Wétiko

Néhány éve sokan „fejletlennek” vagy „fejlődőnek” hittük a világ többi részét. Feltételezésünk szerint mindenki ugyanabba az irányba tartott: arra, amerre mi is. Mi nyugatiak álltunk a sor élén. Tudtuk, hogy némi jóakarattal és a segítségünkkel – külföldi segély meg a Békehadtest formájában – előbb vagy utóbb mindenki utol fog érni bennünket. Feltételeztük, hogy „természetesen” a többi embernek is az kell majd, amit mi értékesnek tartunk: demokrácia, szabad vállalkozás, piacgazdaság, kapitalizmus, a nyugati világunk alapját képező hitek. És tudtuk, hogy mindenkinek kellenek a buldózereink, a nylonunk, az antibiotikumaink.

Ma azt halljuk a politikusainktól, hogy megnyertük a hidegháborút; habár úgy látszik, nem a demokrácia győzedelmeskedett, hanem a kapzsiság legdurvább formája.

Bármennyire furcsállják nyugaton, lehetséges „haladás” nélkül élni. Akár ma is élhetnek még emberek mit sem tudva a mi fogalmaink szerinti haladásról, bár hamarosan talán képtelenség lesz olyan helyet találni a földön, ahová nem ért el az őrületünk.

Sok évvel ezelőtt olyan embereket ismertem meg, akik kevéssel is beérték, nem kellett nekik több és több. Arra törekedtek, hogy jobbak legyenek, nem arra, hogy többet birtokoljanak. Versengést nem ismerő társadalmakra bukkantam; világukban tabunak számított a versengés. Megismertem olyan boldog embereket, akik megelégedtek az élettel úgy, ahogyan régtől fogva volt; nem sóvárogtak változás után. Ezeknek a félreeső helyeknek a lakói hihetetlenül „szegénynek” látszottak volna a nyugatiak szemében. Ők viszont nem tartották szegénynek magukat. Ha nincsenek gazdagok, nincsenek szegények.

Szerencsésnek érzem magam, amiért megismerhettem olyan embereket, akiknek a mieinknél józanabb értékeik voltak.

Ma már nem hiszem el, hogy az amerikaiak – vagy a nyugatiak – az élen állnak, és hogy a többiek követni fognak bennünket, mert a miénk az egyetlen út, avagy a „helyes” út, a haladás útja. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mi veszett el, mit dobtunk el, mit pusztítottunk el. Azt hiszem, látom az utunk végét. Szomorú és mesterséges („ember alkotta”) végnek tűnik: nagyon sok ember verseng az erőforrásokért egy világban, amelyet már nem tartunk anyánknak.

Egyre többen aggódnak a földért. Látják, hogy micsoda pusztítást vittünk véghez az egyetlen élőhelyünkön. Azt hiszem, a föld életben fog maradni. Az emberiség van veszélyben, még nagyobban, mint a magunk mellett meg nem tűrt több ezernyi faj.

E történetek szereplői a nyugati civilizációtól távol eső helyeken élnek. A tőlünk legtávolabbiak a fennmaradt őslakók, akiket a média előszeretettel nevez „kőkori embereknek”. Nem úgy élnek persze, ahogyan a fémek megismerése előtt, csak a réges-régi idők embereire emlékeztetnek.

Más történetek hozzánk közelebb élő emberekről szólnak, olyan nem nyugati emberekről, akik rendelkeznek nyugati világunk néhány, esetleg minden, anyagi dolgával. Tőlük megtanulhatjuk, hogy az embernek nem kell elidegenedettnek és magányosnak éreznie magát, nem kell versengenünk, nem kell türelmetlennek lennünk a tőlünk különböző emberekkel. Máshogyan is lehet élni.

A történetek nincsenek időrendben. Különféle nézőpontokat mutatnak be, az emberlét különféle módjait. Reményeim szerint ezek a történetek együtt képesek lesznek megnyitni a szívünket és az elménket az esetleges elfeledett, elnyomott vagy akár elpusztított emberi tulajdonságok előtt.

Végzettségemet tekintve pszichológus vagyok. A történetekben említett helyszínek némelyikén kutatásokat végeztem, ám ezek a történetek nem kutatási beszámolók. Inkább jelenetek, amelyek velem maradtak még jóval a kutatási beszámolók iktatása és feledésbe merülése után is.

Szerencsés vagyok, amiért szokatlan lehetőségeim adódtak más népek megismerésére. Szumátrán nőttem fel, Indonézia egyik szigetén. Éltem Délkelet-Ázsia más országaiban. Tíz évet Európában töltöttem. Több mint harminc évig Hawaii-on éltem és dolgoztam.

Az indonéziai és malajziai malájok kedvesek számomra, mert köztük nőttem fel. A gyerekkoromban tőlük kapott melegség és gondoskodás ízelítőt adott a feltétel nélküli szeretetből; egy olyan szeretetből, amely ritka a nyugati társadalmakban.

Malajziában megismertem – és megszerettem – a sng'oi őslakókat (ez a betűzés jobban tükrözi a kiejtésüket, mint a szenoi szó, amely szintén használatos). Nekik köszönhetően megsejtettem, hogy milyen lehetett embernek lenni sok ezer évvel ezelőtt, amikor még nem bonyolítottuk az életünket civilizációval, amikor még nem felejtettük el, hogy mit jelent a föld részének lenni.

A sng'oi-okkal való megismerkedésemet követően nyugati utazók és tudósok beszámolóit olvastam más tájak őslakóiról. A beszámolóik felkeltették a kíváncsiságomat, mert az afrikai busmanokat és pigmeusokat, a messzi északon élő eszkimókat, az ausztrál őslakókat és a különféle elszigetelt törzseket mind ugyanazokkal a szavakkal jellemezték: békés nomádok, erőszakmentesek, nem agresszívak. Az összes őslakos nép erőforrásokban szegény területeken, őserdőkben, sivatagokban vagy jégmezőkön élt. Távol laktak a civilizációtól, nehezen lehetett megközelíteni és megtalálni őket: tartózkodóak voltak. És mindannyian nomádok; egyes szerzők vándorlóknak írták le őket. Folyton odébbálltak, nem telepedtek le. Számomra ez olyan emberekre utalt, akik az életben maradásuk érdekében nagyon alaposan megismerték a környezetüket. Kevés tulajdonuk volt. Nem voltak bonyolult hatalmi hierarchiáik, és nem volt náluk öröklés sem.

Gyakran töprengtem azon, hogy vajon mi ragadott meg annyira a sng'oi-okban. Bizonyára egyfajta integritás, amelynek meglétét másokban nem érzékeltem. Szerettem a vidámságukat, a pillanatban élésre való képességüket. Meghatottak a furcsa szinkronicitások, ahogy C. G. Jung nevezné az elképesztő egybeeséseket, amelyek folyton előfordultak. Honnan tudhatták a telefonról mit sem tudó emberek, hogy látogatóba érkezem, amikor én is csak pár órával az indulás előtt tudtam meg? Álmodhatnak az emberek közös álmot? Honnan ismerheti valaki egy másik ember gondolatait és érzéseit?

Kellett némi idő a saját feltevéseim és vélelmeim elhagyásához, de végül megtanultam úgy megélni a világot, ahogyan ők: egy teljesen más valóságként. Ha az ember tudja, hogy minden lény egy, elválaszthatatlanul egy, akkor lehetetlen erőszakot elkövetni, mert a neked okozott fájdalom az én fájdalmam.

Egy, a valóságot közvetlenül – nem pedig egy művi világ tanult fogalmainak rétegein keresztül – megtapasztaló nép iránt érzett szeretetem révén újra fel tudtam fedezni a saját valóságomat, amely olyan közvetlen és bensőséges, mint a sng'oi-ok világa. A mindig is mélyen bennem szunnyadó, rejtőző érzésekből ismertem meg ezt a valóságot; valahol mélyen legbelül mindig tudtam, hogy a világ és én elválaszthatatlanok vagyunk egymástól, ám elnyomtam ezt a tudást. A barátaim, a sng'oi-ok és e történetek más szereplői, segítettek visszanyerni ezt a tudást.

A nyugatiak nem tűrik meg a társadalom másféle szervezését, a másféle emberi létmódokat. Nem tudjuk elfogadni, hogy mások esetleg a létezés másféle módjait értékelik. Azt hisszük, bizonyára másoknak is az kell, ami nekünk van, és amit mi értékesnek találunk.

A modern (nyugati) tudomány annyira biztos a saját igazának kizárólagos voltában, hogy nem tudja elfogadni a világ megismerésének más módjait. Az orvostudomány biztosra veszi, hogy a gyógyítás minden más módja „kuruzslás”, és ezért nem lehet megtűrni. A kuruzslást gyökerestül ki kell irtani, el kell pusztítani. Sok tudást és bölcsességet semmisített meg a pökhendi ragaszkodás ahhoz, hogy egyedül mi tudjuk az igazságot.

A munkám néhány évig Délkelet-Ázsia és a csendes-óceáni szigetvilág számos részére elszólított. Ahol csak megfordultam, igyekeztem följegyezni és összegyűjteni a gyógyítás módszereiről és a gyógynövényekből készült szerekről fennmaradt egyre fogyatkozó ismereteket. Rögeszmémmé vált, hogy versenyt futok az idővel, hogy hamarosan túl késő lesz, mert senki sem fog emlékezni az ősi hagyományokra. Úgy tűnt, a más módszerekkel, más tudással szembeni türelmetlenségünk megsemmisít minden ilyen tudást.

A mind elkeseredettebb erőfeszítések után be kellett látnom, hogy az összegyűjtött információk nem voltak valami hitelesek: nagyon felhígultak a nyugattal való érintkezés utóbbi száz vagy több évében. Rábukkantam fennmaradt töredékekre, ám a gyógyítás rendszeréből kiragadva ezek már nem az ősi módszerek voltak.

Mélyen lesújtott a tudás és a bölcsesség jóvátehetetlen elvesztésének a gondolata.

A mesterséges vegyi anyagok előállításának hajszájában semmibe vettük a föld mindenütt szabadon hozzáférhető javairól szóló ősrégi tudást. Gépeket találtunk fel, ám semmibe vettük a bennünk levő képességeket.

Mígnem egy nap ellátogattam Tonga szigetére, egy királyságba a Csendes-óceán déli részén. Tonga a gyarmatosítást elkerülő kevés országok egyike, habár az idegen vallás befolyása azért elérte. Megemlítettem a szomorúságomat egy asszonynak, aki „tehetséges bennszülött gyógyító” hírében állt. Olyan sok tudás és bölcsesség veszett oda a bennszülött kultúrák kiirtására tett erőfeszítéseink nyomán, mondtam neki.

– Igen, tudom, mire gondol. Igen, valaha nekünk is voltak gyógyítóink, sokat tudtunk a gyógyításról. Mára eltűnt mindez. – Pár percre elcsöndesedett, aztán ültében kihúzta magát, a szemembe nézett, és hangosabban, magabiztosabban folytatta. – De – a nyomaték kedvéért rám mutatott – ez nem minden. Tudja, mindig voltak olyanok, akikben ott van a gyógyítás tudása. Amikor a legnagyobb szükség lesz rá, valaki emlékezni fog arra az ősi tudásra. – Mosolyogva hátradőlt. – A hagyományok talán elvesztek, de az információk itt meg itt vannak – a fejére, majd a szívére mutatott –, és amikor a legnagyobb szükségünk lesz rájuk, akkor utat találnak kifelé!

Magára célzott, tudtam jól. Gyógyító képessége nem a nyugati oktatás terméke volt, és nem is a hagyományos gyógyítás kitanulásából származott. Ahogy mondta, belülről eredt.

Tudom, hogy igazat beszélt, mert én magam is megtapasztaltam ezt a „tudást”: amikor szükségem volt rá. Amikor leginkább szükségem volt a körülöttem levő világról szóló tudásra, akkor a rendelkezésemre állt. Nem megtanultam, hanem „tudtam”.

Akiket megkérdeztem, csakugyan elvesztették a gyógyítás hagyományos tudásának nagy részét, mint ahogy egyéb hagyományokat is, de mindenütt találtam néhány embert, akik belső forrásból újra felfedezték az ősi igazságokat és az elfeledett tudást.

Lehet, hogy a bennszülöttek elfeledték őseik csónaképítési tudományát, de amikor egy négyméteres Boston Whalerben ültek a nyílt óceánon, és már tizenkét órája nem láttak szárazföldet, akkor eszükbe jutott, hogyan találják meg az utat a csillagok alapján, nappal pedig az áramlatok és a „kis szelek” segítségével, ahogyan egyes polinézek nevezik őket. Talán nem marad fenn a tudás és a készségek összefüggő rendszere, ám az egyes emberek mégis mindenütt újra felfedezik és újrateremtik őseik tudását.

Hawaii-on ismét vannak kahunák. Száz éve a misszionáriusok minden tőlük telhetőt megtettek a „pogányság” teljes fölszámolására, ám valahogyan nem veszett el minden tudás. Jól ismertem az egyik ilyen modern kahunát (gyógyító papnak – kahuna lapa‘au – nevezte magát). Ő is azt mondta, hogy a tudása nem „egyenes vonal mentén” (az ősöktől) jött: ismereteinek és gyakorlatának nagy részét belső tudásából teremtette újjá. Mások ugyanezt mondták.

E sorokat 1993-ban írom, majdnem a század végén, talán egy korszak végén. A világomban fuldoklunk az erőszakban. És ami még rosszabb: az „erőszak elleni fellépést” csak még több erőszak alkalmazása, még hosszabb börtönbüntetés és még több börtön formájában tudjuk elképzelni. A történelmünk az erőszak történelme. Úgy tűnik, csak a hatalmat, az elnyomást és a lét más módjaival szembeni türelmetlenséget ismerjük.

Hogy erőszakmentes embereket találjunk, nagyon messzire kell visszatekintenünk a múltba, azokba az időkbe, amikor az emberek nomádok voltak, és a táj részeiként vándoroltak keresztül a tájon. Sokukat, talán legtöbbjüket, kiirtották, kipusztították a letelepedett törzsek. Talán irigyelték a vándorok szabadságát.

Az emberek

Sng'oi-oknak nevezik magukat (a szenoi elnevezés is használatos), jelentése: emberek. Én maradok a hangszalag-zárhangot jelölő sng'oi mellett, mert jobban hasonlít arra, ahogy ők maguk ejtik a szót. Az antropológusok és a kormány emberei őslakóknak hívják őket, mások a szakai elnevezést használják, sokan pedig „kis emberekként” emlegetik őket. Megfoghatatlanok és tartózkodóak. A körülöttük élők Orang Asli („az ősiek”) névvel illetik őket, mert azt tartják róluk, hogy ősidők óta a Maláj-félszigeten élnek.

Természetesen akkor hallottam róluk, amikor Malajziába költöztem: rejtélyesek voltak, kevesen ismerték őket, csak ritkán jöttek elő a hegyekben és az őserdő sűrűjében levő lakhelyeikről. A kormány becslése szerint legfeljebb harmincezren maradhattak. „És ez valószínűleg erősen túlzó becslés” – ahogy hallottam. A kormányzati emberek megmutatták nekem a három „törzs” helyét egy térképen: egész nagy területek voltak pontosan az ország közepén. Utak sehol a közelben.

Először akkor találkoztam pár őslakossal, amikor egyszer ellátogattam a nyelvüket tanulmányozó antropológusokhoz. Egy „bennszülött kunyhóban” laktak: az antropológusoknál elvi kérdés, hogy úgy éljenek, mint azok, akiket tanulmányoznak.

Nagy falu volt, nem messze az autóúttól. Merőben más, mint amelyekben később jártam. Ez egy látványosság volt. Talán harmincan vagy többen éltek a faluban, legalább kétszer annyian, mint amennyien az őslakosok településein rendszerint élnek. Nincsenek állandó településeik, félnomádok, néhány évente továbbállnak. Az emberek ebben a faluban megszokták már a látogatókat. Kevésbé voltak tartózkodóak.

Megvacsoráztunk, importált konzerv és rizs keverékét ettük (nem a szokásos kosztot, mint később megtudtam). Feltűnt, hogy csak nagyon kevés Ember evett; úgy tűnt, az étel a két antropológusnak és nekem készült.

Vacsora alatt és után az antropológusok élénk beszélgetést folytattak az „informátorukkal”, egy gyors felfogású idősebb férfival, akinek csodásan ragyogott a szeme. A kis ház egészen sötét volt, tömve emberekkel. Az antropológusok lármásnak hangzottak azon a kis helyen. Néha az volt az érzésem, hogy egymást próbálják túlszárnyalni a hatásos érvelésben. Nem figyeltem oda eléggé a nagyon is szakmainak tűnő beszélgetésükre, nem érdekeltek a nyelv finom részletei, habár később azt kívántam, bárcsak tanultam volna belőlük valamit, amikor alkalmam volt rá!

A falubeliek halkan beszéltek, és – ami a legfurcsább – mindig tartottak egy kis szünetet, mielőtt a csoport valamelyik tagja megszólalt volna. Az a furcsa érzésem támadt, hogy tanácskoztak egymással, és talán kijelölték, ki beszéljen a nevükben.

Vacsora után még élénkebb lett a beszélgetés, csak úgy visszhangzott a kunyhó. Körbenéztem, és feltűnt, hogy csak hárman beszéltek: az antropológusok, egy fiatal amerikai pár, meg az informátor. Úgy látszott, a falubeliek eltűntek, vagy talán láthatatlanná váltak a kis kunyhó sötét falainak hátterében. Leszámítva egy apró nőt, aki rendet rakott vacsora után. Sietve összeszedte a tányérokat meg a fazekat, lesöpörte a szőnyegeket. Ugyanakkor annyira csöndesen és feltűnés nélkül tette a dolgát, hogy percekbe került felfognom, mivel is foglalatoskodott tulajdonképpen. Nem csinált nagy látványosságot a takarításból, szinte láthatatlanná vált. Amikor közel jött, súgva megszólítottam. Mellém guggolt, egyik kezében csészét, a másikban egy koromfekete rizses fazekat tartott. Megkérdeztem, a házban lakik-e. Sugárzó mosollyal válaszolt: „Ó, abban a másik házban lakom – intett a fejével a válla felé, ajkaival mutatva az irányt. – Mindig én takarítok. Ha nem tenném, felfalnák a házat a hangyák és a többi állat. De ne szóljon az asszonynak; azt hiszi, ő tartja rendben a házat.” Érkezésünkkor Mary említette, hogy milyen sok munkával jár bennszülöttek módjára élni, minden olyan „primitív”, mondta, de így közelebb érezte magát a nőkhöz.

Meg kellett volna unnom az Embereket. Eléggé unalmas és sikertelen volt az első látogatásom. Megerősítette az elképzelésemet, miszerint az antropológusok olyan emberek, akik a nyugati tudományos elméletek finom részleteiről vitáznak, ám nem tudnak meg valami sokat az általuk tanulmányozott emberekről. A látogatásom során szinte semmit sem tudtam meg az őslakókról, furcsa módon mégis vonzalmat éreztem irántuk.

Pár nappal később találkoztam egy tanárral, akinek az édesanyja őslakos volt. Amint elmondta, általában nem szokta mások tudomására hozni az őslakókhoz fűződő kapcsolatát. Időnként egyfajta összekötő szerepét töltötte be. Ha érdekel, tud mesélni egyet s mást róluk…

Beszélgettünk az édesanyja népéről, és nagy vonakodva elárulta egy „valódi” településük helyét. A legtöbb őslakos az őserdő mélyén élt, sosem az utak közelében. Útbaigazított. Elmondta, hol parkoljam le a kocsit: egy kis kínai boltnál, mintegy 100 mérföldre a lakhelyünktől.

– Kérdezősködjön a boltban – mondta –, ott majd megmondják, melyik ösvény vezet a településhez.

Kísérőnek magammal hívtam egy barátomat. Könnyen megtaláltuk a boltot. Ott aztán útbaigazítottak az ösvény felé. Azt mondták, körülbelül egyórányi járás lesz az út, de könnyen oda lehet találni. Mintegy másfél órányi gyaloglást követően hangokat hallottunk, nevetést, éneklést. Kifáradtunk az őserdei úttól, melegünk volt, de a vidám hangok hallatán felfrissültünk.

Hamarosan megérkeztünk egy teljesen üres faluba. Egyetlen lelket sem lehetett látni, egyetlen hangot sem lehetett hallani. Hat üres kunyhó állt véletlenszerű elhelyezkedésben egy tisztás körül.

Fáradtak voltunk, ezért úgy döntöttünk, várunk, hátha nemsokára visszatérnek a falu lakói. Halkan beszéltünk, nem szerettük volna megtörni azt a visszhangzó csöndet. Nem hallottunk és nem láttunk senkit.

Vártunk egy órát, kettőt. Várakozással töltöttük a nap hátralevő részét. Nem sokkal napnyugta előtt megpillantottuk egy kunyhó^[1] mögül kukucskáló öregember arcát. Nagyon félénken bújt elő. Egy darabig néztük egymást. Malájul szólaltam meg, remélve, hogy megérti: „Látogatóba jöttünk, találkoztam más Orang Aslikkal is, szeretnék többet megtudni róluk.” Megemlítettem a tanárt, aki beszélt nekünk a faluról.

Intett, hogy üljünk vissza. Leült velünk szemben. Rendkívül kedvesen mosolyogva finoman tudtunkra adta, hogy túl sötét van már a hazatéréshez, ezért akár maradhatunk is éjszakára.

Kevert nyelven üdvözölt bennünket; a saját nyelve, a sng'oi – magával ragadó ritmus és hangszalag-zárhangoknak^[2] tűnő hangok jellemzik – mellett kézjeleket és néhány maláj szót is használt. Rájöttem, hogy nem is volt olyan öreg, talán a negyvenes évei elején járhatott, csak nagyon ráncos volt az arca. Tökéletes házigazdaként viselkedett: higgadtan, nyugodtan, csupa méltósággal. Egyszer aztán fölállt, intett a kezével, mire hirtelen minden irányból mintegy tucatnyi ember jött elő, köztük néhány gyerek is.

Ekkor már kezdett sötétedni. Valaki rakott egy kis tüzet. Főztek némi rizst, amelyről később megtudtam, hogy nem a legfőbb táplálékuk; ebben a faluban csak „különleges alkalmakra” tartogatták. Hoztunk magunkkal néhány szardíniakonzervet (a tanár barátunk javasolta, mondván, „szeretik a szardíniát”). Valaki zöldségeket tett a főzésben levő rizsre.

Az antropológusok falujában valaki beszédet intézett hozzánk vacsora előtt, mentegetőzve a szegényes étel és a falu szegénysége miatt. Elég gyakori szertartás ez a világnak azon a részén, általában a fontos látogatókkal való étkezést megelőző rituálé. Itt az öregember csak intett, hogy üljünk a tűz köré enni. Ők rizst ettek zöldségekkel, mi ketten pedig rizst szardíniával. Próbáltam megértetni velük, hogy nekik hoztuk a szardíniát, nem magunknak. Jó időbe telt megértetnem és elfogadtatnom velük, hogy nem azért hoztuk a szardíniát, mert nem fogadjuk el az ő ételüket.

