fordítások, idézetek, gondolatok, innen-onnan
Miről is szól ez az egész? | Legjobbak | Archívum
/ Daniel Quinn: Az Én Izmaelem, "Istenem, nem velem van a baj!" című fejezete és A civilizáción túl egy fejezete - Mohari András fordítása: /
Volt ott egy második szék is, mikor pénteken megérkeztem, és ez egyáltalán nem tetszett; persze nem maga a szék, hanem a puszta gondolat, hogy – amilyen önző és szemtelen vagyok – bárkivel is osztozzak az én Izmaelemen. De legalább nem volt olyan szép, mint az a barátságos, kivénhedt darab, amelyhez hozzászoktam. Úgy tettem, mintha ott sem lenne, és aztán belekezdtünk.
– Jótevőm, Rachel Sokolow – kezdte Izmael –, egyetemi barátai közé számított egy Jeffrey nevű fiatalembert, akinek apja gazdag sebész volt. Jeffrey akkoriban fontos személlyé vált sokak életében, mert egy problémával ajándékozta meg az embereket. Nem tudott rájönni, hogy mihez kezdjen magával. Fizikailag vonzó volt, intelligens, kellemes megjelenésű, és szinte mindenhez volt tehetsége, amihez csak hozzáfogott. Jól tudott gitározni, ugyanakkor nem érdekelte a zenei pálya. Volt szeme a fényképezéshez, képes volt jó vázlatokat rajzolni, főszerepet játszani az iskolai darabban, szórakoztató történetet vagy provokatív esszét írni, de nem akart fényképész, művész, színész vagy író lenni. Minden tantárgyból jó volt, ám nem akart tanár vagy tudós lenni, nem kívánt apja nyomdokain haladni, sem pedig jogi, tudományos, matematikusi, üzleti vagy politikai pályára lépni. Vonzották a lelki dolgok, alkalmanként templomba járt, de nem szeretett volna teológus vagy lelkész lenni. Mindezek ellenére „kiegyensúlyozottnak” tűnt, ahogy mondani szokás. Fóbiának, depressziónak vagy neurózisnak nem mutatta jelét. Szexuális beállítottságát illetően nem voltak kétségei vagy zavarai. Úgy gondolta, egy napon majd megállapodik és megnősül, de előbb talál magának valami életcélt.
Jeffrey barátai fáradhatatlanul új ötletekkel álltak elő abban a reményben, hogy felébresztik az érdeklődését. Nem élvezné, ha filmismertetéseket írna a helyi újságnak? Gondolt valaha arra, hogy csontfaragással vagy ékszerek készítésével foglalkozzon? A műbútorasztalosságot is javasolták mint lelket kielégítő foglalkozást. Mit szólna a kövületvadászathoz? Ínyencségek főzéséhez-sütéséhez? Talán cserkészettel kellene foglalkoznia. Vagy nem lenne jó mulatság régészeti ásatáson részt venni? Jeffrey apja teljesen megértő volt vele, amiért képtelen volt bármiért is lelkesedni, és készségesen támogatta volna bármilyen felfedező útban, amely esetleg érdekelte. Ha egy világ körüli út csábítaná, apja megbízna egy utazási ügynököt a dolog intézésével. Ha ki szeretné próbálni a szabadban való életet, örömest adna hozzá felszerelést. Ha tengerre szeretne szállni, készen várná egy hajó. Ha kipróbálná magát a fazekasságban, kapna egy égetőkemencét. Még ha csak társasági vándormadár szeretne lenni, az sem lenne baj. Mindezekre udvarias vállrándítással válaszolt, s zavarban volt, amiért mindenkinek olyan sok gondot okozott.
Nem akarom lusta vagy elkényeztetett embernek beállítani előtted. Mindig osztályelső volt, mindig vállalt valahol egy részmunkaidős állást, átlagos diákszállóban lakott, kocsija nem volt. Csak megszemlélte a dolgokat, melyeket a világ felkínált neki, és nem talált köztük semmit, amit érdemes lett volna megtartania. A barátai állandóan ezt mondogatták neki: „Figyelj, nem folytathatod így tovább. Túl sok babér terem számodra. Ambícióra van szükséged, találnod kell valamit, amihez kezdeni szeretnél az életeddel!”
Jeffrey kitüntetéssel diplomázott, de szakirány nélkül. Az apja házában töltötte a nyarat, a környéken kószált, azután pedig látogatóba indult frissen házasodott egyetemi barátaihoz. Magával vitte a hátizsákját, a gitárját meg a naplóját. Pár hét múlva autóstoppal elindult meglátogatni néhány más barátját. Nem sietett. Útközben megállt, segített néhány pajtát építő embernek, szerzett elég pénzt az útja folytatásához, és végül is eljutott a következő céljához. A tél közeledtével hazaindult. Apjával hosszasan beszélgettek, kártyáztak, biliárdoztak, teniszeztek, futballmérkőzéseket néztek, sörözgettek, könyveket olvastak, és eljártak a moziba.
