fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan
Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum
Régóta szerettem volna említést tenni vagy ajánlót írni az Izmaelről, annyira meghatározó erejű volt a könyv számomra. De valahogy épp emiatt, sehogy se tudtam rászánni magam. A minap viszont rátaláltam Hasznos Erika ismertetőjére, ami megtetszett. Elég jól összefoglalja a lényeget és talán sikerül kedvet is ébresztenie a könyv elolvasásához:
"Daniel Quinn 1977-ben írta meg a trilógia első kötetének, az Izmaelnek eredeti változatát, és utána is folyamatosan dolgozott rajta, mígnem 1989-ben Ted Turner amerikai médiamogul bejelentette az 500.000 dollár összegű Turner Tomorrow Ösztöndíj megalapítását. Ennek célja az volt, hogy a szerzőket „olyan regény írására ösztönözze, mely a világ globális problémáira építő és határozott megoldást kínál. A több mint 2500, a világ minden tájáról beérkezett pályamű közül a rangos ösztöndíjat az Izmael nyerte el.
A könyvet 1992-es megjelenése óta több mint húsz nyelvre fordították le, és világszerte sorozatban szerveződnek a regény nyomán keletkező élő vagy virtuális közösségek. Ezek – szemben pl. a fantasy klubokkal – nem a cselekményt göngyölítik tovább, az Izmael ugyanis nem kaland-, hanem tézisregény. Határozott üzenete – tanítása – van arról, hogy „hogyan lettek ilyenek a dolgok”: hogy milyen is a világ, és mi a helye ebben az embernek, illetve az emberi civilizációnak. Tanító könyvekkel természetesen telítve van a könyvpiac. Az Izmael egyedülálló mivolta abban rejlik, hogy e tanításhoz nem vet be semmilyen „titkos tudást” vagy új információt. A lenyűgözően tiszta és világos gondolatmenet – amely a címszereplő gorillának, valamint tanítványának, egy némiképp megkeseredett írónak a párbeszédében bontakozik ki – kizárólag mindannyiunk által ismert történelmi és ökológiai tényeket használ fel. Ezeket azonban olyan újszerű összefüggésbe helyezi, hogy az olvasó számára végérvényesen új jelentést kapnak az olyan szavak, mint „ember”, „kultúra”, „civilizáció”, „munka”, „növekedés”.
"TANÁR tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen. Jelentkezni személyesen." Ezzel a rejtélyes hirdetéssel veszi kezdetét az Izmael ember-főhősének szellemi kalandja. Ha úgy érezzük, hogy a metrón (reggelizőasztalnál, illetékhivatalban stb.) újságot böngészve egy efféle hirdetés legalább egy pillanatra kiragadna az állott unalomból, mi vagyunk azok, akiknek ez a könyv íródott. Az Izmael a kérdések könyve. Izmael, a nem-emberi főhős kérdéseket tesz fel, és a válaszai is további kérdésekhez vezetnek. Hogyan lettek ilyenek a dolgok? Miért van mindez - az éhínség, a környezetszennyezés, a fogyasztói kultúra? És miért nem nyugtalankodik senki miatta? És miért nem oldjuk meg?
Az Izmael, mint minden jófajta filozófia, nem erőltet ránk válaszokat. Nem próbál maga alá gyűrni mindenféle kábító újdonsággal. Quinn egyszerűen csak rendszerbe foglalta a dolgokat. Kirakott egy óriási mozaikot, amelynek minden darabja ismerős, de egyben nem láttuk még soha - és most, hogy szemügyre vehettük, nem tudunk szabadulni a hatása alól. Bizonyos kifejezések - mint társadalmi haladás, civilizáció, jólét - az Izmael elolvasása után kellemetlen asszociációkat ébreszthetnek.
Quinn annyiban is ragaszkodik a filozófiai hagyományokhoz, hogy művét párbeszédes formában írta meg - olyasfajta dialógusként, mint amilyet Szókratész folytathatott valaha, mindenféle ligetekben sétálva, bámész tanítványaival. Rávesz, hogy mi magunk ismerjük fel érveink és gondolkodásmódunk tarthatatlanságát. Éppen ezért ne is olvassuk úgy ezt a könyvet, mint egy regényt. Nem az. A kerettörténet kifejezetten bugyuta; s nem biztos, hogy jó ötlet volt főhősnek választani egy morózus gorillát meg egy kiégett, elfásult, harmincas éveit taposó amerikait. A hangulatomnak legalábbis nem tett jót: két ilyen szereplővel lehetetlen derűs, optimista hangvételű könyvet írni. Csak semmi eufória. Ne felejtsük el, hogy 1992-ben még sokkal nehezebb lehetett rokon lelkeket találni a világban, mint most; szegény Quinn nagyon magányos lehetett.
Az Izmael erényei azonban feledtetik a könyv hibáit. Először is, olyan fogalmi rendszert ad, amelyben könnyű eligazodni - mintha tisztára mosna egy maszatos ablaküveget. Kultúra Anya, Elvevők, Meghagyók; sokat segít abban, hogy képesek legyünk szavakba önteni a gondolatainkat. Aztán a kisebb 'példabeszédek': frappáns történetek, amelyek nem mennek ki a fejünkből, mint a medúza és az antropológus találkozása. És végül, a mítoszok: számomra a könyv legcsodálatosabb része Izmael bibliamagyarázata volt. Soha többé nem tudom már úgy elolvasni az ember bűnbeesését vagy Káin és Ábel történetét, hogy ne Izmael szavai jussanak eszembe róla: lélegzetelállító, a szó szoros értelmében, az az értelmezés, melyet Quinn fűz a jól ismert történethez. S ki tudja - én nem tudom, csak hiszem - talán ez a helyes magyarázat.
Filozófia, mítoszok, történelmi magyarázat - lehet, hogy elvettem a kedvét valakinek? Az Izmael mindenesetre nem túl vastag. Nem tekervényes, nem álmély, és nem kísérletezik azzal, hány percig bírja az olvasó a kihüvelyezhetetlen körmondatokat és értelmezhetetlen kifejezéseket, mielőtt elaludna rajtuk. Az Izmaelt olvasni inkább olyan érzés, mintha a pályaudvar várójában beszélgetésbe elegyednénk egy titokzatos idegennel - és a vita olyan izgalmasnak bizonyulna, hogy lekésnénk a vonatot... "
Birtalan Balázs pedig ezt írta róla:
"1994-ben én magam is árultam az Izmaelt, de mivel a könyvről messziről ordít, hogy valami „zöld izé”, bele sem olvastam. A környezetvédősdi (túl azon, hogy minden tiszteletem azoké, akik ilyesmire időt és energiát áldoznak) soha nem izgatott fel különösebben. Tisztában voltam azzal, hogy a Földet szép lassan tönkretesszük, de nem gondoltam úgy, hogy e kellemetlen ténnyel bármit is kéne kezdenem. Aztán 2001-ben, egy közepesen fásult péntek délután, munkából hazafelé kérdésessé vált, mivel csapjam agyon a hétvégémet, és betévedtem egy könyvesboltba. Megakadt a szemem az Izmaelen, s mivel Miki barátomtól évekkel korábban hallottam róla pár dicsérő szót, „miért ne?” alapon megvettem, noha erősen gyanakodva fogadtam, amikor a szerző (második kiadáshoz írt) előszavában azt olvastam, hogy a könyv sokaknak megváltoztatta az életét. Félek a világmegváltó könyvektől. Főleg azt nem szeretem, ha előre közlik velem, hogy elolvasása után másként fogom látni a világot. Ilyenformán elég súlyos előítéletekkel fogtam az olvasáshoz – hogy aztán ne hagyjam abba, amíg a végére nem érek. Illetve egyszer meg kellett állnom pár percre, hogy néhány mély lélegzetet vegyek, mert a rám zúduló (mondanom sem kell, nem a környezetvédelemről szóló) gondolatok súlyát képtelen voltam elviselni.
Ritkán esik meg az életben, hogy egy könyv minden előzmény nélkül úgy fordítsa fel az ember világképét, hogy ne csak romboljon, de építsen is. Én így jártam az Izmaellel. Semmi új tényt vagy adatot nem tudtam meg belőle – csupán egy új szemüveget kaptam, amelyen keresztül egész más arcot mutat a világ. Bár talán helyesebb úgy fogalmaznom: lekerült rólam az a torzító szemüveg, amelyet Kultúra Anya biggyeszt mindannyiunk orrára, tudatra ébredésünk első pillanatában. S ily módon megszabadulván egy hatalmas optikai csal(ód)ástól, végre elfogadható magyarázatot kaptam arra, hogy "hogyan lettek ilyenek a dolgok."
A könyv a Katalizátor kiadó gondozásában jelent meg magyarul, megvásárolható a nagyobb könyvesboltokban, de egy kis google keresgéléssel elektronikus formában (PDF formátumban) is megtalálhatjuk.
Kapcsolódó bejegyzések:
Daniel Quinn: Emberhez méltó élet? (Izmael, részlet)
Daniel Quinn: A civilizáción túl (Beyond Civilization)
Daniel Quinn: Ádám meséi (Tales of Adam)
2011. január 25
Vissza a tetejére
Thom Hartmann: Az Ősi napfény utolsó órái című könyvében említ egy remek hasonlatot:
Képzeljük el, hogy a következőket olvassuk egy történelemkönyvben: Körülbelül százhúsz évvel ezelőtt az Egyesült Államok nagyvárosait szerény kinézetű űrhajók közelítették meg. Feltűnés nélkül elfoglalták pozícióikat, majd robotgépeket kezdtek árasztani magukból, amelyek a felszínre érve elvegyültek az emberek között. E korántsem jó szándékú gépek képesek voltak megszerezni az emberek életenergiáját és azt úgy alakítani, hogy abból saját maguk táplálkozzanak és növekedjenek. Ezek a gépek nem élnek, nem lélegzenek, nem szaporodnak és így meg sem halhatnak. Mindezek ellenére az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága - a hétköznapi bírósági eljárások keretein kívül működve - 1886-ban megváltoztatta az ország törvényeit és kimondta, hogy a robotok "emberi lények" és felruházta őket az embereket megillető összes joggal. Igazság szerint még az amerikai polgárok jogainál többet is szereztek, mivel a robotok több száz évig elélhetnek és ha megszegik a törvényt vagy emberek halálát okozzák, nem börtönözhetők be és nem végezhetők ki - még akkor sem, ha mindezt szándékosan tették.
A robotok hozzákezdtek, hogy az embereket és a Földet szisztematikusan rabszolgasorba hajtsák. [...]
Ezeket az élettelen entitásokat, amelyek rátámadtak a világra és átvették felette az irányítást általában nem robotoknak hívják: "vállalatok" a becses nevük.
Ehhez kapcsolódóan ajánlom Derrick Jensen és Stephanie McMillan: Ahogy Ég a Világ - 50 egyszerű dolog, amit megtéve tagadásban maradhatsz című remek képregény-novelláját. A magyarítás Jankó András munkája:
Az USA kormánya űrből jött robotoknak engedélyt ad a bolygó felfalására aranytéglákért cserébe. Egy félszemű nyúl megmenti barátait egy nagyvállalat állatkísérlet-laboratóriumából. És két kislány felfedezi a titkot a világ megmentésére mindkét ellenségétől (és ez nem az energiagazdaságos izzók vagy a biodízel)... Az Ahogy Ég a Világ egy roppant szórakoztató és szemfelnyitó történet arról, hogy állítsuk meg az élővilág pusztítását mielőtt még túl késő lenne.
Kapcsolódó bejegyzés:
Napfényből vagyunk
2011. január 20
Vissza a tetejére
Nemrég megnéztem a Johnny Mnemonic (A jövő szökevénye) című 1995-ben, Keanu Reeves főszereplésével és William Gibson regénye nyomán forgatott sci-fit. A történet dióhéjban:
A XXI. században járunk. Johnny adatcsempész, aki az agyába drótozott memóriatárban jó pénzért adatokat szállít a világ egyik sarkából a másikba. Azért, hogy agyába minél több információt belezsúfolhasson, feláldozta gyerekkori emlékeit is. Ezúttal viszont valóban nagy bajba keveredik, implantációját vészesen túlterheli azzal, hogy 320 gigabyte-nyi rendkívül titkos adatot töltenek bele. 24 órán belül célba kell juttatnia a szállítmányt és eltávolítani az adatokat, különben idegrendszere összeomlik és belehal. Közben a jakuzák is a nyomába erednek, hogy titkos megbízójuknak visszaszerezzék az adatokat, vagyis az emberiséget sújtó halálos kór (az idegösszeomlás szindróma) ellenszerét.
Ebben az elképzelt jövőben a világot már régóta nem a kormányok, hanem a megavállalatok irányítják, az emberek egészsége nem számít, a betegségipar jobban profitál a betegek folyamatos kezeléséből, mint a felgyógyulásukból. Egyre többen betegednek meg az idegösszeomlás szindrómában, melyre a nép tudomása szerint nincs ellenszer. Az orvosok meg vannak győződve róla, hogy a betegséget a rengeteg elektronikai eszköz és az általuk keltett elektromágneses hullámok okozzák, vagyis maga a technikai civilizáció a betegség oka.
A film nem egy kiemelkedő alkotás, bennem mégis vegyes érzelmeket keltett. Egyrészről gyerekkorom jövőképét mutatta a film, a cyberpunk fénykorából. A jövőt rendkívül sötétnek és nyomorúságosnak ábrázolva, ahol már felfoghatatlan a gazdagok és szegények közötti szakadék. A gazdagok az elképzelhető legnagyobb luxusban élnek, a legmodernebb technológiai eszközökkel, modern városokban körülbástyázva magukat, míg a szegények a városok peremkerületeinek gettóiban, földalatti bunkervárosokban, elavult, kivetett technológiákat összetákolva, patkányok módjára vegetálnak. Lázadó bandákat szerveznek és kívülről próbálják támadni a rendszert és megdönteni az óriásvállalatok hatalmát. Az elképzelt technológia, az internet ábrázolása, a gigabyte-nyi adatok már-már nevetségessé teszik a filmet egy mai szemlélő számára.
Másrészről viszont úgy éreztem, hogy a történet még ma is nagyon releváns témákat boncolgat és ezért szeretem még mindig a cyberpunk-ot. A cyberpunk alkotások és a 90-es évek borús jövőábrázolásai erősen kontrasztos tükröt tartanak társadalmunk elé.
Mára a világot gyakorlatilag valóban az óriásvállalatok irányítják, a kormányok az ő bábjaik. A betegségipar tényleg nem érdekelt az emberek egészségében, csak a profitban. A technológiai civilizáció csakugyan megbetegít bennünket, egyre több az úgynevezett "civilizációs betegség" és a rák járványszerűen terjed. A gazdagok és szegények közötti szakadék valóban elképzelhetetlen, a hajléktalanok gettókban és földalatti bunkervárosokban húzzák meg magukat és a gazdagok által kivetett maradékokból és technológiákból élnek.
Ki mernem jelenteni, hogy a cyberpunk által vizionált világ nagy része már megvalósult. Ebben élünk, csak nem vesszük észre. És ez rémisztő.
2011. január 19
Vissza a tetejére
/ Ran Prieur írása az olajcsúcsról és a mezőgazdaságról, fordítás általam: /
Stuart Staniford közzé tett egy terjedelmes írást, melyben rámutat arra, hogy az olajcsúcs valójában segíti az ipari mezőgazdaság térhódítását, legalábbis rövid és középtávon. A hosszú távú trend az emberközelibb földművelés irányába mutat. Ha feltételezzük, hogy Staniford meglátásai helyesek, akkor azt jósolhatjuk, hogy az olajcsúcs a megafarmokat még nyereségesebbé fogja tenni, mivel a munkaerőköltségeiket leszorítják és bár többet költenek olajra, az élelmiszer ára rohamosan növekedni fog. Ám ha az ár növekszik, kevesebbet adnak majd el belőle, mivel kevesebb ember tudja megfizetni. És ha kevesebbet adnak el, akkor nem fognak újabb és újabb földet vásárolni és eke alá hajtani. Az olajalapú ipari-mezőgazdasági vállalatok ezért fúziók és felvásárlások révén lesznek egyre nagyobbak, míg az összes általuk felhasznált földterület a gazdaság hatására csökkenni fog. Egy szint után ezek a földterületek olyan emberek számára fognak élelmet termelni, akiknek nem futja a megacégek profitjára. A kormányzati támogatások csak lassíthatják a folyamatot, és csak addig, amíg a kormányoknak van elég pénzük arra, hogy ilyen támogatásokat finanszírozzanak.
Tehát az ipari mezőgazdaság egyre inkább a gazdagokat fogja etetni, de mi fognak enni a többiek? Nem leszünk egyik pillanatról a másikra önellátóak, de fokozatosan egyre kevesebb olajalapú ételt fogunk venni és egyre nagyobb hányadát fogjuk magunk megtermelni. Elképzelhető, hogy a babot és a tököt magad termeszted, de a búzát a kovászos kenyérhez és a csirketáphoz megveszed majd. Azok akik sem megfizetni, sem megtermelni nem tudják az élelmüket, odavesznek - nem valószínű, hogy az éhezéstől, hanem inkább mindazon rossz dologtól, ami a szegényekkel egy összeomló társadalomban történik, mielőtt még éhezni kezdenének.