A későbbi látogatásaim alkalmával sehová nem vittem ajándékba szardíniát, se egyéb ételt. Vagy legalábbis vártam az első étkezés utánig, vagy a távozásomig, és csak akkor adtam át.

A következő nap nagy részét a kis faluban töltöttük, és csodásan éreztük magunkat. A második nap ismét mind együtt énekeltek, nevetgéltek és viccelődtek. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy ennyire elfogadtak.

Azután viszont reménytelenül beléjük szerettem. Ők az általam valaha ismert legkülönösebb emberek. Mentesek voltak a neurózisoktól, a félelmektől (kivéve talán az idegenektől való félelmet), mérhetetlen belső méltóság jellemezte őket, boldogok voltak, elégedettek, és nem „akartak” semmit.

Azon az első településen az egymás nyelvét még nem beszélők szavakkal és gesztusokkal kevert nyelvén ismerkedtünk meg velük. Más sng'oi-okat is meg kellene ismernem, javasolták. Elmondták, hogyan juthatunk el egy másik, nem túl távoli településre.

És amikor aztán elmentünk egy másik faluba, valaki megint egy másikat javasolt. Településről településre küldtek bennünket. Arra az első településre azonban később még sokszor visszatértem. A legjobb barátaim lettek az ottaniak.

Munkám volt, és szerettem volna a családommal lenni, nem tölthettem minden időmet faluról falura járva. Voltak azonban hétvégék vagy napok, amikor szabaddá tudtam tenni magamat. Az egyik ilyen látogatásomra elkísért a tanár. Egy „távoli” településre mentünk, ahol addig még nem járt egyikünk sem. Jókora gyaloglás volt, emlékeim szerint legalább négyórányi. Magasan a hegyekben volt a település; sokat kellett másznunk az utunk során.

Korábban mindig ült valaki az ösvény mellett, úgy félórányi járásra egy-egy településtől. Azonban a kis hegyi falu közelében senki sem várt bennünket, magában a faluban pedig nagy csönd honolt. Se ének, se viccelődés, se nevetés. Volt azonban ott néhány ember. Nem rejtőztek el előlünk. Amikor megkérdeztük, mi történt, elmondták, hogy aznap reggel meghalt egy kisbaba. Két napot élt. Mindenki nagyon szomorú volt a faluban, mondták.

A tanár barátom megszólalt: „Gyere, nézzük meg.” Nem akartam betolakodni senki gyászába, de biztosított róla, hogy nem lesz semmi baj. A halott kisbaba kunyhójánál többen álldogáltak odakint, és helyet csináltak nekünk. Ezen a településen egészen magasra építették a házakat. Egy bevágott bambusz szolgált meredek lépcsőként a nyitott, körülbelül hatvanszor százhúsz centiméteres „tornáchoz”.

Ahogy a fejem a tornác padlója fölé emelkedett, az ott ülő négy-öt embernek elakadt a lélegzete. A tanár fölmászott utánam, és azt mondta: „Minden rendben, közülünk való.” Helyet szorítottak nekünk. Körbeültük az apró testet, amely egy kis párnán nyugodott.

Egyértelműen látszott, hogy kik voltak a kisbaba szülei. Nem tűntek idősebbnek úgy tizenhatnál. Az anya szinte magzati pózban ült, teljesen magába zárkózva. Néha könnycseppek peregtek végig az arcán. Nem próbálta elrejteni vagy letörölni őket. A fiú, az apa, mellette ült. Olyan szomorúan nézte a halott lányát, hogy összeszorult a szívem. Időnként félrehajolt és végigsimította a felesége haját, vagy megfogta a kezét.

Mind csöndben ültünk. Megengedték, hogy osztozzunk a gyászukban, egy gyengéd gyászban, zokogás és hajtépés nélküliben. Ám nyilvánvalóan mély fájdalmat éltek meg, egy emlékeiken sebet ejtő fájdalmat. Próbáltam elképzelni, hogy milyen az, amikor vissza kell adományozni az első gyermeket pár nappal a születése után.

Végül talán úgy egy órával a tornácon való helyet foglalásunk után egy középkorú férfi kihúzta magát ültében, és megkérdezte, hogy van-e valakinek egy kis ládikája a kicsiny test eltemetéséhez. Valaki fölnyújtott a bambuszlétráról egy hasított bambuszból készített valamit, ami úgy nézett ki, mint egy cipődoboz. Néhányan lementek a tornácról, mások jöttek föl, köztük egy idősebb férfi és nő, a fiatal anya szülei.

A tanár halkan fordított: a babával együtt el kell temetni valamit, ami „közel” volt hozzá élete két napján. Az egyetlen közeli dolog a teste alatti párna volt: egy körülbelül harmincszor harminc centiméteres finom nádfonat. „Milyen kár, hogy el kell temetni ezt az új párnát” – mondta valaki. Új volt, lehetett volna még használni.

Végül valaki felvetette, hogy valójában nem is a párna volt közel a halott babához, hanem a párnát takaró kis ruhadarab. Szinte megkönnyebbültek ettől a megoldástól, a babát a (fedetlen) ládikába helyezték, és valaki kézbe vette a sír tetejére helyezendő ruhát.

A középkorú férfi – nyilván pap vagy sámán – keresztülvitte a ládikát a falun. Mi nagy összevisszaságban követtük.

A falu széléhez értünk, ahol pár tizenéves fiú álldogált az általuk ásott sírgödör körül. A sámán a ládikával a kezében megvárta, amíg mindannyian – talán tucatnyian – elhelyezkedtünk a kis sír körül. Azután beleállt a sírba, a hóna alá véve a ládikát.

– Te. Szomorúan mondunk búcsút neked. Olyan nagy utat tettél meg hozzánk, kilenc hónapot a sötétben. És amikor megérkezel, hirtelen távoznod kell. Tessék – felmarkolt egy kis földet –, ez föld. Földből van a világ. Sosem ízlelted meg a földet, de ebből van a világ. – Finoman az apró test ajkaira szórt egy kis földet. – Tessék, ízleld meg. Legalább egy kis ízelítőt kapsz ebből a világból, mielőtt visszamész. Anyád szomorú, hogy ilyen hamar távozni lát, apád szomorú, mind szomorúak vagyunk, de tudjuk, hogy menned kell.

A sámán, aki a kis sírban állva addig a ládika fölé hajolt, most fölegyenesedett. A sír széle körül álló három vagy négy fiúra nézett, és megszólította őket. A hangja megváltozott, erősebb és hangosabb lett:

– Ti, fiúk, figyeljetek jól arra, amit mondok. Emlékezzetek rá. Mert amikor én elmegyek, nektek kell folytatnotok. Halljátok? Figyeltek? Figyeljetek, nektek kell folytatnotok.

A sírba helyezte a ládikát. Gyorsan befedte egy kis földdel. A fiúk puszta kézzel tovább szórták rá a földet, amíg a gödör – egy kicsi gödör egy ilyen kicsiny testnek – meg nem telt. A tetejére helyezték a zsebkendő méretű ruhadarabot, amely a babához életében legközelebb volt, majd földet szórtak rá. Azután köveket raktak a kis sírhalomra. Távoztunk.

Az Emberek ősi időkből származnak. Az ipari kor előtti időkből, sőt a mezőgazdaság előttiekből. Nomádok, ritkán ültetnek növényeket, az őserdő vadon termő növényeiből gyűjtik be azt, amire szükségük van. Odébbállnak, amikor a településüknek kialakított tisztást túlságosan befutják a növények, és amikor a környék már nem tudja eltartani őket.

Az életmódjuk valószínűleg nem sokat változott az idők során. Kevés anyagi javuk van; nincs szükségük rájuk, nem akarnak „dolgokat”, amelyeket aztán költözéskor cipelniük kellene. Egészségesnek tűnnek, bár nem élnek sokáig a mi fogalmaink szerint. Manapság az általunk behurcolt betegségekbe halnak bele – korábban sosem látott betegségekbe, olyanokba, amelyekkel szemben nincs természetes védettségük.

Távol tartják magukat a világtól, de a világ betolakodik az életükbe. Az őserdő részének érzik magukat, az őserdőt pedig tarra vágják és beültetik gumifával meg egyéb piacra vihető növényekkel. Minden évben összébb megy körülöttük az őserdő.

Egyszer egy fiatalemberrel az egyre zsugorodó világukról beszélgettünk két falu közt járva, útban egyikből egy másikba. Megkérdeztem tőle, hogy miféle változásokat észlelt életének huszonhárom esztendejében. A beszélgetés egy bizonyos pontjánál, amikor az általa sorolt nehézségek és problémák elsöprő erejűnek látszottak, kifakadtam:

Az a fájdalmasan kedves mosoly jelent meg az arcán, amelyet én az Emberekkel társítok; mi, a civilizáltak, már nem tudunk így mosolyogni.

Így értelmeztem én a szavait. Szó szerint azt mondta, hogy „halottak vagyunk”, vagy esetleg „meghaltunk”.^[3]

Ma a világ kihalt népei járnak a fejemben. Szomorúan gondolok bele, hogy az emberiség egy új évszázadba lép, és maga mögött hagyja azoknak az embereknek a kultúráit, kreativitását, bölcsességét és mosolyát, akiket oly meggondolatlanul kiirtottunk.

Akár tudjuk, akár nem, az örököseik vagyunk. Nem szabad elherdálnunk ezt az örökséget.

Lábjegyzetek

1. Vándorolnak, ezért a házaik alig többek holmi menedéknél. Gyakran a föld fölött magaslik a padlójuk, és meredek létrán lehet bejutni az egyetlen helyiségbe, amelynek legfeljebb két és fél méter mindegyik oldala. A házat csak alvásra használják. Az élet kint zajlik a szabadban.

2. A hangszalag-zárhang olyan, mint a kis szünet az angol oh-oh felkiáltás közepén. Ezt a szünetet aposztróffal jelölöm. Sng'oi: két külön hang, „sz(u)ng” és „oj”.

3. A maláj nyelvnek egy nagyon egyszerű, az egyértelmű igeidőket nem ismerő változatát beszéltük. A hallgatónak a szövegösszefüggésből kell eldöntenie, hogy a beszélő a múltra, a jelenre vagy a jövőre gondol-e. Érzésem szerint úgy értette, hogy „kihalunk”, ki fogunk halni a jövőben.

Való világ, árnyékvilág

Vannak emberek – és őket tartjuk primitíveknek –, akik jól élnek különösebb „tevékenykedés” nélkül is. Nincsen állásuk, nem dolgoznak napi nyolc órát, és persze nem dolgoznak másoknak. Nem gazdálkodnak, nem kell állatokat gondozniuk. Nők, férfiak és gyerekek mind vándorolnak, élelmet keresnek: gyümölcsöket, gyökereket. Behatóan ismerik a környezetüket. Hát persze, hiszen a természet részének érzik magukat. A napjaikat azzal töltik, amihez legjobban értenek. Egyesek szeretnek ezt-azt készíteni; kenukat, ruhát, edényeket készítenek, vagy faragnak. Egyesek szeretnek vadászni vagy halászni. Egyeseknek tehetségük van egy másik valósággal való kapcsolattartáshoz; ők a papok, a sámánok, a gyógyítók. Egyesek jó érzékkel el tudják érni, hogy mások jól érezzék magukat. Valószínűleg többet tanultam ezektől az úgynevezett primitív emberektől, mint bárki mástól.

Jól élnek a földdel vagy az óceánnal szoros kapcsolatban álló, nagyon kevés úgynevezett életszükségleti javat magukénak tudó emberek. Sajnos nem túlzás azt állítani, hogy amint jövünk és elhozzuk nekik a „civilizációt”, sötét nyomor és betegeskedés sújt le rájuk.

Az általam megismert emberek – Malajzia őslakói, valamint a Csendes-óceán pár szigetén, a Fülöp-szigetek hegyeiben élő csodásan egészséges és önellátó őslakók – természetesen nem voltak egyformák, különféle nyelveket beszéltek, mások voltak a szokásaik. Abban viszont hasonlítanak egymásra, hogy boldogok voltak. Elégedettek.

Nehéz volt rábukkanni ezekre az emberekre, mert agresszív és heves civilizációnk a világ legelérhetetlenebb zugaiba űzte őket. A földből vagy az óceánból éltek meg. Egyetlen szükségletük sem tette őket függővé a külvilágtól. Elég táplálékot tudtak találni a fennmaradásukhoz, képesek voltak megtalálni vagy elkészíteni a szálláshoz és a ruhákhoz szükséges anyagokat. Kenukat faragtak, fúvócsöveket készítettek, hihetetlenül erős kötelet fontak a kókuszdió rostos burkából. A környezetükben megtalálható és elkészíthető dolgokon kívül nem volt szükségük semmire, és nem is akartak semmi többet.

Élvezték az életet, élték az életet. Nem őket élte az élet, mint a mi esetünkben. Élvezték egymás társaságát, és érintésekkel állandóan megerősítették a csoportjuk tagjaival való kapcsolatukat. Összekuporodtak egy kis tűz körül, nagy kupacban aludtak. Gyakran adtak apró falatokat egymás szájába, egymás haját fésülgették. E tekintetben olyanok voltak, mint az egymást vakargató állatok.

A sng'oi-ok nem tudtak írni-olvasni. Nem volt írott nyelvük. Korlátozott ismereteik voltak a külvilágban zajló eseményekről. Nem, helyesbítenem kell: a részleteket talán nem ismerték, de tudtak a történelem világukon kívül lejátszódó nagy eseményeiről.

Egyértelműen nem birtokoltak valami sok „dolgot”. Sőt, megtudtam, hogy valójában semmijük sem volt; egészen képtelen ötletnek tartották a „birtoklást”. Maguk készítették el, ami keveset használtak. Néhány kivétellel: időnként csereberéltek bizonyos dolgokat ruháért, de láthatóan nem valami gyakran, hiszen mindenki csak egy kis rongyot viselt. Valószínűleg minden településen volt legalább egy vas serpenyő. Volt néhány késük és parangjuk (maláj kés), de más nem igen. Ó, igen, egyesek szerették a kalapokat, és az általam valaha látott legkülönösebb darabokat találták meg vagy szerezték be.

Az őslakók Malajzia népességének elenyésző kisebbségét tették ki. Őket hitték az „eredeti”, a maláj „bennszülötteket” megelőző lakóknak, ám olyan kevesen maradtak fenn, hogy gyakran nem is számlálták össze őket. Ami még fontosabb: nem muszlimok voltak az iszlám államban. Úgy tűnik, a kormány eredetileg „integrálni” szerette volna őket a maláj népességbe, jóllehet etnikai, kulturális és nyelvi szempontból nem voltak malájok.

Az étrend tanulmányozására mentem Malajziába. Ahogy egy szellemes ember fogalmazott: „hogy kitaláljuk, miért azt eszik az emberek, amit esznek, és miért nem azt, amit enniük kellene”.

Elsőként azt tanultam meg, hogy el kell felejtenem sok feltevést, amellyel a nyugati tudósok élnek más kultúrák tanulmányozásakor. A malájoknál nincs napi háromszori étkezés, nincs kenyér reggelire és szendvics ebédre. Nem esznek salátát. Minden étkezéskor esznek rizst (általában naponta kétszer, nem háromszor). Ritkán ül össze enni „a család”. Az ő családjaikat mi nagycsaládoknak neveznénk, és a maláj falvakban a többi falusit is családtagnak tekintették. A gyerekek – akik kis csapatokban járkáltak, a kicsik az idősebb gyerekek gyámolításával – akkor ettek, amikor éhesek voltak, és ott, ahol valami ehetőt találtak. Emellett gyakran ott aludtak, ahol éppen elálmosodtak.

A maláj étrend egyszerű, többnyire kielégítő is, bár bizonyos vitaminokban szegény, amint tapasztaltuk (valójában ez volt a kutatásunk egyik célja: a tanulmányaink megerősítették a gyanúnkat). A hiányt a táplálékkal kapcsolatos hiedelmeik okozták, nem pedig az, hogy mondjuk nem volt elég A-vitamint tartalmazó táplálék a környezetükben.

A táplálkozástudósokkal és a diétaspecialistákkal való terepi munka során rájöttem, hogy a táplálékoknak és az ételkészítésnek ezek a szakértői szinte kivétel nélkül azt hitték, hogy ha egyszer megmondják az embereknek, hogy több A-vitaminban gazdag ételt kell enniük, akkor azok úgy is tesznek majd.

A táplálékkal kapcsolatos erősen rögzült hiedelmeink nem fognak megváltozni attól, hogy valaki szerint ezt vagy azt „kellene” tennünk; ami azt illeti, ez más hiedelmekre is igaz. Mi, akikbe a nyugati egyetemeken apránként csöpögtették a tudást, a való világban tanuljuk meg, hogy az emberek általában nem az iskolában elsajátított logika alapján működő világban élnek.

Később, amikor megismertem a sng'oi-okat, még többet kellett felejtenem. A sng'oi-ok nem ülnek le közösen enni (a nagyon különleges alkalmakat leszámítva), a „családról” alkotott fogalmukat pedig föl sem ismernénk. Valójában minden embert a családhoz sorolnak. A sng'oi-ok azt teszik, amit a táplálkozástudósok a fekélyes embereknek javasolnak: időről időre bekapnak pár falatot. Napi vándorlásaik során kiásnak valahol egy gyökeret, másutt leszakítanak egy gyümölcsöt. Elkísértem néhányukat ezekre a napi vándorlásaikra, és ilyenkor gyakran gyökeret rágcsáltak egy darabig, aztán „elrejtették”, általában egy fában.

„Így más is megtalálhatja, ha éhes” – mondták komolyan. Megkérdeztem, egy állat is lehet-e az a más, mire azt felelték: „Hát persze.”

Nem láttam őket rendszeresen húst enni. Csapdákat állítottak, és időnként valakinek kedve támadt vadászni. Amikor hússal tért vissza, a településen levő összes ember evett az aznapi zsákmányból.

Megtudtam, hogy a kis majmok különleges csemegének számítottak. Egészen egyszerűen sütötték meg őket, nem volt szükség nagy előkészületre. Felvágták a hasat, eltávolították a beleket, a legtöbb szervet meghagyták, majd a tetemet egy kis tűz fölé tartották. A tűz lepörkölte a szőr javát („…mert a szőrszálak beleragadnak a fogak közé” – mondták). Sosem voltam nagy húsevő, és nem is ettem sokat a sült majomból, amikor egyik látogatásom idején néhány fiatal elejtett két majmot. Szinte minden húst megettek, nem sok maradt a majmokból, amire a csoport végzett az evéssel. A legtöbb húsevőhöz hasonlóan a szőr, a bőr és a csontok kivételével mindent megettek (bár a csontokból kiszívták a velőt). Mi nyugatiak vagyunk a kivételek, ahogyan pazarlón (és egészségtelenül) csak a színhúst részesítjük előnyben.

Azt mondták, a majom egyik kedvelt része a kéz, különösen a hüvelykujj vastag része. A majomkéz nagyon hasonlít egy kis emberkézhez, a hosszú ujjak rendkívül emberiek. Amikor megkínáltak azzal a csuklónál levágott kis kézzel, nem fogadtam el…

A sng'oi-ok gyakran rágcsáltak leveleket. Gyümölcsöt is ettek, ha találtak. Megették a rovarokat, a hernyókat, és olyasmiket is, amiket én sosem tartottam „ennivalónak”. Megtudtam például, hogy a saját zsírjukban enyhén megsütött szárnyas termeszek igazi csemegének számítanak. Összességében nem rossz étrend.

Néhány településen kis kertek is voltak, ha valakit érdekelt mondjuk az édesburgonya termesztése, és hajlandó volt megvédeni a termést az esetleges kíváncsi lényektől. De földműveléssel nem foglalkoztak. Az antropológusok a vadászó-gyűjtögetők közé sorolják be az őslakók csoportjait. Gyűjtögetést sokat láttam, vadászatot nem sokat.

Meg sem próbáltam kitalálni, hogy milyen az étrendjük a nyugati tudósok által érthető fogalmakkal kifejezve: hány kalóriát visznek be, mennyi A-, B-, C-vitamint stb. Mennyi proteint, szénhidrátot, mennyi sót (egyes településeken volt némi piszkos só egy kis edényben; időnkét odament valaki és belenyalt). Ha az emberek nem főznek rendszeresen, ha nem ismert számú embernek készítenek ételt, ha nem ugyanazt eszik nap mint nap, akkor nem lehet alkalmazni a táplálkozástudomány kategóriáit. Mégis évszázadokon át életben maradtak, ez nyilvánvaló.

Az általam megismert sng'oi-ok szikárak voltak. Alacsonyak, talán úgy másfél méteresek. Sosem láttam köztük kövér embert. Izmosak voltak, de karcsúak. Nem igazán voltak tisztában az éveik számával: a trópusokon nincsenek évszakok. Nem láttam köztük nagyon idős embereket, habár sokan eléggé ráncosak voltak.

Megtanultam kétségbe vonni számos feltevésemet. Például azt, hogy ha az embernek nem állnak rendelkezésére az általunk szükségesnek vélt gépek, akkor nagyon keményen kell dolgoznia. Ki kellett hajítanom ezt a közhelyet, az nyilvánvaló lett.

A sng'oi-oké volt a világ minden ideje. Nem robotoltak kertekben, nem dolgoztak a boldogulásért, nem szorította őket a munkaidő. Élvezték az életet, sokat mosolyogtak. Szinte állandóan énekeltek: dallamtalan kis dalokat énekeltek egyedül, vagy többen összeálltak énekelni, menet közben kitalálva a szavakat; ez utóbbi játékban szinte mindig sok kuncogással és nevetéssel járt egy-egy tévedés.

Hamar megszabadultam az elképzelésemtől, miszerint a nálunk hátrányosabb helyzetben levő – a számos oktatási lehetőségünket, a szórakozásunk végtelen formáit nélkülöző – embereknek olyan keményen kell dolgozniuk, hogy nem is marad idejük a mókázásra. A sng'oi-okkal kapcsolatban az elégedettségük, a vidámságuk maradt meg bennem legelevenebben. Övék volt a gyerekek egyszerű ártatlansága, jóllehet nem voltak gyerekesek, de még ártatlanok sem. Lerítt róluk a stresszmentesség. Semmit sem „kellett” csinálniuk. Ide-oda vándoroltak. Énekeltek, viccelődtek. Sokat nevettek. Egész nap aktívak voltak, csak délután üldögéltek, amikor forróság volt (az általam ismert emberek többsége a magasabban fekvő őserdőkben élt, fönt a hegyekben, ahol nem volt olyan forróság, mint lejjebb, viszont elég meleg volt ahhoz, hogy jól essen egy nagy fa árnyékában hűsölni).