A tavasz beálltával Jeffrey vett egy használt autót, és elindult meglátogatni az ellenkező irányban lakó barátait. Az emberek mindenütt befogadták. Kedvelték és sajnálták; olyan gyökértelen, olyan tehetetlen, olyan céltalan volt. Ennek ellenére nem mondtak le róla. Egy ember szeretett volna venni neki egy videokamerát, hogy filmre vehesse vándorlásait. Jeffrey-t nem érdekelte a dolog. Egy másik ember felajánlotta, hogy elküldi a verseit magazinoknak, hátha valamelyik hajlandó kiadni. Jeffrey azt felelte, hogy remek, de személy szerint nem érdekelte, kiadják-e őket vagy sem. Miután végigdolgozta a nyarat egy fiútáborban, megkérték, hogy maradjon ott állandó alkalmazottként, de annyira azért nem tetszett neki a dolog.
Mikor elérkezett a tél, az apja rábeszélte, hogy menjen el egy pszichoterapeutához, akit ismert, és akiben megbízott. Jeffrey egész télen eljárt hozzá hetente háromszor, ám a terapeutának végül el kellett ismernie, hogy egy „kis éretlenségtől” eltekintve az égvilágon semmi baja sem volt. Mikor megkérdezték, mit értsenek „kis éretlenség” alatt, a terapeuta azt felelte, hogy Jeffrey motiválatlan, nem tudja mit akar, nincsenek céljai – mindezt eddig is tudták. „Találni fog magának valamit egy-két éven belül – jósolta a terapeuta. – És valószínűleg valami nagyon is nyilvánvaló dolgot. Biztos vagyok benne, hogy most is ott van az orra előtt, csak éppen nem látja.” A tavasz beköszöntével Jeffrey ismét útra kelt, és ha volt is valami az orra előtt, azt ő továbbra sem volt képes észrevenni.
Így múltak az évek. Jeffrey végignézte, ahogyan régi barátai megházasodtak, gyerekeket neveltek, karriert építettek, vállalkozást építettek, egy kis hírnevet szereztek itt, egy kis vagyont ott… miközben ő továbbra is játszott a gitárján, hébe-hóba verset írt, és egymás után írta tele a naplókat. Pontosan tavaly tavasszal ünnepelte harmincegyedik születésnapját a barátaival egy wisconsini tó melletti nyaralóban. Reggel lesétált a vízhez, írt pár sort a naplójába, aztán begázolt a tóba és belefojtotta magát.
– Szomorú – mondtam egy pillanat múlva, mivel képtelen voltam bármi jobbat kitalálni.
– Mindennapos történet ez, Julie, egy dolgot kivéve: Jeffrey apja lehetővé tette számára a sodródást, támogatta, miközben majdnem tíz évig semmit sem csinált. Nem gyakorolt rá nyomást, hogy fejlődjön és felelősségteljes felnőtté váljon. Ez különböztette meg Jeffrey-t a kultúrádbeli sok millió többi fiatalembertől, akikben valójában nincs több motiváció, mint amennyi benne volt. Vagy szerinted tévedek e tekintetben?
– Nem értelek eléggé, hogy eldöntsem, tévedsz-e.
– Gondolj az általad ismert fiatalokra. Szerinted égnek a vágytól, hogy a világba kilépve ügyvédek, bankárok, mérnökök, szakácsok, fodrászok, biztosítási ügynökök és buszvezetők legyenek?
– Néhányuk, igen. Nem pont azokra vágynak, amiket felsoroltál, fodrász meg buszvezető, de bizonyos dolgokra igen. Ismerek srácokat, akik nem bánnák, ha például filmsztár vagy profi atléta lenne belőlük.
– És mekkorák az esélyeik, hogy valóban azok legyenek?
– Millió az egyhez, gondolom.
– Szerinted vannak tizennyolc évesek, akik arról álmodoznak, hogy taxisofőrök lesznek, fogtechnikusok vagy aszfaltozók?
– Nem.
– Szerinted sok Jeffrey-hez hasonló tizennyolc éves van, akit az Elvevők munkájának világában nem igazán vonz semmi? Akik örömmel kihagynák az egészet, ha valaki évente húsz-harmincezer dollárt adna nekik?
– Jó ég, igen, ha így vesszük, akkor biztos vagyok abban, hogy sokan vannak. Viccelsz? Milliónyian vannak.
– Ha azonban igazából semmihez sem szeretnének kezdeni az Elvevők munkájának világában, akkor egyáltalán miért vesznek részt benne? Miért töltik be az állásokat, amelyek nyilvánvalóan értelmetlenek számukra vagy bárki más számára?
– Mert rákényszerülnek. A szüleik kidobják őket a házból. Vagy állást szereznek, vagy éheznek.
– Így igaz. Természetesen azonban minden végzős osztályban vannak páran, akik inkább éheznének. Az emberek csavargóknak, csöveseknek vagy hobóknak szokták nevezni őket. Manapság gyakran „hajléktalanokként” jellemzik magukat, azt sejtetve ezzel, hogy kényszerből élnek az utcán, nem pedig önszántukból. Ők a szökevények, a tengerparton kóborlók, az alkalmi prostituáltak és a strichelő kurvák, az utcai rablók, a szatyros nők és a kukázók. Így vagy úgy összekapargatják a megélhetésüket. Lehet, hogy a táplálék hét lakat alatt van, de ők megtalálták az összes repedést a páncélszoba falán. Holtrészeg turistákat zsebelnek ki, és alumíniumdobozokat gyűjtenek. Koldulnak, az éttermek szeméttartóira vadásznak, piti tolvajlást űznek. Nem könnyű élet ez, de inkább így élnek, mintsem hogy egy értelmetlen állást szerezzenek és a városi szegény tömegek életét éljék. Valójában igen nagy szubkultúra ez, Julie.