De lehet az ipari mezőgazdasággal versenyezni? Nincs rá szükség! Staniford azt állítja, hogy az "ipari mezőgazdászok elképesztően hatékonyak", de ez csak akkor igaz, ha a hatékonyságot pénzben mérjük, egy olyan világban ahol az olaj olcsó, az emberi munkaerő viszont drága. Ha nincs állásod, a saját munkaerőd ingyen van és ha organikusan termelsz, olajat sem kell vásárolnod. Az igaz, hogy a profitért dolgozó kis mezőgazdász cégek nem nyerhetnek a nagyokkal szemben. De míg az ipari mezőgazdaság monopolizálódik az egyik, folyamatosan csökkentő piaci szegmensben, addig a bizalmon alapuló kertészeti gazdaság meghódítja a piac másik, növekvő szegmensét.
Michael (egy hozzászóló) egy rémisztő lehetőséget hoz fel: képzeljük el, hogy az ipari agrárium képes lenne helyettesíteni az olajat bioüzemanyaggal! Vagy, hogy képesek lesznek a hatalmas napenergia erőművekből nyert energiával közvetlenül élelmet szintetizálni. Ez elvezetne minket minden jóérzésű ember rémálmához, ahhoz amiért a jobboldaliak utálják Al Gore-t, a baloldaliak pedig a Monstanto-t. Félünk egy olyan társadalomtól ami globális, elnyomó és fenntartható: egy összeomlás-biztos disztópiától. Ha még tovább akarunk menni, feltételezzük, hogy ez a rendszer ellenáll a klímaváltozásnak és figyelmen kívül hagyjuk Joseph Tainter elméletét is a rendkívül komplex társadalmak összeomlásáról. Ekkor úgy tűnne, örökre végünk van. Ez egy olyan világ lenne, ahol az ipari mezőgazdaság eteti az egyre növekvő gazdag réteget, a szegénységet felszámolnák, a "gazdagok" lennének a "mindenki", ők sétálnának a napelemmel működtetett fűnyírók mögött, ők végeznék a sivár irodai munkát, ők játszanának a videojátékokkal, amikben a tetteknek legalább értelme és hatása van és vásárolnák a mag nélküli élelmet, elvéve az egyetlen esélyünket, hogy a magokat félretéve akár egy kis rést üthessünk totális rabszolgaságunkon.
Ezen a ponton már csak egy kártyánk marad: a pszichológiai fenntarthatatlanság. Ha nincs szabad kezünk a munkánkban, rosszul végezzük; ha a társadalmunk az életet értelmetlenné teszi, le akarjuk dönteni. Úgy hiszem, hogy a Tea Party-nak is ez a tudattalan indítéka. Ők érzelem alapján jutottak el oda, ahová az Unabomberek értelem alapján: utálják ezt a világot és tönkre akarják tenni.
Vannak az emberi leleménynek jobb módszerei is egy rossz rendszer ledöntésére. De ha kudarcot vallunk, a másik forgatókönyv még rosszabb. Ha egy tech rendszer az emberi döntéstől függetlenné válik, de továbbra is szüksége van az emberi jelenlétre, életünk bennragadhat a totális bezártság és tiszta horror világában - csakúgy, mint napjainkban az állatok az üzemi gazdaságokban. Ha a biotechnológiának sikerül megfordítania az öregedést, talán haláltól sem menekülhetünk. Addig fognak kínozni míg kiég a nap, de csillagközi kolóniákkal akár örökké.
Nem hiszem, hogy ez megtörténne. Csak arra szerettem volna rámutatni, hogy mindaddig, míg az ipari mezőgazdaság erősödik, ezen az úton járunk és így vagy úgy, de más irányt kell vennünk. Az alternatív utak nem merülnek ki abban a néhányban, amiket már kipróbáltunk. Magasabbra is tehetjük a lécet, törekedhetünk permakultúrás élelem erdőkre, decentralizált manufaktúrákra, 100% -ban alulról-felfelé építkező társadalmi rendszerekre és globális tudatosságra.
2011. január 11
Vissza a tetejére
/ Gondolatok Meszlényi Attila néhány írásából: /
A szakemberképzés fáradságos munkával megtanítja a leendő specialistáknak, hogy milyen kérdéseket nem szabad feltenniük többé, s hogyan nézzék hülyének a laikust, aki olykor felteszi őket. A közgazdásztól nem kérdezhetjük, hogy miért kell gazdaságosnak lennünk; a tudóstól, hogy mi a tudás; a rendőrtől, hogy mi az értelme a szabálynak, amely alapján intézkedik.
Életünk minden kérdésében csőlátó szakemberek döntenek helyettünk. Szakemberek mondják meg, milyen jogok illetnek meg minket, milyen magas legyen az életszínvonalunk, mit együnk, hogyan lakjunk, közlekedjünk, mit és hogyan tanuljunk, mennyit őrizzünk meg a természetből, mekkora az eszményi mellbőségünk, mi az igazság, hogyan szeretkezzünk. Szakemberek énekelnek, fociznak és gondolkoznak helyettünk.
Mi magunk is szakemberek vagyunk vagy leszünk. Bemagolt szabályok szerint meghatározzuk mások életének egy kicsiny szeletét, miközben mind az ő, mind a saját életünk összes többi kérdésével, vagyis egész életünkkel kapcsolatban laikusok, illetéktelenek vagyunk. Nincs senki, aki átlátná a kép egészét és értelmét.
Az igazán fontos és érdekes kérdéseket csak a laikus tehetné fel, de nem teszi, hogy ne nézzék hülyének. Kérdései megromlanak és beleszáradnak. Nem laikusnak tekinti magát, hanem rossz helyre csöppent szakembernek. „Ez nem az én területem, a helyes kérdéseket sem ismerem.” „Nem szólok hozzá, ebben nem vagyok otthon.”
Miben nem vagyunk otthon? Szűk szakterületünkön kívül semmiben. Nem vagyunk otthon a világban, saját életünkben.
Csak szaktársainkkal tudunk lelkesen beszélgetni érdektelen műfogásokról, amelyek életünket és gondolatainkat kitöltik. Más társaságban bölcs képpel unatkozunk; ha megszólalunk, sem vállaljuk fel laikus- (vagyis ember-)voltunkat, hanem igyekszünk hozzáértőnek látszani. Csak akkor élénkülünk fel, amikor a számunkra félretett közös moslékról: vásárlásról, szexről, számítógépről, tévéműsorokról kerül szó.
A laikusvoltunkban, embervoltunkban rejlő értékekkel nem merünk élni – sőt nem is tudunk róluk.
De ne higgyük, hogy minden további nélkül kész laikusok vagyunk, a laikus minden értékével! A mai laikus nyers állapotában nem más, mint a szakember fonákja; életünk területeinek kilencszázkilencvenkilenc ezrelékében használhatatlan célszerszám. Jó laikusnak lenni komoly feladatot és rangot jelent, nem könnyű eljutni odáig. Viszont nem is riasztóan nehéz: csak elkezdeni és vállalni kell.
A gondolkodás nem szakemberek dolga, és valójában társas tevékenység! Saját nézeteinket sem értjük, amíg nem szembesítjük őket másokéval. Egyedül, vagy hasonló nézetű társak közt nem lehet eredményesen gondolkodni, mert magunknak sosem tesszük fel az igazán rázós kérdéseket.
2011. január 7
Vissza a tetejére
A Thoth egy dokumentumfilm, melyet Sarah Kernochan és Lynn Appelle készített egy new-yorki utcazenészről, S.K. Thoth-ról. A film 2002-ben Academy Award díjat nyert a legjobb témájú rövid dokumentumfilm kategóriában.
Thoth az USA egyik legismertebb utcai előadóművésze, aki arról híres, hogy egy saját maga által kitalált fantasy nyelven énekel, továbbá hegedül, dobol és táncol, egyfajta egyszemélyes operaként. Ő ezt "prayformance"-nak nevezi, hangsúlyozva az előadás spirituális dimenzióját. Egyszerre van jelen benne a dél-amerikai indián, az afroamerikai, egyiptomi és európai kultúra, elmossa a kultúrák és nemek közti határvonalat. Kísérteties, elbűvölő, felszabadult és titokzatos. 2008-ban találkozott Lila'Angelique-el, azóta közösen, Tribal Baroque néven zenélnek.
A dokumentumfilm betekintést enged Thoth életébe, hogyan lett utcazenész és hogyan éli mindennapjait, gyakorlatilag hajléktalanként.
A filmre Pacsuta Péter János ajánlásával bukkantam, köszönet érte
2010. december 14
Vissza a tetejére
/ Toby Hemenway - Apocalypse, Not. A Critical Look at Peak Oil Catastrophism című írása - fordítás általam: /
"Az általunk ismert világ vége" egy olyan kifejezés, amit az elmúlt évtizedekben annyira elcsépeltek, hogy az olajcsúcshívők már rövidítve használják: TEOTWAWKI (the end of the world as we know it). Az ehhez hasonló esetlen rövidítéseket egykor a Y2K katasztrófahívők kezdték el alkalmazni; és ennek öröksége - életem legfeleslegesebb "ránk szakad az ég" pánikja - elegendő számomra ahhoz, hogy szkeptikus legyek a legtöbb olajcsúcshívő társam borúlátásával kapcsolatban. Az olajcsúcs épp annyira biztos és elkerülhetetlen, mint a halál és az adók. De amennyi embert felébreszt ez a végítéletről és homályról szóló jóslat, épp annyit el is idegenít. Olyanokat, akik lehet hogy máskülönben kiszálltak volna a városi terepjárójukból. Az olajcsúcs katasztrófizmus által ismételgetett megkérdőjelezhető tények, a borúlátó gondolkodás és a kritikus elemzés hiánya lerontja a mozgalom hitelét. Szeretnék megvizsgálni néhány, az olajcsúcs katasztrófizmus körül található féligazságot és tévedést, de nem azért, hogy bátorítást adjak a szemellenzős olajcsúcs-tagadóknak, az tragédia lenne, hanem hogy finomítsam és rávilágítsak azokra az érvekre amik valósak.
Kétség nem lehet afelől, hogy az olaj fogyóban van. De ahhoz, hogy abban higgy, hogy ez elkerülhetetlenül a világ végét fogja jelenteni, a következőkben is hinned kell:
1. Az olaj iránti keresletünk változatlan és nem függ jelentős mértékben az ártól.
2. Annyira piszokul függünk az olajtól, hogy inkább végignézzük civilizációnk összeomlását, mintsem hogy változtassunk viselkedésünkön.
3. Képtelenség jelentősebb mennyiségű olajat megtakarítani.
4. Még ha meg is takarítunk, a kereslet akkor is több lesz, mint amit az olaj és alternatívái kielégíteni képesek.
5. A társadalom olyan törékeny, hogy képtelen elviselni egy nagyobb sokkot.
Ahhoz, hogy olajcsúcs-katasztrófa hívő legyél, hinned kell ezekben. Pedig mindegyik vitatható. Vizsgáljuk meg őket.
A legtöbb olajcsúcs katasztrófizmus a Hubbert görbével indít. M. King Hubbert egy kőolajjal foglalkozó geológus volt, aki 1956-ban (1) és 1974-ben (2) publikált cikkeket, amikben rámutatott, hogy az Egyesült Államok és a világ olaj termelése egy egyszerű haranggörbét fog követni. Úgy gondolta, hogy az Egyesült Államok 1970 körül éri el a csúcsot, a világtermelés pedig 1995 körül, aztán épp olyan meredeken esik majd, ahogyan nőtt. Nem szolgált egyenletekkel és csekély matematikai számításokra alapozta elméletét, de felmutatott adatokat az amerikai görbe növekvő oldala mentén.
Hubbert előrejelzése az amerikai termelési csúcsról pontos volt és a csökkenés mindeddig követte görbéjét. Nemrég viszont jelentősen eltért. A világtermelés pedig már a 1970-es évek vége óta nem követi Hubbert görbéjét. Más országok termelése 51 esetből csak 8 alkalommal követték Hubbert várakozásait. (3) Ezek a tények nem zavarták a katasztrófahívőket, mivel egyes elméletek annyira vonzóak, hogy még akkor is nehéz eldobni őket, mikor ellent mondanak a tényeknek.
A Hubbert görbe lejtmenete
Legyünk egy kissé kritikusak Hubbert görbéjével szemben. A hazai (az Egyesült Államokbeli - a ford. megj.) olajtermelés 1970 körül meredeken esni kezdett. Minek köszönhető ez a jelentős visszaesés? Ha vakon hinnénk az elméletnek azt mondhatnánk "mert kiszáradtak a kutak" és ennyiben hagynánk a dolgot. De egy körültekintő gondolkodó meg kell hogy vizsgáljon más magyarázatokat is. Van jó néhány: Egy jelentős kaliforniai olajfolt 1969-ben, az első Föld Napja 1970-ben és sok más esemény a 70-es évek végén megemelte a közvélemény környezettudatosságát és hamarosan a közfelháborodás rákényszerítette a kormányt, hogy tiltsa be a part menti fúrásokat és más környezetszennyező belföldi kitermeléseket. Az 1973-as arab olajembargó az árakat az egekbe emelte és az amerikaiak kisebb autókat kezdtek vásárolni, letekerték a termosztátokat, lefojtva ezzel a keresletet és ezáltal a hazai termelést is. Továbbá a 60-as 70-es évek volt a nemzetközi nagyvállalatok felemelkedésének ideje és az időszak, amikor az Egyesült Királyság kivonult a legtöbb Közel-Keleti gyarmatáról, ami arra késztette az olajóriásokat, hogy elhagyják az amerikai olajmezőket és hatalmas erőket mozgósítsanak a Közel-Keletre, ahol szabályozás alig, a munkaerőköltségek alacsonyak, a készletek pedig hatalmasak voltak.
Tehát az amerikai termelés meredek esésének - bár hatással volt rá a könnyen hozzáférhető hazai lelőhelyek kimerülése - sok más oka is volt. Napjainkban a lejárt amerikai szerződések visszahozták az olajóriásokat, akik a mezőket most már újabb technológiákkal termelik ki. A kongresszus újra engedélyezte a part menti fúrásokat és az amerikai termelés visszaesése megállt. Már nem követjük a Hubbert görbét. Azt hinni, hogy a hazai olajtermelés csak azért esett vissza, mert az Egyesült Államok 1970-ben kifogyott az olajból leegyszerűsítő és tévesen csak a kínálat csökkenésére összpontosít, figyelmen kívül hagyva a kereslet jelentős visszaesését.
Az ár diktálja a keresletet
Az olajtermelést nem csak kínálat alakítja. Az árnak jelentős hatása van és a termelési szintek világosan rámutatnak erre a tényre. 1960-tól 1973-ig az olajárak csökkentek, a termelés minden évben 6%-al fokozódott. (4) Aztán jöttek az arab olajembargó magas árai és a termelés 1973 és 1979 között már csak évi 1.5%-al nőtt. A világ elkezdett megtakarítani. Az árak 1979-ben tovább nőttek és a termelés növekedése ismét lassult, évi 0.75% alá, és a mai napig ott maradt. Másképpen szólva az olajtermelés éves növekedését közel 6 év alatt (1973-tól 79-ig) 87.5%-al csökkentettük és lent tartottuk, ami rávilágít, hogy a termelési szint mennyire képlékeny és érzékeny az árakra.
A katasztrófahívők ijesztő statisztikákat hangoztatnak, mint "ha a világ olajfogyasztása csupán évi 5%-al növekszik, 15 év alatt a világ összes olaját elhasználjuk." Mivel a világ fogyasztása 25 év során mindössze évi 0.75%-al nőtt, felelőtlenség azt állítani, hogy ilyen felfújt számok valószínűek lennének.
Néhány katasztrófahívő, ahogyan Richard C. Duncan geológus is (5), az egy főre jutó energiafogyasztást hozza fel, mint szorult helyzetünk mércéjét. Helyesen megjegyzik, hogy az egy főre jutó fogyasztás világszerte csökkenésnek indult, de máris levonják a következtetést, hogy ez nem jelenthet mást, mint hogy a "kőkorszak felé" tartunk: Ha egy főre kevesebb olaj jut, akkor egy főre kevesebb élelem és pénz jut, úgyhogy a civilizációnak annyi. Habár, az egy főre jutó amerikai olajfogyasztás 1979 óta folyamatosan csökken, mégis több kacatunk van, mint valaha. 1979-től 2001-ig a gazdaságunk több, mint 100%-al, a népességünk pedig 30%-al növekedett, de az olajfogyasztásunk csak 9%-al (vagy évi 0.25%-al). Az egy főre jutó olajfelhasználás csökkenése nem csak a kínálat visszaesésének tudható be, hanem sokkal inkább annak, hogy manapság jelentősen kevesebb energiát használunk fel, ugyan azon eredmények eléréséhez - ez egy nagyon jelentős pozitívum, amit a katasztrófahívők figyelmen kívül hagynak. A tanulság ismét: Ne hagyd abba a gondolkodást az első adódó magyarázatnál.
1973-ban az amerikai autók fogyasztása átlagban 20 liter volt. Az áremelkedés hatására 1981-re ez 10 liter körülire csökkent, 8 év alatt közel a felére. (6) Az árak azóta nem változtak jelentősen és az átlag fogyasztás is változatlan maradt (ismételten, az ár és a fogyasztás között szoros kapcsolat van). A magasabb árak csökkentik a keresletet és arra ösztönöznek, hogy hatékonyabban használjuk fel az olajat, ami tovább csökkenti a keresletet. A kereslet ezen kétszeri csökkenése sok időt nyerhet az átálláshoz.