Nem „fegyelmezték” a gyerekeket. Sosem hallatszott dühös hang. Néha szomorúak voltak, és ezt szabadon kifejezték, mint ahogy a vidámságukat is.

Idővel jobban megismertem őket, a falvaikban éjszakáztam, és rájöttem, hogy az életüknek van egy másik dimenziója is. Rájöttem, hogy szó szerint egy másik valóságban élnek.

Sötétedéskor összekuporodtak, a melegség és a társaság kedvéért. Amikor náluk éjszakáztam, gyakran körém gyűltek, és hagyták, hogy kérdezősködjek. Másnap éjjel aztán ők kérdezősködtek. Nagyon halkan.

A trópusokon nem nyúlik hosszúra a szürkület, hamar besötétedik. Lehűl a levegő, az emberek pedig összébb húzódnak, karjukat a szomszédjukra helyezik, esetleg megfogják egymás kezét, vagy valakinek a combjára teszik a kezüket. A nők esetleg a mellettük ülő haját simogatják.

Az együttlétünk nem hasonlított semmilyen más társasági helyzetre, amelyben addig részem volt. Beszélgettünk, de csak halkan. Nem tudtak versengeni a figyelem elnyeréséért. Mindössze pár szó hangzott el olykor-olykor.

Néha valakinek volt egy kis dohánya, és rágyújtott egy „cigarettára” (itt-ott talált levelekbe csavarták a dohányt), amelyet aztán körbeadtak. Mi úgy mondanánk, hogy kicsi egójuk volt, vagy semennyi.

Az emberek esetleg megkérdezték egymástól, hogy észrevették-e azt a különösen fényesen tükröződő napsugarat a folyó szélén, egy bizonyos fa mögött. Látták az aznap reggel éneklő nagy sárga madarat?

Az este az elmélkedés, a szelíd érintkezés, az együttlét ideje volt. Sosem ismertem a vérrokonságot, de úgy éreztem, hogy azok az esték „családi” esték voltak.

Ahogy egyre későbbre járt az idő, az emberek egyenként fölálltak, bementek valamelyik házba (e házak gyakran szinte csak féltetők vagy cölöpökön álló roskatag kunyhók voltak) és elaludtak. Végül mind találtunk üres helyet valamelyik ház padlóján, maláj szoknyával takarózva, összebújva az aznap éjjel éppen ott alvókkal. A házakat nem „birtokolta” senki, egyik sem volt senkinek a kizárólagos tulajdona. Úgy tűnt, mindannyian használhattuk mind a négy vagy öt kis szállást. Ott aludtunk, ahol akartunk, és – ebben biztos vagyok – azzal, akivel akartunk.

Igen, az emberek szeretkeztek, de még ezt is gyöngéden, halkan és tapintatosan tették. Időnként valaki a másik oldalára fordulva esetleg nekiütközött egy kissé akrobatikusabb vagy hangosabb párnak, és olyankor morgolódtak egyet. Vagy esetleg távolabb húzódtak egy-egy izgatottabban szeretkező pártól. Azt mondták, a fiatalok nappal kerítettek sort a szenvedélyes szeretkezésre, kint a szabadban, az őserdő egy rejtettebb helyén.

Reggelente esetleg nem egyszerre ébredtünk föl, de a korábban ébredők csöndben fekve vártak, hogy mások is fölébredjenek. És aztán, mintegy varázsszóra, máris körben üldögéltünk, a szemünket dörzsölve, elgémberedett tagjainkat nyújtóztatva. Valaki megszólalt: „Láttam egy madarat, egy gyönyörű madarat…” Valaki más azt mondta: „Igen, én is láttam egy madarat.” „Miféle madarat?” – kérdezte erre valaki. És ilyenformán egy történetet kerekítettünk az álomképeinkből.

A sng'oi-ok másként gondolnak az álmokra, mint mi, nem úgy tartják, hogy közös álmot álmodnak. Szerintük egy árnyékvilágban élünk, és a valódi világ e mögött a világ mögött van. Éjszakánként ellátogatunk a valódi világba, reggelente pedig megosztjuk egymással az ott látottakat és tanultakat. A négy-öt ember valódi világbeli emlékei köré épülő történet meghatározza a nap hangulatát.

Néha a csoport egyik tagja vezető szerepet szerzett a kunyhóban tartózkodók kikérdezésében. És te? Te mire emlékszel? Máskor segítség nélkül állt össze a történet. Néhányszor nem állt össze semmilyen történet. Nagyon is világos volt, hogy amikor egy többé-kevésbé összefüggő történetet teremtettünk a közös álomképeink köré, akkor aznap annak a kunyhónak a lakói megélték azt a történetet. Az esetek többségében egyszerű történetekről volt szó: egy madár megmutatta az utat egy gyümölcsöt hozó fához. Napközben aztán valamelyikünk rábukkant a fára, és persze tényleg érett gyümölcsök voltak rajta. Vagy egy csúnya viharról szólt a történet. Az emberek egész nap a házak közelében maradtak, és igen, késő délután nagy vihar tört ki.

Időnként a falu összes lakóját – esetleg az összes sng'oi-t – érintő dolgokról szóltak a történetek. Ilyenkor igyekeztünk minél hamarabb elmondani a többi kunyhóban éjszakázónak is. Az egész reggel elment a történet terjesztésével. Semmi tanújelét nem láttam „gyűlés összehívásának”, de világos volt, hogy amikor reggel komoly történet állt össze az álmokból, akkor a falu minden lakója hamarosan tudomást szerzett róla.

Mindezt elég hamar megtanultam a sng'oi-oknál tartózkodásom idején. Az általam Első Falunak nevezett, az elsőként meglátogatott településen történt, hogy amikor ott éjszakáztam, egy „fontos” történet alakult ki a valódi világból visszahozott képeimből. Nagy hatással volt rám, mert az én álmomból származott a történet egy része. Különösen élénk álmom volt aznap éjjel az egyik kutyánkról, egy teljesen fekete korcsról, amely a jelek szerint a Kuala Lumpur egyik külvárosában bérelt házunkhoz tartozott. Próbáltunk megszabadulni tőle, a beköltözésünk első napjaiban egyszer véletlenül el is ütöttük szegényt a kocsifelhajtónkon. De csak nem akart elmenni. Megpróbáltuk elzavarni; folyton visszajött. Így aztán persze befogadtuk, elneveztük Jagának; ez malájul annyit tesz, hogy „őrző” (védő). Nem rémlik, hogy Jaga különösebben jó házőrző lett volna, viszont mindig a közelben volt.

Az egyébként nagyon csöndes Jaga álmomban olyan hangosan ugatott, hogy kimentem megnézni, mi folyik odakint. Sehol sem láttam a kutyát, amitől aztán rossz előérzetem támadt. „Nyugtalanul” ébredtem föl.

Elmondtam a többieknek az álmomat. Figyelmeztető álom, mondta egy asszony. Jó álom, abban egyetértettek. Viszont többet szerettek volna tudni róla. Mivel álmomban nem láttam a kutyát, bizonyára a szellemek figyelmeztetéséről van szó, mondták. A szemközt ülő asszony (azt hiszem, négyen voltak velem aznap reggel) megkérdezte, mit csináltam azután, hogy sehol sem találtam a kutyát. Igyekeztem további részleteket fölidézni. Nem volt egy kellemetlen álom, de furcsa módon mégis…igen, figyelmeztetésnek éreztem. Nem emlékeztem, mit csináltam, miután nem találtam Jagát odakint. Sötét volt az álmomban.

Mindenki sokatmondóan bólogatott; ezek szerint arra a napra vonatkozott a figyelmeztetés. Egy tőlem balra ülő férfi megkérdezte, hogy folyamatos volt-e az ugatás, vagy csak néhány éles ugatást hallottam. Mielőtt válaszolhattam volna, a tőlem jobbra ülő kislány azt mondta, ő is hallotta azt a hangot, de azt hitte, hogy egy tigris köhögött…

Mind némán ültünk. Aztán eszembe jutott: igen, egy éles ugatást hallottam. Valójában akár tigrisköhögés is lehetett, nem pedig Jaga meglehetősen bátortalan ugatása. (A tigrisek természetesen sokféle hangot hallatnak; mást jelent az üvöltés, melyet gyakran velük társítunk, és mást egy éles „köhintés”. Csakugyan figyelmeztetés.)

Csöndben volt a társaság. Azon töprengtem, hogy talán tigris járt felénk az éjjel, meghallottam a hangját, és e köré épült föl az álmom: a tigris köhintéséből Jaga kutyánk ugatása lett. Ekkor, mintha csak hallotta volna a gondolataimat, megszólalt a tőlem balra ülő férfi:

– Egy ideje nem láttunk tigriseket a falu közelében, de persze bármikor előfordulhat. – Aztán felém fordulva megkérdezte, hogy álmodtam-e máskor is tigrisekkel. Igen, válaszoltam. Valójában elég gyakran álmodok róluk. Kissé zavartan, de beismertem, hogy kedvelem a tigriseket. Erre mind elmosolyodtak.

Ebben az esetben, mondta az asszony, a figyelmeztetés neked szól, nem nekünk.

Körbenézett, és megkérdezte, emlékszik-e más is valamiféle figyelmeztetésre. Nem, csak a kislány, aki tigrishangot vélt hallani. Mások is megszólaltak, „sok állat hallat még köhintést” (valaki malac és más állatok hangját utánozta).

Nem, mondta a kislány egészen komolyan, tényleg azt hitte, hogy tigris hangját hallotta, csak éppen mintha nagyon messze lett volna.

– Ebben az esetben – mondta az asszony, aki aznap reggel az álommagyarázó szerepét öltötte magára – ugyanazt a figyelmeztetést hallottad, mint Bah Woo (akkoriban ezen a néven szólítottak engem). A neki szóló figyelmeztetést hallottad.

Természetesen nem tudtam hazatelefonálni, ezért hamarosan távoztam. Hazaérve kiderült, hogy az egyik gyerekemnek orvosi segítség kellett. Örültem, hogy hazasiettem.

Van valami nagyon megragadó abban, hogy az ember megosztja a való világbeli emlékeit azokkal, akikkel összebújva töltötte az éjszakát. Már egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy az egymással ilyen közelségben alvó emberek részben ugyanazt álmodják – és ez már nyugati gondolkodás részemről. Ma már egyetértek a sng'oi-okkal: álmunkban a „való világban” járunk, és az ott szerzett élmények segíthetik a napi életünket ebben az árnyvilágban.

Nagyon hamar megszoktam, hogy reggelente, a napi elfoglaltságok megkezdése előtt, fölidézzem a való világbeli élményeimet, amennyire csak tudtam. Egyedül nem ment olyan jól, mint társaságban, de így is gyakran bukkan föl egy üzenet, alakul ki egy téma, amely aztán befolyásolja a napomat.

Hónapokkal később nagyon szokatlan álmom volt. Akkoriban a malájok tápláltsági állapotáról felmérést készítő népes csoporttal utazgattam. Volt köztük tíz amerikai orvos, tíz malajziai orvos és legalább egy tucat segítő.

Én a csapat előtt jártam, bemutatkoztam a kijelölt faluban, tiszteletemet tettem a falu elöljárójánál. Hogyan magyarázza el az ember a lakosoknak, hogy tolakodó, személyes, ugyanakkor eléggé értelmetlen kérdéseket fognak föltenni nekik a táplálkozásukról? Vagy hogyan magyarázza meg, hogy miért kell minden ötödik embernek vizeletmintát adnia, miért kell minden tizediktől vért venni? Vagy hogyan magyarázza el nekik, hogy malajziai és külföldi orvosok vagyunk, de egyáltalán nem kezelhetjük őket (a tudományosság érdekében). Legalább féltucat járművel és felszerelésekkel érkeztünk, a munkánkhoz helyre volt szükség. Aztán „önkénteseket” toboroztunk, de amikor elértünk az előre meghatározott létszámot (százat vagy kétszázat), akkor a többieket hazaküldtük, mivel rájuk már nem volt szükségünk.

Nagyon nyomasztott a felmérés készítésének módja, és szinte tűrhetetlenül kínossá vált a saját szerepem. Józan belátásom ellenére dolgoztam, egyszerűen nem tudtam nemet mondani. A felmérést (és más országok hasonló felmérését) megtervező tudósok némelyike érzésem szerint nem törődött sem a program etikai kérdéseivel, sem az alanyként használt emberekkel.

Ez az álom a felmérés vége felé jött elő. Dühöt, csalódottságot és szégyent éreztem akkoriban. Sötét álom volt, egy rémálom: nyugtalan alvásból ébresztett föl.

Úgy döntöttem, magam köré képzelem egy sng'oi település néhány lakóját. Egyedül nem tudtam mit kezdeni az álommal, valami leírhatatlan rémület fogott el, ezért elképzeltem, hogy megosztom az álmot néhány ismerőssel.

Az álmomban mentem valahová, méghozzá gyorsan. Kocsit vezettem, nem a sajátomat. Nem emlékeztem, hogy hová siettem, habár az álom hangulata azt sejtette, hogy esetleg menekültem valami elől. Sötét volt álmomban.

Aztán egy idősebb asszony, akit velem szemben ülve képzeltem el, elmondta, hogy egy sötét, hideg helyről jött vissza, ahol valaki beszélt hozzá. Nem ember, tette hozzá. Felsóhajtott a társaság (hat embert képzeltem magam köré). Igen, mások is hallottak egy nem emberi hangot. Egy kísértet hangját, suttogta valaki.

Felém fordulva megkértek, hogy emlékezzek vissza; nagyon fontos volt, hiszen szellem (kísértet) hangját hallottam. Mi másra emlékszem még?

Lassan derengeni kezdtek a részletek. Igen, hideg volt, sötét, és egy hangot hallottam, rádióból szólt. Képzeletbeli barátaimnak elmagyaráztam, mi az a „rádió”: egy gépből ember keltette test nélküli hang szól. Egy távoli ember hangja volt az, nem kísérteté.

Megszólalt egy fiatalember, mondván, a dobozból jövő hang valószínűleg „a kormány hangja” volt. Mit gondolok, a hang a kormány hangja volt?

Igen, most, hogy említed, csakugyan hivatalos figyelmeztetésnek hallatszott… Háborúra figyelmeztetett?

E gondolat nyomán az jutott eszembe, hogy fura, most nincs is háború. (Természetesen a felmérés idejére – talán egy hónapig – szinte teljesen el voltunk vágva a külvilágtól; nem kaptunk híreket, még újságot sem láttunk.)

A velem szemközt ülő képzeletbeli – de akkor már nagyon is valóságosnak tűnő – asszony azt mondta:

– Menj vissza az autóvezetésig. A kormány figyelmeztetést adott ki. Hogy szólt?

Hirtelen eszembe jutott az egész álom. Tényleg figyelmeztetés volt, a kormányé. A rádióban mondták be, azon a vontatott hangon, amelyen valamiféle vészhelyzetet jelentenek be, és felszólítanak erre meg arra. Annyira felzaklatott a figyelmeztetés, hogy „veszetten” menekülni kezdtem. A test nélküli hang bejelentésétől való félelmem elől menekültem.

Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy megijedtem attól a figyelmeztetéstől. Ó, igen, nagyon is megértették. Egyfajta riadalom volt. Igen, érezték.

Most az egész képzeletbeli társaság izgatottan várakozott. Mit jelentett mindez számomra? Egy nagyon fiatal lány szólalt meg vékony hangon. Látott egy nagy fekete madarat, mondta (a gyerekek gyakran látnak madarakat a Való Világban, gondoltam). Amikor rákérdeztem, hogy miféle madarat, elsírta magát. Nem élő madár volt, mondta, hanem egy nagyon nagy madár, akkora, mint… Nem tudta mihez hasonlítani. Egy mellette (és mellettem) ülő fiatal nő az ölébe vette vigasztalni.

– Kakált – válaszolta a kislány –, és a bogyók „rossz” hangot adtak, amikor földet értek.

– Igen – mondta a kislány –, kaka CSATT –, majd összecsapta a tenyerét. – De sokkal hangosabb volt ennél – tette hozzá. – Kaka CSATT, CSATT.

Úgy döntöttem, nem szükséges tovább folytatnom a képzeletbeli beszélgetést. Eszembe jutott az álmom, így már józanabbul gondolhattam rá. Kellemetlen, sötét, hideg álom volt, és valami megfoghatatlan figyelmeztetést tartalmazott. A háborúra figyelmeztetés a második világháborús német megszállás alatti Hollandiában töltött öt évemet juttatja eszembe: életem sötét, hideg, nagyon kellemetlen időszaka volt az. Arra jutottam, hogy az álmom révén birkóztam meg a felmérés miatt érzett csalódottságommal: a nyugatiak jók a kimagyarázásban, különösen a rossz dolgokéban. Megpróbáltam visszaaludni. Nem ment.

Aznap, ahogy pár naponta történni szokott, utolért a felmérést készítő csapat. Azt hiszem, addigra nyolc maláj faluval végeztünk már, és éppen Malajzia északnyugati részén jártunk. Úgy volt, hogy egy kormányszállón éjszakázunk Alor Star közelében. Két falu volt még vissza az aznap befejezett falu után.

Délutánra elvégezték a munkát. Késő délután a csapat néhány malajziai tagjával Alor Star utcáin kószáltunk. Közelgett már a napnyugta. Az egyik utcán éppen jövendőmondók rakosgatták el a kellékeiket, készülődve a hazatéréshez. Az egyiküknek volt egy madara, amely a barátaim elmondása szerint kártyalapot választ egy csomag kártyából. A jövendőmondó éppen akkor takarta le a kalitkát, amikor elsétáltunk mellette.

Megfordultam, érdekelt a madár. Egy egészen közönséges arapapagájnak tűnt. A jövendőmondó haragosan rám nézett, és közölte, hogy most már késő jósoltatnom. Ahogy hátat fordítottam, hadarva azt mondta: Négy fia van, holnap találkozni fog velük.

Emlékszem, azt kérdeztem a barátaimtól: „Honnan tudhatja ez az ember, hogy négy fiam van? Ezt jól eltalálta, az biztos, de nem fogok találkozni velük holnap, hiszen még majdnem egy hétig tart a felmérés, csak azután térhetünk haza.”

Az amerikaiakat üzenet várta a követségről: a nemzetközi helyzet feszült és bizonytalan, minden amerikai mihamarabb térjen vissza Kuala Lumpurba (a fővárosba). Másnap hajnalhasadás előtt egy repülő fog várni bennünket a Penang repülőtéren.

A csapat amerikai tagjai másnap reggel, hajnalhasadás előtt, Penang felé vették az irányt.

Szerencsére Kennedy elnök jól kezelte az azóta kubai rakétaválságként ismert helyzetet.

Hónapokkal később, amikor érzésem szerint már jobban ismertem őket, meséltem a sng'oi-ok egy csoportjának erről az álomról, és elmondtam, hogy elképzeltem, amint néhányuk körülöttem ülve segít az álomfejtésben. Este volt, történeteket mesélve körben üldögéltünk. Semmi szokatlant nem láttak abban, hogy képzeletbeli emberekkel osztom meg az álmomat. Nem szerettek arra gondolni, hogy valaha is elszakadjanak a falujuktól, de ha távol volnának, bizonyára maguk köré képzelnék a társaikat a való világban látottak elmesélése idejére, különösen reggelente. Amikor az ürüléküket nagy zajjal hullató testes, sötét madarakhoz értem az álmom mesélésében, a hallgatóság lélegzetvisszafojtva figyelt. Tévedtem, ha azt hittem, hogy csak én értem azt a képet. Úgy látszik, tudtak a bombákat hullató repülőgépekről. Hosszú csönd következett. Láthatólag senki sem akarta megtörni a hangulatot.

Bűntudatot éreztem, amiért elvittem a falujukba az úgynevezett civilizált, háborúzó világomat. Aggódtam, hogy rosszat álmodnak majd. Próbáltam témát váltani, viccelődtem valamivel.

Másnap reggel úgy tűnt, hogy senki sem álmodott rosszat. A kunyhónkban könnyed történet bontakozott ki egy sárga madárról, amely más madarakat hívott megnézni egy óriási virágot. Nem nagyon figyeltem oda. Nem tűnt fontosnak a történet.

Délelőtt aztán a kunyhónkban aludt legfiatalabb gyerek kézen ragadott, mondván:

Egy percig fogalmam sem volt, hogy miféle virágra gondolt a lány, de aztán eszembe jutott a reggeli történet. Elmosolyodtam. Elég sokáig vezetett az őserdőben, messze jártunk a falutól. Közben a szemünk elé táruló virágokról beszélt, az előlünk rejtőző állatokról. Nem, az előlem rejtőzőkről.

– Téged még nem ismernek – mondta a lány. – Legközelebb már te is látni fogod őket.

Majdnem félórányi ráérős gyaloglás után valamilyen tisztáshoz ért az ösvényszerűség. Mások is ott voltak már a faluból, a tisztás szélén ültek. Középen egy óriási virág nőtt ki a földből. Nem láttam semmilyen növényt. A virág elképesztő bűzt árasztott magából. Láthatólag senkit sem zavart. A „szirmai” küllemre és szagra olyanok voltak, mint a nagyon rég megrohadt hús.

Megkérdeztem a többiektől, hogy miért mentek el megnézni a virágot. Nem értették a kérdésemet. Végül is a mi házunkban állt össze a történet az álmainkból. Hát persze, hogy megnézik, a sárga madár azt mondta nekik, hogy nézzék meg a szokatlan virágot.

Később megtudtam, hogy a raflézia csakugyan ritka, nem sokan látták még. Élősködő növény, csak Malajzia és Szumátra őserdeiben él, virágának átmérője közel egy méter lehet, látható szára, gyökere, levele nincs. Mégis növény, nem gombaféle, és az enciklopédia szerint „húsos” szövete átható szagot áraszt. Mi az hogy!

Úgy döntöttem, hogy kora délután távozom. Sötétedés előtt éppen elérek még a kocsimig, onnan pedig már csak körülbelül egy óra az út hazáig. Búcsúzkodtunk. Úgy éreztem, bocsánatot kell kérnem a háborúról, repülőkről és bombákról szóló történet említése miatt. A falu két idősebb férfija közül az egyik megragadott a könyökömnél fogva és félrevont.

– Ne hidd, hogy nem tudjuk, mi zajlik a világodban – mondta. – Ne félj mesélni nekünk a világodról. Szívesebben, sokkal szívesebben hallunk róla tőled, mint bárki mástól. Tudnunk kell.

– Tudjuk (hogy mit történik a világban) – mondta. – Sokáig elrejtőzhettünk a világ elől, önmagunk lehettünk. Hamarosan nem leszünk képesek elrejtőzni, és akkor többé nem leszünk emberek (sng'oi).[4]

4. Azt mondta: „valaha eltűnhettünk, most (már) nincs hová eltűnni…” Így emlékszem a szavaira. Sosem hordtam magammal magnetofont, alig volt nálam valami.