– Igen, tudom, most hogy így mondod. Ismerek is srácokat, akik azt mondják, hogy az utcán akarnak élni. Arról beszélnek, hogy bizonyos városokba mennek, ahol már elég sok srác csinálja ezt. Azt hiszem, Seattle az egyik.
– Ez a jelenség összemosódik a fiatal bandák és szekták jelenségével. Amikor ezek az utcai csibészek karizmatikus vezérek köré szerveződnek, az emberek bandáknak tekintik őket. Amikor karizmatikus guruk köré szerveződnek, akkor pedig szektáknak. Az utcán élő gyerekek várható életkora nagyon rövid, és elég hamar rájönnek erre. Látják, ahogy barátaik tizenévesen vagy húszas éveik elején meghalnak, és tudják, hogy rájuk is ugyanez a sors vár. Ám még így sem képesek rávenni magukat, hogy béreljenek valami viskót, rendes ruhákat szerezzenek, és hogy megpróbáljanak találni valami minibálbért fizető hülye állást, amelyet utálnak. Érted, hogy mit mondok, Julie? Jeffrey mindössze csak a jelenség felsőbb osztálybeli képviselője. Az alsóbb osztályokat képviselőknek nincs meg az a kiváltságuk, hogy szép, tiszta tavakba fojtsák magukat Wisconsinban, ám amit ők tesznek, az lényegében ugyanez. Előbb halnának meg, mintsem hogy csatlakozzanak a hétköznapi városi szegények gyülekezetéhez, és általában tényleg hamar meg is halnak.
– Mindezt értem – válaszoltam neki. – A mondandód lényegét viszont nem.
– Valójában még nem értem el oda, Julie. Ráirányítom a figyelmedet valamire, amit a kultúrád emberei lényegtelennek, jelentéktelennek szeretnének mutatni. Jeffrey története borzasztóan szomorú; de ő ritkaság, nem? Azzal talán törődnél, ha ezernyi Jeffrey sétálna tavakba. De az utcán ezrével meghaló fiatal csőcselék olyasmi, amit nyugodtan semmibe vehetsz.
– Igen, ez igaz.
– Valami olyasmit vizsgálok, amire a kultúrád emberei szerint ügyet sem kell vetni. Kábítószerfüggőkről, vesztesekről, bandatagokról, alja népről van szó. A felnőttek így viseltetnek irántuk: „Ha állatok módjára akarnak élni, hadd éljenek állatok módjára. Ha el akarják pusztítani magukat, hadd pusztítsák el magukat. Fogyatékosak, antiszociálisak, aszociálisak ezek, jobb is megszabadulnunk tőlük.”
– Igen, szerintem a legtöbb felnőtt így érzi.
– Valamit tagadnak, Julie. Mit tagadnak?
– Azt, hogy ezek az ő gyerekeik lennének. Ezek mások gyerekei.
– Így van. Számodra semmi üzenete sincs annak, hogy egy Jeffrey a tóba fojtja magát, vagy hogy egy Susie túladagolásban meghal a csatornában. Számodra semmi üzenete sincs annak, hogy évente tízezrek végeznek magukkal, tűnnek el otthonról az utcákra, és nem marad hátra utánuk semmi, csak arcok a tejesdobozokon. Ez nem üzenet. Olyan ez, akár a légköri zavarok a rádióban, valami mellőzendő dolog, és minél inkább semmibe veszed, annál jobban hallatszik a zene.
– Nagyon is igaz. De még mindig a mondandód lényegét keresgélem.
– Senkinek nem jutna eszébe megkérdeznie magát: „Mire van szükségük ezeknek a gyerekeknek?”
– Jó ég, nem. Kit érdekel, mire van szükségük?
– De te fel tudod tenni magadnak ezt a kérdést, ugye? Rá tudod venni magadat, Julie? El tudod viselni?
Ültem ott egy percig a semmit bámulva, aztán hirtelen bekövetkezett a legistenvertébb dolog: könnyekben törtem ki. Kirobbantak belőlem a könnyek. Nagy, óriási kínzó zokogásoktól megsemmisülten ültem, amelyek nem akartak elmúlni, csak nem akartak elmúlni, mígnem arra gondoltam, hogy megtaláltam életem fő elfoglaltságát: ülni abban a székben és zokogni.
Mikor kezdtem lehiggadni, felálltam, azt mondtam Izmaelnek, hogy nemsokára visszajövök, és azzal kimentem sétálni egyet a háztömb körül; éppenséggel jó pár háztömb körül.
Azután visszamentem, és azt mondtam neki, hogy nem tudom szavakba foglalni az érzést.
– Az érzéseket nem tudod szavakba foglalni, Julie. Tudom. Zokogásokba foglalod őket, azokra pedig nincs megfelelő szó. Másvalamiket azonban szavakba tudsz foglalni.
– Igen, gondolom, így van.
– Volt egyfajta látomásod a letaglózó veszteségről, amelyben osztozol az említett fiatalemberekkel.
– Igen. Nem tudtam, hogy osztozom benne velük. Nem tudtam, hogy bármiben is osztozom velük.
– Első látogatásodkor azt mondtad, hogy folyton ezt ismétled magadnak: „El kell tűnnöm innen, el kell tűnnöm innen.” Azt mondtad, hogy ez azt jelenti: „Fuss, amerre látsz!”
