát. Az atombomba láncreakciója addig gyorsul, míg az összes hasadóanyag el nem fogy, vagy el nem párolog a robbanás során. Az információs technológia addig gyorsul, amíg...
Kurzweil-nek van egy válasza: Amikor elfogyott a hely a vákuum csőben, a gyorsulás a tranzisztorokban folytatódott, majd a szilikon chipekben, és a következő lépés talán a szénalapú-nanocsövek háromdimenziós tömbjei, és így tovább.
Persze, amikor a gyorsulás kifogy a helyből, találhat egy új fizikai médiumot. De mit fog tenni, amikor már nem lehet még több szénhidrogént elégetni anélkül, hogy elszabadulna az üvegházhatás? Ha már nem lehet több mérget kiönteni anélkül, hogy megsemmisítenénk az élelmiszerláncot és az emberi kiszolgálóik egészségét? Ha már nem lehet tovább hülyíteni a szolgákat, hogy alávessék magukat egy olyan rendszernek, melyben semmi személyes hatalmuk nincs, anélkül, hogy túl hülyékké váljanak ahhoz, hogy szakszerűen működtessék a rendszert? Ha már nem tudják lehetővé tenni az információcserét anélkül, hogy a kíváncsi emberek eloszlatnák az illúziót, ami a rendszert életben tartja? Ha már nem tudják tovább irányítani az elménket, mielőtt ellenállásra tennénk szert, és képesek lennénk elfordulni a TV-től és röhögni a legkifinomultabb propagandán? Ha már nem tudják megvásárolni az embereket a vágyaik kielégítésével, mert már nem lehet kielégíteni őket, vagy mert olyasmire vágynak ami nem illeszkedik a rendszerbe? Ha már nem lehet tovább távolítani az embert a saját természetétől anélkül, hogy hatalmas és népszerű mozgalmak alakulnának az egész elpusztítására és az újrakezdésre? Ha már nem lehet tovább zsibbasztani az embereket anélkül, hogy elkezdenék vagdosni magukat, csak hogy érezzék, hogy élnek?
Ha a gyorsulás valóban bele van építve a világegyetembe, meddig van még beleépítve? És ki építette bele? És miért? Sun Tzu mondta: "Nem léphetünk szövetségre a szomszédos fejedelmekkel, míg nem ismerjük elég jól a terveiket." A fiatal Descartes-t egyszer meglátogatta egy "angyal", aki elmondta neki, hogy a természet meghódításának kulcsa a számok és a mérőszalag. Kinek dolgozott ez a látogató? Van még valaki, aki úgy érzi, hogy a "fejlődésünk" gyanúsan simán ment?
Robinson Jeffers írt egy verset The Purse-Seine (Az Erszényes-Kerítőhálós) címmel arról, amint az éjjeli halászokat és hatalmas hálójuknál kőröző, csillogó szardíniákat figyeli, és ahogyan egyre szorosabbra húzták a hálót, a halak egyre gyorsabban úsztak és egyre fényesebben ragyogtak. Azután letekintett egy hegytetőről és ugyan ezt a jelenséget figyelte meg a város fényeivel! Valaki összeterel minket, hogy kihalásszon?
Vagy talán már meg is történt? Tekintélyes tudósok úgy vélik, hogy ha lehetséges egy ilyen részletességű világ szimulálása, akkor már megtörtént és a hamis világok jóval nagyobb számban léteznek, mint a valódiak, úgyhogy igen valószínű, hogy mi egy hamisban élünk. És a célja valószínűleg az, hogy ne adja meg számunkra az örömöt, amit a hamisság egy még mélyebb szintjének megalkotása jelentene.
Talán az a célja, hogy bemutasson egy rossz példát, vagy a történelmünket, vagy rehabilitálni a bűnözőket, vagy bebörtönözni a másként gondolkodókat, vagy hogy eléggé szenvedjünk ahhoz, hogy új ötleteket dolgozzunk ki. Vagy lehet, hogy egy olyannyira hatalmas játék részei vagyunk, melyben sok életünkbe telik, míg megoldunk egy feladványt, vagy egy szar, de addiktív játékban vagyunk, melyből nem tudunk kiszállni, vagy mi vagyunk a játék tesztelői, akik egy korai, bugos verziót futtatnak. Vagy sámánista révületben lévő kőkorszaki emberek vagyunk, végigfutva a lehetséges jövőkön, míg a nehéz időkön átjutva meg nem találjuk a legjobb utat, vagy egy Tolkien-féle világban élünk és egy gonosz mágus varázslattal tart hatalma alatt, vagy már poszt-apokaliptikus emberek vagyunk, akik a múltba néznek vissza, hogy tanulmányozzák a nyelveit és tanulságait. Vagy technológiailag fejlett emberek vagyunk, akik nem értik, miért vannak a kihalás szélén, és szimulációkat futtatnak a múltról, próbálkoznak és kudarcot vallanak, hogy találjanak egy olyan alternatív idősíkot, melyben nyernek.