Fák az őserdőben

– Amikor legközelebb meglátogatja azokat az embereket (az őslakosokat), derítse ki, hogy miért olyan makacsok!

Elmagyarázta, hogy Malajziának van egy Területfejlesztési Terve, amely növeli a termelékenységet, a bevételt, a bruttó nemzeti összterméket, röviden tehát nagy hasznára válik az országnak. A tervnek megfelelően sok ezer hektárnyi érintetlen őserdőt vágtak ki minden évben, hogy gumifákat ültessenek. Malajzia vagyona akkoriban főleg a gumiból és az ónból származott. A kormány ismételten fölkereste egy-egy letarolandó terület őslakosait, és pénzt ajánlott nekik, hogy csapolják majd meg a kellően érett gumifákat. Elmagyarázták az őslakosoknak, hogy a kormány kivágja az őserdőt, gumifákkal ülteti be a területet, két évig gondozza a fákat a talaj gyomtalanításával (arzént használva), aztán amikor elég nagyra nőnek a fák, akkor az őslakosoknak csak annyi lesz a dolguk, hogy megcsapolják őket, begyűjtsék a gumit, és meggazdagodjanak.

A gumi a gumifa nedve: átlósan sekély bevágásokat ejtenek a fa kérgén, és a nedv (a kaucsuktej) lecsurog rajtuk egy kis gyűjtőedénybe. Minden nap begyűjtik a kaucsuktejet, amely időközben egy kicsit megkeményedik. Kevés feldolgozás szükséges a gumi előállításához, de persze mi vegyszerekkel „javítottunk” ezen a természetes terméken. Kell némi ismeret a fák megcsapolásához, de nem sok. A vágások nem lehetnek nagyon mélyek (belehalhat a fa), és az adott napi vágásnak a lehető legközelebb kell lennie az előző napihoz, hogy a növekvő fa kérgének minden centiméterét meg lehessen csapolni.

A kormányzati hivatalnok kockázatmentesnek tartotta az ajánlatot, és nem értette, hogy az őslakók miért utasították folyton vissza egy mosolyt követően. Én talán meg tudnám győzni őket, hogy hasznukra válik a közreműködésük, mondta.

Amikor legközelebb ellátogattam az őslakók egy településére, és kora este körben üldögéltünk, elmondtam nekik, hogy mit mondott nekem a hivatalnok a területfejlesztési tervről, és a szerepről, amelyet ők, a sng'oi-ok játszhatnának benne. Mit gondoltak erről?

Mint általában, hosszú csönd következett. Az emberek láthatóan elgondolkodtak, de sokáig nem szólalt meg senki. Fölmerült bennem, hogy talán nem értették a kérdést. Megismételtem:

– A kormány kivágja a fákat, hogy gumifákat ültessen. Azt kérdik, megtanulnátok-e „megvágni” (megcsapolni) a fákat, hogy pénzt keressetek. Semmit nem kell tennetek két évig, amíg a fák elég idősek nem lesznek. És azután is csak annyi a dolgotok, hogy bevagdossátok a fákat (néhányan bólogatottak, igen, láttak már ilyet, ismerik a módját), összegyűjtitek a gumit, leadjátok a kormánynak, és ők fizetnek érte. Jól megfizetik.

Végül egyikük megszólalt. Mint általában, nyilván most is az egész csoport nevében beszélt. Azt mondta, hallottak már erről azoknak a településeknek a lakóitól, akiket a kormányzati emberek megkerestek.

– Értsd meg: amikor kivágják az erdőt, és csak egyféle fát ültetnek, akkor már csak az az egyféle fa él meg ott. Azután a talaj halott.

Nem voltam benne biztos, hogy megértettem, de többet nem mondtak. Mosolyogtak, de több kérdésemre nem válaszoltak.

Bent a városban én is föltettem a magam kérdéseit. A gumifa átlagéletkora negyven év, ahogy egy gumifaültetőtől hallottam. A fák első nemzedéke után, hát, igen, szerinte annyiban hagyják a dolgot. De ő úgy gondolta, hogy talán újabb gumifákat lehetne ültetni, talán egy kis műtrágyázással, vagy ilyesmi. Nem volt teljesen tisztában a jövővel, túlságosan lekötötte, hogy minél több gumit nyerjen a fáiból növekedésük negyven éve alatt. Neki a negyven év több mint elég idő arra, hogy összeszedjen egy kis vagyont, aztán gazdagon visszatérjen a „hazájába” (Angliába). Visszamentem abba a hivatalba, ahol megkértek, hogy „magyarázzam” el a tervet az őslakosoknak. A sng'oi-ok rövidke, egészen egyszerűnek tűnő válasza nem volt valami nagy hatással a helyiségben tartózkodó hivatalnokokra. Az arcuk egyértelműen elárulta, hogy úgy érezték, ez csak egy újabb jellemző kifogás az őslakosok részéről, nem igazi válasz.

A helyiség végében egy angol férfi telefonált, aki aztán kicsivel később csatlakozott hozzánk. Elismételtem, hogy az őslakosok nekem csak annyit mondtak: „amikor kivágják a fákat, és csak egyféle fát nevelnek, a talaj egy nemzedék után halott.” Izgatottan megragadta a karomat, mondván, menjek vele.

Beültünk a terepjárójába, és rövid kocsikázás után egy mezőgazdasági kutatóállomásnál álltunk meg, közvetlenül Kuala Lumpur határában. Útközben elmesélte, hogy kijelöltek egy egyhektáros területet az őserdőben, elkerítették, és rácsot alkottak kötelekkel meg a fák megjelölésével. Most épp összeszámlálják az összes ott élő növényt.

Megmutatta a százszor száz méteres területet, benne a kisebb négyzeteket alkotó vonalakkal. Azután behívott egy kis kunyhóba, ahol a papírmunkát végezték. A fákat már megszámolták, mondta, és most a cserjéken, bokrokon, kúszónövényeken van a sor. És még csak ezután jön a munka nehezebb része, mondta, mert összeszámlálják majd a talajszint kisebb növényeit, a mohákat, a zuzmókat és az egyéb apró növényeket is.

– És – fejezte be jól érezhető sajnálattal a hangjában – a talaj élőlényeinek vizsgálatát még csak elkezdeni se tudjuk.

Nem emlékszem a pontos számra, de volt, mondjuk, háromszáz fa. Aztán hozzátette:

– Az a legelképesztőbb, hogy e között a sok fa között alig van egynél több egyedet számláló faj.

A vizsgált területen majdnem minden fa különböző fajú volt. Legföljebb kettő, nagy ritkán három tartozott azonos fajhoz.

Leültetett; kiselőadás következett. Elmagyarázta, hogy mivel az őserdő nagyon dúsnak, különféle növényekben nagyon gazdagnak tűnik, a legtöbb ember azt hiszi, hogy ezt a sokféleséget a talaj gazdagsága tudja eltartani.

– Nem így van – mondta. Visszhangzott a hangja a kicsiny kunyhóban. – Nem a talaj, hanem maga a sokféleség teszi lehetővé ezt a gazdagságot. – Amit egy növény fölvesz a talajból, magyarázta többször és többféleképpen, azt egy másik visszajuttatja a talajba. – Nem a talaj teremti ezt a lenyűgöző sokféleséget, hanem a levegő és a nedvesség. Ez a szélsőségek nélküli meleg időjárás, az állandó magas páratartalom, ezek teszik lehetővé ezt a sokféleséget.

– És ami a gumifát illeti, hogy csak egy nemzedéket él meg… Természetesen igazuk van a barátainak. Tökéletesen igazuk. Negyven év után a talaj annyira kimerül, hogy már fű se nő rajta. Persze túlzok, fű még a beton réseiben is nő, de érti, mire célzok. Úgy negyven év után az a talaj halott.

Kezdtem egy kicsivel jobban érteni ezeket a világot teljesen másként látó embereket. Negyven év hosszú idő. Kétlem, hogy a sng'oi-ok átlagéletkora sokkal több lenne negyven évnél. Valami olyasmi alapján utasították vissza a fák megcsapolását, amit ők már nem érnek meg. Az őslakosokat nyilvánvalóan nem érdekelte a meggazdagodás. És behatóan ismerték a környezetüket; tudták azt, amit a nyugati tudósok csak most tanulnak meg, és, tehetnénk hozzá, amit a nyugati gazdák még mindig teljesen semmibe vesznek.

A legtöbb nyugatinak nagyon messze van az a negyven év ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Nálunk a cégek a következő negyedévre tekintenek előre, a kormányok évről évre működnek. Egyes országoknak van tervük a jövőre, de nem hiszem, hogy lett volna bármelyiknek is tízéves terve, Kínát leszámítva. Leggyakrabban három- vagy ötéves tervük van.

A nyugatiak megragadták volna az alkalmat, hogy negyven évig pénzt keressenek. Azután, hát, jön majd valami más. Negyven év alatt jó keresettel összegyűjthetünk annyi pénzt, hogy utána a megtakarításunk kamataiból éljünk. Nehezen tudjuk elképzelni egy ilyen lehetőség visszautasítását.

A sng'oi-ok nem mentek valami sokra a pénzzel, nem volt szükségük rá. Ritkán jártak olyan helyen, ahol el tudták volna költeni, és nem sok minden volt, amit megvettek volna.

Nem, itt a földről volt szó. Lehet, hogy nem érezték birtokuknak a földet, de akkor is az ő világuk volt. Nem tudtak részt venni a föld elpusztításában. Az őserdő közegében léteztek, részei voltak az őserdőnek. Ugyanúgy nem tudták elképzelni az erdő elpusztítását, mint a saját bőrük lenyúzását.

Néha viccelődtek azokon, akik úgy érezték, hogy birtokolhatják a földet. Egy gyerek mondta nekem: „Á, hogyan lehet valakié a föld (talaj)? A földhöz tartozunk (éppen a föld birtokol bennünket).”

Később, sokkal később, egy területfejlesztéssel foglalkozó másik hivatalnok félrehívott, és megkérdezte, hogy mit tudok mondani neki arról az őrültségről, hogy az őslakosok nem birtokolnak földet, viszont fákat igen. Úgy látszik, elkezdték vágni valahol az őserdőt, és szóltak nekik, hogy egy bizonyos fa egy őslakoshoz tartozik. A hivatalnok nem hitte, hogy az ezt állító illető maga birtokolta volna a fát, hanem nyilván csak meg akarta védeni, mert tudta, hogy tartozik valakihez.

A hivatalnok arra volt kíváncsi, hogy a fa körül vághatnak-e. Hagyják meg azt a fát, köréje ültetve a gumifákat? Hajlandóak rá, de valaki mondja már meg nekik gyorsan, hogy melyik fákat hagyják meg.

Tőlem telhetően elmagyaráztam neki, amit a fák és az emberek összetartozásáról tudtam. Ez nem egészen birtoklás, mondtam. A hivatalnok nagyon türelmetlen lett:

Megpróbáltam megértetni vele, hogy olyan ez, mint a neve: hozzá tartozik, de nem tudja eladni. Ennek nem látta sok értelmét a hivatalnok. Nagyon elfoglalt volt, nem ért rá tovább hallgatni a magyarázatomat. Távozóban még visszanézett, és azt mondta a válla fölött:

– Mondja meg a barátainak, hogy kártérítést fizetünk nekik a rohadt fáik után. De ezt nekik kell kérniük. Nincs időnk kérdezősködni.

Rabszolgák

A mai embernek számos neve van: vezetéknév, családnév, gyakran középső név, nemzetének neve, és még sok egyéb. A nemzetnévnek időnként etnikai identitás íze van, de a – politikai okokból, nem pedig kulturális rokonság, nyelv vagy „etnicitás” (akármi is az) alapján meghúzott – nemzeti határok általában mindenféle népet körülzárnak, akik véletlenül ott voltak a térképre rajzolt képzeletbeli vonalakon belül, amikor az adott földdarabot országgá tették. Ezért kell kitalálnunk olyan neveket, amelyek jobban jellemeznek bennünket: amerikai őslakos, afroamerikai, ír katolikus amerikai, kvéker, mormon, amis. Vagy a származási helyünket leíró szavakat alkotunk: déli, kaliforniai.

Még mindig vannak egy kevesen a világon, akik azokból az időkből származnak, amikor még nem léteztek ilyesféle megkülönböztetések. Magukra mint Emberekre gondolnak, és akármilyen nyelvet beszélnek is, a saját nevük „embert” jelent rajta.

Malajzia új alkotmánya az állampolgárok három nagy csoportját ismerte el (három különböző „fajt”, ahogy a törvény fogalmazott). E három fajt többé-kevésbé az ország területére való bevándorlásuk sorrendjében rangsorolták; a korábban érkezetteknek több joguk van a később érkezetteknél. A malájokat tartják az „elsőknek”, habár kétségtelen, hogy az őslakosok régebb óta élnek a mai Malajzia területén. A malájok az Orang Kebangsaan, „a nemzet népe” nevet kapták; az őslakosokat Orang Asli, „az ősi nép” névvel illették, ha udvariasak voltak; közönséges nevük szakai…

A malajziaiak többsége valószínűleg már elfelejtette, hogy „rabszolgát” jelent a név, amelyet a hegyek őserdeinek mélyén élő furcsa, primitív, nagyon félénk embereknek adtak. Ritkán gondoltak azokra a kevés ruhát viselő és ritkán látható erdőlakókra. A szakai nép – a rabszolgák – valójában szinte mitikus nép volt, a legtöbben nem sokat tudtak róluk.

Amikor már ismertem a sng'oi-okat, az Embereket, és tudtam, hogy elfogadtak, bocsánatot kértem tőlük, amiért korábban a saját nevük és a szakai szó jelentéséről mit sem tudva „rabszolgáknak” hívtam őket…

Egy kis tűzrakás parazsa körül ültünk, kora este volt. Egy olajlámpa pislákolt halványan az egyik bambuszház „tornácán” – nem is ház volt valójában, hanem ideiglenes menedék. Ezen a településen négy ház volt; legfeljebb tizenöten éltek ott. Napnyugta után körben üldögéltünk, időnként beszélgettünk, de többnyire csak együtt voltunk.

Tudtam már egy keveset a nyelvükön, próbáltam megérteni egyet s mást a beszélgetésükből, de sosem beszéltem folyékonyan. A bocsánatkérésem egy egyszerű mondatból állt. Azt mondtam, remélem, nem bánják, hogy addig „szakai” néven szólítottam őket. Nem voltam biztos benne, hogy jól fejeztem ki magamat: sokáig nem szóltak semmit. Úgy láttam, mintha mosoly jelent volna meg pár arcon, de sötét volt, nem lehettem biztos benne.

Megszokottak voltak náluk a hosszú hallgatások. Valaki mondott valamit. Csönd következett, majd végül egyikük válaszolt. Gyakran az az erős érzésem támadt, hogy az illető nyilván a többiek nevében beszélt. De honnan tudta, hogy mit mondjon a nevükben?

Ezúttal is egyetlen ember válaszolt. A férfi – egy kalandvágyó fiatalember, mondták később – lassan, egyszerűen beszélt, talán a kedvemért.

– Nem – mondta –, nem bánjuk, ha mások szakai néven szólítanak bennünket. Látjuk a „lenti” embereket: reggel adott időben föl kell kelniük, mindenért pénzzel kell fizetniük, a pénzért másoknak kell dolgozniuk, állandóan megmondják nekik, hogy mit tehetnek és mit nem.

Húsz évvel az iménti párbeszéd után elolvastam néhány szerző művét a világ más részeinek más őslakóiról. Laurens van der Post dél-afrikai szerző leírja, hogy már gyerekként is késztetést érzett a busmanok minél alaposabb megismerésére. Felnőttként aztán felfedezőutat tudott indítani a Kalahári-sivatagba, ahol találkozott a busmanok egy kis csoportjával. (Írásában mindig az egyes számú Bushman szót használja. Sannak nevezik magukat, jelentése „ember”.) A busmanok túlélők: vadászták és gyilkolták őket mind a feketék, mind a fehérek; nem sokan éltek már akkoriban (pár évvel a második világháború után).

Laurens van der Post leírása szerint a busmanok abban különböznek a többi bennszülött néptől, hogy nem lehetett „megszelídíteni” őket. Afrikában ha bebörtönöztek egy busmant, meghalt. „Minden ok nélkül”, ahogy a fehér történészek írnák. Talán az őslakók az utolsó „vad” emberek (nem féktelenek, hanem szelídítetlenek). Laurens van der Post felvetése szerint ezeket a mezőgazdasággal nem foglalkozó embereket nem ejtette rabul – és ezek az ő szavai – „a számok zsarnoksága”, a gondolat, hogy sok lúd disznót győz: kis csoportokban maradtak életben (miként a sng'oi-ok is, és más őslakók, akikről olvastam).

A világ őslakói sosem telepedtek le véglegesen. Járják a vidéket, sosem szerveződnek törzsekbe. Nincs kormányuk, nincsenek vezetőik. Szabadok: és persze ezért vadászták le őket mindenütt a civilizált emberek, gyakran nagyon kegyetlenül. Ma már talán nem vadásszuk le őket, viszont „integráljuk őket” egy-egy kormány ellenőrzése alatt álló népességbe.

Ironikus volt rájönni, hogy a malajziai őslakókat „rabszolgáknak” hívják, holott talán a föld kevéske utolsó szabad népei közé tartoznak.

Körülbelül egy éve ismertem már az Embereket, amikor elneveztek. Nem hivatalosan. Nem egy szertartás során kaptam nevet, inkább csak egy becenév volt. Valószínűleg Elefántnak hívott valaki, és rám ragadt az elnevezés (legalábbis egy darabig, később „megkopott”).

Azt hittem, „nehézkesnek”, esetlennek, testesnek tartanak. Nem vagyok testes és masszív, mint egy elefánt, csak éppen magasabb vagyok a sng'oi-ok többségénél. E név hatására folyton cirkuszi elefántokat képzeltem magam elé a buta mutatványaikkal. A saját közhelyeim áldozata lettem.

Csak később jutott eszembe, hogy talán valami teljesen másra gondoltak, amikor Elefántnak neveztek el. Sosem voltak cirkuszban, nem ismertek mutatványokat végző elefántokat. És nem tudtam, milyennek látták az elefántokat. Aztán egy este, jóval napnyugta után, már csak páran voltak ébren a kunyhóban, amelyben nyugovóra tértem. Halk zörej hallatszott kintről: mintha valaki nagyon óvatosan lábujjhegyen lépkedne a száraz füvön.

– Nagyon kíváncsiak, és nagyon lágyan lépdesnek – tette hozzá egy fiú, szintén alig hallható suttogással.

– Az elefántok nagyon óvatosak is – mondta a fiú –, sose lépnek rá semmire.

A mangófa

Az Emberek csöndesek, nem hahotáznak, hanem mosolyognak, és sosem vitatkoznak. Emlékeim szerint az összes beszélgetés lassan, meggondoltan zajlott, és különös rendben, mintha csak váltották volna egymást az emberek. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna két embert egyszerre beszélni. Mindig ott volt az a kis szünet, amikor mindenki a középtávolba nézett, aztán megszólalt közülük valaki, mintha csak ő lett volna szólásra kijelölve.

Elég sokáig töprengtem ezen. Nem tudtam elképzelni, hogy „telepatikus” képességeik vannak. Viszont kétségtelenül úgy tűnt, hogy ismerték egymás gondolatait. Persze, együtt élnek, mindig egymás társaságában vannak. Biztosan igen jól ismerik egymást. Talán ez a magyarázat, gondoltam. De ettől még zavarba ejtő tény maradt.

Fokozatosan rájöttem, hogy mi spirituális valóságnak neveznénk a világukat, a valóságukat; nem a számunkra ismerősebb kézzelfogható valóság ez. Az ő valóságukban az ember gondolkodás és elvonatkoztatás nélkül „ismeri meg” a dolgokat; nem tudom ennél jobban kifejezni.

Az Emberekkel való találkozásaim két éve alatt számos települést meglátogattam, néha vezető segítségével. Természetesen nem voltak lakcímek, se térképek. Végül is vándoroltak. Általában az történt, hogy valaki beszélt valakivel, aki hallotta valaki mástól, hogy az illető látott egy bizonyos csoportot egy bizonyos vízesés közelében. Kocsival meg sem tudtam közelíteni a lakhelyüket, így aztán elmentünk egy szerintünk elég közeli helyig, leparkoltuk a kocsit – gyakran egy kis vidéki boltnál –, aztán gyalog mentünk tovább.

Mindig találkoztunk valakivel úgy félórányi járásra a falutól. Úgy tűnt, ránk várt az illető. Amikor odaértünk, fölállt, aztán előttünk ment az út hátralevő részén. Ha beszéltünk is valamit, akkor se sokat. Az Embereknél nem volt telefon, nem tudtuk értesíteni őket, hogy ezen és ezen a napon jövünk a délután közepén. Gyakran meg sem terveztem a látogatásaimat, akkor tudtam menni, amikor el tudtam szabadulni otthonról vagy a munkából. Reggel döntöttem a dologról, vagy pedig beállított egy vezető azzal, hogy menjünk. Akkor hát honnan tudták, hogy jövünk? Nyilván tudták; hálás voltam érte. Az első pár alkalom után már vártam, hogy ott legyen valaki.

Nem értettem a dolgot, és nem hagyhattam annyiban. Így aztán egy másik alkalommal megkérdeztem egy másik embert, aki az ösvény mellett várt:

Egy jól látható ösvényt követtük akkor már több mint egy órája. Azt gondolta hát, hogy a segítsége nélkül nem találnánk el a faluba?

Idővel jól összebarátkoztam néhány emberrel. Egyiküknek bevallottam, hogy kifogott rajtam valami. Nem bírok rájönni, hogy honnan tudják, amit tudnak. Elnevette magát, mondván, ő sem bír rájönni, hogy mi honnan tudjuk, amit tudunk. Itt véget is ért a párbeszéd.

– Talán azért nem értjük egymást, mert nem találjuk a helyes kérdéseket.

Igen, sokszor éreztem ezt, amikor azokat a semmitmondó egyszerű válaszokat kaptam a kérdéseimre. Talán nem a helyes kérdést tettem föl? Azt mondtam hát:

– Nem nagyon értem például, hogy miért van ott mindig valaki az ösvény mellett, amikor a faluba tartok. Honnan tudja, hogy elém kell jönnie?

Kezdtem úgy érezni magam, mint egy buta kutya, amelyik beleharap valamibe, aztán nem tudja elengedni. A barátomhoz fordultam és megkérdeztem tőle, hogy van-e úgy, hogy csak kimegy leülni az ösvény mellé. Igen, mondta, néha előfordul.

– És azután? Egy idő után egyszerűen visszamész és valami mást csinálsz?

Nem ezekkel a szavakkal mondta, csak így értelmeztem én az aznap délutáni beszélgetésünket.