– Igen. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ezt éreztem, miközben ott ültem sírva. Kérem! Kérem, hadd fussak, amerre látok! Kérem, engedjenek ki innen! Kérem, engedjenek! Kérem, ne tartsanak itt ketrecbe zárva életem végéig! El KELL futnom! Nem BÍROM ezt!
– Ezeket a gondolatokat azonban nem oszthatod meg az osztálytársaiddal.
– Ezeket a gondolatokat két hete még magammal sem tudtam volna megosztani.
– Nem merted volna megvizsgálni őket.
– Nem, ha megtettem volna, azt mondtam volna: „Istenem, mi baj van velem? Biztosan valamiféle betegségem van!”
– Pontosan ilyesféle gondolatokat írt Jeffrey a naplójába újra meg újra. „Mi baj van velem? Mi baj van velem? Biztosan valami szörnyű baj van velem, amiért képtelen vagyok örömet találni a munka világában.” Folyton ezt írogatta: „Mi baj van velem, mi baj van velem, mi baj van velem?” És persze az összes barátja örökké ezt mondogatta neki: „Mi baj van veled, mi baj van veled, mi baj van veled, hogy nem bírod tartani magad ehhez a csodálatos programhoz?” Talán most érted meg először, hogy az én szerepem itt abban áll, hogy közöljem veled az óriási hírt: Nincs VELED semmi baj. Nem veled van a baj. És azt hiszem, a következő felismerés is része volt a zokogásodnak: „Istenem, nem én vagyok az!”
– Igen, igazad van. Az érzésem fele részben óriási megkönnyebbülés volt."
---
Az én Izmaelem című könyvemben elbeszéltem egy Jeffrey nevű fiatalember életét – nagyjából Paul Eppingerről mintáztam, akinek naplóját Restless Mind Quiet Thoughts címmel kiadta az édesapja. Jeffrey megnyerő, intelligens, kellemes megjelenésű, sok mindenben tehetséges ember volt, ám a barátaival való találkozáson, a naplóíráson és a gitározáson kívül képtelen volt bármi más tennivalót találni, amit szeretett volna. Barátai örökké unszolták, hogy találjon magának valami célt, legyen ambiciózusabb, törődjön valamivel, ám ezek persze nem mennek tetszés szerint. Kezdett hinni nekik, mikor azt hallotta tőlük, hogy céltalanságában egészen szokatlan – mi több, különös. Végül, mikor már lemondott a mások számára látszólag oly könnyen elérhető céltudatosság megleléséről, csendben és mindenféle hűhó nélkül véget vetett életének.
Nem lepett meg, hogy sok fiataltól hallottam azt, pontosan úgy éreznek, mint Jeffrey. Tudják, hogy a világ tele van dolgokkal, amelyeket akarniuk kellene – és azt képzelik, valami szörnyű bajuk van, amiért nem akarják azokat. Mivel vettem magamnak a fáradságot a miénktől eltérő kultúrák tanulmányozására, ezért tudom, hogy nincsen semmi velünkszületett emberi abban, hogy „vinni akarjuk valamire”, „előre akarunk jutni”, karriert akarunk, foglalkozást vagy hivatást. Az őslakos népek többsége számára idegenek az efféle elképzelések, ők látszólag tökéletesen beérik azzal, ahogyan Jeffrey szeretett volna élni – és miért ne tennék?
2010. szeptember 15
Vissza a tetejére
/ Daniel Quinn: Protecting the Environment: Whose Business Is It? - Mohari András fordítása: /
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bizonyos város, ahol egy idő után a kiskamaszok ijesztő gyakorisággal vetették le magukat a magas épületekről. Senki egy pillanatig nem tűnődött azon, hogy kinek kell foglalkoznia ezzel az aggasztó fejleménnyel. A városi tanács összeült, és gyorsan megfogalmazott egy rendeletet, amely kötelezővé tette a védőkorlátok állítását a magas épületék tetején. Ekkor azonban az öngyilkosságnak ettől a módjától megfosztott gyerekek a jóval alacsonyabb épületekről vetették le magukat, és hamarosan minden három emeletnél magasabb épületre védőkorlátot kellett állítani, vagy pedig meg kellett akadályozni a tetőre jutást. A költségek hatalmasak voltak, ám természetesen ami az egyik embernek kiadás, az egy másiknak bevétel, így hát a gazdaság továbbra is virágzott.
Sajnos azonban a kiskamaszok öngyilkossági rátája nem csökkent. Most már nem épületekről ugrottak le, hanem a várost átszelő folyóba ölték magukat. Ez annál is zavarba ejtőbb volt, mert senki sem tudta, hogy gyakorlatilag miként lehetne távol tartani az öngyilkosjelölteket a folyótól. Ugyanakkor senki sem tűnődött azon, hogy kinek a dolga megakadályozni a fulladásokat. A városi tanács összeült, és végül úgy döntött, hogy a folyóparton ötszáz méterenként őrtornyokat kell állítani. Sajnos ezzel csak azt érték el, hogy ezután az öngyilkosságokat nem nappal, hanem éjjel követték el, amikor az őrtornyok vaksötétben álltak. Természetesen szóba sem jöhetett, hogy fényszórókat állítsanak fel egy ekkora területen. Ésszerűbbnek látszott, ha a tizenöt év alattiaknak megtiltják a kijárást. Így hát a nappali őrséggel megerősített őrtornyok és az éjszakai kijárási tilalom hatására elmaradtak a folyóba fulladások – azonban az öngyilkosságok sajnos nem. A gyerekek akasztáshoz folyamodtak. A város vezetői azonnal látták, hogy ennek az új fejleménynek a kordában tartásához szükség lesz a szülők együttműködésére, így aztán komoly oktatási program keretében mutatták meg nekik, hogy miként korlátozhatják az otthoni és a környékbeli akasztásokat. Hét lakat alá zárták a köteleket. Eltüntették a derékszíjakat, a nyakkendőket és a harisnyatartókat. A hálószobákban rutinszerűen kutatták a kötélfonás nyomait.