Már jelenleg is rendelkezünk azzal a technológiával, ami megfelezheti vagy megnegyedelheti a fogyasztást és amint növekedni kezdenek az árak, ezek el fognak terjedni, így a fogyasztás is vissza fog esni, ami jelentősen ki fogja nyújtani Hubbert görbéjének jobb oldalát. Az Egyesült Államokban már most eltolódott a körbe azáltal, hogy megfeleztük a járműveink fogyasztását és csökkentettük olajfelhasználásunk növekedését évi 6%-ról 0.25%-ra. És a legtöbb fejlett világbeli ország nálunk jobban takarékoskodott.
A következő kijelentés, mely sok olajcsúccsal foglalkozó weboldalon olvasható, rávilágít a roppant hiányos közgazdaságtani ismeretekre: "Hubbert azt is megjósolta, hogy a világtermelés 1995-ben éri el a csúcspontját, ami bekövetkezett volna, ha a 70-es évek politikailag létrehozott olajválságai nem tolják ki a csúcsot körülbelül 10-15 évvel" (7) De hiszen épp ez a lényeg! A jelentős árnövekedés csökkenti a keresletet és kitolja az hátralévő olajkészletek éveinek számát. És a magas árak nem csak alternatívák keresésére sarkallnak, a teljes energiafelhasználás is csökken miközben takarékoskodunk. Hubbert görbéjének jobb oldala évről évre hosszabb lesz.
Tehát az 1-es és 2-es pontban megfogalmazott hiedelmek, miszerint az ár nincs hatással a fogyasztásra és inkább végignézzük civilizációnk összeomlását mintsem, hogy változtassunk szokásainkon, tévesek.
A Just-in-Time faj
Az embereket a krízis mozgósítja és általában alig tesznek valamit a bekövetkeztéig. Amíg a kellemetlen helyzetek csak alakulóban vannak, inkább elódázzuk és tagadjuk őket, ahogyan Hitler többszöri agressziójával is tettük Európában az 1930-as évek végén. Aztán elérünk egy pontot ahonnan a mindent-bele üzemmódba váltunk; a háború, vagy azzal hasonló helyzetek felvillanyoznak. Nézzük meg a Második Világháború repülőgépgyártását: 1939-ben az Egyesült Államok 180 repülőgépet gyártott havonta. (8) 1940-ben havi 1600-at, 1944-re pedig 8000-et. Ez 5 év alatt 4500%-os növekedés. Még nem hallottam a Fehér Házból olyan kijelentést, hogy "háború az olajfüggőség ellen", de ha egyszer eljutnak idáig, biztos vagyok benne, hogy hasonló lesz az eredmény még ha a feladat az is lesz, hogy megtanuljuk hogyan kell kevesebbet csinálni, semmint hogy többet.
Számos figyelemfelhívás van az olajcsúcsról, de a lelkes katasztrófahívők úgy gondolják, hogy mivel kevesen hallják meg a figyelmeztetést, a társadalom semmit sem fog tenni míg túl késő nem lesz és ezért összeomlik. Bár a jelentősebb olajcégek már most egész oldalas szóló reklámokat fizetnek az olajcsúcsról. Ford a hibrid autókat népszerűsíti, melyek eladásai szárnyalnak. A General Motors washingtoni szóvivője azt hangoztatja, hogy tovább kellene lépnünk az olajtól. A Toyota a jogalkotóknál lobbizik, hogy az energia függőség csökkentését és a több energiaforrást választási kampánytémává tegye. A terepjáró eladások esnek. Már most reagálunk és minden egyes megtakarítás időt nyer számunkra. Hubbert görbéje nyúlik.
Bár lecsökkentettük az olajfogyasztás növekedését, még mindig többet fogyasztunk minden egyes évben. Tudnánk kevesebbet fogyasztani? Mennyivel csökkenhetne a fogyasztás, hogy elkerüljük a katasztrófát? Itt van néhány adat.
1965-ben a világ 12 milliárd hordó olajat fogyasztott. Ez hamarosan 30 milliárdnál fog tetőzni. Úgy becsülik, hogy 2040-re a termelés 12 milliárd hordóra fog visszaesni - vissza az 1965-ös szintre. Ahhoz, hogy idáig ereszkedjünk, 35 év alatt évi 2.2%-al kellene csökkentenünk a fogyasztásunkat. Meg tudnánk ezt tenni? Szerintem igen. 1973-tól 1975-ig és utána 1979-től 1983-ig a fogyasztás közel ilyen sebességgel csökkent évente. Amint csökkentek az árak, a fogyasztás újra nőtt. Egy pillantás lehet a jövőbe ha megnézzük, hogy amikor a Katrina hurrikán idején 30%-al nőttek az üzemanyag árak, az amerikai fogyasztás két hét alatt 6%-al esett vissza. Az évi 2.2%-os megtakarítás bőven megvalósítható.
Az ár és a kereslet szorosan összefügg. Ha nőnek az árak, jelentősen változtatunk a viselkedésünkön. Ezek alapvető tények, melyeket az olajcsúcs katasztrófizmus figyelmen kívül hagy. Kína és India lehet, hogy iparosít, de mindezt egy drága olaj korszak közeledtével teszik. Az alacsony egy főre jutó jövedelmük azt jelenti, hogy az emberek nem engedhetnek meg maguknak sok olajat. Ez a gazdaságosságot és takarékosságot elkerülhetetlenné fogja tenni, így ezen országok igyekezetét, hogy utánozzák a nyugatiak tékozló életét alapjaiban fojthatja el a saját keresletük által megnövelt ár.
Tudunk annyit takarékoskodni, hogy az számítson? Az energia tanácsadók, mint amilyen az Amory Lovins rámutatnak, hogy a gyárak és erőművek által felhasznált erőforrások nem kevesebb, mint 90%-a veszendőbe megy. Az elérhető olaj növelésére a legolcsóbb módszer a szigetelés, könnyebb alapanyagok használata, vagyis a megtakarítás. Már az is 25%-al csökkentené az olajfogyasztást, ha felére redukálnánk a járművek fogyasztását. Akár 50%-al is könnyedén csökkenthetnénk olajfogyasztásunkat anélkül, hogy életmódunkon változtatnák, egyszerű takarékoskodással. A 70-80%-os csökkentés is elérhető lehet.
A katasztrófahívők gyakran mutatnak rá az összes többi kezdődő katasztrófára, amivel az olajcsúcs mellett szembe kell néznünk: globális felmelegedés, fogyatkozó vízkészletek, termőtalaj erózió, városok melletti aktív vulkánok, gyilkos viharok - és azt mondják: "Válassz kedvedre, valamelyikük biztos telibe-talál minket". Alábecsülik a kultúra és az ökoszisztéma rugalmasságát. Ha felsorolnánk az összes katasztrófát ami az Egyesült Államokban az elmúlt 25 év során történt, szörnyen ijesztőnek tűnnének: Egy sor 4-es és 5-ös osztályú hurrikán, a St. Helens tűzhányó kitörése, erősödő infláció, tőzsdekrach, két jelentős földrengés Kaliforniában, hatalmas áradások, szeptember 11, legalább két választási csalás, több államra kiterjedő áramkimaradások, New Orleans pusztulása - és mégis, az Egyesült Államok és a világ valahogy még mindig kullog.
Alkalmazkodó és összetett
A kultúrák és ökológiai rendszerek rendkívül ellenállóak, mivel sok, lazán összekapcsolt, részekre tagolt alrendszerből állnak. Egyes részek - mint az elektromos hálózat egy szakasza - elromolhatnak, de a többi rész válaszul kiegyenlít és egy más szinten, vagy gyakran ugyan azon a szinten újra stabil állapotba hozza az egész rendszert. A Katrina hurrikán jól mutatja ezt. Egy éjjel alatt elvesztettük az olaj és gáztermelésünk 30%-át és egy nagyvárost. A benzinárak felszöktek, de a rendszer más elemei kompenzáltak, így a benzinárak hamar visszaestek. A gázt sokkal nehezebb szállítani, így több forrás híján az ára nem csökkent a Katrina óta. Ha az ára magas marad, látni fogjuk majd az olyan a takarékossági törekvéseket, mint a jobb szigetelés, jobb ablakok, átállás más fűtőanyagra és a növekvő igényt több nukleáris energia iránt (ami egy olyan lépés, aminek nem örülök, de elkerülhetetlennek tartom). Aztán észrevesszük majd, hogy a gáz iránti kereslet lecsökkent, mivel a kereslet egy részét más forrásokból elégítettük ki, más része pedig eltűnt a jobb hatékonyság és az alkalmazkodó kulturális ökoszisztéma következtében, ami a hangsúlyt a hatékonyabb stratégiákra helyezte.
Minden összefügg mindennel, de a kapcsolat laza. Az olyan forgatókönyvek, amik azonnali katasztrófát jósolnak alábecsülik a globális rendszerek összetettségét, laza kapcsolatát és ellenálló képességét.
Ha holnaptól nem lenne olaj, akkor nagy bajban lennénk. De van 35 évünk, hogy fokozatosan lecsökkentsük fogyasztásunkat az 1965-ös szintre. 1965 nem volt olyan rossz. Még ha azóta a világ népessége nagyobb is, az energiahatékonyság is növekedett. Alkalmazkodó faj vagyunk - ez a fő tulajdonságunk - és 35 év alatt a világ nagyot fog változni. Én a szőrtelen majomra teszem le a voksomat.
Az olajcsúcs katasztrófizmus fontos szerepet játszott abban, hogy feltérképezze az előttünk álló legnehezebb akadályokat és elég hangos volt ahhoz, hogy sok önelégült embert ráébresszen, hogy milyen lehetőségek előtt állunk ha ész nélkül cselekszünk. Az én forgatókönyveim sem éppen rózsásak. Még ha meg is takarítunk, még ha Kína el is kezd egyhengeres autókat gyártani, még ha mindannyian csak egy gyereket is vállalunk, az olajkorszak vége rázós lesz. Ahogy az olaj drágulni kezd, a világszintű gazdasági visszaesés és növekvő munkanélküliség szinte elkerülhetetlen lesz. De még a legsötétebb viharfelhőn is találhatunk derűsebb sávokat. A visszaesés definíció szerint egy átállást jelent a gazdasági növekedés pályájáról az összehúzódáséra, ami önmagában is csökkentő olajfogyasztást jelent. Még fontosabb, hogy kultúránk, mely a gazdasági növekedés foglya, először fájdalmasnak fogja találni annak hiányát, de a "több mindig jobb" korának vége helyet hagyhat más típusú növekedéseknek, olyanoknak ahol az értéket nem pénzben mérik: kulturális, művészeti, intellektuális, szociális - mindazon dolgoknak, amiket a gazdasághoz, mint az élet legfontosabb részéhez való nyers ragaszkodásunk hajlamos elpusztítani.
A magas munkanélküliség eredményezheti azt, hogy kevesebb ember fog rákényszerülni, hogy megdolgozzon olyan pénzért, amiből fölösleges kütyüket vegyen, kevesebben fognak ilyeneket gyártani és venni; kevesebb időt fognak olyan munkákkal tölteni, amiket valójában utálnak; és szélesebb körben fognak egyedül vagy közösségben előállítani olyan dolgokat, amikre valóban szükségük van - és amihez nem kell heti 40 óra. Ez egy lehetőség lesz arra, hogy lecsökkenjen életünkben a gazdaság szerepe és több időnk legyen sok más olyan dologra, amit pénzzel nem lehet, vagy nem érdemes megvenni.
Az emberiség végre elérte azt a szintet, amikor az alapvető túlélés sok ember számára már nem az első számú kétség. Még nem fogtuk föl, hogy a túlélésért folytatott küzdelemnek gyakorlatilag vége, úgyhogy túllőttünk a célon. Ahelyett, hogy észrevennénk, hogy mint faj, már nem szükséges ébrenlétünk minden erejével az alapvető élelemért és biztonságos lakhelyért dolgoznunk és küzdenünk a fertőzésekkel, ragadozókkal, nem bírunk leszállni a túlélés futópadjáról. Ezért egyre több és több cuccot készítünk, ahelyett hogy felnéznénk, fellélegeznénk és élveznénk azt a sok csodát, ami egy tudatos, intelligens, a túlélés mesterévé lett állat számára megadatott. Talán az olajcsúcs és a visszatérés egy olyan korba, ahol az erőforrások drágák és a munkaerő bőséges, emlékeztetnek majd, hogy az élet a mesterségesen keltett birtoklási vágynál sokkal többről szól. Talán el tudjuk hagyni a birtoklás és pazarlás iránti kicsinyes megszállottságunkat és végre felnövünk.
Források
1. Hubbert, M. King, “Nuclear Energy and the Fossil Fuels,” Drilling and Production Practice, 1956.
2. Hubbert, M. King, U.S. Energy Resources, A Review As Of 1972.1974
3. Campbell, C.J., The Essence of Oil & Gas Depletion, 2003.
4. Oil production numbers from US DOE and Energy Information Administration.
5. Duncan, Richard C., The Peak of World Oil Production and the Road to the Olduvai Gorge. www.hubbertpeak.com/duncan/
6. US EPA.
7. www.lifeaftertheoilcrash.net/
8. American War Library.
---
Fordítói megjegyzés:
Szeretném hozzátenni az íráshoz, hogy bár szimpatikus a szerző optimista hozzáállása, úgy vélem nem hangsúlyoz eléggé sok olyan tényezőt, amik igen is valós veszélyt jelentenek.
Egyik ilyen, hogy az "ember, mint faj" távolról sem ért még el arra szintre, hogy ne okozzon számára problémát a túlélés. A fejlett világ egy részén lehet, hogy igen, de a szegényebbik felén ma is napi kevesebb mint 1 dollárból küzdenek a túlélésért. Azért élhetnek egyesek olyan szinten ahogy, mert mások olyan szinten élnek ahogy, ezt ne felejtsük el. Továbbá nem számol a gazdasági-politikai erővonalak mentén húzódó konfliktusokkal. A csökkenő olajtermelés világában a gazdag országok meg tudják vásárolni, vagy erővel elvenni maguknak amire szükségük van, így sok országra még nagyobb nyomor vár, mint eddig. Ez újabb konfliktusok és tömeges népvándorlások katalizátora lehet. A klímaváltozás, az intenzív öntözés és a szennyezés miatt egyre fogyatkozó vízkészletek, és ezáltal az egyre növekvő sivatagosodás és talajerózió valós veszélyt jelent az élelemtermelésre, ahogyan a fogyatkozó olaj is, hiszen a legtöbb olajat nem a közlekedésre használjuk el. A közlekedésen, fűtésen, gyárakon valóban tudnánk spórolni, de mi lesz a legalapvetőbbel: a gépesített, műtrágyázott, gyomirtózott, monokultúrás mezőgazdasággal, ami a jelenlegi népességszámot fenntartja? Valószínű, hogy a kitermelt olaj egyre nagyobb részét fogjuk majd élelemtermelésre használni és még kevesebb jut majd minden egyébre. A Hemenway által remélt takarékosabb, szabadabb világ és egy tudatosabb, kertművelő kultúra csak egy alacsonyabb népességszám szintjén valósulhat meg. Ami azt jelenti, hogy sokan lesznek, akik igen nehéz idők elé néznek.
Bár a civilizáció összeomlása valóban nem történik olyan egyszerűen és gyorsan mint azt egyes elvakult apokalipszis-hívők képzelik, úgy gondolom valósak az előttünk tornyosuló nehézségek.
Meszlényi Attila így fogalmazta meg:
"Az apokaliptikus jóslatok beteljesülését hiába várjuk – már beteljesültek. Ahogyan egyes teológusok szerint a teremtés napjai alatt évmilliókat kell értenünk, ugyanúgy a világvége sem egyperces kataklizma, látványos hollywoodi borzalmakkal, hanem századokig tartó folyamat, amit lassúsága folytán nem érzékelünk. Beleszülettünk, természetesnek vesszük, és szorgosan dolgozunk rajta tovább."
Ha nem vakít el a nagyvárosi élet reklámokkal teli csillogása, a fogyasztás mámora és az általunk teremtett virtuális valóság, ha körbenézünk a világban és odafigyelünk, láthatjuk a változást. Az hanyatlás korszakában élünk, így néz ki.
2010. december 10
Vissza a tetejére
Az emberi jogok azok a jogok és szabadságjogok, amelyek minden embert születésüktől fogva egyenlően megilletnek. Olyan alapvető polgári és politikai jogokat foglalnak magukba, mint az élethez vagy a szabadsághoz való jog, a vélemény és kifejezés szabadsága, a törvény előtti egyenlőség, valamint gazdasági, szociális és kulturális jogokat, mint a kulturális életben való szabad részvétel joga, élelemhez, neveléshez és munkához való jog. - WikipediaAz elképzelés, miszerint az embereknek "jogaik" vannak új-keletű. Már azt is nehéz megfogalmazni, hogy egyáltalán mit jelent az, hogy "jogod van" valamihez. A jogok egyértelműen nem velünk született tulajdonságok, hiszen ha azok lennének, nem lehetne elveszíteni vagy elvenni őket, ami pedig gyakran előfordul.