Valaki késztetést érzett mondjuk az őserdő számos ösvényének egyikét követni. „Kedve” támadt járni egyet – ez sem a helyes kifejezés. És ha egy különösen szép gyümölcsre, egy látogatóra vagy egy elejthető állatra bukkant, akkor az lett az „ok”, amiért arra járt? Így működött ez? A megérzését követte az ember, aztán ha történt valami, akkor az volt az, amitől a megérzése támadt. Így fejezek én ki a magam ügyetlen nyugati módján egy nem nyugati viselkedést.

Az Emberek persze nem sokat tartózkodtak a település közelében. Napközben ide-oda vándoroltak, néha két-három fős csoportokban, gyakran egyedül.

Feltételeztem, hogy „táplálékot keresni” mentek, mert gyakran láttam őket rágcsálni valamit, és mert a gondolkodásom szerint az embernek mindig „csinálnia” kell valamit. Elkísértem őket ezekre a céltalan kóborlásaikra. Azt hittem, táplálékot keresnek. De lehet, hogy csak én értelmeztem így, én fogtam föl így a látottakat. Talán nem is „csináltak” semmit, hanem csak tekeregtek, a táplálék pedig ott volt, ahol rábukkantak. A táplálékkeresés legtöbbször ilyen rendszertelenül zajlott, úgy tűnt. Nem volt határozott tervük, csak erre-arra sodródtak.

Valójában amikor belegondoltam, ritkán tűnt úgy, hogy táplálékot kerestek. Kószáltak, benéztek egy-egy levél alá, követtek egy ösvényt egy kis darabon, néha ástak és gyökérre bukkantak, vagy felnyúltak egy gyümölcsért. Nagyon rendszertelennek, esetlegesnek tűnt mindez. Boldogok voltak, jól szórakoztak! Nevettek egy botladozva elmenekülő állaton. Megálltak megcsodálni egy virágot, vagy egy fénynyalábot, amely átszűrődött a fák magas koronáján. Gyakran dúdoltak, és közben szinte táncolva haladtak fától bokorig, léptek egyet, aztán folytatták egy másik fáig. Amikor két-három társukkal voltak együtt, ritkán beszélgettek, viszont gyakran kézen fogták egymást, vagy megérintették a mellettük haladót.

Talán csak véletlen volt, hogy a falu közelébe érve ott találtunk valakit az ösvény mellett ülve? Mindig? Véletlenül? Máig sem tudom.

Az én valóságomban ennek semmi értelme, nem tudom megmagyarázni. Az ő valóságukban ez történik.

Egy valamit azonban megértettem és elfogadtam végül: nem engem vártak. Épp csak ott ültek, amikor arra vitt az utam. Csupán ekkor lett világos az ösvény mentén üldögélők számára, hogy azért vártak ott, hogy „elkísérjenek egy vendéget” a faluba. Amikor megjelentünk, csatlakoztak hozzánk, „mutatták az utat”.

Amikor ennyit végre megértettem az Emberekről, rájöttem, hogy mennyire más az ő valóságuk. Az én valóságom a fejemben születik, szerepeket gyártok magamnak, létrehozok egy bizonyos tevékenységeket igénylő, más tevékenységeket tiltó struktúrát. Időben élek, terveim vannak.

Nem tervezik meg az életüket, nem mondják maguknak és egymásnak, hogy ma ezt vagy azt csináljuk. Nem mondják azt, hogy „ma vendégünk lesz”. (Mellesleg nem ritka esemény ez. Elképedve tudtam meg, hogy mennyit járnak más csoportokat meglátogatni, vagy csak úgy a járkálás kedvéért.)

Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lenne hallgatni a megérzéseimre, sugallataimra: arra a belső hangra, akárhogy hívjuk is. Mi menetrendek, időbeosztások alapján élünk. Akkor eszünk, amikor az óra szerint eljön az evés ideje. Az esti 10 órás híradó után fekszünk le. A világomban nem tudunk másként élni. Kora gyerekkorunktól kezdve azt halljuk, hogy tervezzünk előre, gondoljunk a jövőre. Legyenek céljaink. A gyerekek elméjébe véssük, hogy mennyire fontos tudniuk, hogy mit akarnak. És életünk első napjától kezdve megmondják nekünk azt is, hogy bizonyos dolgok „valódiak”, minden más csak képzelődés.

Milyen lenne egy olyan világban élni, amelyben nem kell akarnom semmit? Hol kötnék ki? Milyen volna az a világ, amelyben nem veszik, készítik, tartósítják és tervezik a táplálékot, hanem úgy bukkannak rá? Milyen lenne egy olyan világban élnem, amelyben ha egy érdekes idegen bukkan fel, vele tölthetném az időmet? Ahol MOST az a dolgom, hogy a látogatóval legyek. Milyen lenne, ha én is képes lennék a jelenben élni?

Tudósként ki kellett próbálnom ezt. Meg kellett tapasztalnom, hogy milyen érzés. Azt mondtam magamnak, hogy egy napra félreteszem minden tervemet. Egyszerűen csak létezni fogok, ahogyan a jelek szerint az Emberek is egyszerűen csak léteztek.

Rögtön kiderült, hogy rendkívül nehéz változtatni a szokásos viselkedésemen. Nagyon megterhelő volt tervek nélkül élnem, úgy ébrednem, hogy nincs világos elképzelésem az aznapi teendőkről. Időbeosztások, célok és célkitűzések nélkül úgy éreztem, hogy elvesztem, sodródtam.

Amikor először belefogtam ebbe a kísérletbe, egész nap pörgött az elmém. Nem bírtam nem „gondolkodni”. Mi van, ha…? Nem felejtettem el valamit? Valami mást csináljak inkább? Nem kellene már ennem? Fáradt vagyok? Talán… Mit érzek? Mi folyik itt?

Valójában annyira élénk volt az elmém, hogy a nap végére kimerültem, és rájöttem, hogy ha van is belső hangom, az elmém hangos zajától képtelenség meghallani. Fokozatosan aztán tanultam egy keveset.

Furcsa, de amint képes voltam erre, nem hallatszott az elmém. Meglepetésemre kezdtem észrevenni olyasmiket a környezetemben, amiket korábban nem vettem észre. Rovarokat figyeltem, fa mellett elsuhanó napsugarat láttam, amint ragyogó fénnyel megvilágított egy sáros kis pocsolyát. Ismeretlen dolgok szagát éreztem. Apró zörejeket hallottam, valamint madárdalt, egy gally ropogását.

Nem messze megláttam egy mangófát, amely alatt százával hevertek a lehullott érett gyümölcsök, sok már rohadásnak is indult. Rögtön egy régimódi gondolatom támadt: minél többet össze kell gyűjtenem, mert… De megállítottam ezt a gondolatot. Ezt a játékot nem így játszák. Emlékeztettem magam, hogy éljek a jelenben.

Elszopogattam egy nagyon érett mangót; amikor tudtam, hogy többet ettem a kelleténél, abbahagytam az evést (akkor még nem tanultam meg hallgatni a gyomromra).

Egy másik fa alatt ülve láttam, hogy mindenütt hangyák másztak. Madarak tűntek föl, amikor mozdulatlanul ültem, és egy kígyó jött megnézni a madarakat. Egy másik állat szagát éreztem, de nem tudtam, mi volt az. Olyan hangokat hallottam, amelyeket nem tudtam értelmezni, és tudtam, hogy nem is kellett értelmeznem, megneveznem semmit. Egy új világ bontakozott ki körülöttem és bennem: úgy éreztem, hogy része vagyok a tájnak, nem csak egy megfigyelő. Éppen annyira oda tartoztam, mint a madarak és a rothadó mangók.

Amikor megpróbáltam leltárt készíteni a látottakról, kiestem ebből a tudatállapotból. Ugyanez történt, amikor megpróbáltam megnevezni, hogy mit láttam, éreztem vagy hallottam. Nem maradt hát más, csak a tapasztalás.

Bizonyára elaludtam. Egyfajta alaktalan, képek nélküli, történet nélküli, csupa meleg érzésekből álló álmom volt. Könnyedén és hirtelen ébredtem föl. Észrevettem, hogy egy mangót szopogató kis majom szagát éreztem korábban. Fölnézve egy nagyobb majmot pillantottam meg, amint szemmel tartott engem és a kicsiny majmot. Egymásra néztünk, „nyugtáztuk” egymás jelenlétét: igen, te odafönt vagy a fán, én idelent ülök. Én is látlak téged, te is látsz engem.

Ezeknek a bekezdéseknek a megírásához percek kellettek, a tanulásom viszont hónapokig tartott. Ám a biciklizéshez hasonlóan ez is olyan, hogy amikor az ember egyszer megtanulja elengedni magát és csak „létezik” – úgyszólván „belülről” figyel, elhagyva ítélkezést, osztályozást, elemzést –, akkor már nem nehéz újra megcsinálni.

Néhány évvel később San Francisco Fillmore körzetében utaztam egy buszon, úgy délelőtt 10 körül, egy nyugalmas időszakban. A busz nem volt tele. Leghátul ültem le. Az egyik megállóban fölszállt egy férfi, talán a harmincas évei közepén járhatott. „Vidámnak” tűnt. Szóba elegyedett az emberekkel, vicces megjegyzéseket tett egy fejfedőre a busz hátulja felé haladva. A nyelve csak egy kicsit akadozott; kissé részeg volt, gondoltam, de jó kedélyű. Hátul egy kés volt a nadrágjában. Nem próbálta elrejteni, de nem is hívta föl rá a figyelmet.

Egy nő sikítani kezdett a busz elejében, amikor megpillantotta a kést. A sikítozása szinte rögtön ráragadt a többiekre is. Másodperceken belül riadalom lett úrrá a buszon, az emberek fölugráltak és sietve távolodtak a férfitól.

A buszvezető hangos fékcsikorgással ferdén megállította a buszt az útpadkán, kinyitotta az ajtót, majd mindenki tülekedve, lökdösődve kiszállt.

Egy rendőr sietett a helyszínre, fölszállt a buszra, megragadta a késes férfit, nagy látványosan „lefegyverezte”, megbilincselte, aztán levezette a buszról. Ezt követően visszalépett a buszba, és rám nézve azt kérdezte:

De igen, láttam a kést. Veszélyes eszköz lehet, de „tudtam”, hogy ez az ember nem akarta használni azt a kést, nem gondolt rosszra. Nem ismertem a gondolatait; a testtartásából, a viselkedéséből olvastam ki ezt.

– Maga bolond, uram – mordult rám a rendőr távozóban, aztán visszaszálltak az utasok. Utolsónak a buszvezető szállt föl, aki körbenézett, hogy lássa, minden utasa rendben van-e, rám pillantott, aztán vállat vont.

Az Emberek nem voltak tudatlanok a világot illetően. Tudták, hogy velük ellentétben nekünk sok holmink van. Nagyon megválogatták, hogy mit használtak föl a világunkból. Nem akartak tranzisztoros rádiókat, ezt egyértelművé tették. A világnak szinte minden más távoli részében a tranzisztoros rádiók a huszadik század előőrsei. Az Emberek főzésnél hasznát vették egy-egy fazéknak, de ha már volt nekik egy, akkor nem akartak másikat. A szögeknek nem vették hasznát, a házikóik náddal összekötött bambuszból készültek. Nem különösebben kellettek nekik a nyloningek, habár a „lenti” világba látogatók általában „találtak” maguknak inget. A cipőket kinevették, azt mondták, nagyon hamar elkopnak. Volt néhány késük és parangjuk (maláj késük).

Az Emberek nagyon furcsállták, hogy mások úgy érzik, „birtokolhatják” a földet. Ők nem birtokolnak földet, viszont „vannak” fáik.

Próbáltam megérteni ezt a dolgot. A nyelv akadályt jelent. Végül is arra jutottam, hogy szerintük egy ember és egy fa összetartozhat, mint ahogy a lábaim hozzám tartoznak. Nem adhatom el a lábaimat. A nevemet se. Sem a láb, sem a név nem tekinthető tulajdonnak. Hasonlóképpen, az Emberek sem tudták odaadni vagy eladni az „ő fáikat”. A fa nem tulajdon.

A fával összetartozó személy használhatja a fa gyümölcseit, talán magát a faanyagot is, de nem rendelkezhet a fával, mint ahogyan a fa sem rendelkezhet az illetővel. Nem igazán tudom, hogyan kerül kapcsolatba valaki egy fával. A kérdéseimre csak azt a választ kaptam, hogy „mindenki tudja”, hogy bizonyos fák és emberek összetartoznak. Néha, mondták, egy gyerek kaphat egy fát, ha egy vele szoros kapcsolatban álló felnőtt fiatalon meghal: nem egészen öröklés ez, de valami hasonló.

Egyszer egy településen voltam, amikor egy fiatalember hosszú útról tért vissza. Talán az indián látomáskeresés megfelelője volt ez náluk, vagy az is lehet, hogy csak feleséget keresett. A fiatalember nem sokat árult el az útjáról, de annyit megemlített, hogy most már volt egy fája. Ezt mindenki örömmel fogadta, és megdicsérték érte. Elmondta, hogy miféle fa az, mennyi idős, hol van, hogyan néz ki. Nyilvánvaló volt, hogy attól kezdve azon a településen mindenki tudta, hogy az a fa és az a fiatalember egymáshoz tartoznak. És – amennyit az Emberekről tudok – az ilyesféle hírek nagyon gyorsan eljutnak más településekre.

Egy fával való összetartozás mellesleg a fa sarjadékaival való összetartozást is jelentette. Egyes fák szépen maguk körül hoznak sarjakat, mások viszont nagy területen szórják szét őket. Honnan tudná valaki, hogy ez a fa itt egy több száz méterre levő fa sarjadéka? De kétségnek itt sem volt helye: „ó, igen, tudjuk”.

Eltűnődtem, vajon tartozott-e valakihez az a mangófa, amely alatt végül sikerült megtanulnom „elengedni magamat”, és amelynek ettem a gyümölcséből. Megkérdeztem az egyik jó barátomat. Ő nem a mangófához közeli településen lakott, és tudtam, hogy nagyon nehéz általános kérdésekről beszélgetni. Nem mondhattam azt, hogy tegyük fel, hogy a veled összetartozó mangófáról eszem. Az ilyen feltevéseket nem lehet jól kifejezni a maláj nyelv egyszerű változatán (sng'oi nyelven pedig sosem beszéltem elég jól, és ami még fontosabb, számos nem nyugati nép előtt már maga a „feltevés” is ismeretlen).

Igen, vannak, „itt-ott”. Nem mondta meg a pontos helyüket, talán mert „mindenki tudja”, így azt hitte, én is.

– Én is ehetek róla mangót? – kérdeztem félrenézve, nehogy zavarba jöjjünk.

– Nem – válaszoltam –, nem tudom. Valójában ott akkor még azt sem tudom, hogy egyes fák összetartoznak a sng'oi-okkal.

A szokásos hosszú csönd következett. Egyedül sétálgattunk azon a késő délutánon, legfeljebb egy órával napnyugta előtt, amikor a világ a tollait borzolva készülődik az éjszakára.

– Megesszük a lehullott mangókat. Ha nem esszük meg őket, pocsékba mennek. Aztán – esküszöm, felcsillanó szemmel mondta ezt – kis majom jön szopogatni az érett gyümölcsöt, és közben egy felnőtt majom figyeli az apróságot.

Igen, a majmok picinyei valószínűleg gyakran találnak érett gyümölcsöket hullató mangófákat. Azt mondtam magamnak, hogy bizonyára nem célzott semmire azzal a megjegyzéssel. Csak úgy általában mondta. Természetesen azonban nem bírtam ejteni a témát.

– Idehozod őket a fához; megtudják, hol van; ha megint éhesek, tudják, hol keressék.

Sosem tudtam biztosan, hogy vajon egy képzeletbeli mangófáról beszélgettünk-e, vagy pedig arról az emlékeimben nagyon is elevenen élő fáról, amelynél az érett mangókat evő piciny majmot és a minket figyelő kifejlett majmot láttam. Viszont kezdtem ráérezni a barátom világának az ízére, egy valóságra, amely nem pontos és kimért, mint a mi világunk.

Az ő világában semmi furcsa nincs abban, hogy az ember egy ösvény mellett üldögél, és egy látogató érkezésekor rájön, hogy pontosan azért ült ott: „mutatni az utat”.

5. Egyszerű nyelven beszéltünk. Képtelenség volt eldönteni, hogy múlt idejű vagy jelen idejű volt-e a kérdése. Mivel azonban az általános kérdések többnyire félreértésekhez vezettek, biztosra veszem, hogy úgy értette, „tudtad”, nem pedig úgy, hogy „ha ennél a fámról, tudnád-e”.

Sámán

Az egyik települést Hármasnak^[6] neveztem: ez volt a harmadik település, amelyre ellátogattam. Számos alkalommal megfordultam ott, ezt lehetett a legkönnyebben megközelíteni, a kocsi leparkolása után körülbelül csak egy órát kellett gyalogolni. Kezdem jól ismerni az embereket, gondoltam.

Általában úgy egy tucat ember tartózkodott ott. Nem pontos a szám: valahányszor látogatóba mentem, voltak olyanok, akik nem voltak ott, és voltak olyanok, akiket korábban sosem láttam. A sng'oi-ok nagyon sokat voltak úton. A személyes kérdéseket („Itt laksz?” „Hová valósi vagy?” stb.) azonban mindig elengedték a fülük mellet, sosem válaszoltak rájuk.

Úgy terveztem, nem maradok sokáig, mert úton voltam a nyugati parti Port Dixonba. Port Dixon tengerparti „üdülőhellyé” szeretett volna válni, nyaralóhellyé: faházakat lehetett bérelni, és egyéb dolgokat. Nagyon finom homok borította a tengerpartját kilométereken át, ám az óceán (pontosabban a Malajzia és Szumátra közti Malacca-szoros) annyira sekély volt, hogy nem lehetett úszni benne. Így persze mást nem nagyon lehetett csinálni, mint nézni az óceánt.

Készülődtem Hármas elhagyásához. Talán hat vagy hét felnőtt állt körülöttem. A pillanat hatása alatt megkérdeztem – úgy, mint amikor egy barátját hívja magával az ember –, hogy nem volna-e kedve egyiküknek eljönni velem Port Dixonba. Mondtam, hogy ott lesz a családom és még pár barátságos ember, egy napig maradnánk, legfeljebb kettőig, aztán visszahoznám az illetőt a faluba.

Egy pillanatra megint az a csönd következett, amelyet az egymással való tanácskozás idejének tartottam (akkoriban „gondolatátvitelre” gondoltam). Igen, mondta egy férfi, ő eljönne velem.

Nem kellett sokáig készülődnie az útra, csak magára kapott egy inget. Már éppen indultunk volna, amikor egy asszony futott utánunk egy pár papuccsal:

– Tessék – mondta –, erre szükséged lesz. – Port Dixon nem volt valami nagy város, senkinek sem tűnt volna föl egy mezítlábas ember. A malájok gyakran járnak mezítláb, a férfi pedig őslakos létére elég magas volt ahhoz, hogy beilljen malájnak.

Útitársam, Ahmeed^[7], nem sokat beszélt a kis boltnál álló kocsimig tartó gyaloglás során. Akkor sem beszélt sokat, amikor már Port Dixon felé kocsikáztunk, mintegy két-három órányi útra attól a kis bolttól.

Természetesen találkoztam már vele a korábbi látogatásaim során: középkorú férfi volt, ami azt jelenti, hogy valószínűleg a harmincas évei közepén vagy végén járhatott. Szűkszavú volt, tudtam, de szép fény ragyogott a szemében. Könnyen elnevette magát. Elnéztem, ahogy mellettem ült, és rájöttem, hogy alig tudtam róla valamit.

Késő délután érkeztünk meg. Elénk jöttek az emberek, bemutattam nekik Ahmeedet, akit meleg fogadtatásban részesítettek, és gondoltam, jó gondját viselik majd; csatlakoztam a családomhoz. Aznap este kint vacsoráztunk, néztük az óceán fölött lenyugvó napot. Ahmeed mellett ültem, aki nagyon csöndes volt. Azt hittem, tudom miért: nem volt hozzászokva annyi idegenhez. Akkor eszembe sem jutott, hogy esetleg lenyűgözte az óceán.

Látványos naplementében volt részünk, az óceán sima volt, szinte szél sem fújt. Vagyis sok volt a szúnyog.

Másnap reggel korán ébredtem. A part nyugat és dél felé néz: gyönyörűek a napnyugták, de a napkeltét nem látni. Elég hűvös volt, bár nemigen fújt szél. Enyhén fodrozódott a víz, nem voltak említésre méltó hullámok.

Tudtam, hogy Szumátra ott van valahol a túlparton. A térkép szerint nem valami messze, de az óceán ködbe veszett és összeolvadt az éggel, eltüntetve a távolságot jelző láthatárt. Semmi jel nem utalt arra, hogy a lábunk alatt levő földön kívül bárhol másutt szárazföld lett volna. Láttam, hogy Ahmeed csöndesen áll a partot szegélyező kazuárfák között. Elindultam feléje, de visszafordultam, amikor észrevettem, hogy milyen elmélyülten összpontosított, arccal az óceán felé fordulva. Nem voltam benne biztos, hogy nyitva volt-e a szeme. Úgy tűnt, nem kívánt társaságot.

Délután visszaindultunk. Megkérdeztem Ahmeedtől, hogy nem bánná-e, ha a körülbelül félúton levő házamban töltené az éjszakát. Motyogott valamit, amit én beleegyezésnek vettem. A főváros, Kuala Lumpur egyik külvárosában laktunk, egy nagyon nagy, nagyon nyugati házban: ötszobás, több fürdővel, minden szobában légkondicionálóval. Bekísértem Ahmeedet a földszinten levő vendégszobába. Nem volt hajlandó ágyban aludni, azt mondta, inkább egy matracon alszik a padlón. Tartottam tőle, hogy a beton nagyon kemény lesz neki, de ragaszkodott hozzá. Megmutattam neki, hogy hogyan működik a légkondicionáló, de éjszakára lekapcsoltam. Nagyon hideget csinálna, mondta.

Amikor másnap délelőtt visszaértünk a hármas számú faluba, hallottam, amint azt mondja valakinek: „Bah Woo egy nagy házban lakik, ahol csöveken jön a levegő a hegyekből.”

Délután néhányan körénk gyűltek, és a Port Dixonba tett látogatásunkról beszéltünk, válaszoltunk pár kérdésre. Későre járt, ezért úgy döntöttem, ott éjszakázom. Tudtam, hogy az emberek kis csoportjai még az éjszaka sötétjében is élénken társalogtak, de nem zavartam meg őket.