Ahogyan azonban kevesebb lehetőség nyílt az akasztásra, a gyerekek más alkalmas eszközöket találtak: palackokat, befőttesüvegeket, és a gyógyszerszekrényekben, melegházakban és garázsokban található dobozokat. Ezekkel aztán sikerült magukat beteggé, vakká, eszméletlenné, agysérültté tenniük, és bizony nagyon gyakran egészen halottá is. Új oktatási programokat indítottak, és a város kiterjesztette a toxikológiai központ tevékenységi körét a családlátogatásokra és az ellenőrzésekre is. A kórházakban hamarosan kevesebb lett a pusztán beteg, vak, eszméletlen vagy agysérült kiskamasz – viszont drámaian megnőtt a mérgezésben meghaltak száma. A helyi újság egyik riportere hamarosan megtalálta az okot is. Mivel otthon már nem jutottak mérgekhez, a gyerekek az iskolában kezdték el pótolni a hiányt. Ott a mérgek nemcsak könnyen hozzáférhetők voltak, hanem a piaci verseny hatására kiváló minőségűek is, vagyis az otthon találomra fellelhető mérgekkel ellentétben garantáltan halálosak.
Természetesen a rendőrségnél azonnal elrendelték a játszótéri méregkereskedelem elleni fellépést. És természetesen ez nem vetett véget a kereskedelemnek, csak felvitte az árakat. A feledést vásárló pénzekért küzdő kiskamaszok körében elharapóztak a bűncselekmények. Egy nap aztán a rendőrök lelőttek egy tizenegy éves fegyverest egy rablás helyszínén. Az öngyilkosjelölteknek ez kinyilatkoztatással ért fel, hiszen hirtelen rájöttek, hogy most már könnyebb lelövetni magukat egy rendőrrel, mint meghalni a szokványos, a város által oly sok fáradság árán elérhetetlenné tett módokon. A város kiskamaszainak egyötöde egyik napról a másikra ámokfutásba kezdett, hogy vonzó célpontot biztosítson a halálos erőnek.
A városi tanács sietve összeült a válság kezelésére. Ott volt a rendőrkapitány, hogy a polgárok biztonságát követelje. Ott volt a rendőrszakszervezet vezetője, hogy a rendőrök biztonságát követelje. Ott volt a számvevőhivatal vezetője, hogy elmagyarázza: egyáltalán nem maradt elég pénz a költségvetésben a probléma kezelésére. Az iskolafelügyelő rendkívüli őrjáratokat szeretett volna az osztálytermekben és a folyosókon. A tanárszakszervezet vezetője ezzel szemben azért érvelt, hogy korábban zárjon be az iskola. A városi ügyész egy előrejelző rendszer kifejlesztését indítványozta, hogy az öngyilkosságra készülő kamaszokat a saját érdekükben le lehessen csukni. A fogház vezetője tudatta vele, hogy a fogdák már így is dugig vannak öngyilkosjelöltekkel, s döbbenetesen sokan kénytelenek a padlón aludni.
Végre valahára sikerült szót kapnia a nagyközönség soraiból egy asszonynak – egy hétköznapi polgárnak.
– Ahelyett, hogy ennyi időt, energiát és pénzt költenénk arra, hogy megakadályozzuk a gyerekeket az akaratuk végrehajtásában, miért nem költjük a pénz egy részét inkább arra, hogy kitaláljuk, hogy egyáltalán miért akarnak meghalni? Mi ösztönzi őket öngyilkosságra? Választ kell találnunk erre a kérdésre, és ha megvan, akkor tennünk kell valamit. Akkor aztán nem kell majd járőröznünk a folyó mentén, nem kell védenünk a tetőket, nem kell elzárnunk a nyakkendőinket, és így tovább.
A gyülekezet egy pillanatra döbbent csönddel fogadta az elhangzottakat. Azután zavart pillantások és vállrándítások járták körbe a termet, majd a városi tanács tagjai pontosan onnan folytatták tovább a beszélgetésüket, ahol félbeszakították őket.
A kérdés: Miért? Miért vették semmibe ezt a merész polgárt? Azért, mert nem értett egyet azzal, hogy a kiskamaszok öngyilkossága kormányzati dolog. Mindannyian tudjuk, hogy mi a kormányzat dolga. A kormányzat dolga a szabályok betartatása. A kormányzatok minden problémát a szabályok készítésének és betartatásának problémájaként közelítenek meg. Olyasmivé csökkentenek minden problémát, amivel kapcsolatban aztán szabályokat lehet hozni és betartatni. Ez a merész polgár a probléma szabályoktól független megközelítését indítványozta, így aztán semmibe vették – a városi tanács szemszögéből nézve nagyon is helyesen.