Nézzünk az emberi jogok fogalmának mélyére. Vizsgáljuk meg a kérdést egy marsi antropológus szemével.
/ Részlet Daniel Quinn: If they give you lined paper write sideways című könyvéből - fordítás általam: /
[Kérdés: Támogatja ön az emberi jogok kiterjesztését az összes főemlősre?]
Elaine: Ez a kérdés tele van előfeltételezéssel.
Daniel: Halljuk, mik ezek.
Elaine: Azt hiszem az első, hogy egyáltalán lehetséges az emberi jogokat kiterjeszteni a főemlősökre.
Daniel: Nem lenne elég hozzá egy kongresszus által hozott törvény? Nem tudnánk rábeszélni a bolygó összes kormányát, hogy hasonlóképp tegyen?
Elaine: Nem így gondoltam. Hanem, hogy adunk a főemlősöknek... - erről jut eszembe, mi nem vagyunk főemlősök?
Daniel: De igen. Vedd úgy, hogy a kérdés a többi főemlősre utal.
Elaine: Rendben... Adunk nekik szavazati és fegyverviselési jogot?
Daniel: Attól kérdezd, aki feltette a kérdést. Ő mit mondana?
Elaine: Azt mondaná, hogy... lássuk csak... "Az élethez, szabadsághoz és boldogsághoz való jogra gondoltam. Jogot a törvényes eljárás védelmére".
Daniel: Tehát ha a világban mindenki megegyezne, hogy a főemlősök megkapják ezeket a jogokat, akkor alá kéne vetniük magukat a kisajátításnak is, vagyis a kormány azon jogának, hogy elbirtokoljon magántulajdont közhasználat céljára. Ez a törvényes eljárás, nem igaz?
Elaine: Azt hiszem.
Daniel: Továbbá ha egy gorilla megölne egy orvvadászt, nem lőnék azonnal agyon, hanem rendes tárgyalást kaphatna.
Elaine: Hát... az biztos, hogy nem minősítenék alkalmasnak arra, hogy a saját védelmében eljárjon.
Daniel: Való igaz. Tehát gyakorlatilag minden főemlős kapna egy visszavonhatatlan "Szabadulás a börtönből" kártyát. A főemlősök olyan joghoz jutnának, ami még az emberek sem jár.
Elaine (egy kis gondolkozás után): Azt hiszem akkor be kell érnünk az élethez, szabadsághoz és boldogsághoz való joggal.
Daniel: Rendben. Azt mondtad, hogy a kérdés tele van előfeltételezésekkel. Mi a többi?
Elaine: Azt hiszem, az egyik feltételezés az, hogy van értelme megállnunk a főemlősöknél. Azért mert ők intelligensek? Ha minden intelligens élőlényre ki akarjuk terjeszteni az emberi jogokat, akkor miért nem a delfinekre és elefántokra? Vagy azért, mert veszélyeztetettek? Akkor miért nem a kék bálnák és a rétisas?
Daniel: Vagyis azt állítod, hogy azért nem támogatható az ötlet, mert az emberi jogokat pusztán a főemlősökre korlátozza?
Elaine: Nem, nem egészen. Azt hiszem, azt állítom, hogy kivitelezhetetlen, mert senki sem fog egyetérteni abban, hogy a főemlősöknél meg kellene állnunk. Talán nem "senkit" kéne mondanom. Úgy értem, hogy az állatok jogainak szószólói nem fogják tudni elfogadni. Miért nem a nyestek és a hermelinek, vagy az összes többi, amit említettem? A vegetáriánusok lehet, hogy a csirkékre és a marhákra akarják majd kiterjeszteni.
Daniel: Igaz.
Elaine várja, hogy Daniel folytassa
Daniel (körülbelül egy perc múlva): Azt mondtad, hogy a kérdés tele van feltételezésekkel.
Elaine: Igen...
Daniel: Még nem találtad meg a legalapvetőbbet.
Elaine: Mi lenne az?
Daniel: Találd meg.
Elaine: "Támogatja ön az emberi jogok kiterjesztését az összes főemlősre?" - ez volt a kérdés?
Daniel bólint.
Elaine: Azt hiszem, hogy azt feltételezi, hogy egyáltalán lehetséges ilyet tenni. Úgy értem, hogy akár egy világméretű egyezséggel.
Daniel: Mire gondolsz?
Elaine: Az emberi jogok definíció szerint emberiek. Hogy mondhatnád azt, hogy egy makimajomnak emberi jogai vannak?
Daniel: Ez egy jó szempont. De még egy sokkal mélyebb feltételezés is vár rád ott.
Elaine (egy kis gondolkodás után): Nem tudom, hogy mit keresel.
Daniel: Nem én keresem, hanem te... Ahhoz, hogy rátalálj, jóval távolabbról kellene nézned a dolgot.
Elaine gondolkozik egy darabig, majd megrázza a fejét.
Daniel: Rendben. Lehet, hogy egy kicsit siettettem a dolgot. Lássuk, mit jelent az, hogy "emberi jogok"? Nem arra kérlek, hogy sorold fel őket. Egy általános definíciót kérek: Mi az, hogy emberi jogok?
Elaine: Erre azt kell mondanom, hogy ezek azok a jogok, melyeket pusztán azáltal megkapunk, hogy embernek születtünk.
Daniel: Másképpen szólva, embernek lenni annyit tesz, mint rendelkezni ezekkel a jogokkal.
Elaine: Így van.
Daniel: Várj egy pillanatot. (Odahozza Kenneth McLeish: Key Ideas in Human Thought című könyvét). Nézzük miképpen határozza meg ez a könyv az emberi jogokat.
Elaine (olvas): "Az emberi jogok azon jogok, melyekkel minden embernek rendelkeznie kellene pusztán azért mert emberek, függetlenül állampolgárságuktól, nemzetiségüktől, bőrszínüktől, etnikumuktól, nyelvüktől, nemüktől, szexualitásuktól, vagy képességeiktől".
Daniel: Nagyon hasonlít a mi megfogalmazásunkhoz.
Elaine: Leszámítva a kellene szót. Azt mondja, hogy minden embernek rendelkeznie kellene ezekkel a jogokkal, nem azt, hogy rendelkeznek.
Daniel: És mire következtetsz ebből?
Elaine: Nem vagyok biztos benne, hogy mire következtessek.
Daniel: Tételezzük fel, hogy én az egyetemi diplomát úgy határoznám meg, mint a diploma, amivel minden embernek rendelkeznie kellene. Mit szólnál hozzá?
Elaine: Azt hiszem megkérdezném, hogy ki mondja ezt?
Daniel: Szól arról valahol a cikk írója, hogy ki állítja azt, hogy az emberi jogok olyan jogok amikkel minden embernek rendelkeznie kellene, pusztán azért mert emberi lények?
Elaine (néhány perc olvasás után): A szerző ezt "doktrínaként" írja le és ez a doktrína "egyenes ági leszármazottja azoknak a természetes jogoknak, melyeket a liberális politikai irányzat alapítója, nevezetesen John Locke javasolt."
Daniel: Tehát az elképzelés, miszerint létezik olyan, hogy emberi jog, csupán megközelítőleg 350 éves.
Elaine: Igen. Legalábbis eszerint a forrás szerint.
Daniel: Leszaladhatok Hammurápi törvénykönyvének egy másolatáért, de elhiheted nekem, hogy sehol sem említi az "emberi jogokat". Azt jelöli meg, hogy mit lehet és mit nem lehet csinálni. Mondhatja valaki - bár Hammurápi nem tette - hogy ha valaki csinálhat valamit, az egyenlő azzal, hogy joga van hozzá, de sehol sincs utalás arra, hogy ez a jog pusztán azért létezne, mert az illető ember. Az adott jog azért létezik, mert Hammurápi azt mondja, hogy létezik. Úgy írja le magát, mint a "Az igazság királya, akire Shamash ruházta rá a jogot (vagy törvényt)". A "vagy törvényt" zárójelben szerepel, feltételezem, hogy a fordító arra akart utalni, hogy a szó, amit Hammurápi használt jogot és törvényt is jelenthet.
Elaine: Mi a helyzet a Bibliával? Feltételezem, hogy azt is leellenőrizted.
Daniel: Igen, természetesen. A jog szó sokszor előfordul, de leggyakrabban csak az elsőszülött jogaival kapcsolatban, ami csak szokás kérdése; az amerikai társadalomban például az elsőszülöttnek semmiféle különleges joga sincs. A Bibliában nem szerepel az "emberi jogok" elképzelés: olyan jogok amikkel az emberek csak azért rendelkeznének, mert emberek. Csakúgy, mint Hammurápi kódexében, a Bibliában leírt törvényeket is tekinthetjük megengedő jogokként - például a boszorkány megölésének joga - de ezek egyértelműen olyan jogok, amiket Isten megengedett, nem olyan jogok amik valamiképpen velünk születetten emberiek.
Elaine: Igen, ez igaz. De ott van még a... nem jut eszembe a neve... a Magna charta.
Daniel: Ó, igen. Ez volt azon jogok chartája, amiket az angol király biztosított a báróinak 1215-ben.
Elaine: Bizonyosan nem emberi jogok.
Daniel: Hát nem. Hadd nézzem azt a cikket az emberi jogokról... azt mondja "Ha az emberi jogok nincsenek kifejezetten alkotmányos keretekbe foglalva, akkor azok nem törvényes jogok". Szerinted mit jelent ez?
Elaine: Azt hiszem azt jelenti, hogy ha az ország ahol élsz, nem rendelkezik olyan alkotmánnyal, ami rád ruházza ezeket a jogokat, valójában nincsenek is ilyen jogaid. Nem mehetsz bíróságra azzal, hogy megsértették az emberi jogaid, ha az alkotmány nem biztosítja azokat számodra.
Daniel: Tehát gyakorlatilag egyáltalán nincsenek emberi jogaid pusztán azáltal, hogy embernek születtél. Ha vannak, akkor azért vannak, mert az alkotmány azt mondja, hogy rendelkezel velük.
Elaine: Úgy tűnik. De nem azt állítja az amerikai alkotmány, hogy ezek a jogok Istentől származnak?
Daniel: Nem. Te a függetlenségi nyilatkozatra gondolsz, bár az sem pont ezt a megfogalmazást használja. Azt mondja, hogy "a Teremtő minden embert bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal ruházott fel," amik között megtalálható az élet, szabadság és a boldogság joga.
Elaine: Mi az, hogy elidegeníthetetlen?
Daniel: Az jelenti, hogy a "nem lehet elvenni és a tulajdonos sem mondhat le róla". Elég fura egy szó. Csak jogi környezetben használatos. Először 1611-ben szerepelt egy beadványon.
Elaine: Rendben, de ez is csak egy feltételezés, nem igaz? Hogy a Teremtő minden embert elidegeníthetetlen jogokkal ruház fel.
Daniel: Persze. Van erre egy idézetem. Egy pillanat... Itt van mit írt Thomas Jefferson (Kennedy elnök a beiktatási beszédében megismételte az állítást, mondván "Az emberi jogok nem az állam nagylelkűségéből, hanem Isten kezéből fakadnak"), az irat fő szerzője, támogatva a nyilatkozatban elhangzottakat: "Nem célozva sem az elv eredetiségére vagy szentimentalizmusára, nem átvéve azt semmilyen korábbi írásból; célja, hogy kifejezze az amerikaiak gondolatait, és hogy ennek a kifejezésnek megfelelő, az alkalomhoz illő hangnemet és emelkedettséget biztosítson. Összes tekintélye napjaink érzéseinek összehangolásában nyugszik, akár beszélgetésekben, levelekben, nyomtatott esszékben, vagy az állami jog olyan elemi könyveiben kerül az kifejtésre, mint Arisztotelész, Cicero, Locke, Sidney, stb." Persze nem pont arra a megfogalmazásra gondolt, amit most tárgyalunk.
Elaine: Ő nem deista volt?
Daneil: Jefferson hite véget nem érő vita tárgya. Nyilvánvalóan sohasem nevezte magát kifejezetten deistának, bár a deizmus kétséget kizáróan hatással volt rá és rokonszenvezett a nézeteivel. A nyilatkozatban szereplő "Természet Istenére" utalás minden bizonnyal rendelkezik egyfajta deista felhanggal. De miért kérded?
Elaine: Arra próbálok választ találni, hogy mi volt az alapja azon állításának, hogy a Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházott fel minket. Nyilvánvalóan nem a szentírás.
Daniel: Nem. A "Természet Istene" nem a Biblia Istene. Hanem a kozmológiai istenérv "önmagán kívüli oka". Másképpen szólva így hangzik: "Mivel a világegyetem létezik, kell hogy legyen egy oka és mivel az okok láncolatában nem mehetünk vissza a végtelenségig, kell hogy legyen egy első ok, amelynek már nincs önmagán kívüli oka; ez pedig nem más, mint Isten. " Ez a magyarázat csak Isten létéről szól, semmit sem állít a személyiségéről.
Elaine: De épp ez az Isten volt az, aki elidegeníthetetlen jogokkal ruházott fel bennünket. Ez még mindig csak egy feltételezés.
Daniel: Jogokat csak érvényre juttatni vagy megtagadni lehet. Végeredményben csak olyan valamik, amikről vitázhatunk. Az egyik fél érvényesíteni akarja, a másik fél megtagadja, de nincs egy végső bíró - olyan értelemben végső, hogy mindkét fél elfogadja - akihez fordulni lehet, hogy eldöntse a vitát. Még a törvényhez sem lehet fordulni, mivel szinte az összes törvény megváltoztatható, ha kellő mennyiségű ember akarja megváltoztatni.
Elaine (egy kis gondolkodás után): De a rabszolgasáról szóló vitát végül rendezték, nem? Úgy értem, ma már délen sem találnánk senkit, aki kiáll a rabszolgaság mellett.
Daniel: A viták nem feltétlenül rendeződnek attól, hogy már nincs senki, aki vitázzon róluk. Szemben az 1860-as évekkel, ma már senki sem hoz fel morális érveket - legalábbis az Egyesült Államokban - a rabszolgaság támogatása mellett, de az érvek attól még léteznek. A pelagiánizmus érvei is léteznek, még ha az egyház végül fel is lépett ellenük. Az Egyesült Államokban az egyik fél megnyerte az abortuszról szóló vitát, de nyilvánvalóan a vita ettől még nem lett végleg lerendezve.
Elaine: Igen, értem a lényeget.
Daniel: Ezzel szemben az 1980-as évek végének híres vitája a hideg-fúzióról (amit állítólag a Stanley Pons egyetem és a Martin Fleischmann egyetem kémikusai is feltaláltak) végül rendezve lett, mivel mindkét fél elfogadta a tudományos módszert végső bírának. Az adott kísérlet eredményeit nem lehetett reprodukálni, úgyhogy ennyi volt.
Elaine: Egy kicsit elvesztem. Hol is tartottunk?
Daniel: Még mindig a kérdés előfeltételezéseit vizsgáljuk: "Támogatja ön az emberi jogok kiterjesztését az összes főemlősre?" Milyen következtetésre is jutottunk eddig?
Elaine: Azt mondanám, hogy a következtetés az, hogy az "emberi jogok" csak egy újabb kulturális kreálmány.
Daniel: A Key Ideas in Human Thought szerzői közvetve úgy tűnik egyet is értenek velünk, hiszen azt állítják, hogy az embereknek rendelkezniük kellene ezekkel a jogokkal, nem azt, hogy rendelkeznek.
Elaine: Arra is felhívja a figyelmet, hogy egyáltalán nem mindenki ért abban egyet, hogy ilyen jogok léteznek.
Daniel: Ha már ott vagy, keresd ki a jogról szóló bejegyzést.
Elaine (egy ideig keres): Nincs benne ilyen.
Daniel: Fura, nem igaz? Az elképzelés a jogról még alapvetőbbnek tűnik, mint az elképzelés az emberi jogokról és még régebbi történelemmel rendelkezik. Egyáltalán mi az, hogy jog?
Elaine: Azt mondanám, hogy egy felhatalmazás. Egy felhatalmazás, hogy valamit megtehess.
Daniel: Sok őslakos nép nyelvének szótárában kerestem, de nagyon kevés olyan van, ahol a jog szó ilyen értelemben szerepel. Őslakos népekről olvasva még sosem találkoztam olyasmivel, hogy jogokról vitáztak volna vagy arról, hogy van-e joguk azt tenni amit tesznek.
Elaine: Meglepett volna, ha találkoztál volna. De ez csak az ösztönös reakcióm.
Daniel: Miért kell nekünk jog ahhoz, hogy olyasmit tegyünk, amit meg szeretnénk tenni?
Elaine: Ez egy jó kérdés.
Daniel: Száz évvel ezelőtt a homoszexuális cselekedetek nyugaton szinte egységesen törvénytelennek voltak nyilvánítva, a két kivétel amikről tudok Franciaország és Lengyelország. Ma már egész más a helyzet.
Elaine: És meg fogod kérdezni, hogy miért.
Daniel: Természetesen.
Elaine: Azért más, mert a homoszexuálisok kiálltak a jogukért, hogy azonos nemű emberekkel létesíthessenek kapcsolatot és történetesen elegendő támogatóra találtak.