Másnap reggel, amint távozni készültem, valami nagyon furcsa dolog történt: a település két-három legidősebb embere hozzám lépett. Beszélni óhajtanak velem, közölték. Szinte olyanok voltak, mint egy hivatalos küldöttség. Nagy nehezen elmagyarázták, hogy Ahmeed fontos dolgokat látott a Nagy Víznél^[8] tett látogatása során. Valamiféle szertartás lesz este, amelyen Ahmeed beszámol a látottakról. Nem tudták biztosan, hogy mit szólok hozzá, de ha érdekel, nyugodtan maradhatok estére: végül is én vittem el a Nagy Vízhez…

Egyéb otthoni kötelezettségeimről megfeledkezve elfogadtam a meghívást. Nem is tudom, mire számítottam, de úgy éreztem, hogy páratlan alkalmam nyílt többet megtudni ezekről a számomra oly kedves emberekről. Rendkívül gyakorlatiasnak ismertem meg őket, kevés szót ejtettek ünnepélyekről és szertartásokról, nem sokat beszéltek a spirituális életükről, habár a reggeli közös álomfejtésükből tudtam, hogy az általuk Valódi Világnak nevezett álomvilág fontos szerepet töltött be az életükben. Igen, hát persze, szeretnék maradni még egy éjszakára, hogy ott legyek, amikor Ahmeed beszámol arról, amit látott. A „Nagy Vízről”?

Mint minden más az életükben, ez a szertartás is maga volt az egyszerűség. A legnagyobb „házban” tartották, olyasforma volt, mint a többi: a padlója mintegy száznyolcvan centiméterrel magasodott a föld fölé, négy sarka bambuszból készült cölöpökön állt, bambuszpadlójának résein át látni lehetett a talajt, szárított pálmalevelek borították a tetőt meg a falakat, és egy apró ajtón át lehetett bejutni (szinte négykézláb kellett bemászni). A kicsi – talán két és félszer három méteres – házikóba vezető létra egy nagyon meredeken álló bevágott fatörzs volt. A sng'oi-ok, fiatalok és idősek egyaránt, olyan könnyedén jártak azon a fán, mintha csak a földön jártak volna… Én óvatosan, négykézláb másztam föl.

A padló közepére egy lapos tálat helyeztek, benne néhány égő faszénnel és pár darab dammárral, amely egy kemény, égetéskor átható szagot adó gyanta (hasonló a Közép- és Dél-Amerikában használatos kopálhoz, ahogy hallottam). A ház sarkában néhány kisgyerek volt a felnőttek karjaiban. Én is leültem az egyik sarokba. Nyolc felnőtt állta körbe a parázstartót. Ahmeed ott ült középen a füstölgő tál mellett, és időnként nagyot szippantott a dammár erős, egész kunyhót betöltő füstjéből (a ház oldalain voltak ugyan szögletes nyílások, de éjszakára lefedték őket; a tetőn nem volt semmilyen nyílás, csak a padlószinten levő ajtónyíláson át távozhatott a füst, vagy juthatott be a friss levegő).

A felnőttek az óramutató járásával ellentétesen körözni kezdtek Ahmeed és a parázstartó körül, amitől egy kissé imbolygott a ház. Addig sosem láttam ilyesféle táncot; lábujjhegyen állva nagyon finoman és ütemesen jártak, majdhogynem szökdécselve, de nem egyszerre. Néhány percnyi körözés után egy férfi monoton, nagyon magas trillázó hangot kezdett hallatni. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzá, többé-kevésbé egyszerre. Olyan volt, mintha dallamtalan jódlizást hallana messziről az ember; inkább hátborzongató, mint megkapó. Futkosott a hátamon a hideg, és nem bírtam levenni róluk a szememet. Erről a különös, sosem egészen egyszerre kiadott hangokkal kísért csoszogó táncról soha nem hallottam még korábban, a tánclépések látványa magával ragadta az embert.

Hirtelen megszólalt Ahmeed, szokatlanul hangosan, mély, telt hangon. Eleinte ülve maradt, és csukott szemmel ide-oda billegett. „Más” volt a hangja, nem a szokásos hangján szólalt meg. Mélyen a mellkasából tört fel, vagy talán a hasából. Nagy tekintély volt a szavaiban.

Elment velem a Nagy Óceánhoz, kezdte. Még kocsival is sokáig tartott az út, messze volt. Rövid szünetet tartott, mintha a folytatáson gondolkodott volna. Akkor már értettem valamennyire a nyelvükön, és Ahmeed sok maláj szót használt (talán azért, mert a nyelvüknek nincsenek szavai az ő Nagy Óceánjára, illetve az általa elbeszélt egyéb dolgokra).

A táncosok leültek, de nagyon halkan tovább hallatták azt a trillázást (ami nem egy könnyű dolog, tudtam meg később), és a testüket ezúttal tökéletes összhangban hintáztatták. Ahmeed nagy tekintéllyel a szavaiban folytatta.

Amikor a kocsi megállt, és ő kiszállt, sssh, sssh hangot hallott, a közelgő eső hangját.

Nagyon halkan, sssh, sssh, sssh… (a part menti hullámok hangját hallotta, de soha életében nem látott tengerpartot, se óceánt).

– Egyetlen felhő sem látszott. Az ég tiszta volt. Honnan jöhetett az a hang, sssh, sssh, sssh…?

Rövid időre teljes csönd lett, majd az emberek folytatták a himbálózást és a halk trillázást.

– Nagy félelem volt ebben^[9] a szívben. Milyen sok víz… Figyeljetek! Ameddig csak elláttok, víz van előttetek. Ameddig csak elláttok – ismételte.

Az emberek most csöndben voltak, félelemmel vegyes bámulat töltötte el őket. Éreztem a csodálkozásukat, de a félelmüket is. (A sng'oi-ok az őserdő mélyén élnek a hegyekben. Csak az esővizet és a patakok vizét ismerik. Tartanak a víztől: a zivatarok pusztítóak, a hegyi patakok kiszámíthatatlanok.)

– Ameddig csak elláttok, víz van mindenhol, és ha olyan messze mentek, ameddig elláttok, ott is víz van, ameddig csak elláttok.

Az emberek elbűvölten hallgatták. Senki sem moccant, senki sem hallatott hangot. Olyan volt, mintha visszatartották volna a lélegzetüket.

– Víz van, ameddig csak elláttok; és onnan nézve megint víz van, ameddig csak elláttok; és aztán ott állva, ahonnan már nem látni tovább, megint víz van, ameddig csak elláttok.

Néhányan összehúzták magukat a végtelen víz gondolatától. Ahmeed ismét azt mondta:

– Nagy félelem volt ebben a szívben – a szívére helyezte a kezét. – Nagy félelem, mert ez a sok víz a földet eszi…

(A kis őserdei patakok a saját partjuk földjét „eszik”, amikor dühöngő folyókká duzzadnak az esővíztől.)

Hosszú csönd volt. Senki sem szólt semmit. Többen is összehúzták magukat, egyesek a fejükre tették a kezüket. Az egyik sarokban egy nő halkan nyugtatgatta a karjában tartott kisgyereket:

Ahmeed most fölállt, kihúzta magát, és lenézett a falu görnyedten és ijedten ülő csöndes lakóira. Pár percig csak állt, majd erőteljes hangon azt mondta:

– Aznap este a Valódi Világba menvén találkozom a Nagy Óceán Urával. A Nagy Óceán Urával – ismételte meg –, Datok Laut Besarral – mondta maláj szavakkal.

A Nagy Óceán Ura azt mondta neki, hogy ne féljen, a nagy óceán nem eszi meg a földet, a föld az óceánon úszik.

Az emberek megkönnyebbülten felsóhajtottak. Fölnéztek, egymásra tekintettek: igen, úgy van, a föld az óceánon úszik, igen, ez lehetséges…

Nagy sújt érzékeltetve előrehajolt; látni lehetett, ahogyan a vállait lenyomta a víz súlya.

– Nehéz, körben az egész világ körül, nagyon nehéz. A Nagy Óceán beborítja az egész világot.

Mintegy fél méterre egymástól behajlította kissé kezének ujjait, mintha egy földgolyót formálna.

Testmozdulatával jelezte, hogy a föld könnyebb a víznél, ezért „úszik” rajta.

– A föld akkora, olyan sok föld úszik ezen az Óceánon, hogy meg sem mozdul, vagy talán csak egy kicsit, és nem érezzük a mozgását.

Ahmeed hosszan hallgatott, mintha csak hagyni szerette volna az embereket, hogy hozzászokjanak az addig elhangzott gondolatokhoz. Állva maradt: még nem fejezte be.

Sűrű dammárfüst töltötte meg a kis házat. Néhányan szájhoz emelt kézzel visszafogottan köhécseltek. Kezdtek könnyezni a szemeim. A dammár szaga nem kellemetlen, de azon a kis helyen kezdett kényelmetlen lenni az a sok füst. Azt gondoltam, hogy majd fölszáll, ezért a padlóhoz hajoltam, hogy friss levegőhöz jussak a padló résein át.

Ahmeed szinte társalogva folytatta. Még mindig csukva voltak a szemei, kicsit himbálózva állt, és úgy tűnt, hogy beszéd közben figyel valamire.

– Itt ez a sok víz – mondta –, és a felszín alatt („a látható” alatt) egy egész világ van, olyasmi, mint ez a világ.

– Hegyek vannak a látható alatt, némelyik nagyon magas – jelezte egyik kezét meg-megemelve. – És vannak völgyek, mélyebbek az ittenieknél. A Nagy Óceánban mindenhol vannak patakok, óriási folyók (áramlatok), amelyek körbe-körbe hömpölyögnek a világ körül – a kezei ismét egy képzeletbeli földgolyó körül jártak. – Ezek a patakok olyan roppant nagyok – az általa használt szó olyasmit jelent, hogy a nagyobbnál is nagyobb –, hogy magukkal ragadják a halakat is. És sok más állat is van ott, nem csak halak. Akkora állatok…nagyobbak az elefántnál!

– Lapos állatok – itt tapsolt egyet –, és kígyószerű, de a kígyónál nagyobb, sokkal nagyobb állatok. De ne féljetek, a Nagy Óceán nem tudja megenni a földet, a föld úszik, és a Nagy Óceán állatai csak ott tudnak megélni, nem tudnak kijönni a földre.

– Ne féljetek, a Nagy Óceán Urától tudom, ne féljetek, a föld a vízen úszik, és az óceán állatai nem tudnak kijönni a földre.

El sem tudtam képzelni, hogy honnét tudhatott meg ennyi mindent az óceánról és az élővilágáról az alatt a rövid idő alatt, amíg ott voltunk. Hallhatta valakitől? Nem hiszem, kevesen voltunk, és valahányszor utána mentem, mindig a vasfák alatt állva figyelte az óceánt, egyedül. Nyilván nem könyvből szerezte az ismereteit, hiszen olvasni nem tudott. Honnan szerzett ilyen részletes ismereteket valamiről, amit nem is láthatott?

Ahmeed tovább beszélt, ismét az óceán nagyságáról, roppant méretéről, a „nehézségéről”, behajlított ujjakkal a földgolyó körüli elterüléséről (a dunia, azaz világ szót használta, nyilván a földgolyóra gondolt). Megismételte, hogy egész világok vannak az óceán alatt, olyanok, mint a miénk, csak éppen nagyobbak. Ismét beszámolt az óceánban áramló, állatokat magukkal szállító óriási folyókról, és arról, hogy két ilyen folyó találkozásakor hatalmas örvények keletkeznek lent, a látható alatt.

Miközben igyekeztem megérteni, hogy Ahmeed hogyan és hol tudott meg olyan sok mindent olyan rövid idő alatt, én is önkívületbe estem.

Nem először fordult elő, úgy látszik, könnyen hipnotizálható vagyok, és azt hiszem, a dammár füstje, a levegőtlen ház, a himbálódzó emberek, Ahmeed hangja…mindez önkívületbe ejtett.

Talán egy órával később tértem magamhoz (nem tudom biztosan, sosem hordok órát). A ház csöndes volt, és majdnem üres. Ahmeed támogatott ültömben, egy előttem ülő nő pedig (természetesen) dammár illatú ronggyal törölgette az arcomat, motyogva, mintha csak egy babához beszélne.

Zavarba jöttem. Mentegetőztem Ahmeednél, mondtam neki, hogy nem akartam elaludni, fogalmam sincs, mi történt azután, hogy elaludtam, bocsásson meg.

Nem éreztem úgy, mintha elaludtam volna, de hát ott voltam: Ahmeed támogatott, miközben egy nő az arcomat törölgette.

Hetekkel később a kérésemre elárulta, hogy a beszédét követően fölálltam, és mondtam valamit egy addig soha egyikük által sem hallott nyelven (nem angolul, mondta), a kezeimmel pedig egy földgolyót formáltam. Ahmeed ezt úgy értelmezte, hogy körbeutaztam a világot. Amikor ezt közölte az emberekkel, akkor mintegy igenlően bólintottam rá. Aztán további dolgokat mondtam, és fölfelé mutattam, el a képzeletbeli földgolyótól… Nem igazán tudta, hogy mit akartam mondani ezzel, de vélekedése szerint azt közöltem velük, hogy vannak földtől távoli világok is.

Azután az emberek átmentek a többi házba, ő pedig az asszonnyal együtt finoman fölébresztett az önkívületből. Zavarban voltam. Tudomásom szerint tönkretettem a szertartásukat, pedig sosem állt szándékomban ilyesmit tenni. Ahmeed azonban mosolygott, és azt mondta, hogy minden rendben van.

Kicsivel később valamennyien elaludtunk. A faszén addigra rég elégett, a dammár úgyszintén, a füstjét sem lehetett érezni már. Fáztam, ezért közel feküdtem pár emberhez, akik éjszakára visszajöttek a házba.

Másnap reggel, amikor körben ülve megosztottuk egymással a Valódi Világban szerzett ismereteinket, mindenkinek volt valami képe, tapasztalása vagy érzése a Nagy Óceánról. Ahmeed nem mondott semmit, még akkor sem, amikor viccelődtek vele: „És te, nem mentél vissza ahhoz a Nagy Óceánhoz, amelyről meséltél nekünk?” Nem, válaszolta mosolyogva, ő más dolgokat tanult a Valódi Világban, de hogy mit, azt nem árulta el.

Én egyetlen álomra sem emlékeztem, viszont folyton az Óceánról mondottak jártak a fejemben: mégis honnan tudhatott Ahmeed az óceán mélyén levő hegyekről, a szakadékokról, az áramlatokról, a bálnákról, a lapos állatokról (az ördögráják jutnak eszembe)? Honnan, hogyan jutott ezekhez az ismeretekhez?

Nem halogathattam tovább a világomba való visszatérést, így hát kész voltam kora reggel távozni. Búcsúzkodás közben megint láttam, hogy egy néhány felnőttből álló kis csoport félrevonulva „tanácskozott”.

Ismét küldöttség jött hozzám. Láttam rajtuk, hogy kellemetlenül érezték magukat. Toporogtak, egyikükről a másikukra járt a tekintetük. Végül Ahmeed elém állt, nagyon közel, és a szemembe nézve azt mondta:

A többiek bólogatása közepette elmagyarázta, hogy előző este önkívületbe estem, pedig nem is törekedtem rá: nem szándékosan, nem akarattal történt, mondta. Ha sng'oi lennék, akkor ebből tudnák rólam az emberek, hogy arra szántak, hogy… Itt szünetet tartott, mintha nem találta volna a megfelelő szót.

Aztán azt mondta, hogy ő, Ahmeed, egy bomoh (maláj szó, gyógyítót jelent, de akár a sámánra is mondható). Bizonyára meglepettnek tűntem. Az esti szertartás után nyilvánvaló volt, hogy ő esetleg egy „sámán”, de az nem, hogy bomoh. Tudtam, mit csinál egy bomoh, és világos volt, hogy Ahmeed nem azt csinálta. Nem gyógyító volt. Vagy mégis? Össze voltam zavarodva.

– Nem tudtad – mondta, de ezért jött velem Port Dixonba. – Az a dolgom, hogy új ismeretekhez juttassam az Embereket.

Korábban sosem került szóba ez a téma, és nem tudtam, hogy a sng'oi-oknál vannak…mik is? Papok? Sámánok?

Ahmeed valójában nem akarta megnevezni, hogy mi volt. Amikor erőltettem, akkor bomoh-nak nevezte magát, valószínűleg azért, mert tudta – tőlem –, hogy akkoriban tanulmányt készítettem a maláj bomoh-król. Csakhogy az általam tanulmányozott maláj bomoh-k gyógyítók voltak, bennszülött orvosok, és néhányuk csakugyan nagyon tehetséges volt. Ahmeed viselkedése és beszéde nem hasonlított egyetlen bomoh-éra sem, akivel addig találkoztam.

Később elolvastam a Malajzia őslakóiról szóló kevéske könyvet, és beszéltem olyan emberekkel, akik ismerték őket. A kapott információk tele voltak szakszavakkal; néhányat hallottam már közülük, néhány pedig új volt számomra, de az információknak nem volt semmi értelmük, semmi sem vonatkozott belőlük arra, amit a hármas számú faluban tapasztaltam. Igen, a sng'oi-okról tudták, hogy vannak náluk talán sámánoknak vagy akár gyógyítóknak nevezhető emberek. Amennyit azonban tudtam róla, Ahmeedre nem illett rá semelyik leírás.

A világon mindenütt vannak sámánok, olyan férfiak vagy nők, akik hajlamuknál és/vagy neveltetésüknél fogva „vezetők” a szellemek világába, ahogyan az antropológiai könyvek jellemezték őket. A Nagy Óceán Urának említése után könnyű volt elhinni Ahmeedről, hogy ő is az volt.

Hetekkel később megkérdeztem tőle, hogy hogyan néz ki a Nagy Óceán Ura. Ahmeed meglepettnek látszott, elgondolkodott, majd azt felelte:

– Datok Laut Besar természetesen nem személy. Könnyebb az Óceánról beszélni az embereknek, ha Datok Laut Besarról beszélhetek. Nem…nem egy „személyt” láttam, a Nagy Óceánt a szívemben lelem meg.

A Nagy Óceán Urától hallottak közlése utáni reggelen azonban, ahogyan ott álltunk körben, én hazafelé indulván, Ahmeed nyomatékosan megismételte:

– Ha sng'oi lennél, akkor nagyon egyszerű dolgunk lenne: megtanulnál olyanná válni, mint én. De így, hogy fehér ember vagy… Nem tudjuk, mit tegyünk.

Hármas legtöbb lakója ekkor már körülöttem állt, nagy érdeklődéssel és – ahogy akkor gondoltam – „jóindulatú elvárással” pillantottak rám. Néhányuk mosolygott, mindegyikük rám szegezte a tekintetét, vártak valamire.

– Szóval – mondta határozottan –, megbeszéltük a dolgot, és elmondjuk neked, hogy te magad dönthess: tanulhatsz, ha szeretnél. Ha nem szeretnél, megértjük.

Azoknak a pillanatoknak az egyike volt ez, amikor a jelek szerint választás elé kerül az ember. Egy döntő ponthoz ér, amely körül az egész világegyetem megfordul. Olyan döntésre kértek, amely a szívem mélyén már régen eldőlt. Nem emlékszem, mire gondoltam. Valószínűleg nem is gondolkodtam. Az ilyen fontos döntéseket a megérzés hozza meg, az elme nem tud mit kezdeni velük.

Azt tudom, hogy nem gondoltam bele, mit is jelenthet annak lenni, ami Ahmeed volt. Eszembe sem jutott, hogy mennyi időt és elkötelezettséget igényelhet a „tanulás”. Nagyon is tudatában voltam azonban az emberek mosolyának, melegségének és várakozásának.

Csak mosolyokat láttam. Emelkedett hangulatban voltam. Olyan szeretetet éreztem, amelyet azelőtt csak ritkán éltem meg; talán azt, amit „feltétlen szeretetnek” hívnak. Hol egyikükre néztem, hol másikukra. Csak mosolyogtam, még az arcom is belefájdult.

6. Néha úgy tűnt, hogy a településeiknek volt nevük, habár ezek a nevek mindig a helyet jelölték. Hármasnak nem volt neve; az emberek „a Pak On bolt közelében élő sng'oi-ok lakhelyeként” hivatkoztak rá (nem tudom biztosan, hogy az volt-e bolt a neve).

7. Nem az „igazi” neve, mint mondta jóval később, de az emberek így hívták, ez volt a nyilvánosságnak szóló neve.

8. Először a Nagy Víz, ayer besar nevet használták. Ahmeed később a Laut Besar, Nagy Óceán nevet emlegette.

9. A malájban nincsenek személyes névmások, nincs olyan, hogy az „én” szívem.

10. Ahmeed sosem használta a „tanítás” szót, mindig „tanulásról” beszélt. Visszatekintve biztos vagyok benne, hogy szerinte nem tanár, hanem ajtónyitó volt a szerepe. Saját erőből tanulom meg, amit megtanulok – ám ezt akkoriban nem tudtam.

Tanulok újra ember lenni

Nem emlékszem, mikor távoztam, de késő délután értem haza, még ugyanazon a napon. Vezetés közben rájöttem, hogy nem tudom, hogyan mondjam el a történteket a családomnak, a munkatársaimnak. Mit is mondhatnék? Hallgattam róla.

Pár nappal később, amikor újra elmerültem a világomban – a különféle valóságaimban –, a Nagy Óceán Ura olyan furcsának tűnt, olyan elképesztően idegennek hatott a körülöttem levők gondolkodásmódjának közepette, hogy visszagondolni is alig bírtam azoknak a napoknak az eseményeire, nemhogy beszélni tudtam volna róluk. Az első hetekben eltitkoltam az érzéseimet: azt gondoltam, el kell titkolnom őket. Nem tudtam, hogyan számoljak be a velem történtekről. Belül viszont ragyogtam, szerencsére, és éjszakánként az álmaimban újra megéltem annak az estének a csodáját.

Nem volt rá szavam. Ahmeedet csak most utólag hívom „sámánnak”. Akkoriban csak arra tudtam gondolni, hogy egy bölcs ember volt, talán még médium is. Tudtam, hogy Ahmeed nem hasonlított azokhoz a maláj bomoh-okhoz, akikkel dolgoztam, de nyilvánvalóan volt valamiféle képessége.

Carlos Castaneda csak sok évvel később jelentetett meg egy, aztán egy egész sor könyvet a sámánok népszerűsítésére. 1961-ben felszínes ismereteim voltak pár antropológiai kutatásról ebben a témában. A sámán szó Szibériából származik, a leírások szerint ott az emberek és a szellemek világa közti közvetítőket jelenti. A sámánok gyógyítottak, botrányos viseletük volt, egyfajta transztáncot jártak, mérgező anyagokat vettek be. Olvastam, hogy a nyugati világon kívül minden népnek voltak furcsa képességekkel bíró tehetséges gyógyítói és papjai, de fogalmam sem volt arról, hogy mit csináltak.

Két kultúrában nőttem fel (valójában több volt az, mint kettő), eleve két-három nyelven tanultam meg beszélni, és tudtam jól, hogy az egyik emberhez egyik nyelven kell szólni, a másikhoz másikon. Azt is jól tudtam, hogy néha nagyon nehéz, vagy akár lehetetlen is, egyik nyelvről a másikra fordítani. Az eset után kezdtem rájönni, hogy a népek közt nem a nyelv jelenti a különbséget, hanem az, hogy miként élik meg a valóságot, mit tartanak fontosnak.