Ezzel eljutottunk a konferencia témájához: „Környezetvédelem: Kinek a dolga?” E kérdés megválaszolásához előbb persze meg kell válaszolnunk, hogy mégis mi ez a „környezet” nevű dolog. Tudja önök közül valaki, hogy hol található ez a „környezet” nevű akármi? Ez nem beugratós kérdés. Hol van a „környezet”? Legyenek szívesek kisegíteni engem azzal, hogy rámutatnak. Úgy van, a „környezet” az egy odakint levő valami. A föld mélyétől az ég magasáig hatol. Több billió köbkilométer földet, levegőt és vizet tartalmaz.
Mármost ha több billió köbkilométer föld, levegő és víz „védelmeként” határozzuk meg a problémánkat, akkor kinek a dolga lesz a védelem? Miféle szerv vállalhatna egy ilyen feladatot? Vagy esetleg segítene, ha megmondanánk, hogy miként lehetséges több billió köbkilométer föld, levegő és víz védelme. Egy javaslattal kezdem. Több billió köbkilométer föld, levegő és víz védelme csak úgy képzelhető el, ha szabályokat hozunk és betartatjuk őket. Szóval találják ki ezek után, hogy kinek a dolga a „környezet védelme”. Szerintem a környezet védelme elvileg egyenlő azzal, hogy mindent szabályozunk. És kinek a dolga, hogy mindent szabályozzon? Akik azt válaszolták, hogy „a kormányé”, azok százból száz pontot adhatnak maguknak.
A városi tanács ülését félbeszakító merész polgár nem volt hajlandó olyan problémának tekinteni a város problémáját, amelyet csak a kormányok tudnak kezelni. Én pedig nem vagyok hajlandó az előttünk álló problémát olyan problémának tekinteni, amelyet csak a kormányok tudnak kezelni. Igaz, hogy valójában csak a kormányok képesek a „környezet védelmére” (és ez a két szó idézőjelben van). Én azonban nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a „környezet védelme” értelmesen leírja a problémánkat. Szerintem ez valójában egy pocsék leírás. Szerintem a „környezet védelmét” valószínűleg egy hivatalnok találta ki azért, hogy kisajátítsák a problémát, és tudassák mindenkivel, hogy ez itt kormányzati ügy, a hétköznapi polgárok ne avatkozzanak bele.
Az Izmael című könyvem egy híres apróhirdetéssel kezdődik: „Tanár tanítványt keres. Határozott vágy a világ megmentésére elengedhetetlen.” A hirdetés nem úgy szól, hogy „határozott vágy a környezet védelmére elengedhetetlen”.
Most nevetnek, mert tudják, hogy egyszerűen óriási különbség van a probléma eme két felfogása között. A környezet védelme egyáltalán nem elég. A környezetvédelemmel a hivatalnokok is elboldogulnak. Mi azt akarjuk, amit a merész polgár akart a városi tanács ülésén. Ő nem megnehezíteni szerette volna a gyerekek öngyilkosságát. Azzal elboldogulnak a hivatalnokok. Ő azt szerette volna, hogy a gyerekek ne akarják megölni magukat!
Mi ugyanebben a helyzetben vagyunk. Én személy szerint nem vagyok belehabarodva a környezetbe. A környezet az csak egy valami. Anyagból álló halmaz, egy rakás fizikai és kémiai folyamat. Belehabarodott valaha is bárki több billió köbkilométer anyagba? Volt valaha bárkinek eksztatikus élménye a „környezettel”? Volt valaha bárki falatozni a „környezetben”? Kivitte valaha is bárki a gyerekeket, hogy a „környezetben” töltsék a délutánt? Nem, biztosan hiszem, hogy csakis olyan ember szeretheti igazán a „környezetnek” nevezett valamit, akinek a szíve egy törvényíróé.
A világot azonban szeretem. És határozott vágyam a világ megmentése, s ezzel több százezer (valószínűleg több millió) ember van így. Úgy tűnik, az emberek ösztönösen tudják, hogy mit jelent a világ megmentése. A világ az otthonunk. Nem egyszerűen csak „környezet”. A világ megmentése azt jelenti, hogy a gyerekeinknek lesz hol felnőniük – és az unokáinknak is, és a dédunokáinknak is. Ha nem mentjük meg a világot, akkor a gyerekeink a rémálmok és katasztrófák földjén fognak felnőni (vagy egyáltalán fel sem nőnek).
Az előbbi tanmesének van egy másik értelme is. A másként gondolkodó polgár lényegében azt mondta a városi tanácsnak: „Miért csak azon dolgozunk, hogy megóvjuk a gyerekeket az öngyilkos ösztönzéseiktől? Miért nem találjuk ki, hogy mi húzódik meg az öngyilkos ösztönzéseik mögött? Vagyis miért nem a probléma okával törődünk, ahelyett hogy állandóan a hatásaival foglalkoznánk?”