Daniel: Nyilvánvalóan. Egy csomó ember hiszi azt, hogy joguk van eldönteni, hogy mások mit tehetnek a hálószobájukban. Ez volt az egyetlen eszköz, amit használniuk kellett ellenük. A jogok érvényesítése kultúránk embere számára egy fontos eszközzé vált, de mi a lényeg...?
Elaine: Az, hogy csak kultúránk emberének van szüksége rájuk.
Daniel: Számunkra az, hogy jogokat kell kiharcolnunk olyan dolgokhoz, amiket csinálni szeretnénk valamiképpen természetesen emberinek tűnik. Tökéletesen értelmesnek - a legkevésbé sem bizarrnak. Egyik feladatomnak azt tekintettem, hogy kellően távolra vigyem az embereket kultúránktól, hogy lássák, mennyire furcsa is az valójában. Nem úgy értem, hogy egyedülállóan furcsa. Csak hogy távolról nézve - egy marsi antropológus szemszögéből - kultúránk semmivel sem kevésbé fura, mint azon kultúrák melyek szokásai számunkra szokatlanul groteszknek tűnnek. Ahogy mi a dolgainkat intézzük legalább annyira tűnik bizarrnak, mint amennyire az új-guineai gebusik tűnnek számunkra.
2010. december 7
Vissza a tetejére
/ Daniel Quinn: Our Religions: Are they the Religions of Humanity Itself? - fordítás általam: /
Az elterjedt nézettel ellentétben, nem Charles Darwin találta fel az evolúció fogalmát. A 19. század közepén az evolúció puszta ténye már régóta ismert volt, de a kor legtöbb gondolkodója ezt ennyiben is hagyta. Nem zavarta őket, hogy hiányzik egy elmélet, ami megmagyarázná az evolúciós változást. Nem érezték ezt olyan késztetésnek, mint Darwin. Ő tudta, hogy kell lennie egy intelligens mechanizmusnak vagy dinamikának, ami az evolúció működéséért felelős és pont ezt kereste - a már jól ismert eredménnyel. A Fajok Eredetében nem az evolúció tényét ismerteti, hanem megpróbál értelmet adni neki.
Húszas éveim közepén én is hasonló késztetést kezdtem érezni. A féktelen népességnövekedés, a globális környezeti károk és az atomháború lehetőségének örökké jelenlevő árnyékában, épp megszületőben volt a modern “Szorongás Kora”. Meglepett, hogy a legtöbb ember tökéletesen megbékélt ezekkel a dolgokkal, mintha azt mondanák - Hát mi másra számíthatnál?
Az unabomber Ted Kaczynski azt hihette, hogy valami szörnyen eredetit mond, amikor 1995-ben minden gyalázatért az ipari forradalmat okolta. Pedig ez csak az 1962 óta jól ismert bölcsesség. Számomra az ipari forradalmat okolni minden bajunkért olyannak tűnt, mintha Hamlet bukását Lartesszel való küzdelmével magyaráznánk. Ahhoz, hogy megértsük, Hamlet miért jutott csúfos sorsra, nem elég a történet utolsó tíz percét megvizsgálnunk, vissza kell menni a legelejére. Úgy éreztem, velünk kapcsolatban is hasonlóképp kell tennem.
Történetünk kezdetét nem nehéz megtalálni. Minden iskolás megtanulja, hogy a mi történetünk körülbelül 10.000 évvel ezelőtt a mezőgazdasági forradalommal kezdődött. Ez nem az emberiség történetének kezdete, de bizonyosan a mi történetünké, hiszen innen fejlődött ki civilizációnk minden csodája és borzalma.
Nagyjából azzal is tisztában van mindenki, hogy a mezőgazdasági forradalomra kultúránkból kétféleképpen szoktunk tekinteni, a jelentőségét illetően két egymásnak ellentmondó szempontból. A hagyományos nézet szerint - amit az iskoláinkban is tanítanak - az emberek három vagy négy millió éve jelentek meg, az idő nagy részében nyomorult és tétlen életet éltek, nem értek el semmit és nem törekedtek semerre. Aztán körülbelül 10.000 évvel ezelőtt, a termékeny félholdban élő elődeink végre rájöttek, hogy nem kell úgy élniük, mint egy hódnak vagy egy sólyomnak, nem kell megelégedniük csupán annyi élelemmel amennyi megadatott számukra; megtermelhetik maguknak az élelmet, és így saját kezükbe vehetik sorsukat és jóllétüket. A mezőgazdaság lehetővé tette, hogy feladják a nomád életet és gazdálkodó falvakat alapítsanak. A falusi élet elősegítette a foglalkozások specializálódását és a technológiai fejlődést minden fronton. Nemsokára a falvakból városok lettek, a városokból nagyvárosok, királyságok, birodalmak. Kereskedelmi kapcsolatok, bonyolult társadalmi és gazdasági rendszerek, hamarosan követte őket a műveltség, írástudás és így jöttünk mi. Mindezen fejlettségünk a mezőgazdaságon alapult - nélküle elképzelhetetlen lett volna, ezért az nyilvánvalóan az emberiség legnagyobb áldása.
A másik egy sokkal régebbi történet és a kulturális örökségük egy egészen más sarkába van elrejtve. Ez is a termékeny félholdban játszódik és elmeséli a mezőgazdaság születését, de ebben a történetben a mezőgazdaság nem áldás, sokkal inkább egy szörnyű büntetés egy bűncselekményért, melynek pontos mibenléte mindig is mélyen zavarba hozott minket. Természetesen a Teremtés könyvének harmadik fejezetére gondolok, Ádám bukására.
Mindkét történet szinte minden, a kultúránkban felnőtt ember számára ismert, beleértve a történészeket, filozófusokat, teológusokat és antropológusokat. Viszont épp mint a legtöbb 19. századi gondolkodók, akik megelégedtek az evolúciónak pusztán a tényével és nem érezték, hogy szükség lenne magyarázatra, úgy tűnik a mi történészeink, filozófusaink, teológusaink és antropológusaink is tökéletesen meg vannak elégedve ezzel a két, egymásnak ellentmondó történettel. A konfliktus a kettő között nyilvánvaló, de nem érzik úgy, hogy szükség lenne magyarázatra.
Én úgy éreztem. Ahogy az evolúció nem hagyta nyugodni Darwint, míg nem talál egy elméletet, ami értelmet ad neki, úgy a teremtés története sem hagyott nyugodni engem, míg nem találok egy elméletet, ami értelmet ad neki.
Ádám bűnbeesését és büntetését illetően hagyományosan két megközelítés létezik. Az írás azt mondja, hogy Ádámnak az édenkert összes fájáról szabad volt ennie, kivéve egyet, a misztikusan hangzó jó és rossz tudásának fáját. Mint ismeretes, Ádám engedett a kísértésnek és megkóstolta a gyümölcsét. Az egyik nézet szerint ez a bűn egyszerű engedetlenség, ezért a jó és rossz tudásának tiltása teljesen önkényesnek tűnik. Isten ezzel az erővel akár a háború és béke tudását, vagy a büszkeség és balítélet tudását is megtilthatta volna. A lényeg csak annyi volt, hogy megtiltson Ádámnak valamit, hogy próbára tegye hűségét. Eszerint a megközelítés szerint Ádám büntetése és száműzetése az édenkertből, hogy aztán vérrel és verejtékkel kelljen földművesként élnie, csupán egy dorgálás. Semmilyen szempontból sem tekinthető “bűnténynek”. Mindegy melyik próbán vall kudarcot, mindenképpen büntetést kapott volna.
A másik megközelítés próbál kapcsolatot találni Ádám bűne és a büntetés között. Eszerint az édenkert az ártatlanság állapotának metaforája, ami elvész, amikor Ádám megszerzi a jó és rossz tudását. Ennek már lenne értelme, de csak ha a jó és rossz tudását egy olyan metaforaként értékeljük, ami tönkreteszi az ártatlanságot. Ám ha mindkét oldalon hasonló metaforát alkalmazunk, a történet banális tautológiává redukálódik: Ádám elvesztette az ártatlanságát azáltal, hogy megszerezett egy tudást, ami tönkretette az ártatlanságát.
A bűnbeesés együtt jár egy másik történettel, ami hasonlóan jól ismert és hasonlóan zavarba ejtő: Káin és Ábel történetével. Az általános értelmezés szerint a két testvér szó szerint vehető személyek, az idősebb Káin, aki földműves és a fiatalabb Ábel, aki pásztor volt. Az a képtelenség, hogy egyazon család két tagja ennyire ellentétes életmódot éljen, rávezethet arra, hogy ezek nem szó szerint vehető személyek. Hanem épp olyan szimbolikus szereplők, mint Ádám (az Adam szó héberül embert jelent).
Ha szimbolikus szereplőknek tekintjük őket, a történet elkezd értelmet nyerni. Az elsőszülött valóban földműves volt, mivel Káin az elbeszélés szerint Ádám elsőszülött gyermeke. Ez egy biztosra vett történelmi tény. De míg a növények szelídítése egy olyan folyamat, ami már az első mag elültetésének napján elkezdődik, az állatok házasítása több nemzedéknyi időt igényel. Tehát a pásztor Ábel valóban csak másodszülött lehetett, de több évszázaddal, ha nem egy évezreddel később élt (ismét egy ok, hogy szkeptikusok legyünk azzal az elképzeléssel szemben, hogy Káin és Ábel szó szerinti testvérek).
Egy újabb okot ad a szkepticizmusra, hogy a Közel-Kelet ősi földművesei és pásztorai egymással szomszédos, de határozottan különálló régióiban éltek. A földművelés a termékeny félhold kaukázusi lakóinak foglalkozása volt, a pásztorkodást pedig az arab félsziget déli részén élő szemita törzsek űzték.
Még egy darabka háttér-információt kell megértenünk, mégpedig hogy nagyon régen a földművesek és pásztorok gyökeresen eltérő életmódot éltek. A földművesek a munkájuk természetéből fakadóan letelepedve éltek falvakban, míg a pásztorok (a munkájuk természetéből fakadóan) nomádok voltak, mint ahogy sok napjainkban élő nomád nép is. A nomád élet közelebb áll a vadászó-gyűjtögető életmódhoz, mint a földműveléshez.
Ahogy a földművesek északon terjeszkedni kezdtek, elkerülhetetlen volt, hogy összetűzésbe keveredjenek a délen pásztorkodó szemitákkal, nagyjából a mai Irak területe alatt - a végeredmény előre sejthető volt. A kezdetektől fogva egészen napjainkig a gazdálkodóknak több és több föld megművelésére volt szükségük, és ahogy a kezdetektől fogva egészen napjainkig mindig is tették, elvették amire szükségük volt.
A szemiták úgy látták (és természetesen mi a történetnek a szemita változatát ismerjük), hogy Káin, a földműves, földjeit Ábel, a pásztor vérével öntözi.
Az a tény, hogy mi a szemita változatot ismerjük, megmagyarázza a történet központi misztériumát, miszerint Isten elutasította Káin áldozatát, de elfogadta Ábelét. Így látnák ezt a szemiták. Lényegében a történet azt mondja, hogy “Isten a mi oldalunkon van. Isten szeret minket és azt, ahogyan élünk, de utálja a földműveseket és azt, ahogyan ők élnek.”
Miután ezeket megértettem, kész voltam előállni egy elmélettel a történet első részéről, Ádám bűnbeeséséről. Amit a szemita szerzők tudtak, az csak saját jelenük megfigyelése volt, mely szerint az északi testvéreik gyilkos módon benyomultak területükre. Nem voltak jelen a termékeny félholdban, hogy tanúi legyenek a mezőgazdaság születésének, ami valójában több száz évvel korábban történt. A bűnbeesésről szóló elmesélésükben egy régi eseményt próbáltak rekonstruálni, nem pedig egy épp aktuálisról tudósítottak. Csak annyi volt tiszta számukra, hogy valami furcsa változás hatására, az északi testvéreik egy különösen fáradságos életmódra tértek át, majd gyilkosokká váltak. Ennek minden bizonnyal valamiféle morális vagy spirituális katasztrófa lehetett az oka.
Úgy látták mintha az északi testvéreik azt képzelnék, hogy istenként tudják irányítani a világot. Ezért nevezhetjük őket saját kulturális őseinknek. Miközben irányítjuk a világot, a legkevésbé sem kételkedünk, hogy legalább olyan jó munkát végzünk, mint Isten, ha nem még jobbat. Nyilvánvalóan Isten sok olyan élőlényt teremtett ebbe a világba, amik fölöslegesek és még ártalmasak is, úgyhogy nyugodtan megszabadulhatunk tőlük. Tudjuk hol kell folyniuk a folyóknak, hol kell lecsapolni a mocsarakat, hol kell kivágni az erdőket, hol kell elhordani a hegyeket, hol kell megtisztítani a mezőket, hol kell esnie az esőnek. Számunkra teljesen természetes, hogy birtokában vagyunk ennek a tudásnak.
Valójában a Teremtés könyvének írói számára úgy tűnt, mintha északi testvéreiknek az a bizarr ötlete támadt volna, hogy ettek Isten bölcsességének fájáról és hozzájutottak ahhoz a tudáshoz, amivel Isten a világot kormányozza. Mely tudás is ez? Arról a tudásról van szó, melynek használatára csak Isten jogosult, mivel Isten bármit tesz - nem számít milyen csekélységről van szó - az valakinek jó, de másvalakinek rossz. Ha a róka egy fácánra vadászik, Isten kezében van, hogy elkapja-e vagy a fácán megmenekül. Ha Isten a fácánt a rókának szánta, az jó a rókának, de rossz a fácánnak. Ha Isten engedi a fácánnak, hogy elmeneküljön, az jó a fácánnak, de rossz a rókának. Nincs olyan eredmény, ami mindkettőjüknek jó. Ugyan ez igaz a világ irányításának minden más területeire is. Ha Isten engedi, hogy a völgyet elöntse a víz, az jó egyeseknek, de rossz másoknak. Ha Isten visszatartja az árvizet, az is jó lesz egyeseknek, de rossz másoknak.
Alapvetően az ilyen jellegű döntések jelentik a világ irányítását, és az eldöntésükhöz szükséges bölcsességet, nem birtokolhatja egyetlen egyszerű halandó sem. Hiszen bármely élőlény ennek a tudásnak birtokában elkerülhetetlenül azt mondaná: “Minden egyes döntést úgy hozok meg, hogy az jó legyen nekem, de rossz másoknak”. És természetesen pontosan így gondolkoznak a földművesek, mondván “Ha megtisztítom ezt a mezőt, hogy magamnak élelmet ültessek, az rossz lesz minden élőlénynek aki ezen a mezőn lakik, de jó lesz nekem. Ha kivágom ezt az erdőt, hogy magamnak élelmet ültessek, az mindenkinek rossz lesz aki az erdőben lakik, de jó lesz nekem.”
A Teremtés könyvének szerzői azt látták, hogy az északi testvéreik a saját kezükbe vették a világ irányítását; elbitorolták Isten helyét. Azok akik hagyják hogy Isten irányítsa a világot, és elveszik az eledelt amit nekik szánt, könnyű életet élnek. De azok akik maguk akarják irányítani a világot, szükségszerűen maguknak kell megtermelniük az élelmüket és szükségszerűen vérrel és verejtékkel kell megkeresniük a megélhetésüket. Ebből egyértelművé válik, hogy nem maga a mezőgazdaság volt a bűn, hanem az eredmény a büntetés, ami elkerülhetetlenül követ egy ilyen bűncselekményt. A jó és rossz tudásának elbirtoklása volt az, ami az északi testvéreiket földművessé, majd pedig gyilkossá változtatta.
De nem csak ezek a következmények származtak Ádám tettéből. A jó és rossz tudás fájának gyümölcse nem ártalmas az Istenre, de halálosan mérgező az emberre. Ezeknek a szerzőknek úgy tűnt, hogy Isten szerepének elbirtoklása, az ember halálát jelenti.
Nekem is így tűnt, mikor az 1970-es évek végén végre kibogoztam mindezt. A teremtés történetének eme kutatása számomra nem bibliai szövegértelmezés volt. Azt próbáltam megérteni, hogy voltunk képesek a kihalás szélére sodorni magunkat ilyen relatíve rövid idő alatt - 10.000 év, fajunk élettartamához képest mindössze egy szempillantás - és ebben az ősi történetben találtam meg a választ, amit nagyon régóta a sajátunkként ismerünk és ami mindezek ellenére makacsul titokzatos számunkra. Mindaddig amíg a sajátunkként olvassuk. Ha nem a mi szempontunkból nézzük, a titokzatosság szertefoszlik és kiderül, hogy nem csak a 8.000 évvel ezelőtti, ostrom alatt álló pásztorok számára hordoz értelmet, hanem a 20. század végének ostrom alatt álló emberei számára is.
Ami engem illet, úgy látom a történet szerzői nem tévedtek. Annak ellenére, hogy mekkora felfordulást okoztunk vele, most is úgy gondoljuk, hogy irányítani tudjuk a világot és ha továbbra is így gondoljuk, tényleg végünk lesz.