Akkoriban a „spirituális” szóról is azt hittem, hogy vallásost jelent. Valamennyire tudtam, hogy vannak különleges képességű, egyértelműen nagy hatalmú emberek, de nem foglalkoztam velük sokat, mert nekem mint nyugati embernek és tudósnak nem illettek bele a világképembe.

Hirtelen eszembe jutott egy furcsa eset, amely talán úgy tíz-tizenegy éves koromban történt. Apám elvitt egy klinika megnyitására, valahová Szumátra hegyeibe, ahol egy „tibeti” – talán nepáli, burmai vagy indiai volt, de tibetinek hívták – különféle trükköket mutatott be, ahogyan apám fogalmazott. A tibeti lebegett. Mindannyian láttuk. Apám a többi jelenlevő orvossal együtt ide-oda tekintgetett, lehajoltak benézni a lábai alá, megvitatták a mutatványt. Amikor viszont hazafelé menet erről kérdeztem az apámat, akkor „illúziót”, „tömeghisztériát” meg efféléket emlegetett, mintha az egész csak a képzeletünkben létezett volna. „Ne foglalkozz ilyesmikkel, fiam…” Nagyon bizalmatlanná váltam azokkal a megmagyarázhatatlan dolgokkal szemben, amelyeket egyesek csináltak.

Azután azonban, hogy Ahmeed a Nagy Óceán Uráról beszélt, nem szűnt a kíváncsiságom. Honnan tudta, honnan tudhatta?

Ahogy az már a két nagyon eltérő világban felnövekvő emberrel lenni szokott, hamar megtanultam két különböző valóságban élni. A munkahelyemen, vagy otthon, a családom körében, már nem tudtam mit kezdeni a „Nagy Óceán Urának” történetével. Próbáltam nem is gondolni rá. Ahmeed egy elbűvölő barát volt, aki elkísért Port Dixonba. A mindennapi életemben nem sok valósága volt a gondolatnak, hogy megtanuljak az lenni, ami ő volt.

Voltak azonban más pillanatok – más valóságok –, amikor nagyon is valóságos volt Ahmeed, és mindaz, amit a Nagy Óceán Uráról mondott nekünk. Ilyenkor része akartam lenni annak a valóságnak, sóvárogtam a „tudás” után.

Egyszer elmeséltem a Nagy Óceán Urának történetét egy munkatársamnak, akiről azt hittem, hogy érdeklik az „antropológiai témák”. Kiderült, hogy az érdeklődése a terepi munkám során alkalmazott módszerek kritizálására terjedt ki, valamint a maláj és a sng'oi általam adott nyelvi értelmezésére (egyik nyelvet sem beszélte olyan jól, mint én). Ekkor értettem meg, életemben talán először lett világos, hogy a legtöbb ember – még ha tudós is – csak egyféle nézőpontból látja a világot: a sajátjából.

A könyvtárba mentem, és elolvastam minden fellelhetőt a sámánokról, gyógyítókról, látnokokról. A legtöbb könyv ködösnek tűnt, kevés részletet tartalmazott. Néhány beszámolóban megemlítettek sámánokat önkívületbe juttató „anyagokat” – ez még a drogkultúra előtt volt, az LSD-hez és a meszkalinhoz hasonló hallucinogének fogyasztása még nem volt beszédtéma, csak később foglalkoztak vele időnként, bár akkor is csak ritkán vizsgálták. Tudtam, hogy a hármas számú falu kis kunyhójában történteknek semmi közük nincsen rejtélyes „anyagokhoz”. A dammárban nem volt semmi rejtélyes, és egyébként sem vett be belőle senki.

Az odafelé vezető úton arra gondoltam, hogy talán meg sem történt az eset.

Ó, igen, abban biztos voltam, hogy Ahmeed beszélt a Nagy Óceán Uráról, és hihetetlen dolgokat mesélt az óceánról (honnan a csudából tudhatta?).

A tanulásról mondottakat viszont biztosan csak beképzeltem magamnak… Minek a tanulásáról volt szó? Még neve sem volt rá! Tudósként tudtam, hogy a megértéshez vezető első – és gyakran egyetlen – lépés a megnevezés. A névvel beskatulyázunk valamit, és akkor azt hisszük, hogy értjük.

Ahmeed barátságos volt, Hármas összes lakója az volt. Mindig barátságosak voltak. Kevesen tartózkodtak ott akkor. Addigra megtanultam elfogadni a népesség ingadozásait, gyakran mentek el emberek, s jöttek látogatóba mások. Az ember sosem tudta, mire számítson. Valamennyien sokat mosolyogtunk, egy szó sem esett a Nagy Óceán Uráról, sem a másnapi esetről.

Este kényelmesen és meghitten körben üldögéltünk, csak kevés szót váltva, amikor Ahmeed egyszer csak megkérdezte, hogy járnék-e egyet vele másnap. Nagyon ártatlanul és fesztelenül kérdezte: könnyű volt beleegyeznem vagy visszautasítanom.

Másnap kora reggel még el sem párolgott a harmat, amikor útnak indultunk. Úgy tűnt, Ahmeed nem készült föl előre, nem hozott magával semmit, így aztán én sem vittem semmit (ami kevés holmim volt, azt a faluban hagytam). Gyalogoltunk. Közben nagyokat hallgattunk.

Az idő előrehaladtával kimelegedtem, izzadni kezdtem, aztán szomjas lettem, majd pedig éhes. Néhányszor megálltunk, leültünk egy fatörzsre vagy egy sziklára. Az enni- és innivaló nem került szóba egészen addig, amíg meg nem szólaltam, hogy nagyon szomjas vagyok. Egyfajta vigyorral az arcán rám nézett, és azt mondta:

Több szót nem ejtettünk a vízkeresésről. A gyaloglás során egyszer csak egy kókuszfáról kezdtem képzelődni. Fölmásztam – illetve őt kértem meg, hogy másszon föl rá –, felnyitottam egy kókuszdiót… Maláj kés azonban nem volt nálunk, és persze tudtam, hogy az őserdőben amúgy sincsenek kókuszfák.

Végül megkértem, hogy keressen nekem valami innivalót. Nagyon szomjas voltam. Megállt, és a hüvelykujja körmével egy kis lyukat fúrt egy kúszónövénybe. Megittam a vizet. Olyan „zöld” ízű volt, de amúgy tiszta.

Körülbelül egy órával napnyugta előtt értünk vissza a faluba. Azon tűnődtem, vajon ez a céltalan, csöndes gyaloglás segít-e megtanulnom…azt a valamit. Aznap este néhányan rizst főztek. Az Emberek nem esznek mindig rizst, és nem étkeznek mindig együtt. Napközben általában ki-ki talál magának valamit, estére pedig nagyon édes tea van, és kevés ennivaló. A rizzsel együtt némi zöldséget is főztek, és volt egy kis szárított hal. Jó étvággyal ettem, éhes és szomjas voltam.

Eszembe jutott a kúszónövény és a zöld ízű víz, így aztán elég készségesen szót fogadtam. Beleegyeztem a másnapi gyaloglásba. Élvezetes volt, olyasmiket láttam az őserdőben, amiket korábban sosem. Érződött a kaland, a felfedezés izgalma.

A második nap nagyjából úgy zajlott, mint az első. Gyalogoltunk, néhányszor megpihentünk, nem ettünk, nem ittunk. Elfáradtam, szomjas lettem, de elismerem, kevésbé szomjas, mint az első nap. Ahmeed önszántából semmilyen felvilágosítással sem szolgált. Nem „tanított”. Ha kérdeztem tőle valamit, kurta választ adott, csak morgott valamit.

Este a faluban megkérdeztem tőle, hogy mit kellene tanulnom ezekből a sétákból. Hangosan fölnevetett (ez szokatlan volt).

Zavarba jöttem, nem értettem a tanítási módszerét. Egész este ezen töprengtem, valószínűleg még álmomban is. Reggelre ráébredtem, hogy mi nyugatiak annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy az oktatásra, tanulásra és tanításra szóbeli tevékenységként gondoljunk, hogy elfelejtjük: sok – talán a legtöbb – esetben szóbeli utasítások nélkül megy végbe a tanulás.

Sajnos nem tudtam még egy napig maradni, vissza kellett térnem a munkámhoz és a családomhoz. Megígértem Ahmeednek, hogy mihamarabb visszajövök, és úgy intézem, hogy hosszabb ideig maradhassak. Mosolyogva rám nézett, mintegy azt mondva a mosolyával: annyira furcsák vagytok, ti meg az érthetetlen szokásaitok, a gondolkodásotok, a terveitek. Tedd, amit tenned kell…

A következő alkalommal több napig maradtam. Felkészültem a szavak nélküli tanulásra. Szabadnak, kíváncsinak éreztem magam, készen bárminek a megtanulására. Azt mondtam magamnak, még csak nem is kell „értenem”, hogy mit kellene megtanulnom.

Gyalogoltunk. Megtanultam hét-nyolc órán át étlen-szomjan gyalogolni, és ettől jól éreztem magam.

Ahmeed önként sosem szolgált felvilágosítással. Barátságos volt, sokat mosolygott, keveset beszélt, még a kérdésekre sem válaszolt. Esténként rájöttem, hogy nincs mondandóm, csöndben falatoztunk. Aztán hamarosan elaludtam.

A harmadik napon egyfajta nyugtalanság uralkodott el rajtam. Elkezdtem az otthoni és a munkahelyi kötelezettségeimre gondolni. Ha semmit sem tanulok meg itt, akkor csak vesztegetem az időmet. Azt gondoltam, kezdtem már megismerni az őserdőt, fölismertem a korábbi gyaloglások során látott növényeket, fákat, a korábbi szagokat és halk hangokat.

Nem hiszem, hogy ugyanazokon az ösvényeken jártunk. Legtöbbször nem voltak járható ösvények, de Ahmeed láthatóan tudta, merre ment, így aztán követtem.

Határozottan kezdtem úgy érezni, hogy csak vesztegettem az időmet. Ennyi időt nem vehettem el a munkámtól, a családomtól. Tennem kellett valamit, méghozzá hamarosan.

Mikor dél felé lepihentünk, Ahmeedre néztem és azt kérdeztem tőle, hogy mit gondol, szerinte tanultam-e már valamit? Elképedve nézett rám:

Mondtam, hogy én nem érzek semmi különbséget. Valójában azt is elmondtam neki, hogy egyáltalán nem „értettem” az egészet. Nem értettem, mit is csináltam ott. Nem tanultam meg semmit.

Folytattuk a gyaloglást, amely nekem nehéz, fárasztó, unalmas munkává változott. A másnapi teendőimen járt az eszem, azon, hogy voltaképpen mit kell csinálnom a mai teendőim behozására. Részt kellett vennem egy ülésen. Ó, és elfelejtettem megírni egy beszámoló rám eső részét, amelyet már kedden le kellett volna adnom. És…

Aznap este csüggedten érkeztem vissza vele. Semmi sem lett abból, hogy megtanuljak az lenni, ami Ahmeed volt. Nem tanultam meg semmit. Össze voltam zavarodva, a figyelmem máshol járt, mérges voltam.

A városba visszatérve nem ment jól a munkám. Valahogy semmi nem ment simán. Összeszedtem valami bőrbetegséget, amelyre az orvosok mindent mondtak: bőrkiütés, egyfajta dermatitisz, általános ez, helyi az. Vizsgálatokat végeztek, kortizont adtak. Senki sem mondta, hogy idővel csökkentsem a kortizonadagot, így aztán az első kúra végén betegebb voltam, mint előtte.

– Őszintén szólva nem tudom. Az autoimmun lényegében azt jelenti, hogy allergiás saját magára. Nem tudom, mitől. Azt csak maga tudhatja.

Már megint: azt csak én tudhatom. Nem vállalnak felelősséget az egészségemért, gondoltam bosszúsan. Megbízok az orvosokban, éppen úgy, ahogyan birka módjára követtem Ahmeedet, bízván abban, hogy…teszi majd a dolgát, és akkor mindegyiküktől csak arra futja, hogy a képembe vágnak egy azt csak én tudhatom szöveget. Kezdtem átkozni a napot, amikor magammal vittem Ahmeedet Port Dixonba, és azt a napot is, amikor elmentem a csodálatos „előadására”. Végül is csak az volt az egész, gondoltam gúnyosan, egy előadás.

Úgy éreztem, teljesen megrekedtem. Szerencsétlennek éreztem magamat. Viszkettem. Elveszettnek éreztem magamat. Az egyik orvos gyógykezelést javasolt. Megkérdeztem, miféle gyógykezelést. Ó, mondta élénken, talán doktor …-ot javasolnám (egy pszichiátert). Ettől megdöbbentem. Olyasféle bajom volt hát?

Valahogyan véget ért a válságom. Vagy pontosabban szólva nagyon lassan elenyészett. A bőrkiütés, vagy akármi volt az, elmúlt. Lassan. Visszamentem dolgozni. Elővettem néhány olvasmányt, amelyet elhanyagoltam az önsajnálatom idején, amikor viszketve egy légkondicionált hálószobában töltöttem a napjaimat.

Azokban a pillanatokban, amikor őszinte voltam önmagammal, tudtam, hogy semmi sem változott. Ugyanúgy össze voltam zavarodva, mint azelőtt. Továbbra is meg voltam rekedve. Az a határozatlan érzésem volt, hogy valamit meg kellett tanulom „azoktól az őslakóktól”, de nem tudtam, mit. És ami még rosszabb, nem tudtam, hogyan tanuljam meg azt a valamit, amit meg kellett tanulnom.

Végül visszamentem a hármas számú faluba. Szinte már reméltem, hogy Ahmeed nem lesz ott. Talán egyetlen ismerős sem lesz ott, és akkor nem kell megmagyaráznom, hogy miért nem jöttem vissza hamarabb.

Mindenki ott volt. Úgy tűnt, Ahmeed őszintén örült a viszontlátásnak. Természetesen senki nem kérdezősködött. Pedig előtte el is próbáltam a magyarázkodást. Nagyon beteg voltam, mondtam volna nekik, és nem hagytam volna ki az orvosok és a gyógyszerek véres részletekbe menő említését sem. Majdnem ez volt az igazság: valójában nem voltam nagyon beteg, de meglehetősen kellemetlenül érintett, hogy allergiás voltam önmagamra.

Különösen gyönyörű a reggel, gondoltam, csípett a levegő. Jó érzés volt újra az őserdőben lenni. Örömmel tekintettem a gyaloglás elébe. Szilárdan eltökéltem, hogy félreteszek minden elvárást. Lesz, ami lesz. Mindazt a csodálkozást kívántam magamnak, amellyel a gyerekek kezdik a napot. Gyalogoltunk. Szomjas lettem (sajnos kijöttem a formából egyhavi tétlenség után). Nagyon elfáradtam. Kora délután, talán a legforróbb napszakban – az árnyékban hűvös van, de nagyon magas a páratartalom –, lassú sétánk közben egyszer csak bambuszok sűrű csoportja állt mintegy hat méterre előttünk. A bambusz általában csoportokban nő, áthatolhatatlan akadályt képezve. Ahmeed megállt, hallgatózott, aztán felém fordulva (mögötte haladtam) csöndre intett. Kérdésre nyitottam a számat, de egészen határozott kézmozdulattal jelezte: ne beszélj, ne mozdulj, csönd legyen.

Talán egy jó perce álltunk már mozdulatlanul, amikor jobbról egy világos színű nagy kígyó jött elő a bokrok alól, lassan átsiklott előttünk, aztán eltűnt szem elől a bal oldalon levő fák között.

A kígyók persze mindenhol ott vannak. Már régen megtanultam, hogy vigyázni kell velük, ami szinte mindig azt jelentette, hogy fönt kellett keresni őket a fákon. Általában nem siklanak a földön. A nagy kígyók nem gyakoriak, egy egyenes vonalban földön sikló nagy kígyó pedig még szokatlanabb volt. Ez a kígyó nagy volt, talán négy méter hosszú, vagy még hosszabb. Úgy tűnt, mintha nemrég evett volna valamit, lassan mozgott, és a közepénél kidudorodott. Eltökélten haladt, gondoltam, mintha célja lett volna.

Nem próbáltam megállapítani, miféle kígyó volt, nem nagyon foglalkoztam vele: rendkívül kíváncsi voltam, vajon Ahmeed honnan tudott a kígyó jelenlétéről. Biztosra vettem, hogy nem hallhatta, én semmi rá utaló neszt nem hallottam. Kétlem, hogy már akkor meglátta volna, amikor még ki sem jött a szabadba, pár méterre előttünk. Megérezte a szagát? Valószínűtlen.

Pár percig álltunk még ott, közben Ahmeed ügyelt rá, hogy ne mozduljak, ne csapjak zajt. Amikor aztán elindultunk volna, megint jelzett: lassan menj, nesztelenül, ne beszélj. Jobbra fordultunk, megkerültük a bambuszokat, aztán úgy mentünk tovább, mintha mi sem történt volna.

Talán úgy fél órával később találtunk egy jó ülőhelyet. Azon tanakodtam, vajon honnan tudhatott a kígyóról.

Továbbmentünk, egymást érték a gondolataim. Eszembe jutott az az este, amikor a Nagy Óceán Uráról beszélt. Az szinte ugyanilyen volt. Látta az óceánt, ráadásul csak a felszínét – valószínűleg még a lába sem érte a vizet –, de mégis olyasmiket „tudott” róla, amiket nem is tudhatott.

– Az óceán esővízből áll? – kérdeztem, azt gondolván, hogy ezzel majd megfogom.

Aznap éjjel nem aludtam jól. Rájöttem, hogy már majdnem rábukkantam valamire, csak éppen nem tudtam, mire. Nyilván nem vettem észre valamit. Ahmeed olyasmiket tudott a környezetről, amiket én másoktól vagy könyvekből tudhattam volna meg. A fülemnél, orromnál és szememnél érzékenyebb műszerekkel még annak a kígyónak a közeledtéről is tudhattam volna.

Ahmeed érzékenyebb volt? Gyakorlással rendkívül élessé tette az érzékeit?

Úgy éreztem, maradnom kell még egy napig, noha eredetileg azt terveztem, hogy visszaindulok. Végül is délután még mindig hazaindulhatok.

Másnap körülbelül egyórányi gyaloglás után ráébredtem, hogy a gondolataim sűrűjében bolyongva nem is figyeltem, hol jártunk, mi zajlott körülöttünk. Válaszok keresésén dolgozott az agyam, listákat készítettem, valószínűségeket latolgattam, mintha legalábbis Ahmeed képességei valamiféle statisztikai problémát jelentettek volna. Ekkor úgy döntöttem, hogy fülemmel, szememmel, orrommal, bőrömmel igazán a körülöttünk levő őserdőre figyelek.

Az őserdő egyszerre csak megtelt hangokkal, szagokkal, innen-onnan jövő fuvallatokkal. Olyasmiknek is tudatában voltam, amikről addig nagyrészt nem vettem tudomást. Mintha addig piszkos szemüveget hordtam volna, amelyet aztán valaki lemosott nekem. Vagy mintha filmet vetítettem volna, és valaki élesre állította a képet. Csakhogy még ennél is többről volt itt szó, sokkal többről. Megnevezhetetlen szagokat éreztem. Halk hangokat hallottam, amelyek bármik lehettek. Észrevettem egy reszkető falevelet. Észrevettem, amint egy fára sorban másznak a rovarok.

Ahmeednek feltűnt, hogy egyre lassabban mentem, és közben élénken figyeltem a körülöttem levő világot. Megállt.

Később vettem csak észre, hogy nagyon halkan beszélt, nem akarta megzavarni azt, ami bennem zajlott, és egy-egy nagyon egyszerű szót használt: Leüljünk? Innál?

Igen, nagyon szomjas voltam. Ránéztem, gondolván, hogy keres majd nekem egy kúszónövényt. Végül is ő volt az, aki ismerte az őserdőt. Tökéletesen kifejezéstelenül nézett vissza rám. Nem segített. Nem szólt semmit.

Hirtelen felötlött bennem egy új gondolat: talán képes vagyok „érzékelni” a vizet. Egyfajta listát állítottam össze a fejemben: látni a vizet, hallani a vizet, szagolni a vizet. Esetleg kiszagolhatnám a vizet, vagy akár meg is hallhatnám, ha egy levélre csöppen. Körülnéztem…

– Ne beszélj – mondta Ahmeed. Tudtam, mire gondolt: ne gondolkodj. – Víz belül^[11].

Tudtam, hogyan értette: „belül” érzékeljek, ne az elmémet használjam, hanem belülről érzékeljek. Szomorú, hogy ennyi szóval kell kifejezni egy ilyen egyszerű dolgot.

Amint felhagytam a gondolkodással, tervezéssel, döntéssel, elemzéssel – röviden tehát az elmém használatával –, hirtelen úgy éreztem, mintha egy bizonyos irányba lökdöstek volna. Pár lépés megtétele után rögtön észrevettem egy nagy levelet, benne mintegy fél pohárra való vízzel.

Egy teljes percig állhattam ott csodálkozva. Nem valamin csodálkozva, hanem csak úgy csodálkozva. Mikor közelebb hajoltam, hogy igyak, finom vízfodrokra lettem figyelmes, néhány felszínen tekergőző szúnyoglárvára, a levél vízen át látható erezetére, pár buborékra, egy kis piszokra.

Egyik ujjamat a vízbe mártottam, és láttam, hogy egy szúnyoglárvát csapdába ejtett az ujjam végén levő apró buborék. Milyen gyönyörű, milyen tökéletes. Nem vettem a számba a buborékot, hanem újra a levélre néztem. Még jobban kitágult az érzékelésem. Már nem a vizet láttam, az egész lényem egy vizet felfogó levelet érzékelt, amely egy más növények sűrűjében növekvő növényhez csatlakozott, és ezek együtt mind részei voltak egy élőlényekből álló takarónak a talajon, amely maga is része volt az egész föld nagyobb élő felszínének. És semmi sem különült el, minden egy volt, minden ugyanaz volt: a víz, a levél, a növény, a fák, a talaj, az állatok, a föld, a levegő, a napfény és a kis szélfuvallatok. Az egység mindenütt jelen volt, és én a része voltam!

Nem tudom „elmagyarázni”, hogy mi zajlott le bennem, ám tudtam, hogy valami hihetetlenül gyönyörűt tanultam meg. Elevenebbnek éreztem magam, mint addig bármikor. Egészen eltöltött a létezés.

Nem tudom, mi ez a másféle érzékelés. Számomra most már nagyon is valóságos. A „tudás” érzékeként gondolok rá. Valószínűleg ott van belőle valamennyi mindannyiunkban. Nálam akkor lép működésbe, amikor képes vagyok kikapcsolni az elmémet, amikor képes vagyok a megértés, a megnevezés, az elhelyezés, a megítélés, a besorolás igénye nélkül érzékelni.