A „környezetvédelem” stratégiájának alkalmazásával a vezetőink ugyanazt a reakciós stratégiát alkalmazzák, mint a város vezetői a mesémben – csakhogy némileg eltérő okokból. A mesémben a tisztviselők csupán buták voltak. A mi vezetőink nem buták, hanem egyszerűen a kultúránk alapvető mitológiájának megfelelően cselekszenek, s e mitológia szerint az ember alapvetően és reménytelenül pusztító. Ha ez így van, akkor a vezetőknek csak egyetlen választásuk marad (idézőjelben): „a környezet védelme”. Természetesen tőlünk kell megvédeni, ki mástól? A környezetet nem a kagylóktól, baglyoktól, csörgőkígyóktól vagy a szilfáktól kell megvédeni, hanem tőlünk, az alapvetően és reménytelenül pusztító lényektől. A mesémben a kiskamaszok látszólag hajlottak az öngyilkosságra, de a város tisztviselőinek eszükbe sem jutott elgondolkodni a miérten. Látszólag hajlunk rá, hogy elpusztítsuk a világot, és a mi oltalmazó kormányzóinknak sem jut eszükbe elgondolkodni a miérten. Csecsemőkoruk óta azt hallották, hogy az emberek egyszerűen természetüktől fogva pusztítóak. Tehát a kultúránk mitológiájának bűvöletében élők közül senkinek sincs más választása, mint…„a környezet védelme”.
A The Story of B című könyvemben a következőt állítottam: „Ha a világ megmenekül, akkor az nem az új programokkal előálló régi elméknek lesz köszönhető, hanem a programok nélküli új elméknek.” E szavakkal újrafogalmaztam a feladatunkat. A feladatunk (ha a fennmaradásunkban reménykedünk ezen a bolygón) nem a „környezet védelme”, hanem az emberek szemléletének megváltoztatása. A „környezet védelme” nem elég, és soha nem lesz elég, mert lényegében reakció, lényegében védekezés. A rossz dolgok bekövetkeztére vár. Az ártalmasságunkra vár – függ tőle. A „környezet védelme” mindörökké az ártalmasságunk ellen hadakozó programok indítására ösztönöz, egyikre a másik után – mint ahogyan a mesémben az „öngyilkosság megakadályozása” mindörökké a gyerekek önpusztítása ellen hadakozó programok indítására ösztönözte a város tisztviselőit, egyikre a másik után.
A „környezet védelme” azoknak a dolga, akik sosem számítanak többre, mint hogy holtpontra jussanak a bolygónkat lakhatatlanná tevő erőkkel. Ennél többre van szükségünk. A holtpont egyszerűen nem elég jó. És ennek kell lennie az első szemléletváltozásnak – meg kell szabadulnunk attól az elképzeléstől, hogy a „környezetvédelem” a legtöbb, amiben reménykedhetünk.
A környezet védelme a hivatalnokoknak és a szavazatvadászoknak való. Ezt nyugodtan rájuk bízhatjuk, hogy aztán a szokásos módon elszúrják. A világ megmentése azonban más. Van itt valaki, aki Bill Clintontól vagy Al Gore-tól várja a világ megmentését? Nem, a világ megmentése túl fontos ahhoz, hogy rájuk hagyjuk. A világ megmentése a merészeknek és a szeretőknek való. A világ megmentése nekünk többieknek való.
A „világ megmentése” kétségtelenül ködös elképzelés. Mint ahogy másutt már rámutattam, nem áll hatalmunkban élettelenné tenni ezt a bolygót. Az élet mint olyan biztonságban van tőlünk, tehát nem kell megmentenünk a világot mint bioszférát. Másutt azt mondtam, hogy a világ megmentése a mai világ (lehető legjobb) megóvását jelenti. Természetesen nem tudjuk szó szerint megóvni a mai világot, hiszen kétszáznál is több faj tűnik el naponta közvetlenül azért, mert betolakodunk a még meglevő vadonba. A Rice Egyetem Környezeti Konferenciáján elhangzott kérdés olyasmire utalt, amit csak később ismertem fel.
Miként nem áll hatalmunkban elpusztítani minden életet a bolygón, úgy az sem áll hatalmunkban, hogy megóvjunk minden életet a mai állapotában (vagy a holnapiban, vagy a holnaputániban) – még akkor sem, ha teljesen felhagyunk a növekedéssel, a környezetszennyezéssel, és század- vagy ezredrészére csökkentjük a népességünket. Vagyis az evolúció egyáltalán nincs az emberek kezében, és soha nem is lesz. Nem kényszeríthetjük a világot a jelenlegi állapotában maradásra, mondván hogy „pontosan úgy szeretjük, ahogy most van”. Teljesen értelmetlen lenne azt gondolni, hogy képesek vagyunk rá – és teljes önteltség is. Az élet világa örökké változik – velünk vagy nélkülünk –, és sosem fog megszűnni változni, csak hogy megfeleljen nekünk. Ebben az esetben mi az ördögöt jelenthet a „világ megmentése”? Csakis a következőképpen tudom meghatározni: A világ megmentése azt jelenti, hogy többé nem leszünk a tömeges kihalások közvetlen okozói puszta nemtörődömségből. Akármit teszünk (még ha teljesen el is tűnünk!), a kihalások akkor is folytatódni fognak ezen a bolygón – ahogy ez mindig is így volt. Ám nem kell a terjeszkedésünk és környezetszennyezésünk közvetlen eredményeként folytatódniuk. Azt mondhatnánk tehát, hogy a „világ megmentése” egyenlő azzal, hogy „olyan ártalmatlanná válunk, mint bármely más faj”.