Ha nem lenne egyértelmű, hozzá kell tennem, hogy természetesen a fenti értelmezés csak egy elmélet. Ezt mondják a kreacionisták az evolúcióról is, hogy csak “egy elmélet, ami még nem bizonyított”, mintha ez önmagában elegendő ok lenne az elvetésére. Ez elferdíti az elméletek felállításának a lényegét, ami épp az, hogy egy megfigyelt bizonyítéknak próbáljunk meg értelmet adni. Mindmáig Darwin elmélete a legeslegjobb, amit a megfigyelt bizonyítékok értelmezésére találtunk és az én elméletemet is ilyen módon kell kezelni. Értelmet ad-e a bizonyítékoknak (amik maguk a történetek) és több értelmet ad-e, mint bármely más elmélet?
De ezen rejtély megoldása épphogy csak elkezdte csillapítani a késztetést, amit olyan válaszok kutatása iránt éreztem, amiket még csak nem is kerestek korábban, kultúránk egyik szintjén sem. Kultúránk filozófiai és teológiai alapjait olyan emberek rakták le, akik magabiztosan hittek abban, hogy az ember mezőgazdásznak és civilizáció építőnek született. Hogy ezek olyan ösztönös dolgok voltak számára, mint az oroszlánnak a ragadozás vagy a méheknek a kaptár építés. Ezért ahhoz, hogy az ember születésének időpontját megtalálják, elegendő volt a mezőgazdaság és a civilizáció kezdetét megvizsgálni, ami nyilvánvalóan nem volt olyan rég.
Amikor 1650-ben az ír teológus James Ussher bejelentette, hogy a teremtés ideje i. e. 4004. október 23, senki sem nevetett, vagy ha mégis, akkor a dátum hihetetlen pontossága miatt és nem azért, mert az olyan hihetetlenül közeli. Valójában az i. e. 4004 egész használható becslés az általunk civilizációként azonosított valami kezdetére. Ezért nem meglepő, hogy azoknak akik biztosra vették, hogy az ember azonnal nekiállt civilizációt építeni, az i. e. 4004 teljesen elfogadható dátumnak tűnt a teremtésre.
Mindez azonban hamarosan megváltozott. A 19. század közepén több új tudományág bizonyítéka szinte az összes dátumot nagyságrendekkel későbbre tolta. A világegyetem és a Föld nem néhány ezer, hanem több milliárd évesek. Az ember történelme pedig a mezőgazdaság és a civilizáció megjelenésénél több millió évvel korábbra nyúlik vissza. Csak azok utasították el a bizonyítékokat, akik ragaszkodnak a bibliai teremtéstörténet szó szerinti értelmezéséhez; ők úgy látták, hogy ez egy átverés, mellyel az ördög próbál összezavarni bennünket, vagy mellyel Isten akarja próbára tenni hitünket - válasszanak kedvükre. Az az elképzelés, hogy az ember mezőgazdásznak és civilizációépítőnek született, teljesen tarthatatlanná vált. Nyilvánvalóan egyiknek sem születtünk.
Ez azt jelenti, hogy kultúránk filozófiai és teológiai alapjait olyan emberek rakták le, akiknek alapvetően hibás elképzelésük volt eredetünkről és történelmünkről. Ezért égetően fontossá vált, hogy újraértékeljük ezeket és ha szükséges, az alapoktól kezdve építsük újra.
Csakhogy természetesen az ég egy világon senki sem gondolta azt, hogy ez égetően vagy legalább egy kicsit is fontos lenne. Szóval az emberi élet évmilliókkal a mezőgazdaság keletkezése előtt kezdődött. Na és, kit érdekel? Semmi fontos dolog nem történt ezek alatt az évmilliók alatt. Ez csupán egy tény, amit el kell fogadni, épp ahogy jóval Darwin előtt az evolúció is csupán egy, a naturalisták által elfogadott tény volt.
A múlt században sikerült megértenünk az ember történelmét, mely értelmetlenné tett mindent, amivel az elmúlt 3000 év során hitegettük magunkat, de a berögzült értelmezéseink teljességgel érintetlenek maradtak. Na és akkor mi van, ha az ember nem mezőgazdásznak és civilizációépítőnek született? Nyilvánvalóan arra született, hogy mezőgazdásszá és civilizációépítővé váljon. Az vitán felül állt, hogy ez a mi előre elrendelt sorsunk. Muszáj ezen az úton tovább mennünk - még ha bele is pusztulunk.
A tények, melyek a bibliát szó szerint értelmezőket leszámítva mindenki számára vitathatatlanok voltak, gyökeresen áthelyeztek minket nem csak a világegyetemben, hanem saját fajunk történelmében is. Az a tény hogy át lettünk helyezve, általánosan elfogadott lett, de senki sem törődött azzal, hogy kidolgozzon egy elméletet, ami értelmezné is a tényt, ahogyan Darwin is tette azt az evolúcióval.
Rajtam kívül. És meg kell hogy mondjam önöknek, ez nem okozott túl nagy boldogságot. Muszáj volt megtalálnom a válaszokat, és nem azért kezdtem el őket keresni, hogy egy nap könyvet írjak róla, hanem mert én személy szerint nem tudtam volna élni nélkülük.
Az Izmaelben hangsúlyoztam, hogy a Káin és Ábel ütközete nem ért véget hat vagy nyolc ezer évvel ezelőtt a Közel Keleten. Káin, a földműves, kezében késével beutazta a világ minden sarkát és földjeit az ott talált törzsi népek vérével öntözte. Ide (az USA-ba - a ford. megj.) 1492-ben érkezett és az elkövetkezendő három évszázadban földjeit több millió amerikai indián vérével öntözte. Napjainkban épp lent van Brazíliában, ahol kése az ország erdeiben megmaradt néhány őslakos szíve felett lebeg. Az őslakosok között a törzsi szerveződés olyan egyetemes, mint a nyáj a libáknál, és egy antropológus sem kételkedik benne igazán, hogy a törzs volt az emberiség eredeti társadalmi szerveződése. Nem csapatokban vagy hordákban fejlődtünk ki, hanem egy olyan társadalmi szerveződésben, ami emberi sajátosság és ami egyedülállóan sikeres volt a kultúra-hordozók számára. Azért volt egyetemlegesen megtalálható szerte a világban három millió év múltán is, mert a törzs az emberek számára sikeres volt. A törzsi szerveződés a természetes szelekció ajándéka számunkra, épp úgy ahogy a nyáj a természetes szelekció ajándéka a libáknak.
Az alapvető kötelék, mely egy törzset egyben tart, a törzsi törvény. Ezt egyszerű ugyan megfogalmazni, de kevésbé egyszerű megérteni, mert a törzsi törvény működése gyökeresen eltér a mi törvényeink működésétől. A mi törvényeink lényege a tiltás, míg a törzsi törvények lényege a helyreállítás. A helytelen viselkedés egyik törzsben sem tiltott. Ehelyett a törzsi törvény azt fogalmazza meg, hogy minek kell történnie ahhoz, hogy a helytelen viselkedés által okozott káros hatásokat minimalizáljuk és hogyan hozzunk létre olyan állapotot, melyben mindenki úgy érzi, hogy az egység közöttük amennyire lehet, újra helyreállt.
A B történetében leírtam, hogy kezelik az ausztráliai alawa bennszülöttek a házasságtörést. Ha olyan balszerencse ért, hogy beleszerettél másvalaki feleségébe vagy férjébe, a törvény nem azt mondja, hogy “Ez tilos, az affér nem folytatható!” Ehelyett azt mondja, “Ha folytatni szeretnétek ezt a kapcsolatot, itt van mit kell tennetek, amivel minden fél ki lesz békülve és a házasság intézménye sem értéktelenedik el a gyermekeink szemében”. Ez egy rendkívül sikeres módszer. És ami még figyelemre méltóvá teszi, hogy nem egy jogalkotó vagy egy bizottság dolgozta ki, hanem a természetes szelekció egy újabb ajándéka. Számtalan generációnyi próbálgatás után nem találtak jobb módot a házasságtörés kezelésére. Sőt, nem is képzelhető el ennél jobb, mert - most figyeljenek! - ez működik! Épp azt teszi, amire az alawa indiánoknak szüksége van és senki sem próbálja meg kikerülni. Annyira jól működik, hogy még a házasságtörők sem próbálják meg kikerülni.
De ez csak az alawák törvénye, sosem jutna eszükbe azt mondani, hogy “A világon mindenkinek így kellene csinálnia.” Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a szomszéd törzsek törvényei is épp olyan jól működnek az ő számukra - ugyanazon okból kifolyólag, mivel ők is az emberemlékezet kezdete óta kísérletezték ki.
A törzsi törvény erénye, hogy az embereket olyanként kezeli, amilyenek valójában: általánosságban véve okosak, kedvesek, jószívűek és jó szándékúak, de tökéletesen hajlamosak az ostobaságra, makacsságra, szeszélyre, kötekedésre, önzőségre, kapzsiságra, erőszakra, butaságra, zsémbességre, alattomosságra, bujaságra, álnokságra, gondatlanságra, bosszúra, közömbösségre, kicsinyességre, és minden egyéb rosszra.
A mi törvényeinkkel ellentétben a törzsi törvény nem bünteti meg az embereket a gyengeségeik miatt. Inkább könnyedén és egyszerűen az élet általános részévé teszi azok kezelését.
De kultúránk kifejlődésének idején mindez drámaian megváltozott. Az emberek egyre nagyobb és nagyobb szerveződésekbe tömörültek és a folyamat áldozatául esett a törzsi törvény is. Ha fogod az ausztrál alawákat és összezárod az új-guineai gebusikkal, a kalahári sivatag bushmanjaival és a brazil yanomamikkal, szó szerint fogalmuk sem lesz, hogy is kellene élniük. Egyik törzs sem fogja átvenni a többiek törvényeit, amik nem csak hogy ismeretlenek, de érthetetlenek is számukra. Hogy fogják hát kezelni az egymás közt felmerülő viszályokat? Gebusi vagy Yanomami módon? Alawa vagy Bushman módon? Szorozd be ezt százzal és lesz egy jó becslésed arra, hogy milyen helyzetben voltak az emberek az évezred kezdetén, saját kulturális fejlődésünk legelején, a Közel Keleten.
Ha összezársz több száz törzset és elvárod, hogy együtt dolgozzanak és éljenek, a törzsi törvény használhatatlanná és fölöslegessé válik. De természetesen az emberek ebben a keveredésben is ugyanolyanok, mint amilyenek mindig is voltak: képesek az ostobaságra, szeszélyre, kötekedésre, önzőségre, kapzsiságra, erőszakra, butaságra, zsémbességre, és minden egyéb rosszra. A törzsi világban ez nem volt probléma, mert a törzsi törvényt pont az ilyen emberekre szabták. De a szárnyait bontogató civilizációnkban az összes törzsi módszer ezen teljesen emberi hajlamok kezelésére, odaveszett. Egy új módot kellett kitalálni - és a hangsúly a kitalálni szón van. Nem volt egy kipróbált, bizonyított módszerük mindazon rossz kezelésére, amire az emberek képesek. Kulturális őseink ki kellett, hogy találjanak valamit, és amit kiötöltek, az a tiltott cselekedetek listája.
Érthető módon a legsúlyosabbakkal kezdték. Nem a levertséget vagy az önzőséget tiltották meg. Hanem olyanokat, mint a gyilkosság, a testi sértés és a lopás. Természetesen az írás és műveltség hajnala előtt fogalmunk sincs, hogy mi volt tiltólistán, de aligha lehet kétség afelől, hogy voltak dolgok. Mert elképzelhetetlen, hogy bűntelenül gyilkoltunk, raboltunk, loptunk öt vagy hat ezer éven át, míg Hammurápi végre észre nem vette, hogy ezek ártalmas cselekedetek.
Amikor az izraeliták az i. e. 13. században elmenekültek Egyiptomból, a szó szoros értelmében vett törvények nélküli horda voltak, mivel az egyiptomi tiltólistákat maguk mögött hagyták. Saját listára volt szükségük, amit Isten szolgáltatott - a híres tíz parancsolat. De természetesen tíz nem volt elég. Több száz újabb követte, de az sem volt elég.
Még semennyi sem volt elég. Ezer sem, tízezer sem, százezer sem. Még több millió sem elegendő, ezért minden áldott évben jogalkotókat fizetünk, hogy még többet találjanak ki. De teljesen mindegy hány tilalmat vezettünk be, sosincs kellő hatásuk, mivel a nemkívánatos viselkedés soha nem szűnik meg attól, hogy törvényt hozunk ellene. Minden egyes alkalommal, amikor valakit börtönbe küldenek vagy kivégeznek, azt mondják, hogy ez egy “üzenet a gonosztevőknek”, de valami fura oknál fogva ez az üzenet soha nem ér célba, évről évre, nemzedékről nemzedékre, évszázadról évszázadra.
Persze mi úgy véljük, hogy ez egy nagyon fejlett rendszer.
Még sohasem találtak olyan törzsi embert, aki azt állította volna, hogy nem tudja, hogyan kell élnie. Épp ellenkezőleg, mind magabiztosan tudják, hogyan kell élniük. De a törzsi törvény eltűnésével az emberek elkezdtek rádöbbenni, hogy nem tudják, hogyan kell élniük. Szükség lett egy teljesen új típusú szakértőre, akinek az a különlegessége, hogy kihirdeti, hogy az embereknek hogyan kellene élniük. Ezeket a szakértőket nevezzük prófétáknak.
Természetesen ahhoz, hogy valakiből próféta legyen, különleges képességekre van szüksége. Definíció szerint tudnia kell valamit, amit a többiek nem tudnak, valamit, amit a többiek nyilvánvalóan képtelenek megismerni. Ez azt jelenti, hogy kell legyen egy információforrása, amihez mások nem férnek hozzá - különben mi értelme lenne? Megteszi egy transzcendentális látomás, mint Guatama Siddharta esetében, vagy egy álom, feltéve ha az Istentől származik. De a legjobb természetesen a direkt, személyes, közvetlen kapcsolat Istennel. A legmeggyőzőbb és legjobban becsült próféták, akikért érdemes meghalni és gyilkolni, közvetlenül Isten igéjét tolmácsolták.
A próféták kinyilatkoztatásain alapuló vallások megjelenése egyedülálló a kultúránkban. Az emberiség történelme során csak nekünk volt szükségünk ilyen vallásokra. Még most is szükségünk van rájuk (és minden egyes nap újabbakat hoznak létre), mert még mindig mélységesen érezzük azt, hogy nem tudjuk, hogyan kellene élnünk. Vallásaink egy megfosztott nép különös teremtményei. Mégis egy pillanatra sem kételkedünk benne, hogy azok az egész emberiség vallásai.
Amikor először gyökeret vert közöttünk ez a hit, még nem volt alaptalan. Mivel rég elfeledtük, hogy az ember már jóval előttünk is létezett, azt feltételeztük, hogy mi maga vagyunk az emberiség és hogy a mi történelmünk az egész emberiség történelme. Azt képzeltük, hogy az emberiség csak néhány ezer éve létezik - és hogy Isten, a kezdetektől fogva szólt hozzánk. Tehát miért ne lennének a mi vallásaink az egész emberiség vallásai?
Amikor kiderült, hogy az emberiség több millió évvel idősebb, mint mi, senki sem találta furcsának, hogy Isten távol tartotta magát az előttünk élt több ezer nemzedéktől. Miért venné a fáradságot, hogy a Homo habilishez vagy a Homo erectushoz beszéljen? Vagy miért venné a fáradságot, hogy akár a Homo sapienshez beszéljen, mielőtt mi megjelentünk? Isten a civilizált emberekhez akart beszélni, nem holmi vademberekhez, ezért nem csoda, hogy megvetően csöndben maradt.
A 19. és a 20. század filozófusait és teológusait nem zavarta Isten hosszú némasága. Önmagában ez a tény nem volt elegendő számukra, hogy kiötöljenek egy elméletet, ami értelmet adna neki. A keresztények között régóta elfogadott, hogy a Kereszténység az emberiség vallása (természetesen ezért kell az egész emberiséget megtéríteni). Nem kellett innen túl nagy erőfeszítés az olyan gondolkodók számára, mint Teilhard de Chardin és Matthew Fox, hogy Krisztust az emberiség Krisztusából, Kozmikus Krisztussá nevezzék ki.
Fura mód rám hárult, hogy felismerjem, hogy volt valaha egy olyan vallás, amit joggal nevezhetünk az emberiség vallásának. Ez volt az emberiség első és egyetlen egyetemleges vallása, ami több tízezer éven keresztül mindenhol megtalálható volt, ahol az emberek is. Bármerre mentek a keresztény misszionáriusok, mindenhol találkoztak vele, és kegyesen nekiálltak elpusztítani. Mára a misszionáriusok erőfeszítéseinek, vagy ami még hatásosabb, az ellenállók kivégzésének köszönhetően, szinte teljesen elpusztították. Semmiképp sem vagyok büszke erre a felfedezésemre, ugyanis ott volt a szemünk előtt már több száz éve.
Persze ez nem számít “igazi” vallásnak, hiszen nem a miénk. Ez csak afféle félkész “elő-vallás”. Hogy is lehetne más? Hisz’ jóval azelőtt keletkezett, hogy Isten úgy döntött, az emberek megérettek arra, hogy érdemes legyen szólni hozzájuk. Egyetlen beavatott próféta sem ismerte fel, nincs dogmája, nincs egyértelmű teológiája vagy tanítása, nincs liturgiája és nem eredményezett látványos eretnekséget és egyházszakadásokat. És ami a legrosszabb, amennyire én tudom, senki sem gyilkolt vagy halt meg érte - egyáltalán, miféle vallás az ilyen? Mindezeket figyelembe véve már az is csoda, hogy egyáltalán van rá egy megnevezésünk.