Ezt a tudást használni kell, különben eltűnik. Az izmok edzéséhez vagy a gondolkodás gyakorlásához hasonlóan ezt a tudást is gyakorolni kell.

Persze mindezt már csak utólag mondom. Igyekszem elmondani valamit, ami nem illik bele a nyugati fogalmainkba, így aztán nincsenek rá szavaink. Akkor nem gondoltam semmire. Éppen tanultam félreállítani az elmémet, hogy valami más érzék segítségével „ismerhessek meg”. Nem jártak szavak a fejemben, amikor Malajzia őserdeiben egy kis vízzel telt levél fölé hajoltam. Nem gondolkodtam. „Fürödtem” az egységnek abban az elsöprő érzésében. Úgy éreztem, mintha fény gyúlt volna bennem mélyen, tudtam, hogy sugárzott belőlem…valami. Talán a szeretet. Szeretet ez iránt a hihetetlen világ iránt, a teremtményeknek ez iránt a gazdag, változatos és mindig teljesen összefonódó világa iránt, amely ugyanakkor szeretetet adott nekem ebből a hihetetlen világból. És a szereteten kívül, vagy azon túl, ott volt bennem a világhoz tartozás mélységes érzése.

Egy idő után lassan fölébredtem. Magamhoz tértem, úgyszólván. Ismét a testemben voltam. Körülnéztem. Ahmeed nem ott volt, ahol számítottam rá. Valójában nem is láttam sehol. Biztosan továbbment, gondoltam.

És ahogy gondolkodni kezdtem, rögtön pánikba estem. Rájöttem, hogy egyedül maradtam, Ahmeed magamra hagyott egy idegen őserdőben. Fogalmam sem volt, hol voltam, miként juthatnék vissza a faluba, hogyan találhatnám meg Ahmeedet. Először kiabálni, ordítani szerettem volna, hívni őt. A csodás egységhez való tartozás érzése azonban még olyan erős volt, hogy képtelen voltam kiáltani. Kinyitottam a számat, próbáltam hangot adni. Nem jött ki hang a torkomon. Képtelen voltam megtörni azt az egységet a kiabálásommal, a pánik érzésével: nem tudtam félni, hiszen része voltam annak az egységnek.

Nem kellett segítségért kiáltanom, nem kellett Ahmeed után futnom. Bizonyos voltam benne, hogy ha félreállítom az elmémet, akkor „tudni” fogom, hol van. Szinte rögtön megtudtam. Nem járt messze. Úgy éreztem, kényelmesen sétált abba az irányba. A járása olyan volt, mintha a gondolataiba mélyedt volna. Vagy talán rám gondolt? Ebben az elmémtől megszabadult állapotban küldtem neki egy hangtalan hellót, és nem volt nehéz elképzelni a viszonzásul küldött halvány mosolyát, ahogy éppen csak kiült a szája sarkába. Egy részem csatlakozni szeretett volna Ahmeedhez, szeretett volna visszamenni a faluba, enni és inni. Egy másik részem azonban maradni kívánt, hogy alaposabban megismerje ezt az új világot.

Biztos voltam benne, hogy amikor később – talán sötétedéskor – vissza akarok majd menni, akkor meg fogom találni az utat Ahmeedhez a faluba.

Fogalmam sincs, meddig maradtam távol, abban az állapotban nem létezik idő, ám eléggé besötétedett, amire visszaértem a faluba. Amikor eljött az ideje a vízzel telt falevél hátrahagyásának (mellesleg nem ittam a vízből, elmúlt a szomjam), kiterjesztettem az érzékelésemet a falu hollétére. Az érzékem rögtön tudatta velem, hogy arrafelé van.

Ennek az új és immár kiterjesztett megismerésnek a segítségével egy halk, valamelyest távoli hangra lettem figyelmes. Először nem ismertem föl. Ismerősen hangzott, de nem volt rá nevem, és abban az állapotban kerültem a címkézést, az értelmezést és a felismerést. Ez a hang azonban azt akarta, hogy felismerjék. Befurakodott a lényembe. Mintha csak bemutatkozott volna: Tigris vagyok. Az a dorombolás és morgás közti hang volt, amelyet a tigrisek akkor hallatnak, amikor ébren vannak és éppen nem vadásznak. Én amolyan „itt vagyok” közleménynek tartom ezt a hangot. Minden hangjelzést adó állatnak megvan a saját hangja, amellyel tudatja a világgal a jelenlétét.

Kora gyerekkoromtól fogva különös érzésekkel viseltettem a tigrisek iránt. Ami tőlük való félelmem volt, azt mások próbálták belém táplálni. Szumátrán felnőve láttam néhányszor tigrist a szabadban. Elsőként talán nyolc-kilenc éves koromban, egy kocsiból. Éppen egy meredek hajtűkanyarból jöttünk ki nagyon lassan, amikor egy tigris állt meg előttünk az úton. A gépkocsivezető megállította a kocsit. Nyitható tetejű volt, lenyitott tetővel, így a tigris biztosan megérezte a szagunkat. Várakoztunk. Udin barátom, a kocsi vezetője, nyugodtan üldögélt a vezetőülésben. Én mellette foglaltam helyet. Éjszaka volt. Égő fényszórókkal jöttünk, de aztán Udin lekapcsolta őket. Jól lehetett látni, elég fényt adott a hold. A tigris ütemesen oldalirányban csóválta a farkát. Az út közepén állt, fejét felénk fordítva. Nagy volt, talán akkora, mint a kocsink. A feje egy szintben volt a miénkkel.

Nem tudom, meddig álltunk ott, de olyan érzés volt, mintha megállt volna az idő: egy örökkévalóságon át bámultuk egymást.

Végül a tigris lassan, nagyon lassan arrafelé fordította a fejét, amerre eredetileg tartott, aztán lágyan visszalépett az út széli őserdőbe. Hallottam azt a halk morgást/dorombolást, és akkor tudtam, hogy azt mondta: Tigris vagyok, itt vagyok.

Udin még várt pár percig, majd újra fölkapcsolta a fényszórókat, és továbbmentünk. Rám nézett, mondván: „’Rimau”, tigris. Mintha csak azt mondta volna ezzel, hogy most már tudod, milyen egy tigris.

Amikor egy másik malajziai őserdőben állva meghallottam azt a halk morgást/dorombolást, az az első tigris jutott eszembe. Ha nem lettem volna „nyitott” a világra, talán meg sem hallottam volna azt a hangot, azt a távoli hangot. Ezúttal egyedül voltam, és nagyon megnyugtatónak találtam a hangját.

„Tudtam”, merre volt a falu, tudtam az utat (nem ugyanaz volt, mint amerre jöttünk). Nem a tigris felé kellett menni, de nem is a másik irányban. Elindultam, és közben még mindig csak úgy ittam magamba a világhoz tartozás csodás érzését. Része voltam az őserdőnek, és az őserdő is a részem volt. A szagok, az élénk, ám akkor már sötétedő színek, az állathangok szinte már túl soknak bizonyultak. Csak úgy tudtam mit kezdeni ezzel a gazdagsággal, hogy egységként tapasztaltam meg: nem elemeztem, nem értelmeztem, nem címkéztem, nem válogattam, nem ítélkeztem. Nem valami „másnak” éltem meg, az egész részének éreztem magamat.

Időnként az volt az érzésem, mintha nem is gyalogoltam volna, hanem úgy úsztam át egy közegen, amely minden volt, és amely én magam is voltam.

A forró égövben hamar besötétedik; elég sötét volt, mire elértem a falut. Nem siettem. Végig tudtam, merre járt Ahmeed (oldalt, kicsivel előttem), és egész úton elkísért a halk tigrishang. Fantáziáltam arról a hangról: előbb „üdvözlésnek” képzeltem, mintha csak hozzám beszélt volna a tigris, nem pedig a világnak jelentette be a hollétét, talán úgy egy mérföldre tőlem. Azután azt képzeltem, hogy azt mondta nekem: „jól haladsz”.

Még be sem értem a faluba, amikor megcsapott a lámpásokban égő olaj szaga. Ahmeed a falu határában csatlakozott hozzám. Egyikünk sem szólt semmit, mosolyogva néztünk egymásra. Dagadt a keblem a büszkeségtől, hálát éreztem, sikerélményt…és még olyan érzéseket, amelyekre nem voltak (nincsenek) szavaim.

Bárcsak újra föl tudnám idézni a sng'oi-ok mosolyát. Nem úgy mosolyognak, mint mi, nem mutatják a fogukat. Nem annyira a szájukkal, mint inkább a szemükkel mosolyognak. Fölragyog a szemük. Ahmeed mosolya beragyogta az éjszakát, amint beértünk a falu tisztására.

Elöntött ez az új tudás. Annyira szerettem ezeket az embereket, a családomat, a családot, amelyhez hozzátartoztak a fák is, a fű, a lábunk között szaladgáló nyiszlett kutya, a csöpögő orrú kisgyerek, és még a szúnyogok is: mind egységes egészet alkottunk. Az az éjszaka különösen gazdagnak tűnt hangokban, és ezek szintén részei voltak az egésznek.

Vacsorára megettük valaki főztjét. Az étel hihetetlenül csodás volt. Emlékszem, addig sosem ettem még olyan gyökereket, az ízük olyan volt, mint…a keserű édesburgonyáé? Néhány fonnyadt, megnevezhetetlen zöldségnek olyan íze volt, mint az ínyenc spenótnak. A cukrozott tea maga az istenek eledele volt.

Vacsora után kevés szó hangzott el, de ahogyan (az egység állapotából visszasüllyedve) egyre jobban tudatosultak bennem az egyes emberek, azt vettem észre, hogy engem figyeltek. Tudták.

Amikor az emberek lefekvéshez készülődtek – letörölgették és eltették azt a kevés tányért, a rizsesfazekat elmosták a patakban, majd azt is eltették –, Ahmeed fölállt, és megkérdezte, fáradt vagyok-e. Nem, teljesen éber voltam.

Sötétben nem megy messzire az ember. Mi is csak kicsit távolodtunk el attól a pár kunyhótól. Nem ültünk le (a sötétben vigyázni kell, hová ülünk le).

Igen, találtam. És egy egész új világot is, ami azt illeti. Szólásra nyitottam a számat, hogy elmondjam neki, mit éreztem, mit tapasztaltam. El szerettem volna mondani neki, hogy végre megtanultam valamennyit a világgal való egység csodájából. De egy hang sem jött ki a számon. Nem voltak angol szavaim a mondandómra, maláj szavaim még annyira sem, sng'oi szavaim pedig végképp nem.

Természetesen tudtam, hogy tudta. Nem volt szükség szavakra. Ezért inkább megfogtam a könyökét. Percekig álltunk így. Szavak nélkül érintkezve.

Magam is meglepődtem ezen a válaszon, de ahogy kimondtam, rájöttem, hogy igaz volt. Annak a tigrisnek a megnyugtató morgása/dorombolása hozott vissza.

Az után a nap után elég sokáig tartott visszatérnem a földre. Áldás volt mindenen, amit tettem, simán ment minden.

Sokáig voltam távol, ezért be kellett pótolnom a munkámat, meg kellett ejtenem néhány utat, kutatási jelentéseket kellett írnom. Időt szakítottam a családomra. Tudtam, hogy megtettem mindent, amit vártak tőlem – mindent, amit korábban vállaltam –, ugyanakkor azt is tudtam, hogy már nem ugyanaz az ember voltam.

Gyakran bevillant az „egység” érzése, ahogyan az egész teremtett világgal való egység varázslatos tudását neveztem. Emlékeztetők voltak ezek. Az „egység” érzése minden egyes alkalommal természetesebbé vált, egyre jobban a részem lett. Nem valamiféle tudás volt már, hanem valami, ami én vagyok.

Körülbelül tíz évvel korábban Dániában töltöttem egy nyarat három dánnal egy vitorláson. A húszas éveink elején jártunk. A kedvemért angolul beszéltek, kivéve, amikor gyorsan kellett közölni valamit, például a kikötésnél. Olyankor a kapitány dánul kiáltozta a parancsokat, és mindenki futkosott ezt meg azt csinálni. Ilyenkor teljesen kívülállónak éreztem magam, egyetlen szót sem értettem a beszédükből.

A hajó elejében kaptam szállást, egy hajlatban kellett aludnom. Éjszaka, amikor ébren feküdtem, dán beszéd hallatszott a fejemben, de az egész összemosódva. Zavaromban képtelen voltam megkülönböztetni az egyes szavakat, csupán hangokat, hanglejtést és ritmust érzékeltem.

A következő kikötésnél ugyanaz a dolog történt. Nagy sürgölődés, futkározás, ide-oda szálló, számomra érthetetlen dán parancsok és megjegyzések. Bebújtam a fedélzet alatti kabinba.

Amikor kikötöttünk, mindenki lejött, és közben továbbra is dánul társalogtak egymással nagy izgatottan. Amikor megláttak, átváltottak angolra. Hirtelen kifakadtam:

– A fenébe, egy szót sem értek abból, amit mondtok! – és aztán kevésbé udvarias szavakkal folytattam. Mérges voltam, dühös, zavart, bosszús. Ez a düh aztán valahogyan megtört valamit: a beszédük hirtelen már nem egy érthetetlen, furcsa hangfolyam volt. Szavakat hallottam, kifejezéseket. Attól a naptól kezdve képes voltam tanulni a nyelvükön, és amikor pár nappal később kikötöttünk egy kis szigeten, eleget tudtam ahhoz, hogy engem küldjenek el egy kis boltba ellátmányért (paradicsomért, amelynek a kiejtése különösen furcsa és nehéz).

Az egység megtapasztalásának tanulása nagyon hasonlított a dán szavak meghallásához. Át kellet törnöm egy korlátot. El kellett engednem magam!

Időközben elfelejtettem dánul, mert nem beszéltem rajta, viszont az egységet könnyű újra megtalálnom azután, hogy egyszer már megtapasztaltam. Minden egyes alkalommal könnyebb átsiklani a létezésnek abba a módjába.

Az egység megélésekor eleinte minden alkalommal hallottam azt a halk tigrishangot is, ám később eltűnt. Tudtam, hogy a kettő két különböző jelenség volt. Tigris végig velem volt, mindig is velem volt, ezt tudtam. Az egység, a tudás megélése újdonság volt, megváltoztatta az életemet. Valószínűleg egy hónap is eltelt, mire újra vissza tudtam menni a faluba. Nagyon szerettem volna kérdezni egyet s mást Ahmeedtől, szerettem volna megtanulni, hogy miként kell bánni ezzel az általam ma már „tudásnak” nevezett újdonsággal.

Tudhattam volna, hogy Ahmeed nem így „tanított”. Felvilágosításért fordultam hozzá… Természetesen nem válaszolt. Még a mondatot sem hagyta befejeznem.

Nem messze leültünk egy sziklára. Csodálatos illatok áradtak a levegőben, mélyeket lélegeztem, erre-arra forgattam a fejemet, behunytam a szememet, és megint éreztem magam körül a gazdag egységet.

Ahmeed ezúttal beszélt. Elmesélt egy hosszú történetet. Elmondta, hogy úgy nyolc-kilenc évesen hogyan tanulta meg azt, amit én. Egy asszony tanította, egy másik „családból” (egy másik faluból) származó asszony. Egyszer látogatóba érkezve észrevette Ahmeedet, amint csukott szemmel egyedül üldögélt. Leguggolt mellé, majd egy idő után megkérdezte tőle, hogy mit látott. „Mindent, mindent…” – felelte ő.

Magával vitte a falujába, ahol aztán „sok évig” vele élt. Az asszony az évek során megmutatta neki, hogy időnként jó „mindent látni”, máskor viszont nem jó.

Mesélt esetekről, amikor előre látott dolgokat, és ez eleinte nagyon megrémítette. Mesélt a falujába érkező idegenekről, akik nem tudták, hogy „kicsoda ő”, és „hangosan” beszéltek hozzá.^[13] De nem bánta, mondta, egyszerűen „kikapcsolta a látását”. A nyomaték kedvéért ismét felém fordult:

Igen, válaszoltam, kénytelen voltam, mert a körülöttem levők nem értenének meg, így hát ezt már korán meg kellett tanulnom.

Tett még egy megjegyzést, ám csak később jöttem rá, hogy ez micsoda éleslátásról tanúskodott.

– Egyedül vagy – mondta. – Nehéz lesz „látnod”, mert nem vesz körül a falu^[14].

Ma már tudom, mire gondolt. A falu, avagy a nagy család adta védelem nélkül valóban nehéz „tudni”, ahogy én fogalmazok. Tudtam, méghozzá az új tudásommal „tudtam”, hogy Ahmeed nem lesz képes segíteni, amikor elhagyom Malajziát, hogy máshol folytassam az életemet, viszont tisztában volt vele, hogy milyen lehet nekem. Törődött vele.

Ahmeed legalább fél órán át beszélt: ez szokatlan volt tőle. Amikor elhallgatott, azt hittem, befejezte. Föl akartam állni, de megfogta a karomat, mintegy azt mondva ezzel, hogy még ne tegyem. Percekig nem hangzott el egy szó sem, ám tudtam, mit mondott nekem. Nem szavakkal mondta. Még csak nem is képekkel. Meleg, segítő energia áramlását éreztem felőle.

Mindketten fölálltunk, ránk fért egy kis nyújtózkodás, egy kis járkálás. Tudtam, hogy még folytatni fogja, de a mondandójának az egyik részét már elmondta nekem. A folytatás előtt szünetet kellett tartanunk. Híreket mondott a falujáról. Valakinek kislánya született, de nagyon gyorsan jött, mondta, nem maradt életben. Egy másik nő várandós volt. „Furcsa – mondta –, két gyerek egymás után. Nagyon szokatlan”. Érdeklődött a családom felől. A szünet, a társalgás ideje volt ez. Emberekről és eseményekről beszélgettünk, a mindennapi életről.

Amikor megint leültünk, mintha másféle hangon szólalt volna meg. Mélyebb hangon, majdnem ugyanazon, mint amelyiken korábban önkívületben beszélt.

– Mi (sng'oi-ok) nem beszélünk erről – tette hozzá. – Sosem beszélünk róla.

A nagy kígyók nem vágnak át ösvényeken fényes nappal. Ez a kígyó Ahmeed kedvéért „mutatta meg magát” (és közvetve azért, hogy segítsen nekem látni). Tudtam, hogy úgy értette, hogy az a kígyó azért mutatta meg magát, mert Kígyó az ő segítő állata: ha ő nem lett volna ott velem, a kígyó sem lett volna ott.

Benne, a szívébe zárva egyedül övé a tudás, miszerint Kígyó a segítője. Olyasmit árult el nekem, amit senki másnak nem árult volna el.

– Aznap este, amikor megvacsoráztunk, kicsit távolabb mentünk, hogy mások ne halljanak a Harimaudról – a tigrisemről.

Most már értettem. Arra célzott, hogy nem árulhatom el másoknak, miféle érzés kapcsol Tigrishez. Tigris a segítő állatom, és ez a tudás a szívemben van, nem szabad beszélnem róla.

Kérdések merültek föl bennem. Tudni szerettem volna, hogy miért nem… (Az a szó a nyugatiak első szava.) Azonban még idejében leállítottam magam. Önállóan kell tanulnom. Talán lesz még alkalmunk beszélgetni, egyszer máskor, más körülmények között. Annyira jelentőségteljes volt az az este, hogy nem akartam elrontani kérdezősködéssel. Korábban nem beszélt, az oktatásom idején, ahogy én gondoltam rá. Most viszont igen, és nem tudtam megzavarni szavainak folyását.

Nagyon sötét volt odakint, ragyogtak fölöttünk a csillagok. Nem sütött a hold. Ahmeed reszketett egy kicsit. Szerintem nem fázott, a pillanat ünnepélyessége remegtette meg. Végül aztán ellazulva felém fordult, mintha csak azt mondta volna: „A szertartásnak vége, lazíts.” Rám nézett, és megint azt mondta:

Igen, egyedül voltam az újonnan szerzett tudásommal, segítő társak, segítő kultúra nélkül. Aztán még hozzátette: „Erős.” Erős vagy… Esetleg: erősnek kell lennem. Egy edző jutott eszembe, amint odaszól a pályára igyekvő játékosnak: „Képes vagy rá!”

Ez volt az én ünnepélyes, ám nem nyilvános Beavatásom. Úgy éreztem, mintha valami ősi tudást adott volna át nekem. Rendkívül hálás voltam azért, amit tőle kaptam, és az útért is, amelyet megmutatott: megtanultam, mi a tanulás.

Az évek során megerősödött bennem a tudás, hogy része vagyok ennek a világnak. Biztosítókötél lett belőle. Biztonságot leltem a tudásban, hogy része vagyok mindennek ezen a földön. Erős kapcsolat fűz a fákhoz, és rajtuk keresztül az egész természeti világhoz kapcsolódom. A fák egyfajta kapcsot jelentenek nekem a természeti világhoz. Úgy adnak nekem erőt, ahogyan másoknak a kövek vagy az óceán. Amikor a hátamat egy öreg örökzöld fához szorítom, érzem a gerincemen fölfutó energiát. Nem misztikus élmény ez, én így kerülök újra kapcsolatba a természeti világgal, amelynek része vagyok, így tehát az emberi mivoltom megerősítése ez.

Természetesen sosem tudtam meg, hogy azt tanultam-e meg, amit Ahmeed tudott. Még abban sem vagyok biztos, hogy ez az általam „tudásnak” nevezett valami ugyanaz, mint amit ő „látásnak” hív. Azt viszont tudom, hogy Ahmeed segítségével ismét a természeti világba tagozódó embernek érzem magam, visszanyertem általa a világhoz tartozásnak azt az érzését, amely valószínűleg eleve ott van minden sng'oi-ban és sok más emberben, ám amely belőlünk nyugatiakból gyakran kiveszik.

Tisztában volt vele, hogy én egy másik világban élek, tudta, hogy számomra mást jelent „tudni, hogy mi ő”. Nagyon értékes dologra tanított meg, szavak nélkül! Azonkívül támogatott és áldását adta.

11. Malájul beszéltünk. A „szív” malájul „ati” (gyakran hatinak írják, a h-t nem ejtik). Az „ati” májat is jelent, néha más belső szerveket is, és használják az érzésekre is.

12. A tigris malájul harimau, a kiejtése általában ’rimau. A harimau formálisabb.

13. A malájoknál – és a sng'oi-oknál is – udvariatlanságnak, durvaságnak, helytelennek tartják a hangos beszédet, a zajongást, a „heves” mozdulatokat.

14. A kampong maláj szót használta, amely falut jelent. Tisztában volt vele, hogy az a pár házból és pár emberből álló település valójában nem kampong. Szerintem itt az általam Hármasnak nevezett település „nagy családjára” gondolt.