Az előző mondatban a „mint bármely más faj” a kulcs. Egy új faj megjelenésekor szükségszerűen változások mennek végbe a közösségben, és e változások némelyike akár kihalásokat is okozhat. Erről szól az evolúció. Ez nem a faj vadságának vagy falánkságának mércéje. Ki tudja, a pillangók megjelenése talán kihalások egész sorozatát okozta. Más szóval az, hogy „olyan ártalmatlanná válunk, mint bármely más faj”, az nem azt jelenti, hogy gyengédek, kedvesek vagy édesek leszünk. A pillangók talán számtalan kihalást okoztak, ezzel szemben a cápák talán egyet sem. Figyelem, nem „gondoltam meg magam”. Izmael azt kérdezte Alan Lomaxtől: „Civilizáltnak lenni … képtelenné tesz benneteket arra, hogy olyan ártalmatlanul éljetek, mint a cápák, a tarantulapókok meg a csörgőkígyók?” A The Story of B című könyvemben a következőket mondta Charles Atterley: „Az ember évmilliókon át … békében élt a világgal. Ez nem azt jelenti, hogy szent volt. Azt sem, hogy Buddhaként járt a földön. Azt jelenti, hogy olyan ártalmatlanul élt, mint a hiéna, a cápa vagy a csörgőkígyó.” Tehát megismétlem: a világ megmentése egyáltalán nem a jelenlegi állapotának tartósítását jelenti – és nem is valamiféle állítólagos ideális evolúciós állapot visszaállítását (ez szintén lehetetlen). Azt jelenti, hogy megtanulunk ártalmatlanul élni a világban – olyan ártalmatlanul, mint a cápák, a tarantulapókok meg a csörgőkígyók.
2010. augusztus 30
Vissza a tetejére
/ Daniel Quinn: If They Give You Lined Paper, Write Sideways, részlet, Répás István fordítása: /
Az emberek gyakran kérdezik tőlem, hogy látok-e esélyt túlélesünkre. Valójában azt szeretnék megtudni tőlem, hogy tudok-e valamiféle alapot adni a reményhez.
Reménykedem, mert bizonyos vagyok benne, hogy valami rendkívüli dolog fog történni még a ti életetekben - azok életében akik három négy évtizeddel fiatalabbak vagytok nálam. Valami sokkal különösebb dologról beszélek, mint ami az én életemben történt, amibe pedig belefért a televízó megszületése, az atomok hasítása, az utazás az űrben, vagy a globális közvetlen kommunikáció az interneten kersztül. Valami, ezektől is rendkívülibb dolog fog történni.
A ti életetekben az emberek rájönnek majd arra, hogy miképpen lehet fenntarthatóan élni ezen a bolygón - vagy lehet mégsem.
Így vagy úgy, de ez bizonyosan rendkívüli lesz. Ha rájönnek hogyan kell fenntarthatóan élnünk, az emberiség olyan tapasztalatot szerez, amire jelenleg még nincs példa: a végtelenbe nyíló jövő reménye. Ha nem jönnek rá, akkor attól tartok az emebri faj rákerül azon kihalásra ítélt fajok listájára, melyeket tevékenységünkkel mi magunk írtunk ki - mintegy kétszázat naponta.
Ahogy ezt manapság mondani szokás, ennek megértéséhez nem kell egyetemi végzettség. Azok akik hivatásból figyelik ezeket a jelenségeket azt jósolják, hogy az évszázad közepére 9 milliárd emeber fog élni a Földön. Ezt nem az íteletnap hírnökei mondják. Ez egy nagyon konzervatív becslés, még az ENSZ is elfogadta. Sajnos a becslést felállítók többsége úgy véli ez lehetséges és rendjén való dolog.
Na most én itt elmondom miért nem az. Nyilvánvaló, hogy rengeteg pénzbe és energiába kerül a jelen 6 milliárdnyi ember élelmét megteremteni. Azonban van itt egy nem egészen nyilvánvaló, burkolt költség is amit fizetni kényszerülünk az élet ilyen formában való fenntartásáért. A 6 milliárd ember biológiai tömegének fenntartásához, az élelem rendes megermelésén kívül még naponta 200 fajt is ki kell irtanunk. Hogy fenntarthassuk a mi biológiai tömegünket, más 200 faj biológiai tömegére van szükségünk - naponta. Ha felfaljuk öket, akkor végük van. Eltünnek örökre.
Más szóval, a népsség fenntartása 6 milliárd ember esetén naponta 200 faj kiirtásával jár. Ha lenne itt valami, ami ezt megtudná állítani a jövő héten vagy a jövő hónapban akkor nem lenne ellenvetésem. Az a sajnálatos tény, hogy nincs ilyen tényező. Van itt azonban valami, ami megtörténik minden nap, napról napra, nap-nap után - és ez az ami a definíció szerint nem fenntarthatóvá teszi ezt az egész folyamatot. Ez a kataklizmatikus pusztítás egyszerűen nem tartható fenn.
A rendkívüli dolog, ami az elkövetkező 20, 30 évben történni fog nem az emberi faj eltünése lesz. Az elkövetkező 20, 30 év rendkívüli eseménye egy második reneszánsz korszaka lesz. Egy nagy és ámulatba ejtő új reneszánsz.
Nem kevesebb mint ez, ami megmenthet minket.
2010. augusztus 12
Vissza a tetejére
Van-e olyan ostoba, aki látja, hogy egész népek, mint lavinák zúdulnak le a hegyről, melyre évmilliók alatt kapaszkodtak fel, azt higgye, ha ő kiáltozni kezd, a lavina meg fog állni? De akad-e oly érző lélek, aki látva, hogy emberek milliói zuhannak az állati lét alá, ezt szó nélkül megállja? - Hamvas Béla
2010. augusztus 12
Vissza a tetejére