A vallás amiről beszélek, természetesen az animizmus. Ezt a megnevezést felülírta az az általános misszionáriusi benyomás, mely szerint ezek a gyerekes vademberek úgy hitték, hogy az olyan dolgoknak, mint a kövek, fák és folyók, lelkük van, és a 19. század közepe óta nem vesztette el ezen jelentését.
Mondanom sem kell, nem voltam hajlandó elfogadni egy olyan vallásnak a banálissá alacsonyítását, amely több tízezer éven keresztül virágzott az épp olyan okos emberek között, mint mi magunk. Több évtizeden át próbáltam megérteni, mit akartak sugallni számunkra ezek az emberek az életükről és az emberiség helyéről a világban, és arra a következtetésre jutottam, hogy egy nagyon egyszerű (de távolról sem banális) világnézet volt az alapja mindannak amit mondtak: A világ egy szent hely, és az emberiség ehhez a világhoz tartozik.
Egyszerűen hangzik, ugyanakkor megtévesztően egyszerű. Ez akkor látszik világosan, ha szembe állítjuk a saját vallásaink alapjául szolgáló világnézettel. A mi vallásaink világnézetében a világ minden, csak nem szent hely. A keresztények számára csupán a próbatételek helye és nincs belső értéke. A buddhisták számára csak egy olyan hely, ahol elkerülhetetlen a szenvedés. Ha most nagyon egyszerűsítek is, nem azért teszem, hogy hamis színben tüntessem fel őket, csak hogy egyértelművé tegyem az alapvető különbséget a két világnézet között, abban a néhány percben ami még hátravan az előadásból.
A keresztények számára a világ nem az, ahová az emberek tartoznak, nem ez az igazi otthonunk, ez csak egyfajta váróterem, ahol eltöltjük az időnket, mielőtt továbbmennénk az igazi otthonunkba, ami a mennyország. A buddhisták számára a világ egy másfajta értelemben vett váróterem, amit újra és újra meglátogatunk, a halál és újjászületés ismétlődő körforgásában, míg végül elnyerjük szabadulásunkat a nirvánában.
Animista nézőpontból az emberek azért tartoznak egy szent helyhez, mert ők maguk is szentek. Persze nem különleges értelemben véve szentek, nem jobban, mint bármi más, de legalább annyira, mint bármi más - épp annyira szentek, mint a bölény, a lazac, a varjú, a tücsök vagy a napraforgó.
Ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy csak ennyiből áll az animizmus. A B történetében ennél részletesebben is foglalkozom vele, szóval ez csak a bemelegítés. Nem vagyok az animizmus szaktekintélye. Kétlem, hogy valaha is lesz az animizmusnak olyanja, hogy szaktekintély.
Nem mindig egyszerű megérteni a legegyszerűbb gondolatokat. A legegyszerűbb gondolat, melyet munkám során megfogalmaztam, amit talán a legkevésbé értenek: Az életnek nincs egyetlen helyes útja - soha sem volt és soha nem is lesz. Ez a gondolat volt a törzsi élet alapja mindenfelé. A navajók sosem képzelték, hogy rendelkeznek az életnek a helyes útjával (és hogy minden más út rossz). Csupán egy olyan útjuk volt, ami megfelelt számukra. Mikor törzsi népekkel voltak körülvéve - akik mind különbözőképpen éltek - nevetséges lett volna azt képzelniük, hogy az övék az élet egyetlen helyes útja. Ez olyan lett volna, mintha mi most azt képzelnénk, hogy egy Cole Porter dal hangszerelésének vagy egy bicikli megépítésének van egyetlen helyes útja.
A törzsi világban, mivel teljes egyetértés volt abban, hogy senki sem rendelkezik az élet helyes útjával, ezért megdöbbentő kulturális sokszínűség virágzásának lehettünk tanúi, amit kultúránk az elmúlt 10.000 évben fáradhatatlanul pusztított. Számunkra akkor jön el a paradicsom, ha a Földön mindenki pontosan ugyan úgy él.
Szinte mindenki szemet huny azon kijelentés előtt, hogy az életnek nincs egyetlen helyes útja. Egyszer az írástudókat és farizeusokat vádolva Jézus azt mondta: “Fennakadtok a szúnyogon, de lenyelitek a tevét”. Az emberek megtalálják a szúnyogokat a könyveimben amiken fennakadhatnak, de ez a hatalmas szőrös teve olyan könnyedén csúszik le a torkukon, mint egy kanál méz.
Az erdők legyenek önökkel és a gyermekeikkel.
2010. november 22
Vissza a tetejére
/ Daniel Quinn: Schooling: The Hidden Agenda - Mohari András fordítása: /
Gyanítom, nem mindenki tudja a hallgatóságból, hogy ki vagyok, vagy hogy miért hívtak meg önök előtt beszédet tartani. Végül is sosem írtam könyvet az iskoláztatásról vagy az iskolamentes oktatásról (unschooling), sőt még csak cikket sem. Neveztek már sok mindennek: futuristának, bolygófilozófusnak, marsi antropológusnak. Nemrégiben kultúrakritikusként mutattak be egy közönségnek, és azt hiszem, ez a legtalálóbb kifejezés. Amint tapasztalni fogják, mai beszédemben megkísérlem kultúránk és fajunk történelmének nagyobb összefüggéseibe helyezni az iskoláztatást és az iskolamentes oktatást.
Azok kedvéért, akik nem ismerik a munkáimat, először is elmondom, hogy mit értek a „mi kultúránk” alatt. Nem terhelem önöket meghatározásokkal, hanem inkább bemutatok egy ismérvet, amelyet bárhol a világon alkalmazhatnak. Ha a világban valahol hét lakat alatt tartják a táplálékot, és az ott élő embereknek dolgozniuk kell a megszerzéséért, akkor önök a mi kultúránk emberei között vannak. Ha azonban esetleg Brazília vagy Új-Guinea belsejében vannak egy őserdőben, akkor azt fogják tapasztalni, hogy nincs hét lakat alatt a táplálék. Egyszerűen ott van szabadon, és vehet belőle bárki, aki csak akar. Egy miénktől gyökeresen eltérő kultúrához tartoznak az arrafelé élők, akiket gyakran őslakosoknak, kőkori embereknek, vagy törzsi embereknek neveznek.
Először az 1960-as évek elején kezdtem kultúránk sajátságaira figyelni, amikor elhelyezkedtem az oktatási anyagok akkori élvonalbeli kiadójánál, a Science Research Associatesnél. A húszas éveim közepén jártam, és ugyanolyan teljesen szocializálódott ember voltam, mint bármelyik szenátor, buszvezető, mozicsillag vagy orvos. A világegyetemről és benne az emberiség helyéről vallott alapvető felfogásom rendíthetetlen volt, és teljesen bevett.
Csakhogy feszültségekkel teli időket éltünk akkoriban, bizonyos módon még a mainál is feszültségekkel telibbet. Manapság sokan tudatában vannak, hogy az emberi élet könnyen veszélyben lehet, ám ez a veszély valamiféle homályosan meghatározott jövőben van, húsz, ötven vagy száz évnyire. A hidegháborúnak azokban a leghidegebb napjaiban viszont mindenki azzal a tudattal élt, hogy szó szerint bármelyik pillanatban figyelmeztetés nélkül bekövetkezhet egy atomholokauszt. Gyakorlatilag csak egy gombnyomás választott el tőle.
Az emberi élet nem hunyna ki egészen egy ilyen holokausztban. Bizonyos módon ennél is rosszabb lenne a helyzet. Néhány órán belül nemcsak a kőkorszakban találnánk magunkat, hanem a szinte teljes tehetetlenség állapotában is. Elvégre a kőkorszakban az emberek tökéletesen jól éltek élelmiszeráruházak, bevásárlóközpontok, vaskereskedések nélkül is, és mindazon bonyolult rendszerek nélkül, amelyek gondoskodnak arról, hogy ezek a helyek tele legyenek a számunkra szükséges cikkekkel. Pár óra leforgása alatt zűrzavar és anarchia törne ki városainkban, és a létszükségleti cikkek mindörökre eltűnnének az áruházak polcairól. Napokkal később mindenütt éhínség lenne.
Az életben maradtak nem ismernék a kőkorszaki ember számára magától értetődő készségeket – a saját környékükön termő ehető és ehetetlen növények megkülönböztetésének képességét, a vadállatok becserkészésének, megölésének, valamint húsuk elkészítésének és tartósításának képességét, és a legfontosabbat: a környezetükben található anyagokból való eszközkészítés képességét. Önök közül hányan tudnak irhát pácolni? Kötelet készíteni nyersanyagokból? Követ pattintani? Hát még fémet olvasztani nyers ércből. Az évezredek során kifejlődött mindennapos kőkorszaki készségek elvesznének.
Mindezt nyíltan elismerték azok az emberek, akik egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy olyan életet élünk, amilyet az embernek az idők kezdetétől fogva szántak; akik egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a gyerekeink pontosan azt tanulják az iskolákban, amit tanulniuk is kell.
Az SRA-nál megbíztak egy új, nagy matematikai programon való munkával, amelyen már jó pár éve dolgoztak Clevelandben. A munkám első évében készültünk kiadni az óvodásoknak és az első osztályosoknak szóló programot. A második évben a másodikasoknak szóló programot, a harmadikban a harmadikasoknak szólót, és így tovább. Az óvodásoknak és első osztályosoknak szóló programon dolgozva észrevettem valami igazán figyelemre méltót. Ezekben az osztályokban a gyerekek az idejük nagy részében olyasmit tanulnak, amit senki sem tud nem megtanulni, aki kultúránkban nő fel. Például megtanulják az elsődleges színek nevét. Hűha, képzeljék csak el, hogy hiányoznak az iskolából aznap, amikor a kék színt tanulják. Életük hátralevő részében azon tűnődnének, milyen színű is az ég. Megtanulják megmondani az időt, megtanulnak számolni, összeadni és kivonni, mintha legalábbis e kultúrában bárki elmulaszthatná a megtanulásukat. És persze megkezdik az olvasás elsajátítását. Ingoványos talajra lépek ugyan, de javaslok egy kísérletet. Vegyünk 30 gyereket két osztályra bontva, tanítsuk őket egyformán, kapják ugyanazokat a tankönyveket az iskolai évek alatt, ám az egyik osztályt egyáltalán ne tanítsuk olvasásra, a másikat pedig tanítsuk a szokásos módon. Nevezzük Quinn-sejtésnek amit most mondok: a tizenkét év végén mindkét osztályban egyformán tudnak majd olvasni. Azért merek biztosan előállni ezzel a sejtéssel, mert a gyerekek végső soron ugyanúgy tanulnak meg írni, ahogy beszélni: úgy, hogy olvasó emberek társaságában vannak, és képesek akarnak lenni arra, amire ezek az emberek képesek.
Ekkoriban jutott eszembe a következő kérdés: Ahelyett, hogy két-három évig olyasmikre tanítjuk a gyerekeket, amiket amúgy is elkerülhetetlenül megtanulnak, miért nem olyasmikre tanítjuk inkább őket, amiket amúgy nem feltétlenül fognak megtanulni, és amiket abban a korban éppenséggel még élveznének is? Például a csillagok alapján való tájékozódást. A bőrcserzést. Az ehető és ehetetlen dolgok megkülönböztetését. Hajléképítést az elejétől kezdve. Szerszámkészítést nyersanyagokból. Kenukészítést. Az állatok nyomának követését – mindazokat az elfeledett ám még ma is értékes képességeket, amelyekre valójában a civilizációnk épül.
Persze senkinek sem kellett elmondanom az ötletemet, hogy tudjam, miként fogadnák. Teljesen szocializálódott emberként én magam is meg tudtam magyarázni, hogy miért egészen őrült ötlet ez. Azt az életmódot folytatjuk, amelyet az idők kezdetétől az embereknek szántak, és a gyerekeinket éppen erre az életre készítettük fel. Az előttünk élt emberek vademberek voltak, épp csak nem barmok. Akik továbbra is úgy élnek, mint őseink, azok vademberek, épp csak nem barmok. Jó, hogy a világ megszabadult tőlük, és jól tettük, hogy az utolsó szálig megszabadultunk tőlük, no meg a nevetségesen primitív képességeiktől.
Az iskolákban felkészítettük a gyerekeinket, hogy bátran lépjenek ki az egyetlen teljesen emberi életbe, amely valaha is létezett ezen a bolygón. Az iskolában szerzett képességek nemcsak sikert hoznak nekik, hanem mély személyes beteljesülést is minden szinten. Mit számított az, hogy egész életükben csupán valami agyat bénító gyári munkát végeztek? Tudtak mondatot elemezni! El tudták magyarázni a különbséget Petrarca és Shakespeare szonettjei között! Tudtak négyzetgyököt vonni! Be tudták bizonyítani, hogy miért egyenlő a derékszögű háromszög átfogójának négyzete a befogók négyzetének összegével! Tudtak verset elemezni! El tudták magyarázni, hogyan fogadja el a kongresszus a törvényjavaslatokat! Minden valószínűség szerint fel tudták vázolni az amerikai polgárháború gazdasági okait. Olvasták Melville-t és Shakespeare-t, miért ne olvasnák hát el most Dosztojevszkijt és Racine-t, Joyce-t és Beckettet, Faulknert és O'Neillt? A polgári oktatás – óvodától a 12. osztályig – persze mindenek fölött felkészítette a gyerekeket, hogy szerepüket teljesen ellátni képes résztvevői legyenek a mi nagyszerű civilizációnknak. Az érettségi-osztó ünnepséget követően készen álltak magabiztosan lépdelni bármilyen cél felé, melyet kitűztek maguk elé.
Természetesen akkoriban (ahogy most is) mindenki tudta, hogy a polgári oktatás nem vitt véghez ilyesmit. Akkoriban – ahogy most is – úgy látták, hogy valami különös baj van az iskolákkal. Csődöt mondtak e csábító ígéretek valóra váltásában – rettenetes csődöt. Hát igen, a tanárokat nem fizették meg eléggé, úgyhogy mi mást várhat az ember? Fölemeltük a tanárok fizetését – újra meg újra meg újra –, és az iskolák még mindig csődöt mondtak. Hát igen, mi mást várhat az ember? Az iskolák rozzantak voltak, világítás nélküliek és hervasztóak. Újakat építettünk – tízezernyit, százezernyit –, és az iskolák még mindig csődöt mondtak. Hát igen, mi mást várhat az ember? A tananyag ósdi volt és használhatatlan. Korszerűsítettük a tananyagot, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy használhatóvá tegyük – és az iskolák még mindig csődöt mondtak. Akkoriban – ahogy most is – minden héten olvasni lehetett valami okos új ötletről, amely biztosan „rendbe hozza” az iskoláinkat, bármi bajuk legyen is: nyitott osztályterem, csoportban tanítás, vissza az alapokhoz, több házi feladat, kevesebb házi feladat, semennyi házi feladat – fel sem tudnám sorolni mindet. Száz meg száz ilyen okos ötletet valósítottak meg – ezernyit –, és az iskolák még mindig csődöt mondtak.
Kultúránkban minden médium azt mondja nekünk, hogy az iskolák azért vannak, hogy felkészítsék a gyerekeket a sikeres és embert beteljesítő életre a civilizációnkban (és ezért csődöt mondanak). Ez vitathatatlan, ez kétségtelen, ez kérdéses sem lehet. Az Izmaelben azt írtam, hogy Kultúra Anya hangja szól hozzánk minden cikkből az újságokban és folyóiratokban, minden filmből, minden prédikációból, minden könyvből, minden szülőből, minden tanárból, minden iskolaigazgatóból, és azt mondja az iskolákról, hogy azért vannak, hogy felkészítsék a gyerekeket a sikeres és embert beteljesítő életre a civilizációnkban (és ezért csődöt mondanak). Ha kilépünk a kultúránkból, ez a hang többé nem tölti be a fülünket, így aztán feltehetünk néhány új kérdést. Mi van akkor, ha az iskolák nem mondanak csődöt? Mi van akkor, ha pontosan azt teszik, amit valójában várunk tőlük – ám amit nem kívánunk megvizsgálni és bevallani?
Rendben van, az iskolák elég rosszul készítik fel a gyerekeket a civilizációnkbeli sikeres és embert beteljesítő életre, de miben kiválóak? Nos, először is remekül távol tartják a fiatalokat a munkaerőpiactól. Nem lesznek tizenkét vagy tizennégy évesen bérből és fizetésből élők, hanem továbbra is csak fogyasztók maradnak – és több milliárd dollár értékű árut fogyasztanak a szülők munkával megkeresett pénzén. Képzeljék csak el, mi történne a gazdaságunkkal, ha az iskolák hirtelen becsuknák kapuikat. Ötvenmillió aktív fogyasztó helyett hirtelen ötvenmillió munkanélküli fiatalunk lenne. Teljes gazdasági katasztrófa lenne ez.