Azt mondják, hogy a "jövő ellensége" vagyok, pedig én a közelmúlt ellensége vagyok. A közelmúlt támogatóinak önteltsége azt hinni, hogy a jövő az ő oldalukon áll. Alig várom a jövőt. Meglepő fordulatra számítok.
[Folytatás: Az őrült gépek kora 2.]
2011. július 28
Vissza a tetejére
Ingyenesen megtekinthetővé vált Tim Bennett Micsoda Út: Élet a Birodalom Végnapjaiban című remek dokumentumfilmje. Magyar felirat Jankó András jóvoltából itt található hozzá.
A film egy középkorú, átlagos, kispolgári életet élő amerikai férfi utazásáról szól, melyre az egyre szaporodó környezeti és társadalmi problémák miatt támadt kétségek és a bűntudat indítják. Beutazza vonattal az országot, felkeres szakértőket, tudósokat, írókat és megkérdez hétköznapi embereket, barátokat is, hogyan látják az emberiség jövőjét. Interjúalanyai Richard Heinberg, Richard Manning, Jerry Mander, Daniel Quinn, Derrick Jensen, Chellis Glendinning, Ran Prieur és még sokan mások. Utazása közben a vonatablakon kitekintve elmélkedik és próbálja megfejteni, hogy hol rontottuk el és mit tehetnénk...
Ugorjunk le a vonatról és építsünk csónakot. A vonatot a sínek vezetik és lendülete miatt nehéz irányítani. De a csónak... ah, a csónak az más! A csónak kihajózhat az ismeretlenbe, pusztán a szél és víz által vezetve. Lehet mentőcsónak, ami bölcsességet menthet meg, míg tombol a vihar. Lehet bárka, megvédve az életet, amíg az özönvíz tart. Egy csónak új kalandok közé vihet, messze a jelenlegi paradigmától, az ismeretlen jövő felé. Találd meg embereid, és építs csónakot, egy helyi közösséget, akik a világot szolgálják, és megvédik egy táj életét.Vagy hajózz a nagyobb világban, harcolj a pusztítás ellen, gyógyítsd be a sebeket, alakíts kapcsolatokat, és változtass meg szemléleteket. Építs bárkát, amivel új kalandokba vághatsz.
Építsd most! A jég olvad, a víz emelkedik. El kell szakadnunk a parttól.
Nem tudom, hogy túl fogom-e élni az ipari civilizáció összeomlását vagy a klímaváltozás hatásait, amit okozott. De azt tudom, hogy van választásom, miképpen nézek mindezzel szembe. Van választásom. Mindegyikünknek van. Szembenézhetek mindezzel hamburgerrel a kezemben és sült krumplival a számban, vagy pedig tudatosan és céltudattal. Kezdeményezően, az élet közösségének felnőtt tagjaként. Felállva, hogy megvédjem a Földet, amit szeretek.
Én ezt választom, ide cövekelem magam. Kiállok az igazamért. De nehéz egyedül hajózni, mikor a tenger oly' ijesztően morajlik. Ha te is velem vitorlázol, együtt erősebbek leszünk. És ha mások is csatlakoznak, a legénységünk biztosan erősebbé válik. Közösen elindulhatunk az új földek felé. Micsoda út! - Jankó András fordítása alapján
2011. július 22
Vissza a tetejére
Egy Daniel Quinn-nek címzett olvasói levél és a válasz, fordítás általam:
Az olvasó levele:
Derrick Jensen munkásságáról először az ön ajánlójából értesültem, amikor A Language Older Than Words (A nyelv, mely ősibb a szónál) című könyvét felvette az olvasott és ajánlott könyvek listájára. Szerintem egy mélyen megrendítő és gyönyörű könyv - még ma is így gondolom - és a következő The Culture of Make Believe -et (A színlelés kultúráját) szintén nagyra tartom, bár a témája annyira sötét, hogy nem tette igazán élvezhetővé számomra.Újabb írásaiban viszont Jensen kifejezte abbéli meggyőződését, hogy "kizárt, hogy ez a kultúra önként alakuljon át egy józanabb, fenntarthatóbb életmódra" (idézet a Végjátékból). Ebből a feltételezésből kiindulva amellett érvel, hogy a legjobb, amit azok, akik szeretik a világot tehetnek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ledöntik a civilizációt, egyfajta tervezett bontással, mint egy bontásra ítélt épületet. Bár nem értek egyet Jensennel és abból, amit az ön írásaiból kiolvastam, nincs okom azt feltételezni, hogy ön igen, de úgy gondolom, hogy akikben erős a vágy a világ megmentése iránt és mindkettőjük könyveit olvasták, kíváncsiak lennének, mit szól ön, a "döntsük le az egészet" harsonaszavára.