Természetesen egészen más volt a helyzet kétszáz évvel ezelőtt, amikor még elsősorban agrártársadalom voltunk. A fiatalok az elvárásnak és a szükségnek megfelelően tíz-tizenkét éves korukban munkásokká váltak. A tömegek számára tökéletesen megfelelőnek tartották a négy-, öt- vagy hatosztályos oktatást. A társadalom jellegének változása miatt azonban kevesebb fiatalra lett szükség a gazdaságokban, és a gyermekmunka elleni törvények beiktatását követően hamarosan lehetetlen volt gyárakban dolgoztatni a tíz-tizenkét éveseket. Gondoskodni kellett arról, hogy ne legyenek az utcán – hol is lennének jobb helyen, mint az iskolában? Természetesen új anyagokat kellett a tananyagba illeszteni, hogy legyen mivel eltölteni az időt. Nem nagyon számított, hogy mi legyen az. Jegyezzék meg mindegyik állam fővárosának nevét. Jegyezzék meg, hogy melyik államnak mik a fő termékei. Tanulják meg, milyen lépcsőkön megy át egy törvényjavaslat a Kongresszusban. Senkit sem érdekelt, hogy a gyerekek tudni akarták-e mindezt, vagy szükséges-e tudniuk – vagy hogy valaha is szükséges lesz-e. Senki nem volt kíváncsi rá, vagy soha senki nem vette a fáradságot, hogy kiderítse, vajon a tananyaghoz adott anyagokat megjegyezték-e. Az oktatók nem akarták tudni ezt, és valójában mi különbséget jelentett volna? Nem számított, hogy amint megtanulták, rögtön el is felejtették őket. Elment vele valamennyi idő. A törvény kimondta, hogy mindenkinek nélkülözhetetlen a nyolcosztályos oktatás, így a tananyagok készítői anyagot szolgáltattak a nyolcosztályos oktatáshoz.
A gazdasági világválság alatt égetően fontos lett, hogy a fiatalokat a lehető legtovább távol tartsák a munkaerőpiactól, így aztán kiderült, hogy minden polgár számára nélkülözhetetlen a tizenkét osztályos oktatás. Ezúttal sem nagyon számított, hogy miféle anyaggal töltik el az időt, feltéve, hogy némileg elfogadható az az anyag. Tanuljanak meg verset elemezni, még akkor is, ha felnőttként soha többé nem olvasnak egyetlen verset sem. Olvassanak el egy nagyszerű klasszikus regényt, még akkor is, ha felnőttként soha többé nem olvasnak el egyet sem. Tanuljanak világtörténelmet, még akkor is, ha egyik fülükön bemegy, a másikon meg ki. Tanulják meg az euklédeszi geometriát, még akkor is, ha két évvel később egyetlen tételt sem tudnak bebizonyítani – akkor sem, ha az életük múlik rajta. Mindezt és sok-sok más dolgot persze azzal igazoltak, hogy hozzájárulnak a sikerhez és a gazdag beteljesüléshez, melyet ezek a fiatalok majd felnőttként megtapasztalnak. Kivéve persze, hogy nem így volt. Csakhogy erről senki sem akart tudni. Senkinek sem jutott volna eszébe az érettségi után öt évvel levizsgáztatni ezeket a fiatalokat, hogy kiderüljön, mennyi minden maradt meg bennük. Senkinek sem jutott volna eszébe megkérdezni tőlük, hogy valójában mennyi hasznát vették a tananyagnak, vagy hogy mennyiben járult hozzá sikerükhöz és emberi beteljesülésükhöz. Mi értelme lenne az oktatásuk értékelésére kérni őket? Végül is mit tudtak ők arról? Ők csak érettségizők voltak, nem pedig képesített nevelők.
A második világháború végén senki sem tudta, hogyan alakul majd a gazdasági helyzet. A hadiipar eltűnésével az ország vajon visszazuhan a háború előtti gazdasági válságba? Kezdte az a hír járni, hogy a polgári oktatásnak igazából magában kellene foglalnia négy évnyi egyetemet is. Mindenkinek egyetemre kellene járnia. A gazdaság további növekedése hatására azonban engedni kezdtek ebből az elvárásból. Négy év egyetem bizonyára jót tesz az embernek, ám nem volt része a polgári oktatásnak, amely végül is tizenkét osztályos maradt.
A háborút követő jó esztendőkben gyakran több álláshely volt, mint rendelkezésre álló dolgozó, s ekkoriban kezdték úgy látni, hogy az iskoláink kudarcot vallanak. Kapósak voltak az ügyes munkások, és világosan látszott, hogy az iskolából kikerülő gyerekek nem sokkal tudtak többet a száz évvel korábbi hatodikas végzősöknél. „Átvettek” mindent, amit az idő eltöltésére a tananyaghoz adtak: verseket elemeztek, mondatszerkezetet ábrázoltak, tételeket bizonyítottak, egyenleteket oldottak meg x-re, átrágták magukat sok ezer oldalnyi történelmen és irodalmon, rengeteg irodalmi dolgozatot írtak, ám többnyire szinte semmi sem maradt meg bennük mindebből – és mi hasznuk lett volna abból, ha megmarad? Üzleti szempontból ezek az érettségizők alig ütötték meg a foglalkoztatáshoz szükséges szintet.
Persze akkorra a tananyag már szentírással ért fel, és túl késő volt beismerni, hogy a programot sosem arra tervezték, hogy hasznos legyen. A nevelők a következőt válaszolták az üzleti köröknek: „Többet kell adnunk a gyerekeknek ugyanabból – több elemezendő verset, több ábrázolandó mondatot, több bizonyítandó tételt, több megoldandó egyenletet, több elolvasandó történelmet és irodalmat, több irodalmi dolgozatot, és így tovább.” Senki sem akarta bevallani, hogy a programot a fiatalok munkaerőpiactól való távol tartására hozták létre – és hogy ebben legalább átkozottul remek munkát végzett.
A fiatalok távol tartása a munkaerőpiactól azonban csak a felét teszi ki az iskolák remek munkájának. Az őslakosoknál – a törzsi társadalmakban – a gyerekek tizenhárom-tizennégy éves korukra befejezik azt, amit mi a saját nézőpontunkból „oktatásnak” neveznénk. Készen állnak az „érettségire” és a felnőtté válásra. Ezekben a társadalmakban ez azt jelenti, hogy 100%-ig képesek az életben maradásra. Az öregek egy csapásra mind eltűnhetnének, s akkor sem lenne zűrzavar, anarchia és éhínség e fiatal felnőttek között. Minden nehézség nélkül képesek lennének folytatni az életüket. A szülők képességei és technikái közül semmi sem veszne el. Ha úgy akarnák, egészen függetlenül élhetnének attól a törzsi szerkezettől, amelyben fölnevelték őket.
Tőlünk azonban mi sem áll távolabb, mint hogy a gyerekeink képesek legyenek a társadalmunktól függetlenül élni. Nem akarjuk, hogy az érettségizők 100%-ig képesek legyenek az életben maradásra, mert akkor megtehetnék, hogy kiszállnak a mi kis gondosan felépített gazdasági rendszerünkből, és azt teszik, amihez csak kedvük van. Nem akarjuk, hogy azt tegyék, amihez csak kedvük van; azt akarjuk, hogy pontosan két választásuk legyen (feltételezve, hogy nincs saját vagyonuk): Szerezzenek állást, vagy menjenek egyetemre. Nekünk mindkét választás megfelel, mert szükségünk van állandó utánpótlásra kezdő dolgozókból, emellett szükségünk van orvosokra, ügyvédekre, fizikusokra, matematikusokra, pszichológusokra, geológusokra, biológusokra, iskolai tanárokra, és így tovább. A polgári oktatás mindezt szinte maradéktalanul teljesíti. Az érettségizők kilencvenkilenc egész kilenc tized százaléka e két lehetőség közül választ.
És meg kell jegyeznünk, hogy az érettségizőink garantáltan kezdő dolgozók. Azt akarjuk, hogy a létra legalsó fokát kelljen megragadniuk. Mi értelme lenne olyasmire tanítani őket, ami lehetővé tenné, hogy a létra második vagy harmadik fokát ragadják meg? Azokra a fokokra az idősebb testvéreik kapaszkodnak fel. És ha az idei érettségizők a második vagy harmadik fokot ragadnák meg, akkor ki végezné el a munkát legalul? A dolgozókat fölvevő üzletemberek folyton arról panaszkodnak, hogy az érettségizők semmit sem tudnak, gyakorlatilag semmilyen hasznos készségre nem tettek szert. Valójában azonban hogyan is lehetne ez másként?
Amint látják, az iskoláink nem mondanak csődöt, csak éppen olyasmiben érnek el sikert, amit nem vagyunk hajlandók észrevenni. Nem hibája a rendszernek, hanem jellegzetessége, hogy olyan érettségizőket állít elő, akiknek nincsenek készségeik, akik nem képesek életben maradni, és akik kénytelenek dolgozni vagy éhezni. A rendszernek ezt kell tennie ahhoz, hogy a dolgok továbbra is úgy menjenek, ahogyan most mennek.
Az iskoláztatás szükségességét támasztja alá a kultúra két állandósult mítosza. Az első és legártalmasabb szerint a gyerekek nem hajlandók tanulni, hacsak nem kényszerítik rá őket – az iskolában. Része magának a gyerekkor mítoszának, hogy a gyerekek utálják a tanulást, és minden áron igyekszenek elkerülni. Természetesen akinek van gyereke, az tudja, micsoda képtelen hazugság ez. A gyerekek csecsemőkoruktól kezdve a világ legfantasztikusabb tanulói. Ha egy négy nyelvet beszélő családban nőnek fel, akkor három-négy éves korukra négy nyelven fognak beszélni – egyetlen iskolában töltött nap nélkül, pusztán a családtagjaik közt időzve, mert borzasztóan szeretnék, ha képesek lennének arra, amire a családtagjaik. Akinek van gyereke, az tudja, hogy milyen fáradhatatlanul kíváncsiak. Amint képesek kérdezni, szüntelenül kérdezősködnek, gyakran az őrületbe kergetve szüleiket. Kíváncsiságuk kiterjed mindenre, amit el tudnak érni, ezért van az, hogy a szülők hamarosan jó magasra tesznek – és ha lehet, hét lakat alá zárnak – mindent, ami törékeny, veszélyes, vagy nem gyerek kezébe való. Mind ismerjük a gyerekbiztos kupakokról szóló vicc igazságát: ez az a fajta, amelyet csak a gyerekek tudnak kinyitni.
Akik azt hiszik, hogy a gyerekek ellenállnak a tanulásnak, azoknak a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy miként is fejlődött ki az emberi kultúra. A kultúra nem más, mint az egyik nemzedékről a következőre hagyott tanult viselkedések és információk összessége. Az evés vágyát nem a kultúra közvetíti, ám az ehető táplálék felleléséről, összegyűjtéséről és feldolgozásáról szóló tudást igen. Az írás feltalálása előtt egyszerűen elveszett minden, amit egy nemzedék nem adott tovább – lett légyen az egy módszer, egy dal, a történelem egy részlete. Az őslakosok körében – azoknál, akiket még nem pusztítottunk ki – rendkívül teljes a tudás közvetítése, de persze nem 100%-ig teljes. Mindig lesznek olyan hétköznapi személyes történetek, amelyeket az idősebb nemzedék magával visz a sírba. A létfontosságú dolgok azonban nem vesznek el.
Abból adódik ez, hogy a tanulás vágya éppen úgy bele van drótozva a gyerekekbe, ahogyan a szaporodás vágya a felnőttekbe. Genetikus dolog. Ha létezett valaha olyan emberfaj, amelynek gyerekeit természetük nem hajtotta tanulásra, akkor már rég eltűnt, mert nem lehetett kultúrahordozó.
A gyerekeket nem kell ösztönözni, hogy megtanuljanak mindent a körülöttük levő világról; a természetük már eleve hajtja őket, hogy megtanulják. Az őslakosoknál a gyerekek a serdülőkor kezdetére mindig megtanulnak mindent, amire felnőttként szükségük lesz.
Gondoljanak erre a következőképpen. Az ember biológiai óráján általánosságban két ébresztő van beállítva. Amikor születéskor megszólal az első ébresztő, az óra csörgése azt mondja: tanulj, tanulj, tanulj, tanulj, tanulj. Amikor a serdülőkor kezdetén megszólal a második ébresztő, az óra csörgése azt mondja: párosodj, párosodj, párosodj, párosodj, párosodj. A tanulj, tanulj, tanulj hang sosem tűnik el teljesen, ám viszonylag halk lesz a serdülőkor beköszöntével. Ekkor a gyerekek már nem akarják követni a szüleiket a tanulás táncában. Inkább egymást szeretnék követni a párosodás táncában.
Mi persze nagy bölcsen úgy döntöttünk, hogy a génjeink által szabályzott biológiai órát semmibe kell venni.
A legtöbb ember azért fogadja el az iskolát, mert az iskolázatlan gyerek azt tanul, amit akar, és akkor tanulja meg, amikor akarja. Ezt tűrhetetlennek tartják, mert meg vannak győződve arról, hogy a gyerekek egyáltalán semmit sem akarnak tanulni – és hogy ezt bebizonyítsák, az iskolásokra mutatnak. Nem veszik észre, hogy az iskolás kort még el nem ért gyerekek tanulási görbéje meredeken a magasba szökik – ám gyorsan a vízszinteshez közelít, amikor iskolások lesznek. A legtöbb harmadikasnál vagy negyedikesnél szinte teljesen ellaposodik. A tanulás, úgy, ahogy van, egy unalmas, fájdalmas élmény lett, melyet lehetőség szerint szeretnének elkerülni. Még egy oka van azonban annak, hogy az emberek irtóznak attól a gondolattól, hogy a gyerekek azt és akkor tanulnak, amit és amikor akarnak. Nem fogja mindenki ugyanazokat a dolgokat megtanulni! Egyesek sosem fogják megtanulni a verselemzést! Egyesek sosem fognak megtanulni mondatot elemezni vagy irodalmi dolgozatot írni! Egyesek sosem fogják elolvasni a Julius Caesart! Egyesek sosem fogják megtanulni a geometriát! Egyesek sosem fognak békát boncolni! Egyesek sosem fogják megtanulni, hogy hogyan fogadja el a Kongresszus a törvényjavaslatokat! Természetesen ezt még elképzelni is borzasztó. Az nem számít, hogy ezeknek a tanulóknak a 90%-a soha életében nem fog többé verset vagy Shakespeare-művet olvasni. Nem számít, hogy 90%-uknak életükben soha nem lesz több alkalmuk mondatot elemezni vagy irodalmi dolgozatot írni. Nem számít, hogy 90%-ukban nem marad meg semmi használható abból, amit geometriából vagy algebrából tanultak. Nem számít, hogy 90%-uk semmi hasznát nem veszi semmiféle tudásnak, amelyet a békaboncolásból nyernie kellett volna. Nem számít, hogy az érettségizők 90%-ának halvány sejtelme sincs arról, hogy a Kongresszus hogyan fogadja el a törvényjavaslatokat. Csak az számít, hogy végigcsinálták!
Akiket elborzaszt a gondolat, hogy a gyerekek azt és akkor tanulnak, amit és amikor akarnak, azok nem fogadták el azt a legelemibb pszichológiai tényt, hogy az ember (mindenki, minden korú ember) a számára fontos dolgokra emlékszik – arra, amit tudnia szükséges –, a többit pedig elfelejti. Én vagyok az élő tanú erre. Az ország egyik legjobb előkészítő iskolájába jártam, a negyedik legjobb végzős voltam, és nagyon kétlem, hogy képes lennék elégségest szerezni két-három tárgynál többől az akkori több tucatból. Két hosszú évig tanultam klasszikus görög nyelvet, és ma képtelen lennék felolvasni akár csak egyetlen mondatot is.
Utolsó érvként az emberek azt hozzák fel annak az elképzelésnek az igazolására, amely szerint a gyerekeknek szükségük van mindarra az iskolai oktatásra, amelyben részesítjük őket, hogy sokkal több tanulnivaló van ma, mint amennyi a történelem előtti időkben volt, vagy akár csak egy évszázaddal ezelőtt. Természetesen sokkal több minden van, amit meg lehet tanulni, de mindannyian jól tudjuk, hogy ezek nincsenek bent az óvodától a tizenkettedik osztályig tartó tananyagban. A tudásnak hatalmas új területei léteznek ma – olyasmik, amikről száz éve még senki nem is hallott: asztrofizika, biokémia, paleobiológia, repüléstan, részecskefizika, etológia, sejtpatológia, neurofiziológia – órákon át sorolhatnám őket. De talán ezeket a dolgokat zsúfoltuk bele az óvodától a tizenkettedik osztályig tartó tananyagba, mert hiszen mindenkinek tudnia kell őket? Természetesen nem. Képtelen egy ötlet. Képtelen ötlet az, hogy a gyerekeket azért kell sokáig iskoláztatni, mert olyan sok mindent lehet megtanulni. Ha a polgári oktatás felölelne mindent, amit meg lehet tanulni, akkor nem tizenkettedik osztályig tartana, hanem a tizenkétezredikig, és senki sem lenne képes még életében leérettségizni.
Persze jól tudom, hogy nincs senki a hallgatóság soraiban, akit meg kellene győzni az otthoni oktatás vagy az iskolamentes oktatás előnyeiről. Azonban remélem, hogy esetleg tudtam némi filozófiai, történeti, antropológiai és biológiai alapot szolgáltatni meggyőződésükhöz, miszerint az iskola nem olyan jó, mint amilyennek kikiáltják.
2010. november 18
Vissza a tetejére