Daniel Quinn válasza:
Az Izmaelben (105-110. oldal - az angol kiadásban - a ford. megj.) a civilizációnkat "Elvevő Villámcsapásnak" neveztem, egy rosszul megtervezett repülőgépnek, ami zuhanva indult és még mindig esik - a levegőben van, de nem repül. Napjainkban Izmael ezt mondja:"Mindenki lefele tekint és nyilvánvaló, hogy a föld közeledik - és minden évben egyre gyorsabban közeledik. Az Elvevő Villámcsapás alapvető ökológiai és planetáris rendszereket befolyásol és a befolyásolás hatása minden évben egyre erősebb. Alapvető és pótolhatatlan erőforrásokat fal fel minden évben - és minden évben egyre mohóbban. A beavatkozások hatására egész fajok tűnnek el - és minden évben egyre nagyobb számban. A pesszimisták - vagy talán ők a realisták - letekintenek és azt mondják, "Nos, a becsapódás talán 20 évnyire van, vagy lehet ez akár 50 is. De gyakorlatilag bármikor bekövetkezhet. Ezt nem tudhatjuk biztosra." De természetesen vannak optimisták is, akik azt mondják, "Bíznunk kell a repülőnkben. Végtére is, mind ezidáig biztonságban elhozott bennünket. Ami előttünk van, az nem a világvége, csak egy kis bukkanó amin átjuthatunk, ha mindannyian egy kicsit keményebben pedálozunk. És akkor felszállunk a dicsőséges, végtelen jövőbe, és az Elvevő Villámcsapás elvisz minket a csillagokhoz és meghódítjuk az egész univerzumot." De a repülőgépetek nem fog megmenteni benneteket. Épp ellenkezőleg, pont a repülőgépetek az, ami a katasztrófa felé sodor benneteket. Hiába pedáloztok öt, tíz vagy húsz milliárdnyian - nem lesz képes repülni. A kezdetektől fogva szabadesésben zuhan, és a zuhanásnak hamarosan vége."
Derrick Jensen épp annyira látja tisztán az Elvevő Villámcsapás katasztrófikus hatását bolygónkra, mint jómagam. De ez az a pont, ahol a vízióink eltérnek egymástól. Én ha lehetséges, szeretném elkerülni a becsapódást azzal, hogy segítek a Villámcsapás "utasainak" megérteni, MIÉRT nem maradhat - és maradhatna sohasem - a Villámcsapás a levegőben. Két okból szeretném, ha megértenék: először is, hogy elkezdjenek dolgozni, hogy repülésre alkalmassá tegyék, másodszor pedig, ha erre nem képesek - és a Villámcsapás lezuhan - megértsék, hogy nem szabad ÚJRAÉPÍTENIÜK. Jensen azt szeretné, hogy a becsapódás minél hamarabb bekövetkezzen. (hogy a Villámcsapás minél kisebb kárt okozzon - a ford. megj.) A lényeg, amit mondani szeretnék az, hogy ha az összeomlás holnap következne be, úgy gondolom, világunk emberei azonnal nekilátnának a Villámcsapás újraépítésének és valamikor a jövőben a katasztrófa újra bekövetkezne. Amint mondtam, amennyiben az lehetséges, szeretném elkerülni a katasztrófát, de amennyiben nem, elég időt nyerni ahhoz, hogy a lehető legtöbb ember megértse, MIÉRT történt mindez, és hogy semmiképpen sem szabad ezt újrakezdenünk. Jensen a civilizáció lebontására összpontosít, én az elmék megváltoztatására.
[Folytatás: Társadalmi átalakulás, lehetséges? 2.]
2011. július 20
Vissza a tetejére